Bűnösen keveset dolgozunk

Kopátsy Sándor                  EF                  2017 01 06

Bűnösen keveset dolgozunk

Negyed század óta élvezhetjük az országunk szuverenitását, de még senki sem készített mérleget arról, hogyan változott meg a munkaerőnk foglalkoztatása. Pedig ebben a tekintetben történt a katasztrofális változás. Amennyire hangsúlyozzuk, hogy a bolsevik megszállás alatt mi voltunk a legvidámabb barakk, azt meg sem említjük, hogy mi volt ennek az alapja. Mi használtuk ki a legjobban a munkaerőnket. Nem a munkaviszonyon belül, hanem azon túl, az úgynevezett szabad időben.

A bolsevik rendszerek joggal voltak büszkék arra, hogy nem volt munkanélküliség. Ez is ok volt a büszkeségre, mert a két háború közt a tőkés osztálytársadalmakban botrányosan nagy volt a munkanélküliség. Ennek köszönhetően volt viszonylag népszerű mind a szélső bal, a bolsevik rendszer, mind a fasizmus, amelyikek felszámoltak a munkanélküliséget. Ezt annak ellenére érdemnek tekinteték, hogy a magas foglalkoztatás egyrészt nem volt elég versenyképes, másrészt magasak voltak a fegyverkezési kiadások.

Azt akkor a társadalomtudományok nem tették világossá, hogy a magas foglalkoztatásnak akkor is vannak pozitív hatásai, ha a foglalkoztatás imperialista célokat szolgál. Ezt csak most, és leginkább nálunk kellene tudni. A tartós munkátlanságnak csak az anyagi oldalát látták, az okozott erkölcsi kárt nem mérte senki. Alig találni a nyomát annak, hogy a tartós munkanélküliség nemcsak haszontalan, de károkozó is.

Ezt a köztudat jobban tudomásul vette, mint a társadalomtudomány. Már tizenéves koromban botránkoztam azon, hogy az ingyenes katonai szolgálatot a közvélemény hasznosnak ítélte. „Meglátszik rajta, hogy még katona sem volt.” Csak lassan tudatosult bennem, hogy a katonaság fegyelmet, tisztálkodást jelentett a kor falusi viszonyihoz képest.

Azt is faluban tanultam meg, hogy a lányoknak sem árt meg, ha elmennek néhány évre egy úri családban szolgálólánynak. Ezt később Max Webertől olvastam, amikor kifejtette, hogy a lengyel parasztlányok a városi polgároknál tanulták meg a rendszeres mosakodást, a rendszeresen váltott fehérneműt. Ezt jobban megtartották, mint a leánytestvérei. A falujukban maradtak életvitele azonban alig változott.

A nagy tanulságot azonban a sajátrezsis házépítés nyújtotta. Az új, közművesített, fürdőszobás ház új embereket formált. Az angol közmondás nálam átalakult. „Az én házam, az én váram.” Helyette azt hirdetem, hogy mindenki olyan lesz, mint a háza.

A mi bolsevik rendszerünk előnye a szabadidő jobb kihasználása volt. Azt magam is felismertem, hogy a teljes foglalkoztatás rontja a munkafegyelmet. Azt azonban csak a rendszerváltás után tanultam meg, hogy a tartós munkanélküliség százszor több kár okozója.

A rendszerváltás előtti és utáni helyzetet az jellemzi, hogy akkor a munkahelyen ugyan nem volt elegendő a fegyelem, a végzett munka minősége, de a szabad időben kiválóan teljesítettünk. Még nem írta le senki, hogy a világon aligha volt olyan ország, ahol a lakossági jövedelem akkora százaléka származott volna a szabadidőben történő munkából, mint Magyarországon. Volt is erről egy találó vicc. Brezsnyev és Kádár elvtárs beszélget arról, hogy miből élnek náluk a munkások.

Brezsnyev: Nálunk egy munkás havi 1.500 rubelt keres. Ha elég szorgalmasak a sorban állásra, akkor 1.000 rubelért találnak árut a boltokban. Marad 500 rubelük, amin vodkát vesznek, vagy beteszik a bankba.

Kádár: Nálunk egy munkás havi bére 2.000 forint. 3.000-ből meg tudnak élni. Azt, hogyan szerzik meg a hiányzó ezret, nem kutatjuk. Szerencsére, a többség meg tudja oldani.

Ezzel szemben a rendszerváltás után másfélmillió ember elvesztette a munkáját, az EU 28 tagja között nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatási ráta. A rendszerváltással a sokat dolgozók országából a keveset dolgozók országa lettünk.

Kevesen, és keveset dolgoznak.

Az EU tagországokban a munkaviszonyban lévők átlagosan 200 órával kevesebbet dolgoznak, mint az Egyesült Államokban és 700 órával kevesebbet, mint a Távol-Keleten. Ezen belül az EU tagországok, minél szegényebbek annál kevesebb órát dolgoznak a munkahelyükön. Nemcsak kevesebbet dolgoznak, de előbb mennek nyugdíjba, és annál több évig élezik azt.

Ez olyan abszurdum, amit állandóan hangsúlyozni kellene. Ehelyett említést sem teszünk róla.

Még megdöbbentőbb a hivatalos nyugdíjkorhatár, és a tényleges nyugdíjba vonulás közti különbség. Dél-Koreában 61 év a hivatalos nyugdíjkorhatár, de az átlag 73 éves korban, 12 évvel öregebben megy nyugdíjba. Japánban ez a különbség „csak” 5 év. A két legnagyobb EU országban pedig két évvel a korhatár előtt mennyek nyugdíjba. Leírni is sok: A franciák 13 évvel előbb mennek nyugdíjba, mint a dél-koreaiak, pedig az utóbbiak 25 éve évente 1.000, most 500 órával többet dolgoznak.

A mediterrán országok pedig még a franciáknál is kényelmesebben akarnak utolérni, kevesebbet dolgozni, előbb nyugdíjba vonulni, és ennek köszönhetően viszonylag tovább élvezni a munka nélkül megélést.

De elmondom az én példámat.

Hatvan évesen ugyan nyugdíjba mentem, mert eléggé leértékelték a politikai múltamat. Nyugdíjasként 31 évig mindig volt állásom. Tehát 91 évesen sem én kezdeményeztem, de nyugdíjaztak. Szerencsém volt, mert a technika könnyűvé tette a munkavégzésemet. Évente majdnem egy könyvet írtam, számos írásom megjelent. Évente 1.500-2.000 oldal írásom jelenik meg a Kopátsy Sándor gondolatai weblapomon.

Joggal adhatom a tanácsom, hogy a hosszú élet titka a munka, amihez egyre kevesebb fizikai erőre van szükség.

,