Száz évvel Trianon után

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 13

Száz évvel Trianon után

Harari

Középiskolás koromban döbbentem rá, hogy a magyarság többsége többet nyert Trianonnal, mint amennyit veszített. Először láttam történelmi atlaszt. Abban volt a Kárpát Medence etnikai térképe, azon belül a trianoni határok. Minden etnikumot más színnel ábrázoltak. Pirosan, mi magyarok voltunk. Egyértelmű volt a térkép mondanivalója. Az új országhatár ugyan a határok menti magyarság és a székelyeket elszakította a megmarad Magyarországtól. Elvesztettük az általunk kezdett első világháborút, büntetést érdemeltünk.

Már az első világháborút is az Egyesült Államok nyerte meg, mert ekkor már ez az ország volt a kibontakozó gazdasági szuperhatalom. Márpedig annak az elnöke, Wilson a háború előtt meghirdette elsődleges világpolitikai célját, a nemzetek önrendelkezését. A társadalomtudományok máig nem adtak magyarázatot arra, hogy miért éppen a világ etnikailag és minden tekintetben a legheterogénebb óriási állama követelte először az etnikumok államalkotó jogát. Nemcsak akkor, hanem máig és a belátható jövőben is az Egyesült Államok mind kultúrában, mind nyelvben a világ legheterogénebb állama. Ez a szuperhatalom azért csak a tízedik az ENSZ tagállamainak rangsorában, mert etnikai tekintetben a legvegyesebb. Nemcsak hét kis puritán lakosságú európai állam, de a másik három volt angolszász gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is megelőzik, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban élő puritán, protestáns és a távol-keleti népe, valamint a nyugati zsidóság ott él a legjobban, a legmagasabb az egy lakosra jutó jövedelmük, vagyonuk, iskolázottságuk és a várható életkoruk. De nemcsak ezeknek, hanem még az ott élő latin és afrikai etnikumok is fejlettebbek, gazdagabbak, mint ahol ezek az államalkotók. Azoknál ugyan jobban élnek, de az Egyesült Államokban a puritán népeknél lényegesebben kevesebbet értek el. Vagyis, ha az Egyesült Államokban csak a nyugati protestánsok, és zsidók, valamint a távol-keleti konfuciánusok élnének, a legfejlettebb állam volna a világon.

Ezen az alapon felbecsültem, hogy a Trianon előtti Magyarországon a mintegy 6 százalékos zsidóság társadalmi fejlettsége meghaladta volna a nyugat-európai átlagot. A germán kisebbségen belül a szászok és a svábok az országos átalag harmadával jobban éltek. Ezt bizonyítja a tény, hogy a hazatelepítésük után nagyon gyorsan elérték a befogadó nyugat-német szintet. Az államalkotó magyar etnikum az átlag közelében volt. Ezen belül a protestánsok, jelentős részben az egykézésüknek köszönhetően ötöddel megelőzték a katolikusokat.

A magyar szociológia egyik súlyos hiányossága, hogy az egykézés hatását nem vizsgálták, de a nemzet érdekét sértőnek minősítették. A háború után néhány évig a Nemzeti Parasztpárt Baranya-megyei titkára voltam, és megállapíthattam, hogy az egykéző református falvak nemcsak gazdagabbak voltak, de a gyermekikből nagyobb hányadban lettek értelmiségiek. Ennek ellenére, csak a kínai reform után vettem tudomásul, hogy az egyetlen gyerekekből értékesebb felnőttek lesznek, mint a több testvér esetében.

Az ország lakosságának kétötödét kitevő többi etnikum lényegesen a magyarok mögött tartott. Közöttük is nagyok voltak a különbségek. A leghátul a cigányok voltak. A később elcsatolt etnikumok között a leghátrább az ortodox keresztény románok és ukránok voltak. A horvátok és a szlovákok kevéssel a magyarok mögött voltak.

Ezekből az adatokból egyértelmű, hogy a Trianon után megmarat Magyarország, ahol a zsidók nagy többsége lakott, és jelentős volt a sváb kisebbség, önállóan jobban élhetett, mint az egész Kárpát Medencét uraló Trianon előttiben.

Az elcsatolt területeken élők nagy többsége jobban járt.

Az Ausztriához került Burgenland lakossága ma még egyszer jobban él, mind a nyugat-dunántúliak.

A Csehszlovákiához került magyarság, személyes tapasztalataim alapján jobban jártak, szabadabban és gazdagabban éltek, mint a megmaradt Magyarországon. A magyar történelmi tudat máig nem veszi tudomásul, hogy a csehek ezer éven keresztül mindig demokratikusabban és jobban éltek, mint a magyarok. A Szlovákiában élő magyarok ma sem panaszkodnak.

A Jugoszláviába került magyarság a két háború között jobban és szabadabban élt, mint előtte. A második világháború után a Tito által vezetett kommunista Jugoszláviát csak irigyelhettük. Az ott élő magyarság csak a náci Németországnak köszönhetően tért vissza.

Horvátországban eleve kevés magyar élt, ennek ellenére hallani sem akartunk az önállóságáról annak ellenére, hogy a Bécsi Udvar Jellasics törekvését támogatta. Sőt ezen is messze túlment 1849 tavaszán, amikor lemondatta az alkalmatlannak ítélt V. Ferdinándot, és utódjának trónra ültette a tizenéves fiát Ferenc királyi főherceget azzal, hogy keresztnevét Józseffel kiegészíti, és aláírja az úgy nevezett Olmützi Alkotmányt, ami felosztotta a Kárpát Medence egészét jelentő Magyar Királyságot. Ezt az alkotmányt Ferenc József, mint császár aláírta, de a magyar törvényhozás elé nem került, mert őszre megváltozott a Bécsi Udvar véleménye. Lombardia elveszése után felismerték, hogy a Habsburg Monarchia sokkal törékenyebb annál, hogy elviselné a hasonló jelentős változást. Ezért aztán a magyar szabadságharcot nem a nemzet szabadságharcának, hanem csak katonai lázadásnak minősítette. Ezt a magyar történészek ma is elhallgatják. Az aradi vértanukat nem nemzeti forradalmároknak, hanem csak a császárnak tett esküjüket megszegőket végezik ki. Ez a magyarázata annak, hogy Kossuth Lajost és a szabadságharc minisztereit nem is állítják bíróság elé. Battányit, a miniszterelnököt azért végzik ki, mert a császárnak tett esküjét szege meg. A Szabadságharcnak ez az átértelmezését a magyar történészek máig elhallgatják. Senki sem vetette fel a kérdést: A Szabadságharc tábornokainak a kivégzését, ugyanakkor Kossuth Lajos temetését elnézik azzal, hogy a Bécsi Udvar és a magyar hadsereg nem vesz részt azon.

Sokkal nagyobb történelemhamisításnak tartom, hogy a császár által 1849 tavaszán aláírt Olmützi Alkotmány létezését elhallgatják, és csak a császárnak esküt tett tábornokokat és a miniszterelnököt végezték ki.

Az 1849 tavaszán a császár által aláírt alkotmány elhallgatása ugyanis azért történt és történik, mert ennek közismertsége esetén menthetetlen Tisza István hadüzenete, az első világháború elindításáért való felelőssége, és a Trianoni Békeszerződés váratlanságának hirdetése.

Az Olmützi Alkotmány tudatban ugyanis nem az első világháborút követő Trianoni szerződések nem váratlanul történtek, nem csupán a nyerő hatalmak bosszúja volt, hanem hetven évvel korábban a Bécsi Udvar saját kezdeményezése. Az Olmützi alkotmányt a magyar törvényhozás soha nem tárgyalta, de az lényegében Trianoni békét megelőző, a császár által aláírt döntés volt.

Még nagyobb ostobaság a Trianoni Békeszerződést a megajándékozott utódállamok politikusai mesterkedésének minősíteni.

Mit tartalmazott az Olmützi Alkotmány?

Magyarország területének nagyobb felét a császár örökös tartományainak minősítve leválasztják az országról.

Az Erdélyi Fejedelemséget újra az osztrák császár örökös tartományaként visszaállítják. Még egyetlen történész máig sem akadt, aki az 1848. márciusi pontok között szereplő követelményt Erdéllyel az uniót a Szabadságharc során, Kossuth jóváhagyásával Bem serege fegyverrel kényszerít ki, megtagadva a szászok államalkotó szerepét. Ezt az állapotot állítják vissza.

Horvátország is önálló császári örökös tartomány lesz, vagyis Jellasics önállósulási tervét a császár jóváhagyja.

Szerb Vajdaságot, Minden történelmi előzmény nélkül, Temesvár székhellyel létrehozzák.

A többségében szlovákok lakta Felvidék Magyar Királyág része maradt volna. Ezt azzal magyarázom, hogy a Bécsi Udvar ezt azért döntötte így, mert feltételezte, hogy az önálló szlovák örökös tartomány a rokon csehekhez húzna, ami a Habsburg Monarchia legnagyobb örökös tartományát jelentette volna.

Az Olmützi Alkotmányban megmaradó Magyar Királyság és a Trianoni Magyarország között csak a Felvidék megtartása lett volna a különbség.

A fentiek azonban egy az egész Európában elindult, máig tartó folyamata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvnek, a szuverén nemzeti államok létrejöttének, hogy minden néhány milliósnál nagyobb, területileg összefüggő területen élőetnikum szuverén állammá váljon. Ez a megállíthatatlan lavina a Habsburgok Osztrák Magyar Monarchiájának széthullásával indult el. Ezt ugyan a magyar történészek is elhallgatják. Száz évvel Trianoni után is az egész Kárpát Medencét ezer éven át birtokló Magyarország feldarabolásával indult el. Méghozzá nem is Trianonban az első világháború után, hanem az 1848-as forradalom elől a csehországi Olmützbe menekült bécsi udvar reformtervével. 1849 tavaszán a bécsi udvar láthatta a magyar szabadságharc bukását, felosztotta a vegyes etnikumú, vallású és fejlettségű Magyar Királyságot. A felosztás lényegében nagyon hasonló volt ahhoz, amit az első világháborút lezáró Trianoni szerződés megvalósított. Ennek az alkotmánynak az ismeretében tarthatatlanná válna a Trianoni rendezést, mint valami váratlan cselszövés eredményének tálalni. Ezért döntött úgy a magyar hatalmi elit és a történelemírás, hogy az Olmützi Alkotmányt el kell hallgatni.

A Trianoni Békeszerződések politikai alapja azonban az első világháború sorsát eldöntő Egyesült Államok elnökének, Wilsonnak már a háborút megelőző elvárása volt.

A Trianoni szerződés hogyan érintette az érintetteket.

Románia kapta a legnagyobb területet és lakosságot. Azzal, hogy Erdély a Magyarországnál szegényebb, ortodox keresztény Románia részévé vált, a társadalmi és gazdasági jövője sérült. Tagadhatatlan, hogy az Erdélyi Fejedelemséghez képest ugyan visszaesést jelentett az uniója, vagyis a Magyar Királyságba történt beépülése is, de ez csak fokozódott azzal, hogy Romániához csatlakozva az ortodox keresztény Kelet-Európa és a Balkán szerves részévé vált.

Az aligha vitatható, hogy Erdély aranykora akkor volt, amikor az Oszmán Birodalom egyik provinciája volt. Ez az Erdélyi Fejedelemség a reformáció fénykorában Európa nyugati felének az egyik minta országa volt. Amennyire ez Móricz Zsigmond és Eredi Ferenc felismerték, a magyar történészek igyekeznek elhallgatni. Még inkább azt, hogy az Unióval, vagyis az Erdélyi Fejedelemség felszámolásával Magyarország vetett véget az aranykornak. Máig nem akadt egyetlen magyar történész, aki elismerte volna, hogy az Unió, vagyis Erdélynek a Magyar Királyágba épülésével megszűnt a szászok államalakítói joga, majd megindult az ortodox keresztények erőszakos térítése a Római Pápasághoz. Annak ellenére, hogy az erőszakos térítést a Habsburg uralkodóink szorgalmazták, a magyar történészek máig mélyen hallgatnak az erdélyi és a nyugat-ukrajnai erőszakos térítésről, ami az erdélyi románokat a viszonylagos szegénységüknél is jobban sértette. Azt azonban kihangsúlyozzák, hogy Trianon után visszatértek az ortodox, a római pápáktól független keresztény vallásukra.

A két világháború között az erdélyi szászok, és a bánáti svábok megtartották viszonylagos függetlenségüket és gazdagságukat. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyar kormányokhoz hasonlóan, a román kormányok is inkább a náci Németország bizalmának megnyerésére törekedek.

A második világháború előtt és alatt az erdélyi zsidóságot ugyanúgy üldözték, mint a Horthy rendszer, a maradékukat pedig kitelepítették. Erre a sorsra jutottak az erdélyi szászok, és a bánáti svábok is. Az erdélyi szórvány magyarság, elsősorban az értelmiség, Trianon után a megmaradó országába menekült. A székelyföldiek nagy többsége szülőföldjén marat. A Romániához csatolt Erdély etnikai összetétele nagyot romlott.

A Trianon utáni történelmünk megértéséhez nagy segítséget adott volna az olyan statisztika, ami megmutatná, hogyan alakult a Kárpát Medencében élő etnikumok számának, és jövedelmének az aránya. Egyértelmű, hogy Erdély lényegesen visszaesett.

A Csehországhoz került Szlovákia és Kárpátalja sorsa.

Szlovákia a nyertesek közé került. Ebbe értem a velük odakerült magyarságot is. Az Első Bécsi Döntés során visszakerült kis-alföldi részen földmérőként dolgoztam. Amikor az ott élő magyarok sorsával megismerkedhettem, meglepett, hogy nemcsak jobban éltek, mint a trianoni határ déli oldalán, több politikai joggal is rendelkeztek, többen és titkosan szavazhattak, jobban éltek. Tapasztalataimat megerősítette, amikor a Csehországból kitelepített magyarok az ottani magyarságnál lényegesen jobban, a kitelepített svábokhoz hasonló szinten éltek.

A Trianon előtti Magyarország legszegényebb része a Kárpátalja és az ott élő ukránok voltak. 1943 tavaszán jártam Ungváron, meglepődve láttam, hogy ez a város Nyíregyházánál lényegesen magasabb szinte élt. Ennek a mindig szegény országrésznek az aranykora a Csehszlovákiához tartozás volt. Ezt talán soha nem volt indokoltabb megállapítani, mint most, az Ukrajnával folyó veszekedésünk alkalmával. Kárpátalja jelenleg újra a Kárpát Medence legszegényebb térsége. A magyar külpolitika nem alaptalanul, de az ukrán kormánnyal veszekszik, de arról még soha nem számoltak be, hogyan élnek ott a lakosok, köztük a magyarok is. Ismereteim szerint fele ott a bérek, nyugdíjak színvonala. Ez a magyar kormányt nem érdekli, számára csak az a fontos, hogy legyenek magyar állampolgárok is. A kisebbségek második állampolgárságával ugyan egyetértek, de az eskü szövege vitatható. A kettős állampolgárság ugyanis nem jelentheti azt, hogy a két állampolgárság azonos. Ez csak arra jogosíthat, hogy legyen számomra a magyar nyelvű iskola is.

A külföldi állampolgárságú magyarság kisebbségi joga indokolt, de például a magyar választásokon való részvétel túlzott. Azzal egyetértenék, hogy a más országban élő magyar állampolgároknak joga legyen az országába települni. Ezzel akkor is egyetértek, ha ebből az következik, hogy a lényegesen szegényebb országokban élő magyar állampolgároknak joguk legyen Magyarországra települni.

A soknemzetiségű Jugoszláviával a két világháború között a náci Németország ellen ugyan kerestük az örök barátságot, de abban a pillanatban, amikor Hitler elfoglalta, azonnal bejelentettük Bácskára az igényünket, és nemcsak csatlakoztunk a náci megszálló csapatokhoz, de üldöztük az ellenük harcoló partizánokat is. Jugoszláviával az örök barátsági szerződést kötő Teleki Pál, miniszterelnök öngyilkosságában sokan kételkednek, de ezek sem vetik fel, hogy a magyar hatalmi elit ugyanúgy szembefordult volna vele, mint később a kormányzó Horthy Miklós kilépési kísérletével, amikor a többség inkább a nyilas Szálasi Ferencet támogatta, mint a kormányzót, akire felesküdtek. De nemcsak a hatalmi elit, de a magyar közvélemény is az örök barátsági szerződés felrúgását, és a Dél-Vidék visszahódítását támogatta.

Horvátországgal, mivel kevés magyar élt és él ott, viszonylag csendes a viszonyunk. Horvátországot pedig nem zavarja, hogy Jellasics szerepét hogyan minősíti a történelemoktatásunk.

Az európai történelmi tapasztatok.

Történészként a csehek ezer éves külpolitikáját példának tekintettem. Már az államalkotáskor nálunk helyesebben cselekedtek. Ők a királyi koronát nem a pápától, hanem a német-római császártól kérték, így lehettek nálunk lényegesen jobb nyugat-európaiak, polgárosultabbak és gazdagabbak. Ennek ellenére megmaradtak szlávok, de századokon keresztül viselkedésükben puritánok. Prága és Budapest történelmi szerepe között még nagyobb lett a különbség.

Ezért nem értettem a szlovákokat, akiket Csehszlovákiában a csehek egyenrangú partnereknek tekintettek, igyekeztek magukhoz emelni. Mégis Szlovákia lett az az utódállam, amelyik a Trianon előtti helyzetéhez képest a legtöbbet javított. Azt mégsem lehet bizonyítani, hogy önállóan többet ért el, mint a csehekkel közös államban.

A két Olaszország.

1965-ben éltem az alkalommal, és félévre Olaszországban élhettem. Ott győződhettem meg arról, hogy a közös nyelv és vallás sem elég ahhoz, hogy előnyös közös államban élni. Akkor már száz éves múlt az olaszok közös nemzeti állama, de ez sem volt elég ahhoz, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Nem tudom bizonyítani, hogy mekkora volt a 19. század közepén a különbség, de arról meggyőződhettem, hogy ma is olyan nagy, hogy külön államként többre mentek volna. Nem tudom, mikor válik ketté az ország, de ezt végül elkerülhetetlennek tartom. Becslésem szerint a második világháború óta a szegény Dél-Olaszország a sokkal gazdagabb északtól tíz Marsall tervnél többet kapott. A különbség mégis nőtt.

Kis jelentősége van annak, hogy az olasz közigazgatásban, rendfenntartásban, pedagógiában, egészségügyben dolgozók azonos fizetést kapnak, ami azonban északon kevés, délen pedig sok. Ezért aztán északon az állami alkalmazottak nincsenek kellően megfizetve, délen pedig túlfizetettek, korrupttá válnak.

Az olaszországi tapasztaltok alapján lett meggyőződésem, hogy csak az olyan államok működhetnek hatékonyan, amelyek lakossága az erkölcsben, kultúrában homogén.

Ebben a meggyőződésemben erősített meg az ENSZ tíz legfejlettebb államának elemzése. Az ENSZ tagjait három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság, eredője alapján rangsorolja. A tagállamok első tíze: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. A tízből hat puritán, kis nyugat-európai nemzeti állam, és négy volt angolszász alulnépesedett, őslakossággal alig rendelkező, de nagyon heterogén kultúrájú népek lakják.

Nincs az első európai hatból négy kis lakosságú skandináv, protestáns, nemzeti állam. Svájc lakossága több nyelven beszél és több vallás híve, de viselkedésében homogén. Hollandia pedig ötszáz éve a leggazdagabb állam.

A négy óceánon túli, őslakossággal alig rendelkező, alul népesedett, angolszász gyarmat, amelyek lakosságának kulturális, etnikai és vallási összetétele nagyon vegyes. Közöttük a legvegyesebb az Egyesült Államok az utolsó.

Van még egy, 1990 óta példátlanul sikeres ország, Kína. Annak a lakossága messze meghaladja az első tízét, az egy laksora vetített mutatói pedig példátlanul gyorsan nőnek.

A levonható következtetések.

Max Webernek a múlt század küszöbén zseniális felismerése volt, hogy a jelenkor a kultúrák között a protestáns viselkedésű népek lesznek fölényben. A protestáns helyett puritánt kellett volna mondani, mert a világ népességben nemcsak a Nyugat protestánsai, de a Távol-Kelet konfuciánus népei is azok.

Talán még fontosabb sikerfeltételnek kell minősíteni, hogy a túlnépesedett társadalmakban álljon le a népesség belső szaporodása.