Az osztálytársadalmak munkaerőigénye.

Kopátsy Sándor                 EF                   2017 05 06

Az osztálytársadalmak munkaerőigénye.

A társadalomtudományok, élükön a klasszikus közgazdászokkal, máig nem veszik tudomásul, hogy minden osztálytársadalomra jellemző volt, hogy a spontán létrejövő munkaerőnek mind a mennyisége, mind a minősége meghaladta a társadalom igényét. Azért nem lehettek képesek megmagyarázni a társadalom felépítményének az alapját, mert nem vették tudomásul, hogy minden termelő társadalom spontán népszaporulata több és jobb munkaerőt termelt, mint amennyire és amilyenre a társadalomnak szüksége volt.

Ezért volt minden osztálytársadalomra jellemző a halálozás fokozása és a munkaerő jelentős hányadának a ki nem használhatósága. Ez ugyan erkölcsileg nem volt elfogadható, mégis az egyetlen feltétele annak, hogy ne szaporodjon az eltartó képességnél gyorsabban a lakosság, és a munkaerő jelentős hányada előtt ne legyen szükségszerű a munkavállalás lehetetlensége. A halálozást fokozó, a hadakozó és a tudásvágyat üldöző osztálytársadalmak léte mindaddig objektív szükségszerűség, amíg jellemző a túlnépesedés és a társadalom igényét meghaladja a képzettség. Mivel a születések mennyisége nem volt korlátozható, a halálozás okozása, a többség fokozott nyomora, a háborúzás és a tudásvágy üldözése nem politikai úttévesztés, hanem a társadalom stabilitását biztosító felépítmény.

Marxnak abban igaza volt, hogy a társadalmi formát az alépítménye determinálja, de tévedet, amikor ezt a hatezer éve osztálytársadalmi felépítményt úttévesztésnek minősítette. A materialista történész logikai hibát követett el akkor, amikor a hatezer éve jellemző osztálytársadalmat társadalmi deformációnak minősítette, amit erőszakkal fel lehet számolni, és az általa kitalált kommunista társadalmat, a meglévő alépítményre fel lehet építeni. Meg sem kísérelte, hogy keresse annak az okát, hogy miért volt minden osztálytársadalom közös abban, hogy fokozta a többség nyomorát, egymással háborúzott, és üldözte a tudásvágyat. Elég arra gondolni, hogyan alakul a társadalmak népessége, ha csökken a többség erőszakkal fokozott nyomora, ha nem háborúznak, és nem üldözik a tudásvágyat. Erre a kérdésre természetes a válasz. Olyan gyors lett volna a népesség növekedése, mert a meghosszabbodott életkor és még több a születés történt volna. Még a nyomát sem találtam annak, mi történik akkor, ha száz éven belül a népesség többszörösére növekszik.

Az elmúlt száz évben a lemaradó világban évente 2-4 százalékkal nő a népesség. Elég arra gondolni, hogy Nigéria népessége száz év alatt harmincszorosára növekedett, ezen belül a városlakók száma százszorosára nőtt.

Ez a 20. században csak azért történhetett meg, mert az emberiség fejlett, gazdag ötödében megállt a túlnépesedés, és elképesztő mértékben nőtt a termelékenység, ennek hatására példátlanul magasak lettek a bányajáradékok, ugyanakkor olcsó az élelmiszer. Ezt mutatná meg egy olyan felmérés, hogy a Szahara alatti Afrika országai nemzeti jövedelméből mennyi volt a bányajáradék, és milyen olcsók lettek a tömegtermékek, mindenekelőtt az élelmiszerek. Elég volna arra gondolni, hogy mi lett volna Nigériában, ha nem a 20. században megtörtént népességrobbanás, hanem száz vagy kétszáz évvel korábban. De milyen következményekkel járt volna, ha India vagy Kína népessége száz évnél korábban éri el a 1.500 milliót.

A jelenből is sokkal többet megértenénk, ha azt végig gondolnánk, az elmúlt száz év történelme hogyan alakul, ha száz évvel előbb történik. Mi és hogyan történik a 19. század első felében, amikor az emberiség száma még félmilliárd volt, de már akkor tizenötször annyian éltek volna.

Az elmúlt száz év történelmét csak azon az alapon lehet megérteni, hogy mára a világ ötödében leállt a népszaporulat, a tudományos és technikai forradalom hatására pedig kielégíthetetlen hiány keletkezett a minőségi munkaerőben. A 20. század végére a fejlett világban általánossá vált a fogamzásgátlás használata, negyedére csökkent a gyermekvállalás, tíz évvel kitolódott a társadalmi igénynek megfelelő munkaerő munkaképessé válása. Még nem találkoztam olyan becsléssel sem, mennyi születéssel kellene számolni, ha nem volna a fejlett világban általános a fogamzásmentes szexuális élet. Csak becsülni tudom, hogy a fejlett világban a nők termékeny korukban töltött ideje, és egészségi állapota mellett mennyi szülés történne, ha nem volna általános a fogamzásgátlók használata.

A demográfusok meg sem említik, hogy korunkban a fejlett társadalmakban nem a házassággal kezdődik a szexuális élet. Szinte a szexuális érettséggel. ráadásul a nők termékenysége is mintegy tíz évvel kitolódott a sokkal jobb életviszonyok és az egészségvédelem megoldottsága mellett. Ráadásul a gyermekhalandóság szinte megszűnt.

Ötven éve ismertem fel, hogy a nyugat-európai feudális társadalom teljesítménye azért volt a világ minden más kultúrájánál sikeresebb, mert az egyetlen volt, amiben a gyermekvállalás csak a házasságon belül kezdődhetett, a házasság pedig a nemi értettség után jó tíz évvel kitolódott. Ez óta a társadalmak megértése nálam azzal kezdődik, hogy mekkora volt a spontán népszaporulat. Ezt először és egyetlenül a nyugat-európai feudális társadalom volt képes a lassabb népességnövekedés szintjén tartani. Ez volt az első kiscsaládos társadalom, ami csak a házasságon belüli születéseket tűrte meg. A házasságnak pedig feltétele volt, hogy jobbágytelkük legyen. Mivel a jobbágytelkek száma csak akkor és olyan mértékben nőtt, ahogyan növekedett a szántóterület, vagyis az ország lakosságeltartó képessége, a gyermekvállalás kitolódott.

Ez a házasság kötés követelménye, hogy legyen jobbágytelkük, mintegy tíz évvel a nemi érettség utánra tolta ki a gyermekvállalást. Ezért a nők már termékeny korából 2-4 szülés kiesett. Ez sem volt azonban elég, továbbra is szükség volt a nyomor fokozására, az embert és vagyont pusztító háborúkra és a tudásvágy elnyomására. Ezek súlya mégis lényegesen kisebb volt, a korábbihoz képest jelentősen csökkent. Diákkoromban ismertem fel először, hogy a Nyugat felemelkedésének a humánusabb társadalmi felépítmény, a kiscsalád volt a kulcsa.

Ennek ellenére, még a nyomát sem találtam annak a hangsúlyozásának, hogy nyomor, a háborús áldozatok és a tudásüldözés miért volt sokkal enyhébb, humánusabb a kiscsaládos, mint a nagycsaládos társadalmakban. Ezt az világosította meg bennem először, hogy a Nyugat eszméi, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a politikai demokrácia, a mai gazdagság miért rekedtek meg a kiscsaládos Nyugaton. Az emberiség többsége csak ott fogadta be ezeket az eszméket ahol az ipari forradalom bevitte a kiscsaládos rendszert.

Az ipari forradalom technikai eredményeit jogosan hangsúlyozzák a társadalomtudományok, de említését sem találtam annak, hogy ennek köszönhetően terjed el, kisebb-nagyobb mértékben, a kiscsalád szinte az egész világon. Márpedig, ahol nem ver gyökeret a kiscsalád, ott megfullad a haladás.

Azt bámulatos gyorsan, ösztönösen felismerték már a gyűjtögető társadalmak is, hogy a munkátlanság károsítja a társadalmakat. A szó mai értelmében már a kőkorban megjelentek a közmunkák, a kultikus építkezések. Az önözéses szántóföldi gabonatermeléssel szinte párhuzamosan építették a piramisokat. A két amerikai kultúra ugyan megragadt a kapás élelmiszertermelés szintjén, de már piramisokat épített.