A magyar hazafiság

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 21

A magyar hazafiság

Két nap múlva az októberi forradalom 62. évfordulóját ünnepeljük. Azt ugyan nem vitatom, de azt állítom, hogy ennek a forradalomnak az igazi hősei azok voltak, akik megelégedtek azzal, ami reális, megvalósítható. Ezzel szemben mi azokat a történelmi szereplőket és eseményeket is ünnepeljük, akik irreális célokra törtek. Fel sem merül annak vizsgálata, hogy mi lett volna, ha a hősök megelégszenek azzal, ami akkor számunkra lehetséges volt.

Már diákkoromban fennakadtam a Mohácsi csatavesztésen. Először csak azt vettem tudomásul, hogy nem volt semmi realitása annak, hogy a mi összesereglett bandériumunkkal ütköztünk meg a Muzulmán Birodalom seregével. Akkor ugyanis egyetlen európai államnak nem volt olyan hadserege, amelyiknek esélye lett volna a szultán seregével megütközni.

Sajnos ezzel sem a királyunk, sem a környezete nem számolt. Igaz, hogy volt egy másik királyjelölt, Szapolyai János, akit aztán novemberben királlyá koronáztak. Ezzel aztán úgy vonulhatott be a történelembe, mint az utolsó magyar, aki királyunk is lett. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy az egyesült magyar haderőnek lett volna esélye a szultán seregével szemben.

Jó húsz évvel később került a kezembe egy forrásgyűjtemény, ami Wesselényi naplóját is tartalmazta. Ő ugyanis a Királyi Magyarország követe volt a Regensburgi Birodalmi Gyűlésen. Ott kereste meg Luther Márton, és megmagyarázta neki, hogy ő az egyik nagy reformátor is csak azért lehet itt résztvevő, mert a Német Római irodalom létét fenyegeti az Oszmán Birodalom, amit mi nem teljesen ok nélkül Török Birodalomnak nevezünk, annak ellenére, hogy az nemcsak a törökök birodalma volt, hanem egy annál sokkal nagyobb közel-keleti Birodalom. A szultánja ugyan török volt, de a birodalma sok más népet is tartalmazott. Luther világosan látta, hogy a reformáció azért győzhetett, mert a vallásháború gyengítette volna a Habsburg császár erejét az Oszmán Birodalommal szemben.

A magyar történészek említést sem tesznek arról, hogy az oszmán szultán ugyan 170 évig uralkodott Magyarország területének kétharmadán, de a térítésnek nyomát sem lehet találni. A Werbőczy naplóját azért a lutheránus papoknál kerestem. Évekig reménytelenül, amikor kiderül, hogy a Ráday utcai püspöki könyvtárban őrzik, ráadásul Werbőczy másodszor is találkozott Lutherrel. Ezért győződhettem meg arról, hogy Magyarországon a kezdeti sikereket elérő reformáció fennmaradását csak az Oszmán Birodalom megszállásának köszönhetjük. Jelenleg harmadik cikluson keresztül van, református miniszterelnökünk sem tudja, hogy a reformáció fennmaradását a Habsburg Birodalomban az oszmán megszállásnak köszönhetjük.

Ma már tudom, a reformáció fennmaradását a Kárpát Medencében, és az alföldi városok parasztpolgárosodását annak köszönhetjük, hogy csatát vesztettünk Mohácson.

Trianonnal is többet nyertünk, mint veszettünk.

Ezt a közelmúltban fejtettem ki bővebben. Minden magyar hazai a Trianoni megcsonkításáról kesereg, de senki sem veti fel, hogy tartanánk, ha fennmarad az ezeréves Magyarország. Száz év után sem gondolja senki végig, hol tartanánk, ha fennmarad a Trianon előtti Magyarország. Meggyőződésem szerint, sokkal hátrább, mint ahol most tartunk. De nemcsak mi, hanem az osztrákok, a csehek és a szlovákok is, ha fennmarad a Habsburg Birodalom. Ebben ugyan mi sem kételkedünk, de nemcsak a magyar politikai elit, de a közvélemény is abban a hitben él, hogy a négyszer nagyobb, népesebb, de alig több magyar országa lennénk.

1953-ban a Nemzeti Parasztpárt központjába kerültem.

1953-ig a Parasztpárton belül eldöntetlenül volt a Veres Péter mögötti helyért a harc a baloldali Erdei Ferenc és a nemezi oldali Kovács Imre között. Ekkor Kovács Imre ajánlatot kapott Rákositól, hogy hívei egy kisebb csoportjával Nyugatra távozzanak. Ebbe a csoportba én is meghívást kaptam, de nem vállaltam. Ez után ért a meglepetés, ajánlatot kaptam arra, hogy a pártközpontba jöjjek a Kulturális Osztály vezetőjének. Ezt örömmel vállaltam, mert irigyeltem a pártközpont szellemi műhelyét. Ma is úgy érzem, ennél magasabb IQ közösségben soha nem voltam. Ott Erdei Ferenc tájékoztatott, hogy a Kulturális Osztály vezetője leszek azzal, hogy fontos kérdéseken Bibó Istvántól és feleségétől, Majlát Jolántól kérjek tanácsot. Bibót sok okból már csodáltam, Erdei feleségét nem ismerem. Mindketten örömmel fogadtak.

Ebben a körben ismerhettem fel, hogy a hidegháború az Egyesült Államok elnökének, Rooseveltnek volt az első világháborúban a világpolitikai stratégiája, ami már az első világháború alatti elnöknek, Wilsonnak is a stratégiája volt, a gyarmatrendszer felszámolása és a nemzetek önálló államokká válása. Jaltában az imperialista náci Németországgal és Japánnal szemen álló vezetők találkozásán egyértelműen a messze a legerősebb részvevő, Roosevelt a nemzetállamok szuverenitása érekében keresztül is vitt.

Akkor még a hidegháború tartósságát talán csak Szegfű Gyula a Sztálin által választott moszkvai nagykövetünk látta tisztán. Neki köszönhettük, hogy Szegfű véleményét Rákosi is megértette, aki ennek köszönhetően nagyobb biztonságban érezhette magát. De nemcsak ő, hanem Kovács Imre is, akinek ennek tudtában fel kellett adni a hazájában táplált terveit.

Mindezt azért írom, hogy Nagy Imrének még 1956 őszén sem volt fogalma arról, hogy a hidegháború fenntartása mindkét katonai szuperhatalomnak érdeke volt nemcsak 1956-ban, de 1990-ig. Akkor is csak azért, mert a hidegháború olyan fegyverkezési terhet jelentett a Szovjetunió számára, amibe az a nem puritán erkölcsű, és kulturálisan nagyon heterogén birodalomnak össze kellett roppanni.

A Szovjetunióba menekült magyar kommunisták a két háború között hermetikusan el voltak zárva nemcsak a világpolitikától, de még mind a Szovjetunió, mind a saját hazájuk belső problémáitól is. A hidegháború megszűnése a demokratikus oldalon katasztrófát jelentett az európai marxizmusok számára, de több levegőt adott a kelet-ázsiai elvtársak számára. Ugyanabban az évben esett szét, és bukott meg a marxizmus a Nyugaton, és indulhatott sikerpályára Kínában. A katonai szuperhatalommá emelkedett Szovjetunió atombombái ezreivel megsemmisíthette volna a gazdaságát piacosító Szovjetunió. A szétesése után Kína maradt az egyetlen szuverén marxista hatalom.

Azt ugyan nem lehet tudni, hogy a kínai kommunisták mikor ismerték fel, hogy számukra siker csak a gazdaság piacosítása, és az elviselhetetlen népszaporulatuk megállítása jelenthet megoldást, de az vitathatatlan, hogy a Szovjetunió nem tűrte volna, hogy ne maradjon a marxista tábor egyértelmű vezére.

Nagy Imre és köre 1956 őszén még abban a hitben éltek, hogy lehetséges a magyar közvéleményhez igazodni, kilépni a bolsevik táborból, és a polgári demokráciát bevezetni. Ennek azonban semmi esélye nem volt. Ezt ők akkor, a jelenlegi magyar politikai hatalom, és a közvélemény ma sem látja. Orbán Viktor ünnepi beszédjére ugyan még két napot várni kell, de nem lehet kétségünk abban, hogy a közvélemény irreális elvárását támogatókat fogja az igazi hősöknek minősíteni. Ugyanakkor nem teszi fel a kérdést: Mi lett volna, ha a hősök elérik a céljukat?

A forradalom alatt soha nem éreztem elérhetőnek a közvélemény 90 százalékának a kívánságát, és soha nem volt annyira ellenségem a Szovjetunió, hogy a vereségét akartam volna. Azt akkor is tudtam, hogy a közvélemény óriási többségének irreális a véleménye. Azt, hogy Jaltában minket is a Szovjetunió felügyeletére bíztak, mindig számunkra jobb megoldásnak tartottam, mint a nyugati demokráciák megszállását. A második világháború végén Magyarországnak nem volt elég belső ereje a Horthy rendszer felszámolásához, az arisztokrácia és az úri középosztály, valamint a katolikus klérus hatalmának a megfosztásához. Ez a meggyőződésem soha nem ingott meg. Utólag is úgy érzem, hogy a bolsevik párt ugyan korlátlan hatalommal rendelkezett, de demokráciában soha nem lett volna jelentős párt.

A mai televízióban láttam részleteket a holnaputáni ünnepekre készülődésből. Egy jelenetben illusztrálták, hogyan történt a begyűjtés, a padlásokon tárolt gabona elkobzása. Ezeket a módszereket akkor is elítéltem, de tudtam, hogy a Szovjetunió megszállásának köszönhetően először volt a falusi lakosság padlásain általuk termelt búza. Tíz évvel később az Országos Tervhivatalban kiszámoltam, hogy a történelmünk során soha nem volt olyan olcsó a kenyér, és az egy főre jutó fogyasztás 20 százalékkal meghaladta a korábbi rekordot. Azért kellett a kenyérért sorba állni, mert akkor is vásárolták, ha a disznóval etették meg. Ezeket az adatokat látva harminc évvel később az is kiderült, hogy sorozáskor az 1948-1953 évben született fiúk testmagasága nőtt a legtöbbet, ami azt bizonyítja, hogy ezekben az években nőtt a legjobban a gyerekek táplálkozása.

Ezt tudva találtam meg az okát. Nemcsak a kenyér volt a legolcsóbb, de szinte táplálkozási forradalom volt. Mindenkinek volt valahol állása, fix jövedelme, a többségük pedig munkanapokon, az üzemi konyhán ebédelt, ahol az étel talán nem volt olyan ízletes, de minden étkezéshez hús, gyakran főzelék volt. Ekkor tanultam meg a néprajzosoktól, hogy a falusi szegénység, a lakosság többsége mennyire szegényen, és egyoldalúan táplálkozott.

Itt térek ki arra, hogy éppen egy kaposvári zsidó orvost, Révi Györgyöt tartja az élelmezési tudomány úttörőnek mivel ő volt az első, aki a kaposvári gyalogezredbe sorozott katonák testmagasságával mérte az életszínvonal javulását a Kiegyezéstől haláláig. Máig ennél jobb mércét nem ismerek. A társadalomtudományok, ezt a mércét máig sem használják.

Az 1956-os forradalom elérte reális célját.

Holnapután a forradalom hőseinek elsősorban és többségben azokat minősítjük, akik többet ártottak azzal, hogy elérhetetlen célokért harcoltak. Az ártatlanságukat nem vitatom, hiszen hittek abban, amiért harcoltak, de a társadalom számára csak azok a hősök, akik reális célokért fogtak fegyvert.

Ezt legkönnyebben Nagy Imrének lehetett volna elérni. Ma azon nem vitatkozhat senki, hogy a forradalom leverése után a legtöbbet és a legkönnyebben ő érhette volna el, ha vállalja, hogy ő behívta be a szovjet csapatokat. De e helyett ő ment el olyan messze a közvéleményt követve, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné vált. Nemcsak a közvélemény példátlan többsége, de ő és szűk köre teremtett olyan helyzetet, amit a Szovjetunió nem fogadhatott el, de az Egyesült Államok sem kívánt.

A történészek máig nem tudatosítják, hogy még Kádár Jánost is Münnich Ferenc belügyminiszter vitte át a szovjet hadsereghez, és egyetlen kikötéssel, hogy Rákosit és szűkebb körét nem engedik vissza Magyarországra. Mivel a Szovjetunió is nehéz helyzeten volt, ezt az igényét tudomásul vették. Számukra is az ideális megoldás az lett volna, ha Nagy Imre vállalja a csapatok behívását.

Kádár azzal lett a magyar történelem egyik legnagyobb alakja, hogy vállalta a közvélemény óriási többsége számára elfogadhatatlan árulást, és elsősorban neki köszönhetően mi lehettünk a legvidámabb barakk.

1956. november 2. hallva Nagy Imre több párti demokrata kormányának megalakulását, iszonyú jövőt, pusztítást láttam a jövőben. A szovjet hadsereg bevonulását és a kegyetlen bosszút láttam az elkerülhetetlen jövőnkben. Ehhez képest újra és még sokkal inkább, mint valaha mi lettünk a legvidámabb barakk. Ezt a csodát Kárár Jánosnak köszönhetjük, aki ekkor még a többpárti kormány szürke belügyminisztere volt. Ezzel szemben holnapután a megmentőnknek a nevét sem fogják megemlíteni. A mai televízióban hallottam, hogy a leszámolás során 129 hőst végeztek ki. Ez volt a bolsevizmus történelmének legkisebb áldozattal járó bosszúállása.