2016. január 27., szerda

Az Európai Unió kudarcának oka

Tartalom

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 01 11

Az Európai Unió kudarcának oka

Kezdek abban reménykedni, hogy az Európai Unió kudarcai meggyőzik az illetékeseket arról, hogy teljesíthetetlen feladatot választottak. A három európai kultúra nem hozható össze integrációba. A Közös Piacnál kellett volna megállni. Az áruk és a lakosság szabad piaca ugyanis olyan integráció, amit eltérő kultúrájú és fejlettségű társadalmak számára is előnyös.

A munkaerő közös piaca.

Amennyire a lakosság határoktól független mozgása csak addig előnyös, amíg a letelepedés, a munkavállalás engedélyezése az államok hatáskörében marad. A világgazdaság érdeke, hogy a munkaerő bárhova utazhasson, de ott csak akkor maradhasson, ha letelepedési engedélyt kap.
Minden fejlett állam érdeke, hogy a saját munkaereje átlagánál jobb munkaerőt befogadja. Ugyanakkor minden állam érdekét sérti, ha a saját munkaerejének a jobbik feléből eltávozzanak. Ebből fakadóan az olyan közösség, amiben a munkaerő szabadon áramolhat a fejlettek fölényét növelve, a kevésbé fejletteket pedig hátrányosan differenciálja. A fejlettek felnevelési költség nélkül juthatnak szelektált munkaerőhöz. A kevésbé fejlettek pedig vesztenek a legnagyobb értékükből, a munkaerejük javából. A jelenkori gyarmati kizsákmányolás fő formája, ha az olcsóbb bérű tagországok munkaerejét magához csábítja. Ugyanakkor a fejlett tagok igényt tartanak arra, hogy a gyenge munkaerő oda vándorlását megakadályozhassa. Ezért a gyengébb tagok ki vannak szolgáltatva.
A kiszolgáltatott gyengébb tagok a munkaerejük alsó tízedét maguk sem tudják foglalkoztatni, ezért azoktól örömmel megszabadulnának. Azok spontán mennének is a fejlettebbekbe még akkor is, ha ott is csak szociális ellátásból részesülhetnek.
Jelenleg az emberiség ötöde olyan fejlett társadalmakban él, ahol a munkanélkülieknek is nagyobb jövedelmet biztosítanak, mint amennyi a világ háromötödébe szinte elérhetetlen. Ezért abból kell kiindulni, hogy jelenleg 2 milliárdnál több munkaképes korú ember él a világ háromötödében, akik számára a legreálisabb életcél a fejlett államokba vándorolni még akkor is, ha ott az alsó tizedbe kerülnek. A fejlettek azonban ezeknek egyetlen százalékát sem tudnák belső társadalmi feszültségek nélkül befogadni.
Az emberiséget a tudományos és technikai forradalom olyan mértékben differenciálta, hogy a szegényeknek a gazdagok felé áramlását csak az államok szuverenitása lesz képes megvédeni. De ez Európán belül is törvénnyé vált. Az Európai Unió minél magasabb szinten szervezi eggyé magát, annál jobban nő a tagállamai közti különbség. Ezt az újraelosztás sem képes mérsékelni. Nem véletlen, hogy nem jelennek meg olyan statisztikák, amik megmutatnák, hogy a tagállamok társadalmi fejlettsége közti különbségek hogyan alakultak.
Az egy lakosra jutó jövedelem ennek a legáltalánosabban használt mutatója. Ezt is fogyasztói ár paritáson kellene bemutatni.
Az egy lakosra jutó nettó nemzeti vagyon a jövedelemnél lényegesen nagyobb különbségeket mutatna. Ennek azonban még csak a hírét sem hallottam. Ezt a mutatót még ott is ostobán, értelmezhetetlenül használják, ahol nincs érdekük elhomályosítani.
Erre a legjobb példa, amikor a legjobban eladósodott országként emlegetik Japánt. Pedig a legkisebb adósságú fejlett ország. A közgazdászok összekeverik az országot, az állammal. A japán állam valóban nagyon eldósodott az országhoz képest, de ugyanakkor az ország a legnagyobb megtakarítására lehet büszke. A japán államnak ugyanis az ország a fő hitelezője. Ráadásul az országnak a fejlettek között a legnagyobb külsőkkel szembeni hitelező. Ráadásul csupa olyan adósa van, akik a legbiztosabb fizetők, mindenekelőtt az Egyesült Államok. Ha az országok eladósodottságát vizsgáljuk, kiderül, hogy a protestáns és a konfuciánus, azaz puritán országok külső adóságuk nettó összege pozitív, vagyis kifelé hitelezők, nem pedig adósok. Ez igaz az EU tagállamaira is.
Az EU csak azt hirdeti büszkén, hogy a hozzá befolyó tagíjakat a tagországok gazdasági fejlettségével fordított arányban osztja vissza. Arról azonban hallgat, hogy mi a működésének a végeredménye. Minden szervezet kötelessége, hogy időről időre mérje fel a működésének az eredményét.
Erre vannak egyértelmű mutatók, amik nem függnek a kiértékelő érdekétől.
A közgazdaságnál maradva.

A foglalkoztatás.

Ezt tartom az elsődleges politikai feladatnak. A liberálisok idegenkednek ettől a mutatótól, mert ezzel mérve a diktatúrák viszonylag jobban vizsgáztak. A fasiszta rendszereknek ugyan nem voltam soha a híve, de tudomásul vettem, hogy sikeresen oldották meg a foglalkoztatást. A tömegek számára vonzó nacionalista, imperialista politikájuk mellett ennek köszönhették a népszerűségüket. Ennek ellenre még nem akadt olyan történész, amelyik a faizmus hibáinak hangsúlyozása mellett legalább utalt volna arra, hogy megoldották a liberálisok legnagyobb hibáját, az alacsony, a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását. Pedig a politikai hatalomra éhes liberális politikusoknak is illene annyit tudni, hogy a választók megnyerése szempontjából nincs vonzóbb cél, mint a munkaerő keresletének a növelése, a foglalkoztatás megoldása.
A fasizmusok megítélőinek illene tudomásul venni, hogy a fasizmusok nem azért buktak meg, mert elvesztették a lakosság támogatását, hanem azért, mert imperialisták lettek a sokkal nagyobb társadalmi és gazdasági erőt jelentő demokráciákkal szemben.
Nem jobb a marxista diktatúrák értékelőinek a bizonyítványa sem. A kelet-európai kultúra marxizmusa sem azért bukott meg, mert a saját kulturális és gazdasági adottságaihoz nem megfelelő módszert alkalmazott, hanem azért, mert a kelet-európai népek kultúrája semmilyen társadalmi felépítmény mellett nem lehet hatékony. Valószínű, hogy ott nincs versenyképes módszer. Azt kellene mérni, hogy ott a jelenlegi módszerek mennyivel eredményesebbek, vagy mennyivel kevésé azok.
Véleményem szerint, a hidegháború során az ortodox keresztény, azaz a nagycsaládos kelet-európai és balkéni népek jobban teljesítettek, mint a bolsevik rendszerük összeomlása óta. Ez akkor válik egyértelművé, ha azt nézzük, hogyan teljesítenek amióta felhagytak az erejüket messze meghaladó fegyverkezéssel. Meggyőződésem szerint, ha a Szovjetunió megelégedett volna azzal, amit a második világháború után, Jaltában kapott, és nem akar az Egyesült Államokkal versenyezni, nem költi fegyverkezésre a nemzeti jövedelméhez viszonyítva a többszörösét, ma is fenn állna.
Az sem véletlen, hogy egyetlen történész sem értette meg, hogy miért buktak meg a kelet-európai marxista diktatúrák. Nem azért, mert befelé diktatúrák voltak, hanem azért, mert kifelé imperialisták akartak lenni.
Ez ugyan a nyugati keresztény csatlósok esetében nem ilyen egyértelmű, de még azok rendszerváltás utáni eredménye sem meggyőző. Különösen nem az, ha a foglalkoztatási mutatójukat is nézzük.
De mi még azt sem nézzük, hanem csak a munkanélküliségi rátát. Ennek a mutató legfeljebb csak arra alkalmas, hogy a rövidtávú változás irányát mutassa. De a foglalkoztatási ráta is félrevezető mutató, mivel abban a nem foglalkoztatottak összessége szerepel. Ebben azonban a társadalom érdekét szolgáló egy évnél rövidebb, átmeneti munkanélküliek és a tartósan munkanélküliek össze vannak adva.
Azt a saját bolsevik rendszerünkben megtanulhattuk volna, hogy a rövid idejű munkanélküliség nélkül nem fejlődhet rugalmasan a társadalom, mert az új kapacitások csak ott jelenhetnek meg, ahol van a piacon elérhető munkaerő.
Ezzel szemben, a tartós munkanélküliség óriási társadalmi kért okozó. Nemcsak el kell tartani őket, és közben a munkaerkölcsük és a szakmai értékük romlik, de a következő generáció felnevelésére is alkalmatlanná válnak. Márpedig mi a tartós munkanélküliek aránya tekintetében az utolsók vagyunk az EU 28 tagállama között. Ezért is hangsúlyozni kellene, hogy mi a hidegháború marxista oldalán a legeredményesebbek voltunk, a rendszerváltás után pedig a kelet-németekhez, a csehekhez, a lengyelekhez és a szlovákokhoz képest lemaradunk.
Ezért tartanám helyesnek, ha Brüsszel negyedévenként közölné a tagországokban hogyan alakul a tartósan munkanélküliek rátája.

Várható életkor.

Ezt a fontos mutatót is évenként kellene közölni. A szorosabb értelemben vett gazdasági mutatók ugyanis egyik évről a másikra, világgazdasági, tehát tőlünk független okokból is jelentősen változhatnak.
Erre most éppen két jó példa van.
Az olajárak csökkenése. Ehhez nekünk semmi ráhatásunk nem volt, ugyanakkor az egyik legnagyobb importunk ára a negyedére zuhant. Ez érezhető nemcsak a külkereskedelmi mérlegünk javulásában, de lakossági jövedelmek alakulásában is.
Csökken a forint éréke az euróhoz viszonyítva. A brüsszeli adminisztráció egyik nagy bűne, hogy a gyengébb tagállamok valutáit igényüknél magasabb szinten tartotta. Ez már érvényesült az euró övezet előtt is, de abban robbanásig feszült. Az EU egyik gyógyíthatatlan betegsége a közös valutával való packázás, ami az euró övezet létrehozásával az EU történetének a legnagyobb bűne lett. Németország, és általában a protestáns országok valutája az euró bevezetésével leértékelődött, a viszonylag szegényebbekké pedig nagyon felértékelődött. Ezzel a legtöbbet a mediterrán országok vesztettek. Ezek német importja látszólag olcsóvá, az exportja pedig drágává vált. Nagyon gyorsan menthetetlenül eladósodtak.
Ennél a mutatónál is figyelemmel kell lenni arra, hogy a testmagasság nemcsak a táplálkozástól függ, hanem a természeti környezettől is. A melegebb éghajlaton ugyanis azonos jövedelmű rétegek várható életkor is eltérő. A hidegebb éghajlaton azonos jövedelem mellett is szegényebb a táplálkozás. A mediterrán népek hasonló jövedelem estén is egészségesebben táplálkoznak.
Ezzel szemben a melegebb éghajlaton a baktériumok és vírusok is jobban élnek, ezért jobban terjednek a betegségek.
A várható életkorra erősen hat a gyermekkori táplálkozás, amibe fontos szerepe van a tejnek. Ezért a tejtermelő országokban viszonylag kisebb a gyermekhalandóság. Ezt a hatást olyan mutató küszöbölné ki, ami a várható életkort az egy évet megéltekre vetítve tartalmazná.

Testmagasság.

Ezzel a mutatóval jó hatvan éve találkoztam. Azóta a megszállott híve vagyok. Két óriási előnye van. Egyrészt a feltárt csontok alapján a múlthoz való viszonyításokat is lehetővé teszi, másrészt a vezetés politikai érekétől is független.
Történészként megértem, hogy lett kapaszkodóm a társadalmi fejlődés nyomon követésére. A testmagasság ugyan elsősorban a táplálkozás minőségétől függ, ezért nemcsak a mérete, hanem a változása is nélkülözhetetlen mutató.
De minden óvatosságom ellenére megdöbbentem, amikor 2.000-ben végre hozzájuthattam a második világháborút követő évek magyar adataihoz. Számomra a háborút követő éveket a rossz élelmezés jellemezte. Ennek ellenére azt kellett látnom, hogy ezer éves történelmünkben sem előtte, sem utána nem volt olyan gyors emelkedése a besorozáson részvevők között, mint 1945-50 között. Mivel én ezeket az éveket úgy őriztem emlékeim között, mind az élelemhiány és különösen a kenyérhiány, a paraszti padlások seprésének az éveit. Kénytelen voltam gondolkodni.
Magyarország ezer éves történelmében soha nem volt olyan egyelőség közeli a jövedelmek aránya, mint a háborút követő években.
Az ország lakosságának a nagyobb fele falvakban élt, ahol először volt minden családnak földje, tehát gabonája. A háború alatt a falusi lakosok közel felének nem volt szánóföldje, ezért nem is volt beszolgáltatási kötelessége. Most mindenkinek volt saját termésű gabonája, ezért volt, mint keresni.
A kenyér pedig olcsóbb volt, mint a búza szabadpiaci ára, ezért az is vett kenyeret, akinek volt a padláson gabonája, sőt nekik is megérte, hogyha kapott kenyeret még a disznóját is érdemes volt azzal etetni. Nem is szólva a disznót hizlaló városi lakosokról. Mivel azok nem vehettek gabonát, a disznót is csak akkor tudtak hizlalni, ha a konyhamaradék mellé kenyeret is vásárolhattak. Nincs most adatom, de aki kételkedik bennem, nézzen utána, hogy mekkora volt a kiskereskedelmi kenyérforgalom, és belátja, hogy soha előtte és utána nem volt akkora. Ennek az oka az aránytalanul alacsony kenyérár volt.
Emlékemben is úgy maradt meg a munkahelyeken általánossá vált közétkeztetés, ami nem volt nagyon ízletes. De csak utólag értettem meg, hogy ahhoz többen jutottak, mint valaha, és a többségüknek először volt egészséges a táplálkozásuk. Szinte minden nap volt hús, gyakran volt főzelék és mindig kenyér. Jobb, mint a háború előtti munkás és paraszt nincstelenek táplálkozása.
De mindennél többet mond az a tény, hogy a sorozott katonák magassága gyorsabban nőtt, mint valaha. Az ország lakossága először táplálkozott jobban, mint a történelmünk során valaha.

A latin népek bevonása.

Azt, hogy az EU kialakult formájában többet ártott, mint használt, tények bizonyítják.
Az EU, mint egész, mind a négy óceánon túli angol-szász országhoz, mind különösen a konfuciánus Távol-Kelet országaihoz képest szégyenteljesen lemaradt. Ezt az még magyarázza, hogy az EU nemcsak a puritán, hanem a latin és az ortodox keresztény kultúrájú országok közössége is. Ez tehát mentség, és bizonyítani kellene, hogy a nem protestáns tagországok milyen mértékben fejlődtek.
A latin országok fejlődésé a latin-amerikaiakkal kell összevetni. Ezt az összevetést nem tudom bizonyítani, de ismereteim szerint, azokkal lépést tudtak tartani. Azok körülbelül úgy vannak lemaradva a négy angolszász országhoz képest, mint az EU tagjai között a mediterránok a protestánsokhoz képest.
Az Európai protestáns országok közül csak a hat is ország van az ENSZ ranglistáján az első tíz között, a négy óceánon túli angolszásszal együtt. De az első húsz között már ott vannak Németország, Nagy Britannia, Ausztria és Csehország is. Ebben a rangsorban a legfejlettebb latin ország Franciaország a 23. helyen van.
Az Európai latin országok előnye, hogy közel vannak a protestánsokhoz, és óriási turisztikai előnyt élveznek azokhoz képest. Érdemes volna egy felmérést végezni arra, hogy az elmúlt hetven évben mennyit költöttek ott az Alpoktól északra élők. Becslésem szerint, százszor többet, mint amennyi a Marshall Segély volt. Ehhez képest eltörpül a latin-amerikai országok turisztikai bevétele Észak-Amerikából.
A latin-amerikai országok közül a három legdélebbi óriási mezőgazdasági és bányászati potenciállal rendelkezik. Két éve ugyan ennek nem sok használt veszi.
Nem olvastam olyan tanulmányt, ami azt bizonyítaná, hogy van olyan latin-amerikai ország, amelyiktől remélhető volna a közeledés az angolszász gazdagokhoz. Egyetlen reményt abban látok, hogy Brazília és Argentína óriási mezőgazdasági potenciája kiépülhet úgy, hogy a gyorsan gazdagodó Kelet-Ázsiának az élelmezéséhez hozzájáruljon. Ez lehet az a piac, amin ez a két ország felemelkedhet.
De a latin népek további lemaradása a puritánokhoz viszonyítva, elkerülhetetlen. Márpedig, ha ez így van, eleve ostobaság volt az európai közösségbe a mediterránokat is bevonni az áruk és a személyek szabad mozgásán túl. Ezt minél tovább erőltetik, annál nagyobb lesz a kudarc.

Az ortodox keresztény országok befogadása.

Ez is Németország és Franciaország látszólagos érdekében történt. Mindkettő szövetségeseket keresett a támogatására.
Azt már ötven éve írom, hogy a nagycsaládos kelet-európai és balkéni népek nemcsak a protestánsokkal, de még a latinokkal sem versenyképesek. Jelenleg csak két ortodox keresztény tagja van az EU-nak. Szerintem mindegyiknek jobban megfelelne, ha a többi ortodox néppel járnának közös utat.

A közép-európaiak és a baltiak befogadása

Két közép-európai ország, Ausztria és Csehország egyértelműen nyugat-európaiak lettek már azzal, hogy a Német-Római Császárságba kapcsolódtak. Érdekes módon, nem akadt magyar történész, aki elgondolkozott volna azon, hogy első királyunk jól döntött-e akkor, a mikor a pápától és nem a német császártól kérte a koronát. Pedig ezen, Géza és István eleve elgondolkodott. A cseh Vencel is tudta, miért előnyösebb számára a császárhoz, mint a pápához való kötődés.
Az, hogy ez a magyar történészek számára fel sem merült, a katolikus klérusunk hatalmát, t

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése