Az egészségügy következő negyedszázada

Kopátsy Sándor                 PE                   2017 05 20

Az egészségügy következő negyedszázada

A Lancet egészségügyi szaklap felmérést készített arról hogyan fog alakulni a világ országaiban az egészségügyi ellátás költsége és forrásai.

A társadalomtudomány, különösen a közgazdaságtan nagyon elhanyagolja ezt az egyik legköltségesebb ágazatot. Annak ellenére, hogy az egyének és családok számára az egészség megőrzése, a minél hosszabb élet az elsődleges, megtettek mindent az élet meghosszabbítása érdekében, a társdalom közömbösen kezelte, legfeljebb a lakosságot pusztító járványok esetében intézkedtek. De még ez esetben sem a betegek gyógyítása, megmentse, hanem a járvány terjedésének a megfékezése volt az elsődleges cél. Az egészségügynek még nem voltak ismeretei a betegségek okiról, még inkább azok gyógyíthatóságáról. Ezért aztán a betegségek okát isteni akaratnak tekintették, ellenük inkább imádkoztak, mint intézkedtek. A kórházak szerepe inkább a betegek elkülönítése, a fertőzésük elleni izolációját szolgáltak. Az betegeket halni vitték a kórházakba.

Ezt csak akkor értettem meg, amikor közgazdászként rájöttem, hogy minden osztálytársadalmat a túlnépesedés veszélyeztetett. Az egyénnek, a családnak érdeke volt az élet meghosszabbítása, az osztálytársadalmak elsődleges feladata azonban a halálozás okozása volt. Ezt a társadalomtudományok, még kevésbé a forradalmárok, máig nem vették tudomásul.

A társadalom minden közössége ugyan akkor élt volna a legjobban, ha a lakossága az életterének eltartó képességén van. Ezzel szemben a társadalmak életterük bővítését csak más közösségek életterének rovásra tudták megoldani. Ezt pedig csak erőszakkal tudták bővíteni, illetve erőszak ellen erőszakkal megvédeni. A hódító, vagy a védekező képesség azonban a létszámtól függött. A lakosság egésze akkor élt volna viszonylag optimálisan, ha a létszáma az élettere eltartó képességével azonos. Ezt azonban a minden társadalmi egység csak akkor tudta a túlnépesedő környezetben megvédeni, ha erősebb volt a szomszédjainál. Ennek érdekében kénytelen volt túlnépesedni.

A társadalomtudományok azt sem ismerték fel, hogy a túlnépesedést nem lehetett békésen féken tartani. Még egyetlen társadalomtudós sem vallotta be, hogy minden termelő társadalomban többen születtek, mint amennyit a szülők akartak. Ezt látni kellett volna, ha megnézik, hogy az ember szexuális ösztöne több születést eredményez, mint amennyit a létszám tartása megkíván. Kiderült volna, hogy az emberi faj, ha a várható életkor meghaladja a húszas évek közepét, több lesz a születés, mint a halálozás. Erősebb mindkét nem szexuális vágya, aminek kielégítése akaratától független fogamzást eredményez. Márpedig a gyűjtögetés mintegy 150 ezer év alatt olyan rövid volt a várható életkora, hogy a létszáma csak akkor nőtt, ha életterét kiterjeszthette. Az adott életterében nem szaporodott, mivel az élettere eltartó képessége nem volt növelhető.

Erre a tényre Darwin sem figyelt fel. Kedvezőtlen termésű években az éhhalál csökkentette a népességet. Ez azonban kirajzásokat eredményezett. Az viszonylag szűk lehetőséget biztosított, hogy hasonló életteret találnak. Az ember a fejlett agyának, kezeinek, beszédképességének köszönhetően képes volt szinte minden természeti környezethez igazítani az életmódját. Ennek köszönhetően az első faj lettünk, amelyik a környezetéhez már nem a mutáció és a szelekció segítségével, nagyon időigényes módon a környezetéhez igazodó új faj lett, hanem a fejlettségének köszönhetően igazított a viselkedését a természeti környezetéhez, a nélkül, hogy genetikai értelemben változott volna.

Arra a történelmi érdeklődésem vitt rá, hogy a görög és a római társadalom egészségvédelmet szolgáló viselkedését elemezzem.

A görög kultúra virágzásának a malária vetett véget.

Erre olaszországi utazásaim hívták fel a figyelmemet. A két világháború közti fasiszta uralom élt először azzal a lehetőséggel, hogy lecsapolja a kétezer évnél régebbi mocsarakat, amelyekben mindenütt görög gyarmatok maradványait találták meg. Köztük a még épségben marad Paestum csodálatos építményeit. Ez ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy Paestumot nem a rómaiak foglalták el, hanem a maláriát terjesztő szúnyogok. 2.500 évig térségét elkerülték az emberek. Mocsárban csak azért lehetett egy ilyen csodálatos, gazdag város, mert gabonát termelt. Azt ugyanis már korábban tudtam, hogy Paestumban csak öntözött gabonát termelhettek, hiszen csak másfél évezreddel későbbre szelektálódott ki a természetes csapadékon termelhető búza és árpa.

Levontam tehát a következtetést, hogy a görög városok térségében nem voltak öntözhető völgyek, kenyerük csak akkor lehetett, ha onnan hozzák, ahol önözni lehetett. Ilyen a Földközi Tenger európai vízgyűjtő területén csak néhány mocsaras völgy volt. A római városállamok ezért az önözhető völgyeket gyarmatosították. Ezek a gyarmatok gyorsan gazdagok lettek. Az időszámításunk előtti 6. században azonban a mocsaras vidéken megjelent az indoeurópai népek számára halálos malária. Ezért aztán a gabonatermelő görög gyarmatokon kipusztult, vagy elmenekült a lakosság. Ezek a térségek a 20. századig lakatlanok maradtak.

Ez a tény, magyarázatot adott arra is, hogy Romulus és Rémus azért a dobokon alapította Rómát, a Római Birodalmat később létrehozó várost. Ezt már korábban megértették velem az itáliai utazások. Számomra meghökkentő volt, hogy az olasz települések, nagyok, kicsik, nem a völgyekben, hanem a dombok tetején voltak. Mezőgazdászként felmértem, hogy micsoda indok kényszerítette Itália területén arra a mezőgazdaságból élő lakosságot, hogy a dombokra települjenek. Ismereteim szerint, a gépek megjelenése előtt a gabonatermelés költségének felét a termőföld megközelítése, a termés lakóhelyre, a trágyának pedig a szántófölre hordása jelentette. Ez a költség nemcsak a távolságtól, hanem attól is függött, hogy mekkora magasságot kellett ennek során legyőzni. Ezért aztán, Olaszország előtt csak olyan térségekben jártam, ahol a település a lakóhely legalacsonyabb, vízben a leggazdagabb térségekben laktak. Olaszországban azonban éppen fordítva, a magaslaton voltak.

Ezért lett a véleményem, hogy a görög városállamok csillogásának a malária vetett véget.

A Római Birodalom bukásának is egészségügyi oka volt.

Olaszországban a másik meglepetésem a domboldalak szőlővel történő betelepítése és a csodálatos vízvezetékek voltak.

Műszaki ismereteim arról győztek meg, hogy az olasz domboldalak teraszosítása százszor akkora munkát jelentett, mint Egyiptomban a piramisok építése. Ehhez járult az is, hogy számos vízvezeték építése sokkal nagyobb műszaki feladat volt, mint egy-egy piramis építése.

Az már diákkoromban izgatott, mi indokolta Ciceró jelmondatát: Navigare necesse est! Hajózni kell!

Két kérdésem maradt. Miért volt a Római Birodalom számára létszükséglet a bortermelés és a hajózás?

Hajózás.

Azon már diákkoromban elakadtam, amikor Diocletianus császár ártörvényéből az derült ki, hogy egy kiló árpának és egy libának azonos ára volt. Aztán megtanultam, hogy a Római Birodalomban a kenyérgabona néhány ezer kilométernyi tengeri úton érkezett. Ha nem tudtak volna hajózni, nem ehettek volna kenyeret.

Azt csak sokkal később ismertem fel, hogy a Római Birodalom tengeri hatalma ugyan egyik feltétele volt a gabona importjának, de az csak öregkoromban vált felismertté, hogy a kor tengeri szállítását végző legénységnek nagyon magas volt a halandósága. A legénység szúfolt elhelyezése azt jelentette, hogy egyetlen beteg az egész legénységet megfertőzi. Márpedig a betegség a közel-keleti kikötőkben könnyen felszedhetett olyan betegséget, ami ellen a latin népeknek nem volt immunitása.

Arról, hogy hány ezer ókori hajó süllyed el a tengerekben, van becsült adat, de arról említést sem találtam, hogy hány millió tengerész halt meg a hajóutak során. Azt pedig tudjuk, hogy a Birodalom vesztét a városok lakosságának kipusztulása okozta. A gabonát hozó hajókra vigyázhatott a haditengerészet, a hajók legénységének egészségére azonban nem vigyázhatott senki. A hajózhatáshoz tehát nemcsak hajókra, de legénységre is szükség volt.

Ahhoz, hogy a Római Birodalom fennmaradjon, a városok, még inkább a hajósok egészégére kellett vigyázni. Ennek két feltétele volt, legyen kenyér és bor. Ezért lett a kenyér és bor szentség a keresztény Római Birodalomban! Kenyér és bor nélkül összeomlott.

Ezért nem szeretem a vallások teológiáit. A keresztény teológia a kenyér és a bor szentségét az utolsó vacsorával magyarázza. A tudomány pedig azt deríti fel, hogy Európa sorsa a mai időszámítás alapján az első századokban azon múlt lesz-e elég kenyere, és egészséges itala a lényegében csak a városokat szervező, azokra épülő a Római Birodalom során múlt. A városokat pedig a Közel-Keletről érkező gabona hiánya és a behozott betegségek elleni védekezés tették próbára. Ezt a próbát a birodalom példátlan terhet vállalva próbálta megoldani.

A Római Birodalom a kultúrák történelmében egyetlen politikai erőt jelentette, amelyiknek nem volt saját kenyere, a vizei pedig fertőzöttek lettek.

A kenyere érdekében kiépítette a világ egyetlen olyan birodalmát, amelyik ennek több ezer kilométerről hajókkal hozta a gabonáját. Ez a kényszerű gabonaimport lett a világtörténelem legnagyobb vállalkozása. Sok százezer ember építette a szükséges hajókat. A hajók sokszázezres legénységének és a kikötők munkásainak magas halandóságát folyamatosan pótolni kellett. Ez példátlan szervezettséget igényelt. A munkaerejének egészségvédelme azonban nem volt megoldható.

Az itala, a víz éppen a nagy közel-keleti forgalomnak a kitettsége miatt megfertőződött. A városok kutjainak a vize fertőzött lett. Ez ellen csak távoli források tiszta vízének odavezetése és a borral való fertőtlenítés jelentett védelmet.

Mindkét feladat megoldása érdekében példátlan erőfeszítések történtek. De ez sem volt megoldás, ezért a vallás szentségévé tették a kenyeret és a bort, a biztosításukat pedig az istenre bízták.

A betegségek gyógyításában tehetetlen volt az ember.

A megelőzés csak a 19. század közepén kezdett megvalósíthatóvá válni. A közművek kiépítése a városokban megszűntette a vidéknél nagyobb halandóságot. A történészek a háborúk emberpusztításait egyik fő témájuknak tartják. A háborúk százezres embervesztesége történelmi jelentőséget kap. Ezzel szemben a városok, majd a falvak közművesítése százszor több ember életét mentette meg, mint amennyi emberpusztulással járt a közművek nélküli falvakban és városokban való élet.

A gyógyítás csak a 19. század végén kezdett tudománnyá válni. Ez óta ott élnek tovább az emberek, ahol könnyebben elérhetők az egészségügyi szolgáltatások. A történészek azt sem tudatosítják, hogy az utóbbi száz évben a fejlett társadalmakban az egyik legnagyobb társadalmi változása az állami költségvetésen belül a katonai kiadások arányának ötödére, az egészségügyi és oktatási ötszörösére növekedése. Ez alól az egyetlen jelentős kivételt az Egyesült Államok jelenti, ahol a katonai kiadások viszonylag a legmagasabbak, az egészségügyben pedig az állami részvétel a legalacsonyabb. Ennek ellenére ott is még egyszer annyit költ az állam az

Egyik állandó hiányosságom a történészekkel szemben, hogy a várható életkorral, a változó testmagasságokkal nem foglalkoznak. Nagyon sokat mondana, ha tudnánk, hogy mikor, hol meddig éltek az emberek és milyen magasak voltak. A várható életkornak, és a testmagasságnak az alakulása nagyon megkönnyítené a múltunk megértését.

A hűtőszekrények történelmi szerepét sem ismertük fel, pedig a közvélemény ösztönösen ráérzett. A Kádár rendszerben az útlevélhez jutást a nép arra használta, hogy hűtőszekrényt vásároljon. Szinte csak addig mentek túl a határon, amíg nem tudtak hűtőszekrényt vásárolni. Akkor számoltam ki, hogy mennyire jó ösztönnel ismerik fel a fogyasztók, hogy mire van nagyobb szükségük. A hűtőszekrénynek köszönhetően racionálissá vált a hússal adó állatok tartása. Hűtőszekrény hiányában, késő ősszel vágták a disznót, aminek húsából alig maradt a nagy nyári munkák idejére. A baromfit pedig csak az nap vágták le, amelyik nap elfogyasztották. A hűtőszekrény birtokában pedig minden állatot akkor vágták, amikor arra megérett, és a fogyasztását beosztották. Ezzel a szükséges takarmány jelentősen csökkent, és mindig azt ehették, amikor indokolt volt. A hűtőszekrény nemcsak a takarékos hústermelést tette lehetővé, hanem az egészségesebb fogyasztást is. A várható életkor meghosszabbodásában a hűtőszekrénynek is legalább akkora jelentősége volt, mint az orvosi ellátásban.

Még arról sem olvastam történelmi munkát, hogy a múltukban mennyit jelentett, hogy a hideg ellen tudtunk, a meleg mellen pedig nem tudtunk védekezni. Ezért tartom a hűtőszekrényt fontosabb történelmi szereplőnek, mint az orvosságokat. Erre az hívta fel a figyelmemet, amikor egy tanulmányban azt olvastam, hogy Magyarországon népbetegség volt az angolkór, vagyis a gyenge csontozat. Ez akkor tűnt el, amikor a szilaj marha tartásáról áttértünk az istállós tehéntartására. Ezer évig kevés tejet, kalciumot fogyasztottunk. Amikor ez megszűnt, eltűnt az egyik népbetegség.

A gyógyítás csak a 19. század végén kezdett tudománnyá válni. Ez óta ott élnek tovább az emberek, ahol könnyebben elérhetők az egészségügyi szolgáltatások. A történészek azt sem tudatosítják, hogy az utóbbi száz évben a fejlett társadalmakban az egyik legnagyobb társadalmi változása az állami költségvetésen belül a katonai kiadások arányának ötödére, az egészségügyi és oktatási ötszörösére növekedése. Ez alól az egyetlen jelentős kivételt az Egyesült Államok jelenti, ahol a katonai kiadások viszonylag a legmagasabbak, az egészségügyben pedig az állami részvétel a legalacsonyabb. Ennek ellenére ott is még egyszer annyit költ az állam az egészségügyre, mint a hadseregre.

A hivatkozott tanulmány számomra két meglepetést hozott.

Jelenleg a világon Kubában a legmagasabb a lakosság állami egészségbiztosítása, 95 százalék. Ehhez azt teszem hozzá, hogy oktatásukra is ez jellemző. A bolsevik rendszerekre is ez volt a jellemző. Ez azonban nem jelenti azt, hogy versenyképesek is lehettek volna.

Két óriási hátránya volt a bolsevik marxizmusnak.

Egyrészt nincs és nem is lehet sikeres a jelenkorban az olyan ország, amelyik lakossága nem puritán. Nem puritán lakosságú országok demokráciája sem lehet versenyképes. Nemcsak a marxista Kuba, de egyetlen latin-amerikai ország sem versenyképes a puritán népek demokráciáival.

Másrészt csak a piacos gazdaság lehet versenyképes. Kína lakossága ugyan keményen puritán, de addig nem volt sikeres, amíg nem piacosította a gazdaságát.

A fenti két feltétel mellett van egy harmadik is. Csak olyan puritán és piacos ország lehet sikeres, a melyikben a népesség száma legfeljebb 1-2 ezrelékkel változik. Kínában sem történhetne gazdasági csoda, ha nem állítja le a népessége gyors növekvését.

A táblázat másik meglepetése, hogy a két Szahara alatti ország egészségügyi kiadásai nemcsak alacsonyak, de ezek kétharmadát is a gazdag országok segélyei adják. Az említett két ország Szomália és Ruanda lakossága évente 3 százalékkal nő. Aki az ilyen országokon segíteni akar, az ne az egészségügyét támogassa, mert ezzel növeli az eleve leviselhetetlen népszaporulatot, hanem csak az oktatást és a fogamzásgátlást, mert csak ezekkel segíthet az ilyen országokon. A még a puritán Kínában is elviselhetetlen volt a szorgalmas, tanulni vágyó népesség gyors növekedése, nemhogy Afrikában.

A két szuperhatalom eltérő egészségügyi politikája.

Az Egyesült Államok az egyetlen fejlett puritán állam, ahol a lakosság felének nincs állami egészségbiztosítása, a kiadások további harmadát pedig a magas profittal dolgozó magánbiztosítók látják el. Tiedének pedig nincs biztosítása, a gyógykezelését fizetni kell. Az egészségügyi kiadásait a következő 24 évben csak 63 százalékkal akarja növelni. Számolni kell azzal is, hogy a lakosság harmada latin-amerikai és afrikai fekete. Tehát nem puritán.

Kína egy lakosra jutó jövedelme negyed akkora. Jelenleg a lakosságának még csak a kétharmada részesül állami biztosított egészségügyi ellátásban. A magánpénztárak szerepe pedig elhanyagolható. Ezen nem is akar változtatni. A jelenlegi állami egészségügyi kiadásait 2040-re hétszeresre növeli, és általánossá akarja tenni. Ismerve a kínaiak több ezer éves egészségügyi kultúráját, ezen a téren is többre fogják vinni.