A jobbágyság felszabadulása

Kopátsy Sándor                   EH                 2016 01 02

A jobbágyság felszabadulása

Térjünk azonban vissza II. József reformjaihoz, mindenekelőtt a jobbágyok felszabadításához.

Amikor még II. József reformjaiért lelkesedtem, nagyon kevés ismeretem volt azok indokoltságának felméréséhez.

Mint középiskolás korom óta a népi írók lelkes híve, a jobbágyfelszabadítás elszabotálását tartottam a legnagyobb politikai bűnnek. Ezt a tényt sem hangsúlyozza a történelmünk oktatása.

Ma is ez a véleményem, annak ellenére, hogy a földosztás során reádöbbentem, hogy a földek igazságos elosztása csak akkor járhat társadalmi eredménnyel, ha a falusi lakosság négyötöde a mezőgazdaságon kívül talál munkát.

Azt csak öreg fejjel ismertem fel, hogy a jobbágyság felszámolása népességrobbanással jár, amit valahogyan meg kell oldani. Akkor még fogalmam sem volt arról, a jobbágyság felszabadítása hogyan hatott volna az ország népszaporulatára. Azt ugyanis csak évtizedekkel később ismertem fel, hogy a jobbágyság felszabadítása után felgyorsul a népszaporulat. Akkor még az sem tudtam, hogy Nyugat-Európában a kiscsaládos jobbágyrendszer egyedülálló módszere volt a gyermekvállalás, ezzel a túlnépesedés fékezésének. Ma már tudom, hogy a jobbágyok felszabadítása csak akkor nem okoz katasztrofális túlnépesedést, ha vagy az erőltetett iparosítás, vagy a kivándorlás képes felszívni a megnövekedett munkaerőt.

Európa történészei sem hangsúlyozzák, hogy a jobbágyrendszer megszűnésével a házasságkötések későbbre tolódása is megszűnt. Minden nagycsaládos kultúrában a gyermekvállalás a nemi érettséggel kezdődött. A történelemben ismert egyetlen kivétel a nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer volt, amiben a házasság jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott. Ebből fakadóan az egy asszonyra jutó szülések száma szinte fele volt a nyugat-európai középkorban. Ennek jelentőségét még egyetlen történész sem hangsúlyozta, pedig az osztálytársadalmak elsődleges feladata a népszaporulat féken tartása, amit csak a halálozás fokozásával érhettek el. Minden osztálytársadalom olyan mértékben növelte a halandóságot, hogy a tényleges népszaporulata az évi 1-2 ezrelék körül maradjon. Ennél nagyobb népesség növekedést ugyanis egyetlen táradalom sem volt képes belső forrásból a kialakult színt közelében eltartani.

Ez a gyakorlatban ugyan megvalósult, mert a halálozást az osztálytársadalmak is növelték. A halálozás növelését a társadalomtudomány azonban máig nem kezeli a túlnépesedő társadalmak számára, mint megkerülhetetlen társadalmi követelményt. Ez is oka annak, hogy a 20. században a világ népességének növekedése elszabadulhatott.

Ahogyan megindult a jobbágyok felszabadulása, mintegy tíz évvel korábbra került a családalapítás, ezzel megszűnt a gyermekvállalást korlátozó mechanizmus. Ez alapvető társadalmi fordulatot követelt. Vagy a halálozást kellett fokozni, vagy a mezőgazdaságon kívül új munkahelyeket kellett teremteni, vagy a felesleges lakosság jelentős kivándorlását kellett tudomásul venni.

Érettségi utáni szünetben egy mérnöki irodában dolgoztam, és ebben a minőségben tagosítási munkát is végeztem. Egy somogyi faluban volt olyan gazda, akinek a hat holdas földje tíz darabban volt. A parcellák nagysága ritkán haladta meg az egyetlen holdat, de volt, akinek húsz helyen volt a 15 holdas birtoka. Ezeket hívták nadrágszíj parcelláknak. Mivel a Horthy rendszerben hallani sem akartak gyökeres földreformról, de a tarthatatlanná vált kis parcellás tulajdonokat elkezdték kevesebb birtoktagban újrarendezni.

Szerencsére, a háborúvesztés az úri világ vesztét is okozta, és mivel a Szovjetunió befolyási térségébe kerültünk, gyökeres földreformra kerülhetett sor. De ez már a következő fejezetek egyikének a témája lesz. A földreform a túlnépesedett falak lakosságának a foglalkoztatását megoldotta azzal, hogy mindenkit földhöz jutattak. Ez ugyan mindenkinek munkát adott, de alig volt a faluban olyan család, amelyik a tulajdonánál nagyobb földet nem lett volna képes megművelni. A falak munkanélküliségét ugyan megoldottuk, de több munkaalkalmat nem teremtettünk. Földosztóként úgy éreztem, hogy a falvak foglalkoztatási szintje nem javult, a lakosság a falu határánál 4-5-ször nagyobb területet is megművelhetett volna, ha jut nekik. Természetesen a háború végén az eleve nincstelenségből indulóknak nem volt igavonó állatuk, felszerelésük, tehát a munkájuk nem lehetett hatékony. Ennek ellenére öt évvel a háború után a földhöz jutatott parasztok elérték a háború előtti termelési volument. Ezt csak az emberi munkaerő felesleg és az új birtokosi lelkesedés biztosíthatta.

A bolsevik megszállás történészei máig nem vallják be, hogy a földreform nem szüntette meg a falvak túlnépesedését, csak a község határát egyenlőbben osztotta szét a családok között. A falvak határából továbbra is 4.5-ször többen kényszerültek megélni, mint amennyi munkaerőt az igényelt. A munkalehetőségek egyenlőbb megosztása mégis forradalmi vívmány volt. Az egy családra jutó birtoknagyság azonban tört része volt annak, ami a munkaerejét hatékonyan kihasználta volna. A földreform után kialakult családi gazdaságok abnormálisan kicsik voltak. Ezt tartósan fenntartani nem volt megengedhető.

Mivel ezt a vitathatatlan tényt letagadják, a kollektivizálást csak a parasztság ellen elkövetett erőszaknak minősítik. Még senki sem írta le, hogy a földreform után a falak túlnépesedése továbbra is 4-5-szörös maradt. A lakosság négyötödének megélhetését a mezőgazdaságon kívül kell biztosítani. Aki nem ennek a tények a tudatában keresi a falvak lakosságát foglalkoztató megoldást, megkerüli a szükségszerűséget.

Ezzel visszatérek a jobbágyság felszabadításához. A jobbágytelkeknek a parasztok tulajdonába adása a lakosság gyors növekedését eredményezi. A 20. századi agrártechnikai forradalom azonban azzal járt, hogy a mezőgazdaság tized annyi munkaalkalmat biztosított, mint amekkora az agrártechnikai forradalom előtt volt.

Az agrárpolitika szükségszerűségét csak az értheti meg, aki tudomásul veszi, hogy a Trianon utáni Magyarországon a falvakban 4-5-ször többen akartak, kényszerültek megélni a mezőgazdaságból, mint amennyire a hatékonyság megőrzése mellett szükség van.

A falvakban élők foglalkoztatásának négyötödét más ágazatokban kell foglalkoztatni. Más megoldás nincsen. Szerencsére, ezt az ország erejéhez viszonyítva túlzott iparosítás oldotta meg. Csak az a történész bírálhatja a bolsevik rendszer agrárpolitikáját, aki a falusi lakosság többségnek a foglalkoztatására más megoldást javasol.

Az első kérdés:

Mi lett volna a földosztás után, ha nincs erőltetett iparosítás?

A falusi lakosság munkaerő kapacitásának négyötöde kihasználatlan marad. Elképzelni sem lehet az a nyomort, ami létrejött volna, ha a falusi lakosok nem találnak munkát. Azt kellene kiszámolni, hogy mennyi bér származott abból, hogy a falusi munkaerő többsége az iparban kereste a kenyerét. Milyen alacsony lett volna a falvakban a jövedelemszint, ha csak a mezőgazdaságból származó jövedelemre lettek volna utalva.

Második kérdés:

Az erőszakkal létrehozott szövetkezetekben mennyi nem mezőgazdasági munkahely jött létre?

Még nem találkoztam olyan becsléssel, hogy a termelőszövetkezetekben mennyi ember foglalkozott olyan ipari, szállítási, szolgáltatási, kereskedelmi munkával, amint a földreform utáni birtokszerkezetben nem lehetett volna létrehozni.

Harmadik kérdés:

Hogyan lehetett volna demokratikus politikai viszonyok között az erőltetett iparosításhoz szükséges felhalmozási forrásokat megteremteni?

Csak azzal, hogy a politikai diktatúra alacsonyan tartotta a bérszínvonalat, és a lakosságot államkötvények vásárlására kényszerítették. Magam is azok közé tartoztam, akik a politikai diktatúra keményégét, és az erőltetett diktatúrát soknak tartottam. Csak a rendszerváltás után ismertem fel, hogy a lassabb iparosítás, a demokratikus jogok szélesebb érvényesülése esetén elérhetetlen lett volna mindaz, amit 1990-ig elértünk. Ezt mindennél jobban bizonyítja a rendszerváltást követő gyenge teljesítményünk. Ekkor derült ki, hogy a fogyasztói igényeknek engedve, a veszteséges vállaltokat felszámolva, a foglalkoztatásunk katasztrofálisan romlott, megoldhatatlanná vált egymillió képzetlen, vagy jövedelmezően nem hasznosítható munkaerő foglalkoztatása.

A bolsevik évtizedek teljesítménye jelentősen jobb volt, mint az a politika, amit szuverenitásunk birtokában, szabadon, nem másoktól kényszerítve folytatunk. Ez nem jelenti azt, hogy azt a rendszert nem lehetett volna még jobban működtetni. Több teret kellett volna biztosítani a piac számára. Többet, mint amennyit az új gazdaági mechanizmus jelentett, de kevesebbet, mint amennyit a rendszerváltás során, és utána megengedtünk.