A kívánatos infláció

Kopátsy Sándor               PG                    2013-03-15

A kívánatos infláció

A 20. század egyik nagy találmányának tartom az államok fedezet nélküli pénz teremtő képességét. Mint minden fegyver, minél fejlettebb, a használta annál több veszéllyel jár, ha nem megfelelő kezekbe kerül. Így van ez a pénzrontás esetében is.

Azt, hogy a 20. század gazdasági növekedése volt a történelem legsikeresebbje, elképzelhetetlen lett volna az infláció nélkül. Ennek ellenére, a fedezet nélküli pénzteremtéssel sok volt a visszaélés. Túl könnyűvé tette a felelőtlen állami költekezést, általános jelenség volt a kívánatosnál nagyobb infláció.

Ebből azonban nem az következik, hogy elvként kimondjuk, minél kisebb az infláció, annál jobb. Az infláció teljes hiánya sokkal több kárt okoz, mint a megengedhetőnél valamivel nagyobb. Annak ellenérre, hogy általában többször volt az infláció nagyobb a kívánatosnál, mint kisebb, az fedezet nélküli pénzteremtés eredménye sokkal nagyobb volt, mint akkor lett volna, ha nem alkalmazták.

Ezért nem minél kisebb annál jobb elvét kell követni, hanem feltárni a kívánatos infláció alépítményi feltételeit.

Az állami pénzteremtés lehetőségét a tudományos és technikai forradalom teremtette meg. Ennek volt köszönhető, hogy az állam képes mérni a gazdaság reális pénzigényét.

Az ipari forradalmat követő 200 év gazdasági vállságai megmutatták, hogy a társadalom igényének megfelelő pénzteremtést nem lehet a piacra bízni. Ez csak állami feladat lehet. De a fejlett világgazdaságban az államok pénzigénye már nem csupán az államon belüli viszonyok függvénye, a világgazdaságban kialakult pénzviszonyokhoz is igazodni kell.

Ezt az igényt a második világháború után felismerték, és ezért hozták létre a világgazdaság egészét áttekintő, és beavatkozó nemzetközi pénzügyi szerveket, a Világbankot, és a Valutaalapot. A közgazdaságtudomány azonban máig nem tisztázta ezek működési feladatait. Ezek hiányában mindkét szervezet a legfejlettebb államokra érvényes követelményeket kíván érvényesíteni. Ez azonban elve nem lehet a céljának megfelelő elvi alap. A világgazdaság ugyanis már a háború után is nagyon különböző kultúrájú, és nagyon eltérő fejlettségű, államokból állt. Ez a differenciálódás az óta többszöröződött. Vagyis, az egyes államok társadalmi alépítménye egyre jobban differenciálódott, ebből következően, a felépítményük, azon belül a számukra kívánatos pénzügyi módszereik is egyre eltérőbbek lettek. Az általános követelmények realitása nem nőtt, hanem csökkent.

A történelmi materializmusból az következik, hogy minél nagyobb lesz az egyes államok társadalmi alépítménye közti különbség, annál eltérőbb felépítményre van szükségük. Ugyanakkor, minél szervesebben eggyé olvad a világgazdaság, annál nagyobb lesz az egymáshoz való illeszkedés szükségessége is. Ezt a két ellentétes irányban változó igényt kellene a nemzetközi pénzügykért felelős intézményeknek összehangolni.

A gazdasági statisztika nagy vívmányának tartom a társadalmi fejlettségnek az ENSZ által alkalmazott mérését. Ez a társadalom fejlettségét három tényező, az egy lakosra jutó, fogyasztói árú nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredőjével méri. Ez mérce már jobban megfelel arra, hogy az egyes államok jelenleg hol tartanak a fejlettség fokán.

Keveset mond azonban arról, mi várható tőlük, hogyan fog alakulni a fenti három mutatójuk.

Az elmúlt század egyik legnagyobb tanulsága, hogy az átlagnál gyorsabban csak a nyugati puritánok, és a távol-keleti konfuciánusok növekednek, de azok is csak akkor, ha a lakosság belső növekedése szinte leáll.

A versenyképességnek tehát ez a két előfeltétele van. Ahol ezeknek az egyike is hiányzik, reménytelen a versenyképesség.

Állításomat csak azért nem tökéletesen igazolják a tények, mert a meg nem dolgozott, és vendégmunkásokkal termelt nemzeti jövedelmet is figyelembe veszik. Ha ezek nélkül számolnának, néhány ország egészen más helyen állna az ENSZ rangsorában. Csak két példát.

- Szaúd-Arábia a legszegényebb államok között szerepelne, hátrább állna, mint bármelyek arab ország.

- Oroszországot megelőzné a két pravoszláv testvére, Fehér-Oroszország és Ukrajna.

Elég volna tudomásul venni, hogy minden társadalomnak a potenciális gazdasági erejénél csak az általa megtermelt jövedelmet kell figyelembe venni.

Még problematikusabb a kultúrák szerepének figyelembe vétele. Bármennyire bonyolult, a figyelmen kívül hagyása megengedhetetlen.

Ennek klasszikus példáját éljük meg jelenleg az Európai Unióban. Abban a három európai kultúrához tartozó tagállamokat akarják közös nevezőre hozni.

Az infláció mértéke és a kultúra kapcsolata markánsan jelentkezett az elmúlt félévszázad során. Az EU illetékesei előbb bevezették a 17 ország közös valutáját, mint megnézték volna, hogy melyik országban mekkora volt a háborút követő 50 évben az infláció. Ebből kiderült volna, hogy a puritán, Weber szavával, a protestáns népek országiban volt kicsi, a latinoknál, annak sokszorosa, a volt csatlósoknál ugyancsak lényegesen nagyobb, de azok esetben nemcsak a kultúrájuk, hanem a bolsevik rendszer tejes foglalkoztatása is keltette az inflációt. Ha megnézték volna az előzetes adatokat, eszükbe sem juthatott volna a közös valuta. De nemcsak akkor, most sem nézik meg, és görcsösen ragaszkodnak a puritán és a latin népek közös valutájához.

Az EU pénzügyi vállságának nem lesz addig vége, amíg nem értik, hogy az eltérő kultúráknak nem lehet közös pénzük. A megtakarítási hányad, az infláció- és kamatérzékenység ugyanis, a kultúrájuktól függően annyira különböző, hogy nem lehet közös pénzügyi rendszerük még akkor sem, ha a gazdasági fejtettségük hasonló volna. Ennek klasszikus példája lesz, amikor a fejlett, puritán germánok és az ugyancsak fejlett, latin franciák közös valutája is megbukik.

Még nagyobb különbségek vannak a gazdasági fejlettségi szintek eltérése okán. Azonos kultúrájú országoknak sem lehet közös pénzük, ha néhány tíz százaléknál nagyobb különbség van az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmükben. Ebből fakad az EU másik, a pénzügyi vállságon is túlmutató problémája. Nem véletlen, hogy a pénzügyi vállságok csak azokat a tagországokat érintik, amelyekben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a fejlettekének felét sem éri el.

Ott a legmélyebb a vállság, ahol mind a kultúra, mind a fejlettség nem közel azonos.

A liberális közgazdászok kitalálták, hogyha tiltott az infláció, marad a külföldi hitel, mint forrásteremtés. Világmértekben, elsősorban Nyugaton, elszabadult a kifelé történő eladósodás. Még a statisztikusok sem tesznek különbséget a kifelé és a befelé történő hitelfelvétel között, pedig még az előjelük sem azonos. Ennek klasszikus példája, ha szeme állítjuk Japán és az EU mediterrán országainak adósságát.

Japánnak van a nemzeti jövedelméhez viszonyított legnagyobb államadóssága. Ennek ellenére kifelé a világ egyik legnagyobb hitelezője. Az államadósága ugyanis szinte kizárólag belföldi hitelezőkkel szemben van, és nagyon alacsony kamata. Ezzel szemben óriási megtakarítása van, főleg amerikai állampapírokban és dollárban. A kifelé való adóságának sokszorosa a külsőkkel szembeni követelése. Még ennél is fontosabb a hitelekkel és a követelésekkel járó kamatok összemérése. Ez Japán esetében nagyon pozitív.

Ezzel szemben a kevésbé fejlett EU országok, mindenek előtt a mediterránok államadósságának nagy többsége kifelé, és irreálisan magas kamatokkal jelentkezik. A kamatkötelezettségek összege meghaladja a költségvetési hiányukat. Tehát az államadósságuk elviselhetetlen tehet jelent. Mindezt a pénzügyi terhet fokozza, ha a lakosság, a vállaltok és az önkormányzatok is kifelé vannak eladósodva. Ennek kirívó példája Magyarországi, ahol az eladósodást a kormányzat, a jegybank és a pénzügyi ellenőrzés felelőtlenül nézte el a svájci frankban, euróban történő eladósodást.

Az EU vezetői is felelősek abban, hogy a gyengébb tagországok elviselhetetlen eladósodását bambán nézték. Ez azért is történt, mert az erős gazdaságú államok pénzügyi szektora évezte a gyengéktől megvásárolt állampapírok magas kamatját, és annak köszönhető irreális, fiktív nyereséget.