Kopátsy Sándor EH 2016 01 07
( A Rövid magyar
történelemhez.)
A
magyar társadalom ezer éve deformált volt abban az értelemben, hogy nem volt
polgársága, ugyanakkor nagyon széles volt előbb a nemessége, majd az úri
középosztálya, de továbbra sem volt polgársága.
Ez
a deformáció gyógyult a kiegyezés után. A magyarországi zsidóság gyorsan és zseniálisan
pótolta polgárosodást, és igyekezett a magyar etnikum részévé válni.
Egyrészt a korszerű
vasúthálózat kiépülésének, másrészt a zsidóság vagyonosodásának köszönhetően,
megindult a belső forrásra épült iparosodás. Ennek vetett véget az első világháború, ami után
etnikai elemeire esett szét az ország.
A
vagyonának jelentős hányadát elvesztő arisztokráciának, és a hatalmi térségnek
többségét elvesztő úri középosztálynak azonban sikerült a háború után
megtartani a politikai hatalmát. Ez jó bizonyíték arra, hogy a második
világháború után sem volt a magyar társadalomban elég belső erő ahhoz, hogy
felszámolja az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát. Ez újra és újra
bebizonyosodott a háborút követő két szabad választáson, az 1956-os
forradalomban, és a rendszerváltás után is, annak ellenére, hogy 1990-ben már
kihaltak mind az arisztokraták, mind az úri középosztály képviselői.
A Horthy rendszer politikai
hatalmát arra pocsékolta, hogy minden társadalmi reformnál fontosabbnak
tekintse a teljes revíziót, és kisajátítsa a zsidó polgárság vagyonát.
A
második világháború végén a magyar társadalom, mivel elvesztette a zsidóság
öthatodát, újra betegesen polgárság nélküli maradt. Ezt megfejeltük azzal, hogy
a puritán svábok többségét is, vagyonától megosztva, kitelepítettük.
Trianon után az ország
gyakorlatilag nemzeti állammá vált, de a társadalma, ami a kiegyezés után
először rendelkezett elegendő saját polgársággal, újra polgárság hiányos lett.
Az
európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a második világháború után Európa keleti fele elvesztette a
polgárságának élcsapatát, a zsidó és germán etnikumát. Ennek a ténynek a
figyelmen kívül hagyása érthetetlen, mert ez évszázadokra visszavetette e
térség társadalmi fejlődését.
Ezt
a történelmi károsodást némileg enyhítette, hogy a tudományos és technikai forradalom átértékelte a társadalom
polgárságigényét. A tőkés osztálytársadalmaknak tőkés polgárokra volt
szükségük. A jelenkori fejlett
társadalmaknak azonban értékes munkaerőre, szellemi vagyonban gazdagokra van
szükségük. Ezt a változást a társadalomtudományok alig veszik tudomásul. A
tőkés osztálytársadalomban a polgárnak tőkére, fizikai vagyonra volt szüksége. A jelenkori fejlett társadalmaknak a
szakmájukban jól szereplő, tudással, képességgel rendelkezőkre van szükségük.
Amíg
a tőkefelhalmozáshoz több generációra volt szükség, a tudásvagyont viszonylag
könnyű megszerezni annak, akinek jók az adottságai. Amíg tőkésosztály tagjai
több generáción keresztül gyűjtötték a vagyont, a tudásvagyonban gazdagok a maguk erejéből lettek tekintélyesek és
gazdagok.
Száz
éve a tőkések óriási többsége örökölte a vagyont, a jelenlegi értelmiségi elit
többsége a maga erejéből lett tudásvagyonossá. A jelenkori fejlett társadalmakban az uralkodó réteget, a tudásban és
képességben gazdagokat előbb az oktatási rendszer, majd a munkaerőpiac
szelektálja.
Ez
a felismerésem vezetett oda, hogy a 20. században a magyar társadalom két
legjelentősebb miniszterének Klebelsberg Kunót, és Rajk Lászlót tartom. Ők
tettek a legtöbbet annak érdekében, hogy az oktatási rendszer hatékonyabbá
váljon. Klebelsbergnek köszönhetjük, hogy megszűnt a tanya és pusztai gyerekek
iskolázatlansága. Rajknak pedig az volt az érdeme, hogy a mai értelmiség
többsége a lakosság 90 százalékát kitevő parasztok és munkások gyermekeiből
áll.
A 20. században magyar
társadalom legnagyobb előrelépése az, hogy a két világháború között középfokú
képzettségű szintje szinte csak a társadalom felső tizedéből került ki. A
század végén pedig már a diplomások a társadalom felső kétharmadából kerülnek
ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése