Kína katonai kiadásai

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 05 23

Kína katonai kiadásai

A hidegháború megtanított arra, hogy a diktatúrák könnyen erejüket meghaladó fegyverkezési versenybe kezdenek. A hidegháború még ma is tartana, ha a Szovjetunió nem lépte volna túl az Egyesült Államokat abban, hogy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva négyszer, ötször annyit költ fegyverkezése, mint az Egyesült Államok. Ráadásul, ha nem is ilyen mértékű, de mégis erejüket meghaladó fegyverkezést követel meg csatlósaitól. Az erejét meghaladó fegyverkezés a Kommunista Kínát is jellemezte.

Máig nem akadta egyetlen kommunista társadalomtudós, vagy politikus, aki kiszámolta volna, hogyan alakul a Szovjetunió és a csatlósai országában a gazdaság és a lakosság életszínvonalának növekedése, ha a nemzeti jövedelmükhöz viszonyítva csak annyit költenek fegyverkezésre, mint a demokráciák. A demokrata oldalon az Egyesült Államok a nemzeti jövedelmének 5-7, a Szovjetunió pedig 25-30 százalékát költötte fegyverkezésre. A demokráciák 2-3, a csatlósok 10-15 százalékot költöttek fegyverkezésre. Ez a különbség volt az elsődleges oka a Szovjetunió, és ezzel a bolsevik tábor összeomlásának.

Ezzel szemben a Szovjetunió szétesését nem a fegyverkezéssel, hanem az ideológiájuk csődjével magyarázzák. Elég volna arra gondolni, hogy a hidegháború megszűnése ugyan a Szovjetunió szétesésével, és az európai bolsevik csatlósok rendszerváltásával járt, de ugyanebben az éven az európai bolsevik tábornál háromszor népesebb Kommunista Kína a világgazdaság történelmének a legnagyobb sikere útjára lépett. 1990-et sokkal inkább lehetne a marxista rendszerek győzelmének, mint bukásának tekinteni.

Az ugyan 1953 óta meggyőződésem volt, hogy a bolsevik rendszer legnagyobb hibája, hogy a gazdaságát nem a piac szabályozta. Azt mégsem állítom, hogy a piacosított gazdaságú Szovjetunió elviselhette volna az Egyesült Államokkal a fegyverkezési versenyt, ha piacos a gazdasága, csak azt állítom, hogy a nélkül eleve nem lehetett volna versenyképes.

Ezért aggódtam Kínáért. Neki ugyanis két legyőzhetetlen hátránya volt, nem volt piacos a gazdasága és évente 3 százalékkal nőtt a lakossága. Mindegyik hiányosság önmagában elég lett volna a versenyképtelenségére. Itt kell megemlíteni a két kommunista birodalom közti két legnagyobb különbséget.

A Szovjetunó a világ legkevésbé túlnépesedett országa, Kína pedig több ezer éve a másik végleten van. A társadalomtudományok egyik végzetes hibája, hogy figyelmen kívül hagyja az országok életterének eltartó képességét. Azt hatvan éve tudom, hogy csak az a társadalom lehet hatékony, amelyik lakossága alakulását az élettere eltartó képességhez tudja igazítani. A lakosság számának az életterek eltartó képességéhez igazítása azonban nem tűr meg 1-2 ezreléknél gyorsabb változást. Mivel a Szovjetunió alulnépesedett, és lassan nő a lakosság száma, ott nem volt szükség a népesedés módosítására. Nem így Kínában, ahol az ország elve nagyon túlnépesedett, ennek ellenére évente a megengedhető 1-2 ezrelékkel szemben, 3 százalékkal nőtt.

A Szovjetunió számára a gazdaság piacosítása elegendő lett volna, és máig szilád társadalom lenne. Nem sikeres, mert a piacot csak a puritán népek tudják másoknál hatékonyabban működtetni. Azt, hogy a jelenkor társadalmait csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni, csak a 20. század elején ismerte fel Max Weber. Ő felismerte, és mára minden puritán nép országa gazdag, de csak ezek lettek azok. Én Lenin nagy csodálója vagyok, de akkor óriásit tévedett, amikor azt hitte, hogy a kelet-európai népek is alkalmasak lehetnek a társadalmi fejlődés élcsapatába kerülni. E tévedése ellenére az orosz nép legnagyobb történelmi alakja, aki minden másnál többet emelt a népén a modernizációja érdekében.

Mao és Teng csak azért lehetett nála nagyobb, mert a keményen puritán kínai nép még a Nyugat protestánsainál is puritánabb, a helyes úton a többi konfuciánus néphez hasonlóan másoknál sikeresebb.

A fasizmusok történelme azonban arra is megtanított, hogy a puritán népek még a rossz társadalmi felépítményt is hatékonyan működtetik. Erről győzött meg Németország és Japán második világháborús teljesítménye. Lakossága számához, és gazdasági erejéhez képest kiváló volt a háborúban is. A két diktatúra abban hibázott, hogy sokkal nagyobb súlycsoportba tartozó ellenfeleket választottak.

A fentiek alapján Kínát féltettem attól, hogy fegyverkezési versenybe keveredik a sokkal erősebb Egyesült Államokkal. A közvéleményt arról tájékoztatják, hogy Kína fegyverkezik. Most olvastam a The Economist legutóbbi számában a Csendes Óceán térségében folyó fegyverkezést. Két adatot közöl.

Az egy lakosra jutó hadikiadást dollárban. Az Egyesült Államok egy lakosra 1854 dollárt költ. Ezzel szemben Kína 156 dollárt. Vagyis tizedét sem.

A hadikiadások növekedése 2003 óta. Kínában a hadikiadások 330 százalékkal nőttek. Az Egyesült Államokban csak 30 százalékkal. Ez sokkal kisebb, ha figyelembe vesszük, hogy Kínában négyszer gyorsabban nőtt az egy lakosa jutó jövedelem. Kína ugyan a nemzeti jövedelméhez képest növelte katonai kiadásait, de az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva alacsony maradt, és szó sem lehet arról, hogy ezzel fegyverkezési versenytárs lett.