Mi lett volna, ha a magyar történelem másként alakul?

Kopátsy Sándor                  EH                  2015 04 15

Mi lett volna, ha a magyar történelem másként alakul?

Amennyire értelmetlen a természettudományokban felvetni a Mi lett volna, ha… kérdést, annyira izgalmas lehet néha a társadalomtudományokban. Most ezzel kísérletezem annak ellenére, hogy materialista történész vagyok, aki azt tartja, hogy a történelem nem is történhetett volna lényegesen másként, és az eseményeket determináló okokat keresem. A magyar történelemfelfogással szemben is az a kifogásom, hogy ezt nagyon elhanyagolják.

Most mégis néhány esetben felvetem a kérdést.

Mi lett volna, ha első királyunk a császártól kéri a koronát?

Történészeink fel sem vetik, hogy Szent István előtt volt választási lehetőség arra, hogy a pápától, agy a császártól kérjen koronát. A cseh király a császárt választotta. A magyar és a lengyel király pedig a pápához fordult.

Ez a király személyes érdeke szempontjából érthető, hiszen jobb felettes az, akinek kisebb a hatalma, befolyása. A magyar nép jövője számára azonban nem a királya nagyobb mozgásszabadsága a fontosabb, hanem az volt már akkor is, hogy a virágzó Nyugat-Európához, vagy a hanyatló római pápához igazodjunk.

Azt ugyan nem lehet állítani, hogy a császár választófejedelemsége esetében mi is ott tartanánk, ahol Csehország, de azt be kellene látni, hogy a császári befolyás nagy, és nyugat-európai volt, a pápáé kicsi, és mediterrán.

A reformáció idején melyik vallás képviselte a haladást?

A 16. század újra választás előtt álltunk.

Arról még mélyebb a hallgatás, hogy a 16. században nemcsak a két kereszténység közti választásra volt alkalom, hanem a jobbágyság nagyobb szabadsága vagy a még keményebb jobbágyság közti választásra is. Ez volt az úgy nevezett második jobbágyság tudomásul vételének az ideje is. Amíg Európa protestáns felén folyt a jobbágyok felszabadulása felé indultak, addig a katolikus felén, a Kárpát Medencében is, nőttek a jobbágyok kötöttségei.

A reformáció a mediterrán és a puritán kereszténység közti választást jelentette. Vele párhuzamosan Európa nyugati fele a jobbágyság nagyobb szabadsága, a keleti a második jobbágyság megerősödése felé haladt. Aki a reformációt választotta Róma ellen, aki ragaszkodott a római kereszténységhez a második jobbágyság mellett döntött.

A magyar történelemoktatás arról is hallgat, hogy az Oszmán Birodalomban nem volt a nyugat-európai értelemben vett jobbágyság. Ezért a Hódoltságban sem. Minden föld a szultán tulajdona volt, amit kisbérletekben osztottak fel a korábbi jobbágyok között. Ezek bérleti díját a szultán apparátushoz tartozó szpáhik, a községi önkormányzatokkal együttműködve állapítottak meg, és hajtottak be. A szultán bérlői szabadon költözködhettek, kereskedhettek, ingatlant vásárolhattak és vallást választhattak. Ráadásul megszabadultak a földesuraknak, az egyházi vezetőknek adott szolgáltatásoktól. A Hódoltságban nem maradtak földesurak és magasabb egyházi vezetők. Valami olyan történt, mint a szovjeturalom idején. Ezzel szemben a jobbágyság, a nép a Hódoltságban maradt, sőt oda menekült.

Erről a társadalmi mozgásról szinte semmit nem tudunk, pedig az isztanbuli levéltárban részletes adatok vannak. Mint minden totális diktatúra, az oszmán is buzgó adatgyűjtő volt. Ráckeve adatait nézhettem meg. Ennek a településnek a lakossága Buda elfoglalása után többszörösére nőtt. A növekedés elsősorban a Királyságból szökött jobbágyokból származott. A növekedését teleépülés kedvező adottsága indokolta. Pest és Vác mellett Ráckeve volt a marhakereskedelem harmadik fontos átkelőhelye. Létszámgyarapodását a királyi országrészből szökött jobbágyoknak, és a tőzséreknek segédkező hajcároknak köszönhette.

A magyar társadalom egyetlen polgárosodása.

A Hódoltságban történt legfontosabb társadalmi változásról, a városokban végbement polgárosodásról azonban szó sem esik.

Az urbanizációt az oszmánadózási rendszer erőltette. Minden adót a szultánnak fizetették, de az adók kivetésében és behajtásában felelős szpáhival megállapodó lakóhelyi önkormányzatok voltak a közvetve felelősek a behajtásért. Ez arra ösztönözte az apró falvakban, pusztákon élő lakosságot, hogy, mint adófizetők a minél népesebb településekbe költözzenek télre, ott legyenek az adófizetők. Rájöttek, hogy a nagyobb település hatékonyabban állapodhat meg az adójáról. Így alakultak a falvak, puszták tucatjaink lakosaiból a városok. Ezek a városok önkormányzat formájában működhettek. Függetlenek voltak az arisztokratáktól és püspököktől. Ezt a folyamatot tárta fel a 20. században Erdei Ferenc. Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét sok tekintetben a nyugat-európai városokhoz hasonló politikai, gazdasági és vallási önállóságot élveztek, saját alkotmányuk alapján működtek.

Az 1847-es első általános népszámlálás adatai is világosan bizonyítják, hogy magyar nyelvű polgárság szinte csak a Hódoltság térégében élt, magyar város szinte csak a Hódoltságban és a Székely-földön volt. Ez bármennyire egyértelmű, nemcsak a magyar közvélemény, de még a Hódoltságban létrejött városok lakossága sem tud erről.

A legmeglepőbb történelmi tudatlanságunk, hogy a magyar protestáns egyházak sem hangoztatják, hogy létük az oszmán uralomnak köszönhető. Nagyon másként alakult volna Magyarország történelme, ha az ország területének kétharmadán nem az Oszmán Birodalom alakítja az eseményeket.

Mi lett volna, ha a Szultánnak sikerül Bécs ostroma?

Még annál is sokkal nagyobb változások történtek volna Magyarország történetében, mint amit közel 400 évvel később a Jaltai Szerződésből fakadóan, a Szovjetunió megszállása okozott.

Bécs eleste esetén egészen másként alakul a reformáció nemcsak a Kárpát medencében, de Közép-Európában is.

Ez kiderül Werbőczy naplójából. Neki magyarázza Luther a Regensburgi Birodalmi Gyűlésen, hogy a reformáció sorsa mennyire összefonódik az Oszmán Birodalom közép-európai hódításával.

Mi lett volna, ha megvalósul az Olmützi Alkotmány?

Március 15. 167 éve nemzeti ünnepünk, és 165 éve gyászünnepünk október 6. Ez sem volt elég arra, hogy a helyére tegyük ez a két félreértett ünnepünket. Senki sem merte vállalni, hogy ez a nap a történelmi nemzeti helyzetünket, a történelmi félreértésének szimbólumait.

1848. március 15.-én abban a hitben éltek a pesti magyar fiatalok, hogy csak a magyaroké a Kárpát Medence, itt minden jogunk megvan arra, hogy saját kedvünkre berendezkedjünk. Ez akkor az ébredő nemzeti öntudatunk irreális álma volt. Nacionalizmusunk előbb ébredt, mint az ország nem magyar lakóié. A Kárpát Medence egészét uralni akaró magyarság irreális vágya robbant a budapesti magyar fiatalok szívében.

Amennyire természetes volt a korban ébredő nacionalizmus számára a nemzeti függetlenség, annyira naivitás volt ezt az országban élő etnikumok számára alaptalannak tekinteni.

Az ország magyar etnikumának érthető, ha nem is vitathatatlan, volt a Habsburg Osztrák Birodalomtól való függetlenség. Azok közé a kevesek közé tartozom, akik számára a nyugatosodásunk volt az elsődleges társadalmi cél. Ennek érdekében ma is pozitívnek minősítem az osztrákokkal és a csehekkel közös birodalmat.

A Habsburg Császárság tagságával járó előnyöket történészeink utólag sem említik. Ahogyan a jelenünket, a múltunkat is abban az értékrendben látjuk, hogy az állam szuverenitása minden társadalmi érdeket megelőz. Ez egy nemzeti állam esetében még megengedhető, de mi, Trianon előtt, soha nem voltunk nemzeti állam. Ideje volna bevallani, hogy az ország lakosságának a nagyobb felét soha nem értük el. Még akkor sem, amikor mi számoltunk, hogy ki a magyar. Ennek ellenére, még nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki az ország érdekét nem a magyar etnikum érdekével tette azonossá.

A márciusi fiatalok 12 pontja között semmi sem szerepelt, ami a kisebbségek érdekét érintette volna. Sőt a 12. pont kimondja az Erdélyi Fejedelemséggel való uniót is, ami nemcsak a románok, de még a sok évszázados államalkotó joggal rendelkező szászok megkérdezését is figyelmen kívül hagyja. Horvátország megkérdezését sem említi, holott ez csak a közös király jogán része az országnak. Akkor már a közvélemény is tudhatta, hogy önállósulási törekvésüket Bécs is támogatja.

A márciusi 12 pont legfeljebb egy nemzeti állam kívánságlistája lehet, de nem egy soknemzetiségű államé. Számomra 1848. március 15. világos bizonyítéka annak, hogy a magyarság semmit nem értett meg abból, hogy a 19. század gyorsan terjedő követelménye a nemzeti államok megalakulása. A soknemzetiségű Magyarországnak csak akkor maradhatott esélye az egész Kárpát Medencét birtokló országra, ha azon belül Horvátország, Erdély és a Felvidék önkormányzatként működhet, és az állampolgári jogok nem függnek etnikai hovatartozástól.

Azt, hogy ezt Bécs már akkor is világosan látta, amikor Horvátország önálló örökös tartománnyá válását támogatta. Azt máig nem értjük meg, hogy Jellasics ugyanazt akarta Horvátország számára, amit Kossuth Magyarországnak, nagyobb nemzeti önállóságot.

Az, hogy a császári udvar felismerte a nagyobb nemzeti etnikumok önállósága a Monarchia fennmaradásának egyetlen feltétele, egyértelmű volt. Alig egy évvel később, 1849 áprilisában, Olmützben, pedig bebizonyosodott. A Bécsi Forradalom elől oda menekült Kancellária, egy modernizált Habsburg Monarchia alkotmányát dolgozta ki, Ferenc József a tizenéves fiatal császár számára, amit ő ott alá is írt. Ez a reform a Magyar Királyság felosztását jelentette.

Az új alkotmányban fenntartották az Erdélyi Fejedelemséget. Megtagadták a 12. márciusi pontot. Ők világosan látták, hogy még az ország egészénél is etnikailag tagoltabb Erdély csak az ott élő három legnagyobb etnikumnak, a magyarnak, a germánnak és a románnak közös állama lehet. Erdély elvesztéséért elsősorban az unió kimondása volt felelős.

Kimondták Horvátország önállóságát. Tehát teljesítették Jellasics követelését.

Temesvár székhellyel Szerb Vajdaságot hoztak létre. Ennek a döntésnek nem voltak történelmi előzménye.

Ha valamit súlyos bűn volt elhallgatni az ország, elsősorban a magyar közvélemény előtt, akkor az Olmützi Alkotmány az. Ez ugyanis ismert volt mind Erdélyben, mind Horvátországban, mind a tervezett Szerb vajdaságban.

Mi azzal bolondítjuk máig is a magyar közvéleményt, hogy az ország trianoni felosztásával 1914-ben sem kellett számítani. Pedig ez csak a magyar közvéleményt érhette váratlanul.

Trianon megelőzését csak az Olmützi Alkotmány végrehajtása jelenthette volna. Minden ennél a magyarság számára kedvezőbb rendezés ugyanis irreális volt. Ez még csak azt jelentette volna, hogy Magyarország magyar lakosságának szinte egésze a saját országában maradhat. Amennyiben az Erdélyi Fejedelemséget a magyarok, a germánok és a románok közös országának tekintjük, ezzel az önálló Erdélyi Fejedelemségben a magyarság is államalkotó nép marad. Horvátországban és a Szerb Vajdaságban viszont kevés magyar élt.

Azt, hogy a szlovák többségű Felvidéket Magyarország részének tekintette az Olmützi Alkotmány, azzal magyarázom, hogy a Bécsi Udvar még a Szabadságharc alatt is jobban bízott a magyarokban, mint a csehekben.

Megmagyarázhatatlan politikai és történészi bűnnek tartom, hogy a Trianon feletti közel száz éve tartó kesergésünk során fel sem vetette a politikai hatalom, és az azt szolgáló történész szakma, hogy mi lett volna, ha az Olmützi Alkotmány életbe lép.

Azt az epizódot is elhallgatjuk, hogy már az Olmützi Alkotmány ismeretében kereste meg a kor három legnagyobb magyarja, Széchenyi István, Deák Ferenc és Eötvös József a császári hadak parancsnokát, Widischgaetz herceget, hogy a vesztésre álló Szabadságharc befejezéséről tárgyaljanak.

Sokkal könnyebb helyzetben lehettünk volna Trianonban, és még inkább a két háború között, ha megelégszünk olyan revízióval, ami az Olmützi Alkotmányban rögzített állapot helyreállítását jelentette volna.