Kiket kell betelepíteni Nyugat-Európába?

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 03 16

Kiket kell betelepíteni Nyugat-Európába?

Az ugyan vitathatatlan, hogy az EU protestáns tagállamainak érdeke volna évente akár egymillió viszonylag igénytelen munkaerőt, és mintegy félmillió értékeset, magasan képzettet, diplomást és kiváló szakmunkást befogadni.

Kezdem a mintegy százezres elittel.

Ezeknek fele a kevésbé fejlett tagországokból spontán, minden politikai segítség nélkül is áttelepül a kétszer, ötször magasabb jövedelem, és a sokkal kedvezőbb szakmai karrier érdekében. Ezt biztosítja az EU térségében a munkaerő általános szabad mozgása. Ez a réteg az EU nélkül is szabadon mozgó világpolgár.

Néhány százezret pedig a túlnépesedése és a kultúrája okán egyre jobban lemaradó világból kellene összehalászni. Ezt a válogatást se a politika végezze, hanem a fejvadász irodákra bízzák, akik a sikeres betelepítés után jutalékot kapnak. De ezek jelentkezni fognak maguk is.

A tehetséges és képzett munkaerő beépülése ritkán jelent gondot. Évezredes tapasztalat bizonyítja, hogy a tudósok, művészek, sportolók, kiváló mesteremberek mindenütt jól érzik magukat és a befogadó ország közvéleménye is megbecsüli őket. Ezek ugyan a múltban is világpolgárok voltak, de a jelenkorban százszor annyian vannak, és a befogadó társadalom magnak érzi őket.

Ezt jelenkori magyar példával illusztrálva, az olimpiai érmet szerző cigány boksz-bajnokra büszke az ország, a munkanélküli cigányokat pedig parazitának tartja.

De így van ez Németországban is. Török válogatott labdarúgóra büszkék a németek, de a török negyedektől távolságot tartanak.

A puritán nyugat-európai államokban ugyan nem probléma a minőségi munkaerő befogadása, de olyan nagy lehet ennek a minőségéből fakadó társadalmi előny, hogy a politikának is érdeke a minél jobb minőségre törekvés. A befogadó ország lakosságának ezrelékét kitevő elit befogadása százalékokkal növelheti a társadalom teljesítményét.

A több százezres, viszonylag igénytelen betelepülő.

Ezek befogadását már nem elég a befogadó ország igényéhez igazítani, ez már az EU közösség érdeke. Ezért ezeket elsősorban az EU térségén belül kellene megtalálni. Ez lenne a brüsszeli adminisztráció elsődleges feladata. Az a tény, hogy ezzel nem is foglalkoznak, bizonyítja, hogy nélkülük az EU jobban járna.

Az első feladat annak a tudomásulvétele volna, hogy az EU nemcsak a távol-keleti, de még az óceánokon túli négy angolszászhoz viszonyítva alacsonyabb foglalkoztatási szinten, és a foglalkoztatottak kevesebb órájával akar versenyképes lenni. Ez alól még az európai protestáns társadalmak sem kivételek. Az EU protestáns országaiban 70 százalékos a foglalkoztatási rátája 5 százalékkal alacsonyabb, mint a négy óceánon túli angolszász, és 10 százalékkal alacsonyabb, mint a távol-keleti államokban. Ez a különbség még egyszer magasabb lesz, ha azt is figyelembe vesszük, hogy hol mekkora a munkaviszonyban évente ledolgozott órák száma.

Az európai szakszervezetek egyik betegsége, hogy a heti, illetve az évente ledolgozott órák számát a fejlettségtől függetlennek tartja. E szerint a szegényebbeknek úgy kell utolérni a fejlettebbeket, hogy hetente, évente azonos munkaórát dolgoznak.

Az EU puritán lakosságú tagállamai a világgazdaság fejlett ötödébe tartoznak, azon belül folyik köztük a verseny, de évente 10-20 százalékkal kevesebb órát teljesít a munkaképes korú lakosságuk. Ezért aztán a világgazdaság fejlett ötödén belül egyre jobban lemaradnak. Tehát nemcsak az EU, de azon belül még a lefejlettebb országok is egyre hátrább csúszik nemcsak a távol-keleti siker országokhoz, de a négy angolszász óceánon túli társághoz képest is. Elsősorban azért, mert lényegesen kisebb mértékben hasznosítja a munkaerejét.

Az EU tagállamai között is egyre jobban lemaradnak a latin országok, mindenekelőtt a négy mediterrán ország. Ezek is úgy akarnak felzárkózni, hogy a már gazdagoknál is kevesebbet dolgoznak, alacsonyabb a foglalkoztatási rátájuk, előbb mennek nyugdíjba, évente több ünnepnapon nem dolgoznak.

De lemaradnak a közép-európai, a baltikumi és az ortodox keresztény tagországok is.

Becslésem szerint ezekben a latin és a fél-perifériás országokban mintegy 20 millióra tehető a tartósan munkanélküliek száma.

Végül a még nem EU tag két ország, Ukrajna és Törökország rejtett felesleges, legalábbis a gazdag Nyugatra vágyó munkaképes lakossal rendelkezik. E két ország között azonban ebből a szempontból is, jelentős különbség van.

A kisebb, alig harmad akkora lakosságú Ukrajnából mintegy 5 millió ember boldogan települne át a fejlett nyugati országokba.

Az ukránok nemcsak a lényegesen kisebb bevándorlót jelentenének, de a sokkal könnyebben asszimilálódót is. Az észak-amerikai tapasztaltok alapján az ukránokat a sikeres asszimilálódóknak lehet tekinteni.

Az ukránok voltak az egyetlen olyan ortodox keresztény nép, akik engedtek a Habsburg és a lengyel nem erőszakmentes térítésnek, és a lakosság nyugati része elismerte a latin pápák elsőbbségét.

Lényegében Nyugat-Ukrajna még a náci seregek beözönlését is felszabadulásának tekintette.

A jelenlegi ukrán válságban is az ország lakosságának nyugati fele örömmel csatlakozna az EU tagjai közé.

Az ukrán bevándorlók az Egyesült Államokban és Kanadában a latin népeknél sokkal sikeresebben beépültek.

Sajnos a jelenlegi, Merkel kancellárasszony vezette politika nem mérte fel, melyik etnikum mennyire alkalmas az asszimilációra, pedig nekik van tapasztalatuk.

Európában Németországnak van a legnagyobb török etnikuma. Lassan a harmadik generáció nő fel, de alig történt asszimiláció. Nekik kellene a legjobban látni, hogy a török etnikum milyen nehezen asszimilálódik. Ebben a tekintetben velük ugyanaz várható, mint az arab etnikum esetében.

A nyugat-európai protestáns országok kormányainak gondosan meg kellene válogatni a szóba jöhető betelepülőket, és a képzetlen munkaerő esetében az elsődleges szempont az legyen, mennyire alkalmas az asszimilációra. Ez az elsődleges racionális szempont azonban fel sem merül. Csak erkölcsi szempontokat vesznek figyelembe. Ebből aztán eleve kiesik a tagországok tartós munkanélkülisége, akik az állami segélyekből is úgy élhetnek, amit a szírek, afgánok örömmel elfogadnának.

Az európai gazdagoknak azt kellene megérteni, hogy az EU 500 millió lakosságának az alsó, nem dolgozó tizede irigylésre méltó módon él azokhoz képest, akik százszor annyian vannak Dél-Ázsiában és Afrikában. Ezeken, ha egyáltalán lehet, nem Európában, hanem otthonukban lehet segíteni.