2016. január 8., péntek

Társadalmi átalakulás

Kopátsy Sándor                  EH                  2016 01 07

( A Rövid magyar történelemhez.)

A magyar társadalom ezer éve deformált volt abban az értelemben, hogy nem volt polgársága, ugyanakkor nagyon széles volt előbb a nemessége, majd az úri középosztálya, de továbbra sem volt polgársága.
Ez a deformáció gyógyult a kiegyezés után. A magyarországi zsidóság gyorsan és zseniálisan pótolta polgárosodást, és igyekezett a magyar etnikum részévé válni.
Egyrészt a korszerű vasúthálózat kiépülésének, másrészt a zsidóság vagyonosodásának köszönhetően, megindult a belső forrásra épült iparosodás. Ennek vetett véget az első világháború, ami után etnikai elemeire esett szét az ország.
A vagyonának jelentős hányadát elvesztő arisztokráciának, és a hatalmi térségnek többségét elvesztő úri középosztálynak azonban sikerült a háború után megtartani a politikai hatalmát. Ez jó bizonyíték arra, hogy a második világháború után sem volt a magyar társadalomban elég belső erő ahhoz, hogy felszámolja az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát. Ez újra és újra bebizonyosodott a háborút követő két szabad választáson, az 1956-os forradalomban, és a rendszerváltás után is, annak ellenére, hogy 1990-ben már kihaltak mind az arisztokraták, mind az úri középosztály képviselői.
A Horthy rendszer politikai hatalmát arra pocsékolta, hogy minden társadalmi reformnál fontosabbnak tekintse a teljes revíziót, és kisajátítsa a zsidó polgárság vagyonát.
A második világháború végén a magyar társadalom, mivel elvesztette a zsidóság öthatodát, újra betegesen polgárság nélküli maradt. Ezt megfejeltük azzal, hogy a puritán svábok többségét is, vagyonától megosztva, kitelepítettük.
Trianon után az ország gyakorlatilag nemzeti állammá vált, de a társadalma, ami a kiegyezés után először rendelkezett elegendő saját polgársággal, újra polgárság hiányos lett.
Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a második világháború után Európa keleti fele elvesztette a polgárságának élcsapatát, a zsidó és germán etnikumát. Ennek a ténynek a figyelmen kívül hagyása érthetetlen, mert ez évszázadokra visszavetette e térség társadalmi fejlődését.
Ezt a történelmi károsodást némileg enyhítette, hogy a tudományos és technikai forradalom átértékelte a társadalom polgárságigényét. A tőkés osztálytársadalmaknak tőkés polgárokra volt szükségük. A jelenkori fejlett társadalmaknak azonban értékes munkaerőre, szellemi vagyonban gazdagokra van szükségük. Ezt a változást a társadalomtudományok alig veszik tudomásul. A tőkés osztálytársadalomban a polgárnak tőkére, fizikai vagyonra volt szüksége. A jelenkori fejlett társadalmaknak a szakmájukban jól szereplő, tudással, képességgel rendelkezőkre van szükségük.
Amíg a tőkefelhalmozáshoz több generációra volt szükség, a tudásvagyont viszonylag könnyű megszerezni annak, akinek jók az adottságai. Amíg tőkésosztály tagjai több generáción keresztül gyűjtötték a vagyont, a tudásvagyonban gazdagok a maguk erejéből lettek tekintélyesek és gazdagok.
Száz éve a tőkések óriási többsége örökölte a vagyont, a jelenlegi értelmiségi elit többsége a maga erejéből lett tudásvagyonossá. A jelenkori fejlett társadalmakban az uralkodó réteget, a tudásban és képességben gazdagokat előbb az oktatási rendszer, majd a munkaerőpiac szelektálja.
Ez a felismerésem vezetett oda, hogy a 20. században a magyar társadalom két legjelentősebb miniszterének Klebelsberg Kunót, és Rajk Lászlót tartom. Ők tettek a legtöbbet annak érdekében, hogy az oktatási rendszer hatékonyabbá váljon. Klebelsbergnek köszönhetjük, hogy megszűnt a tanya és pusztai gyerekek iskolázatlansága. Rajknak pedig az volt az érdeme, hogy a mai értelmiség többsége a lakosság 90 százalékát kitevő parasztok és munkások gyermekeiből áll.

A 20. században magyar társadalom legnagyobb előrelépése az, hogy a két világháború között középfokú képzettségű szintje szinte csak a társadalom felső tizedéből került ki. A század végén pedig már a diplomások a társadalom felső kétharmadából kerülnek ki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése