A társadalmi érdeknek megfelelő lakosság

Kopátsy Sándor                  EF                  2017 01 07

A társadalmi érdeknek megfelelő lakosság

A klasszikus közgazdaságtan nem is foglalkozott azzal, hogy a társadalom érdeke mekkora és milyen lakosságot és mekkora és milyen munkaerőt kíván, illetve enged meg. Tette ezt annak ellenére, hogy minden faj számára elsődleges feladat, hogy a létszámra az élettere eltartó képességéhez igazodjon, a szelekciója pedig az élettere igényéhez igazodjon. Ennek ellenére a társadalomtudományok sem a létszámuk alakulásával sem a szelekcióval nem foglalkoztak.

Az emberiség létszáma sokáig csak az életterek bővítésével növekedett, mivel a betelepült életterek eltartó képességét az éghajlati adottságok determinálták. Fajunk ugyan egyedülálló módon, nem a mutációval és a szelekcióval lassan, hanem az eszének és kezeinek köszönhetően nagyon gyorsan alkalmazkodott a környezetéhez. Ez ugyan példátlanul gyorsan megtörtént, de aztán a mintegy 150 ezer év alatt alig változott. Szinte egyetlen olyan eszköz nem vált olyan mértékben hatékonyabbá, ami növelte volna az életterük eltartó képességét. Ami kevés a felmelegedés előtt történt, azzal sem foglalkoznak a kor történészei.

Csak a jelenkori biológiai forradalomnak köszönhetjük, hogy kiderült néhány technikai előrelépés.

A rénszarvasokkal együtt élő ember.

Az első, amire felfigyeltem, hogy a kutya és a rénszarvas domesztikációja mintegy húszezer éve történt. A rénszarvas csordákkal együtt élő, kutyát tartó ember, pásztorkodásra tért. Ez ugyan még nem volt a klasszikus értelemben vett pásztortársadalom, mert nem a pásztor terelte a nyáját, hanem a pásztorok együtt éltek, vándoroltak a rénszarvas csordákkal. A rénszarvas ösztönösen magához fogadta az embert és a kutyákat, mert ezek védelmet nyújtottak a ragadozók ellen. Nem az ember terelte a nyáját, hanem a nyáj ösztönösen kereste meg a táplálékát, az ember pedig együtt vonult a nyájjal, ami számára élelmet, és a kutyákkal és a tűzzel védelmüket biztosította a ragadozók ellen.

Ez az életforma még lényegében gyűjtögetés maradt, mert nem az ember gondoskodott csordáról, nem terelte a jobb legelőkre, csak az ember és a kutyái kooperáltak, együtt éltek az ösztönösen önfenntartó rénszarvasokkal.

Még jelentősebb az a tény, hogy ez az életforma alig érinthette a kor emberiségének egyetlen ezrelékét, és fennmaradt a jelenkorig. A rénszarvas máig nem lett háziállat, a kutya is csak a pásztor- és vadásztársadalmakban terjed el, mint háziállat. Ez csak a nagyon alacsony eltartó képességű tundrán volt megoldás.

A kapás kultúrnövények megjelenése.

Az is a biológiai forradalomnak köszönhető, hogy kiderítették a későbbi kultúrnövények kiszelektálódása és kapás termelése sok ezer évvel megelőzte a szántóföldi termelésük megvalósulását. Amerikában a burgonyát és a kukoricát, Eurázsiában pedig a kölest, a rizst, a búzát és az árpát több ezer évvel a felmelegedés előtt kapásan termelték. Ezek a növények a gyűjtögetés mellé kiegészítő táplálékot adtak. A nők a lakhelyük közelében kis parcellákon teremték.

Az évezredek ót termelt kapásnövények jelentőssé csak Eurázsiában váltak annak köszönhetően, hogy csak ott volt olyan domesztikált állat, a szarvasmarha és a bivaly, amiknek a fizikai ereje elegendő volt a szántóföldi növénytermelés talajműveléséhez és fuvarigényéhez, és a hasított körmük pedig elviselte a vízben való járást. A két amerikai magas-kultúra, mivel nem volt igásállat, az európai telepesek megjelenéséig nem térhetett át a szántóföldi növénytermelésre.

Máig nem tudatosult, hogy miért rekedt meg Amerikában a maya és az inka kultúra. Pedig egyszerű a válasz. Nem volt ehhez elengedhetetlen igavonó állat. Az amerikai folyamok völgyei páratlan önözési lehetőséget kínáltak, de nem volt a nélkülözhetetlen igavonó állat. Ott voltak a bölények milliói, de nem voltak domesztikálhatók, megéltek vadként.

Annak ellenére, hogy az ember tudatosan máig nem domesztikált egyetlen életképes vadállatot, nem gondolt senki arra, hogy csak az olyan állat domesztikálható, amelyiket vadon a kipusztulás fenyeget. Mivel Amerikában egyetlen igavonásra alkalmas állat a bölény lehetett volna, de nem lehetett domesztikálni, mert vadon is megélt.

Ez Ausztráliában még inkább bebizonyosodott, mert ott eleve nem volt olyan állat, ami igavonásra alkalmassá tehető.

A gyűjtögető társadalmak.

Fajunk eddigi életének 95 százalékában gyűjtögetésből élt. Ez az életforma viszonylag magas foglalkoztatást biztosított, hiszen ebben a társadalom szinte minden tagja hasznosítható volt. Maga a gyűjtögetés olyan megélhetési forma, amiben szinte minden 6-8 év feletti lakos foglalkoztatott volt. Nemcsak a gyűjtögetésben vehetett részt minden korosztály, de a begyűjtött élelem feldolgozása, a lakhely, abban a kisgyerekek és a tűz őrzése is nélkülözhetetlen feladat volt.

A nagyon alacsony várható életkor, a húszas évek közepe ellenére is jellemző volt a lassú túlnépesedés. Ezt bizonyítja, hogy fajunk nagyon gyorsan, néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben megjelent. Ez csak azzal magyarázható, hogy a gyűjtögethető termékek mennyisége az évente jelentősen ingadozott. A gyenge termés esetén jellemző volt az éhezés, az éhhalál. Ez kikényszerítette a nagyon kockázatos kirajzásokat. A föld szinte minden térségében nemcsak megjelent az ember, hanem tartósan be is rendezkedett.

Fajunk viszonylag nagyon gyorsan, alig 150 ezer év alatt szinte minden természeti környezetben képes volt megtelepedni, az annak megfelelő életvitelt kialakítani. Az ember volt az első biológiai faj, amelyik a nagyon eltérő természeti környezetekhez képes volt gyorsan alkalmazkodni. Mindegyikben ugyan nagyon eltérő módon élt, azonban, mint faj, genetikailag változatlan maradt.

Nagyon alacsony volt a népsűrűség. Csak a nagyon kedvező körülmények esetén érhette el a négyzetkilométerre jutó egy lakost. Ennek ellenére a jégkorszak végén már a létszámunk elérte a tízmilliókat, de ezek több százmillió négyzetkilométernyi területen szétszóródva, nagyon ritka népességben éltek.

Felmelegedés.

Semmi komoly jele nem volt annak, hogy az adott éghajlati viszonyok között a gyűjtögető életforma elveszti jelentőségét. Ha nem történik felmelegedés, ha nem olvad el a jégtakaró jelentős része, még ma is gyűjtögetnénk. Ez bármennyire egyértelmű, a tudósok és a politikusok a jelenlegi felmelegedést katasztrófaként emlegetik. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a létszámunk ma is legfeljebb néhány tízmillió, az egy laksora jutó jövedelmünk és vagyonunk százada, a várható életkorunk harmada, az iskolázottságuk ezrede sem lenne a jelenleginek, ha egy tőlünk független felmelegedés nem történik meg.

Vagyis azt, hogy ma így élhetünk, egy a naprendszerünkben történő, tőlünk teljesen független klímaváltozásnak köszönhetjük.

Ha nincs felmelegedés, nem emelkedik mintegy 70 méterrel a tengerszint, nem alakulhattak volna ki az eurázsiai magas-kultúrák, nem lenne ma sem gabonatermelés, nem lennének fontos háziállataink.

A tengerszint emelkedése nélkül nem lettek volna eláraszthatók Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamvölgyei. Egyetlen szakember nem gondolta végig, hogy a 70 méterrel alacsonyabb tengerszint esetén egyetlen önözéses folyamvölgy nem lett volna öntözhető, a folyamok nem lettek volna a vízfolyás ellen is hajózhatók.

A fontos háziállatok egyike sem lett volna domesztikálható. Még az állattenyésztők sem tudatosítják, hogy a szarvasmarha, a bivaly, a ló, a birka és a kecske nem lett volna háziállat, ha az éghajlatváltozás nem teszi lehetetlenné a vadon való fennmaradásukat. Csak a kutya, a macska és a tengeri malac olyan háziállat, ami vadon sem pusztult volna ki, legfeljebb sokkal kisebb létszámban, de fennmarad, ha nem társul az emberhez. Ezek az állatok azért választották az emberrel közös életmódot, mert a lakóházak voltak a számukra a kedvezőbb életér. A disznó háziállattá válása még nem egyértelmű, mert ez az állat vadon is életképes maradt.

Az emberiség jelenlegi létszáma azonban minden vadállat életterét nagyon beszűkítette. Ma már a klasszikus vadállatok sokkal kisebb létszáma is csak akkor fenntartható, ha az ember hozzásegít a takarmányozásához.

A termelésből élő ember túlszaporodó lett.

Ezelőtt mintegy 7-8 ezer éve a termelőmunkából élő ember túlszaporodó fajjá vált. Ez bármennyire egyértelmű, a politika, a vallás és a társadalomtudomány képtelen tudomásul venni. Pedig vitathatatlan tény, hogy csak azért maradtunk életképesek, mert olyan társadalmi felépítményt hoztunk létre, ami jelentősen növelte a halandóságot.

Minden növénytermelő és állattartó társadalom olyan osztálytársadalmakat hozott létre, ami növelte a többség nyomorát, ölte az embert és üldözte a tudásvágyat, de ennek ellenére is túlnépesedett. Nem akadt egyetlen politikus, forradalmár, vagy pap, aki feltette volna a kérdést, hogyan alakult volna a létszámunk, ha a társadalom nem növeli a többség nyomorát, nem öli az embert és nem üldözi a tudásvágyat. Erre csak egy válasz lehetett volna. Működésképtelenné váltak volna a társadalmak.

A legnagyobb halálokozó a többség nyomra volt. A nyomor kis csökkenése is azonnal népesség növekedést okozott. Ezt köztudottá tette a tény, hogy az átlagnál kedvezőbb időjárás esetében csökkent a többség nyomra, megugrott a népszaporulat.

A hadviselés nemcsak az erőszakos halálokozást jelentette, hanem a járványok terjedését, értékek pusztulását is. Ez a közvéleményben azzal jelet meg, hogy a háborúmentes éveket boldog békeidőknek nevezték. A történészek csak a háborúvesztés negatív hatását hangsúlyozták. A megnyert háborúkat dicsőségnek minősítették. A hadsereg fenntartásának költségei fel sem merültek, a megnyert háborúkkal járó áldozatokat pedig elhallgatták.

A katonai szolgálatnak csak az előnyét emlegették. A több éves, ingyenek katonai szolgálatot nem tekintették kizsákmányolásnak. A hadseregben történő ingyenes szolgálatot nemzeti kötelességnek minősítették.

A tudományos és technikai forradalom végre olyan felszerelést biztosít, amit képzelten állománnyal nem lehet hatékonyan működtetni. Ezért nem elég csak a tiszti állományt megfizetni, a legénységet is jól képzett, jól megfizetett munkaerőre lehet bízni. Ennek ellenére a hadikiadások súlya a tört részére csökkent.

A tudásvágy üldözése.

Minden osztálytársadalomra jellemző volt a tudásvágy üldözése. Ez a zsidó és keresztény vallásban jelent meg a leginkább karakterisztikusan. Az a tény, hogy a zsidó vallás a tudásvágyat eredendő bűnnek tekintette, még elfogadható volt. Ezt a tudományos és technikai forradalom korában azonban anakronizmus lett. Szinte érthetetlen, hogy a biblia megfogalmazói milyen meggondolásból tekintették a tudásvágyat eredendő bűnnek.

Öreg koromra tanultam meg, hogy az időszámításunk előtt a babiloni fogságban nagyon ráéreztek a szövegezők a lényegre. Minden ókori kultúra egyformán jellemző volt a tudásvágy üldözése. A görög drámákban a fő bűn a tradíció megsértése volt a megbocsátatlan vétek. A nyugati kereszténységben az eretnekséget a dogmákban való kételkedés jelentette. A szerzetesrendekben fel sem merülhetett a dogmák feletti kételkedés.

Ma már tudom, hogy az osztálytársadalom olyan felépítmény volt, a miben természetes elvárás volt a fennálló viszonyok szükségességében való hit. A túlnépesedő társadalmakban szükségszerű volt a nyomor fokozása, az osztálytársadalom szükségszerűségének elfogadása, hogy nem volt megengedhető a nyomor és az erőszak szükségszerűségében való kételkedés. A társadalmi stabilitásához szükséges volt az uralkodó és a vallási vezető isteni hatalmában való kételkedés. A politikai, a vallási és a katonai hatalom döntései felett bőn volt a kételkedés, megkérdőjelezhetetlen volt a hatalom hatásköre feletti kételkedés.

A reformáció lényege.

Az osztálytársadalmak szilárdságát a vallásban a reformáció, a politikában a demokrácia törte meg először.

A reformáció megtörte a vallás egyházi nyelvűségét, a hívek számára elérhetővé tette a bibliát, és az egyházi szertartások nyelvét, nagyobb önállóságot biztosított a gyülekezeteknek. Ez is elég volt arra, hogy lényegesen csökkenjen a lakosság puritanizmusa, és a vallás számos pogány és misztikus jellege, eredményesebb társadalmak lehettek a protestáns keresztények, mint az ortodoxok és a mediterránok. Becskésem szerint a Nyugat protestáns népei lényegesen gazdagabbak, iskolázottabbak lettek. Ez a különbség még inkább egyértelművé vált a tudományos és technikai forradalom korában. Ezt mindennél jobban jellemzi Max Webernek a 20. század elején tett megállapítása. „A jelenlegi kor társadalmait csak a protestáns erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.” Az utána következő száz esztendő ezt bebizonyította azzal, hogy minden puritán társadalom gyorsabban fejlődött, mint a más erkölcsűek. De az is kiderült, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak, ezért gyorsabban fejlődnek.

Összefoglalás.

Az emberi faj szaporasága alapján három fázisra osztható. A gyűjtögetőre, termelőre, és tudásalapúra. Ez három eltérő szaporaságát jelentette.

A gyűjtögetők eleve nagyon alacsony eltartó képességűek és nagyon lassan szaporodók voltak. A társadalmi felépítményüknek nem kellett a népesség növekedését szabályozni. Egyensúly volt a nagyon alacsony életkor, és az emberi faj ösztönös szaporasága között. Az életterek nagyon alacsony eltartó képessége szinte változatlan volt, ugyanakkor a föld szinte minden természeti környezetében megtelepedett az ember. Az életterek betelepülésének köszönhetően a fajuk létszáma néhány tízmilliós szintre emelkedett.

A termelésre történő áttérés ezelőtt mintegy 8 ezer éve indult el, és néhány ezer év alatt megvalósult. Az emberi faj többsége áttért az önözéses gabonatermelésre és a pásztorkodásra, aminek következtében meghosszabbodott a várható életkor, és ennek következtében elviselhetetlen mértékben felgyorsult a spontán népszaporulat. Ez azt jelentette, hogy az életterek eltartó képessége 1-2 ezrelékkel, a népesség pedig százalékokkal nőtt volna. Ezért csak olyan társadalmi felépítmény biztosíthatta a stabilitást, ami olyan mértékben fokozta a halálozást, hogy a lakosság növekedése a 1-2 ezrelékes szint közelében maradjon. Ez csak olyan osztálytársadalmakban történhetett meg, ahol az uralkodó osztály a lakosság óriási többségét a létszínvonal közelébe nyomorítsa, jelentős legyen az erőszakos halálozás és üldözzék az ember természetes tudásvágyát. A társadalmi halálokozás és tudásüldözés azért vált a felépítmények elengedhetetlen feladatává, mert csak ezzel lehetett a túlnépesedést elviselhető szintre leszorítani.

Ezt ugyan minden osztálytársadalom szervezetten és következetesen megvalósította, de a társadalomtudományok máig nem ismerték fel, ennek az elkerülhetetlen szükségességét. Pedig a tudományoknak szükségszerűnek kell elismerni azt, ami mindig és mindenütt jellemző. Mivel nem volt olyan osztálytársadalom, ami nem fokozta a többség nyomorát, nem ölt közvetlenül és közvetve, és elviselte a gondolkodás szabadságát, el kellett volna fogadni, hogy ez szükségszerű. Sőt ennek ellenére, az emberiség egésze olyan táradalomban élt, amiben jellemző volt túlnépesedés, ahol kevesebben jobban élhettek volna.

A tudásalapú társadalmak.

A 20. század derekára a puritán erkölcsű népek társadalmaiban, az emberiség egyötödében leállt a túlnépesedési nyomás. Ezekben általánossá vált a fogamzásátlók használata, megszűnt a szegénység növelésének szükségessége, magas lett az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon valamint az iskolázottság, a tudás üldözését felváltotta a tudásnövelésének társadalmi támogatottsága.

A puritán népek többsége azonban Kínában és Vietnámban élt, ahol a lakosság szegénység és iskolázatlansága még olyan alacsony szinten volt, ami nem tette lehetővé a túlnépesedés spontán leállását. Ezt Kína erőszakkal oldotta meg a gyermekvállalás kikényszerített csökkentését. 1990 óta Kínában drasztikusan csökkent a népszaporulat. Vietnámban pedig a belső háború csökkentette a népességet. Ezzel és a gazdaságuk piacosításával soha nem tapasztalt egy lakosra vetített növekedést értek el.

Jelenleg minden puritán erkölcsű társadalom a fajunk történetében példátlan gyorsasággal nő.

Az emberiség háromötöde vészesen lemarad.

Az emberiség háromötödében azonban a lemaradás egyre gyorsul. ennek két oka van.

A nagy többség számára fennmaradt a túlnépesedési nyomás. Százalékosan ugyan csökken a népszaporulat, de összegében szinte változatlan. 13-15 évenként 1 milliárddal nő az élvonaltól egyre jobban lemaradó emberiség.

Van néhány olyan ország, amelyben nem nő gyorsan a lakosság száma, de a viselkedési erkölcsük eleve alkalmatlan a versenyképességre.

A belátható jövőben az emberiség nagyobb fele gyorsan szaporodik és gyorsan lemarad.