Tartalom
Kopátsy
Sándor EE 2015 04 19
Társadalomszemléletem
A
vagyon és jövedelem elosztása
(Kézirat)
A jelenkori
közgazdászok számára is divatba jött a társadalom vagyona és a jövedelme felett
osztozkodás. Ez alól Marx és a marxisták sem jelentettek kivételt, annak
ellenére, hogy ő volt az első materialista társadalomtudós, aki felismerte,
hogy a vagyonok és a jövedelmek
elosztása felépítmény, ami determinált felépítménye a társadalomnak. Azaz a
társadalmi igényhez igazodó. Ebből fakadóan neki sem azt kellett volna
kitalálni, hogyan osszák el a hatalmat, a vagyont, a jövedelmet, hanem azt
megmagyarázni, hogy ami e tekintetben jellemezte a társadalmat, az miért volt
olyan, amilyen, mert az a társadalom igényéből fakadó szükségszerűség volt.
Hamar rájött,
hogy az senkit nem érdekelt, hogy miért olyan a társadalom, amilyen, mindenki a neki tetsző módon akarta a
hatalmat, a vagyont, a jövedelmet elosztani. Ha megmarad
társadalomtudósnak, nem lettek volna követői. Ezért állt be prófétának, aki
arra biztatta az elosztásban sértett többségét, hogy a javukra kellene
elosztani a hatalmat, a vagyont, és a jövedelmet. Ennek köszönhetően
példátlanul gyorsan sokak prófétája lett. Szerencsétlenségére, a tanítványai
ott kerültek hatalomra, ahol reménytelen volt megvalósítani az is, amire a kor
tudományos és technikai forradalom már megteremtette a többség számára kedvező
felépítmény létrejöttét.
A marxista tanok
Európában a legtartósabbak a puritán kultúrájú népek társadalmaiban lettek. Ott
ugyan nem győztek, de a szociáldemokrácia túlélte a bolsevizmus összeomlását.
Máig általános az a vélemény, hogy a Szovjetunió azért esett szét, mert
bolsevik volt. Pedig Kelet-Európa népeinek viselkedési kultúrája eleve
alkalmatlan arra, hogy a társadalmi fejélődés élvonalába kerüljön, függetlenül
attól, milyen ideológiával próbálkozik. Az összeomlása óta eltelt negyed század
egyértelműen azt bizonyítja, hogy az új társadalmi berendezkedés még a bolsevik
rendszer hatékonyságát sem éri el. Annak ellenére, hogy annak két hibáját
lényegesen kijavította. Piacosította a
gazdaságát és csökkentette a hadikiadásait. Ennek ellenére csak azokban az
új országokban lettek a viszonyok elviselhetőbbek, amelyek bányajáradéka a
magas árak következtében viszonylag megnövekedett. Nem kell hozzá jóstehetség,
hogy ez a két ország helyzete az olajárak csökkenése után lényegesen romlani
fog.
Az európai
bolsevik tábor összeomlásával egy időben, Kelet-Ázsiában a háromszor nagyobb
népességű Kína a világtörténelemben is példátlan sikert arat.
A Nyugat
Európa-centrikus történetfelfogását jellemzi, hogy a marxizmus csődjének
bizonyítását látja abban, hogy negyede Európában megbukott, és figyelembe sem
veszi, hogy háromnegyede Kínában kijavította két alapvető hibáját, és
lélegzetelállító sikert arat. Kína nem azért volt 1990-ig sikertelen, mert
marxista diktatúra volt, hanem azért, mert elviselhetetlenül gyorsan nőtt a
népessége, és nem piacos volt a gazdasága. Amint e két hibáját kijavította,
példátlan siker ért el.
Marx tanai tehát példátlan világsikert
hoztak Kínában, ahol a még nagyon szegény társadalmat kellett a kor
megváltozott követelményeihez igazítani. A Kínai csoda csak azt
bizonyította, hogy egy szegény országban
is történhet csoda, ha a politikai vezetés egyetlen párt kezében van, de
sikerül megállítani a túlnépesedést, és piacosítani a gazdaságot. Azt is
hozzá kell tenni, hogy a kínai utat csak puritán viselkedésű népek járhatják
sikerrel.
A 20. század
tanulsága, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi
alépítmény, amire hatékony felépítményt csak puritán népekkel lehet építeni. A
már fejlett társadalmakban lévő puritán népek mindegyike, mint Nyugaton, mind a
Távol-Keleten sikeresnek bizonyult, ha a politikai felépítménye demokratikus
volt. Ezt bizonyítja a tény, hogy a Nyugat minden protestáns népe a politikai
demokráciája útján lett gazdag. A Távol-Keleten a puritán konfuciánus népek országai
közül, csak Japán indult a puritán nyugati országokéval hasonló szintről. A
négy Kis Tigris bámulatos sikerét jelentős részben a hidegháborús helyzetnek
köszönhette. Ezek a demokratikus oldalon álltak, ezért a fejlett demokráciák
támogatását élvezhették. Ez a támogatás abban jelentkezett, hogy a tömegáruk
kelet-ázsiai importját korlátozás nélkül fogadták. Vagyis az iparosításuk
fizetőképes keresletet talált.
Kevés
felismerést talált a világgazdasági szekértők körében is, hogy Japán és a Kis
Tigrisek gazdasági csodái lényegében a tömegáruk exportjára épült. Ezt Kína
akkor nem tehette meg, mert ehhez túlságosan nagy volt, és a hidegháborúban a
front másik oldalán állt.
Arról még
kevesebb szó esik, hogy a négy Kis Tigrisből, Hong Kong még angol gyarmat volt.
A három azonban nem demokráciaként kezdte, lényegegében egyetlen párt diktatúrái
voltak. Tajvanban a megvert kínai köztársasági hadsereg menekült tábornokai,
Dél-Koreában is a tábornokok, Szingapúrban pedig egyetlen párt uralta a
politikát. A kelet-ázsiai csodák politikai rendszere sem liberális demokrácia
volt.
Kína számára a
gazdasági reform lehetősége a hidegháború végével nyílt meg. Ahogy a polgári
demokráciáknak megszűnt a Szovjetunió katonai erejétől való félelme, lehetőség
nyílt a csatlós sorsra kényszerített államok megnyerésére. Gyorsan megtörtént
azokban a rendszerváltás.
Ennek az eredményéről
negyedszázad után sem történt mérlegkészítés. A liberális Nyugat és a volt
csatlós országok a rendszerváltást szinte csak abban látják, hogy az egy
pártrendszer megszűnt, és a gazdaság piacosodott. Ez ugyan tény, de a
társadalmi fejlődést legalább három mutató alapján kellene mérni. Hogyan
alakult az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság.
Tekintve, hogy ez a három mutató a bolsevik rendszerben is javult, a javulás
mértékét kell a demokrata oldalon állókkal összevetni.
Az összevetést
ugyan elmulasztják, pedig egyértelmű. A bolsevik megszállás alatti rendszer
annál hátrányosabb volt, minél közelebb volt a megszállás előtt a
nyugat-európai szinthez.
Ezért aztán a
kelet-németek estében volt a legnagyobb a rendszerből fakadó hátrány.
Négy ország
veszett sokat.
A kelet-németek fele szinten éltek,
mint a nyugat-németek.
A csehek, akik a háború előtt is a
németek szintjén éltek, még egyszer jobban élhettek volna, ha a hidegháborúban
a demokratikus oldalra kerülnek.
Az észtek a háború előtt is a
legfejlettebb balti állam voltak, a viselkedésük alapján skandináv kultúrájúak,
akárcsak a finnek. Itt jegyzem meg, hogy az észtek a Szovjetunón belül is a
leggazdagabb köztársaság voltak. Számukra jelentett a legnagyobb veszteséget a
Szovjetunió bekebelezése.
A szlovének alpi kultúrájú népek. Ezek
mindegyike az elmúlt száz évben jól vizsgázott. Németországon, Ausztrián,
Franciaországon, Olaszországon belül az Alpokban élők helyzete az anyaországban
élőkhöz képest javult. Tehát nem meglepő, hogy ez történt Jugoszláviában is.
A
szovjetrendszerben egyértelműen nyertek az ortodox keresztény kultúrájú
országok.
A mérleg nehezen
állítható fel egyértelműen a nyugati keresztény országok esetében. Ezeknél
vitatkozni lehet, merre billen a mérleg. Magyarországon az én véleményem
kisebbségben van. Az én mérlegem azért hajlik a pozitív irányba, mert nálunk
olyan erős volt az arisztokrácia és az úri középosztály politikai befolyása,
hogy azok hatalmának a megtöréséhez nem lett volna elég belső társadalmi erőnk.
Márpedig ezek hatalmának felszámolása nélkül sokkal hátrább lennénk.
A tudományos és technikai forradalom a legjelentősebb
társadalmi változást két kultúrában, Nyugaton a puritán protestánsokéban, a
Távol-Keleten a konfuciánusokban hozott. Nem forradalmi tanok hozták létre,
hanem a tudományos és technikai forradalom hatására alakult át alapvetően mássá
a felépítmény.
A politikai hatalom szétoszlott a
társadalom egészén belül, ezzel megszánt az osztálytársadalom. A lakosság
egésze politikai tekintetben egyenrangú választópolgárrá vált, mindenki
titkosan szavazhat.
A vagyon összetétele és elosztása átalakult.
A nemzeti vagyon nagyobb része lett a korábban a társadalom igényénél
nagyobb, de számba sem vett tudás és képesség, a szellemi vagyon. Annak ellenére, hogy a jelenkori fejlett
társadalmakban a tudás és képesség éréke már nagyobb, mint a fizikai vagyoné, a
közgazdaságtudomány csak szavakban ismeri el annak szerepét. A
társadalomtudományok ugyan figyelembe sem veszik a tudás és képesség értékét, pedig
a jelenkori fejlett társadalom már egyre inkább ennek alapján osztja el a
politikai hatalmat, a vagyont és a jövedelmet.
A jelen
legnagyobb érdeklődést kiváltó társadalmi művei ugyan a vagyon és a jövedelem
elosztást elemzik, de vagyon alatt csak a fizikai vagyont értik. Addig a
felismerésig sem jutottak el, hogy a vagyon és jövedelem nagyobb része ma már a
tudásban és képességben, és nem a fizikai tárgyakban van.
A jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom.
A jelenkori fejlett társadalom alépítményének
ismerete nélkül nem érthetjük meg, még kevésbé minősíthetjük a felépítményét.
Ez a társadalomtudományokra az osztálytársadalmak estében is jellemző volt.
Azt kellett volna megérteni, hogy minden osztálytársadalom közös alépítménye
a túlszaporodó népesség és a fizikai vagyon szűkössége volt. Sok volt fizikai
munkaerő, és hozzájuk viszonyítva kevés termőföld és fizikai vagyon. Nagyon
leegyszerűsítve: Emberben felesleg,
vagyonban hiány. Ebből az fakadt, hogy az
embernek nem volt éréke, a vagyonnak annál inkább.
Ennek a felismerésnek köszönhettem, hogy
megfejthettem az osztálytársadalmakat létrehozó okot. Ezért volt minden
osztálytársadalomnak olyan felépítményre volt, ami növelte az emberek
halandóságát, ugyanakkor a növelésére ösztönzött. Az osztálytársadalmak közös feladta volt a népesség növekedésének a csökkentése.
A termelésre épült társadalmak olyan életviszonyokat teremtettek, amikben a
várható életkor spontán az elviselhetőnél jobban hosszabbodott, gyorsabban, mint az életterének eltartó
képessége növelhető volt.
Az adott feltételek mellett a spontán
népszaporulatot csak a halálozás fokozásával lehetett csökkenteni. A születések nemcsak nem voltak
csökkenthetők, hanem a várható életkor növekedésével hatványozottan nőttek. Ezért
aztán a várható életkor növekedése egyre nagyobb halálozásokozást követelt meg
a társadalomtól. Ez a halálozást növelő folyamat ugyan a múlt során minden
társadalomban növekedett, a történészek mégsem vették tudomásul. Mert a társadalom minden szintjén az
egyének, a családok, a települések, az országok számára a minél hosszabb élet,
a halál elleni védekezés volt az elsődleges cél. Ez szemben állt a társadalom
elsődleges érdekével, a népszaporulat féken tartásával, a halálozás fokozásával.
Ezt az érdekellentétet a társadalomtudományok sem ismerték fel. A társadalmat javítani akaróknak csupa
olyan javaslatuk volt, ami a hosszabb életet szolgálta, ezzel a társadalomra
nehezedő túlnépesedés nyomását fokozva volna. Mivel a részek érdeke szemben
állt a társadalom érdekével, a részek ellenálltak a társadalmat jobbítók célokkal.
A
halálozást fokozó osztálytársadalmakon való túllépésnek az egyetlen feltétele a
születések korlátozás volt. Ezt
azonban senki sem ismerte fel. Ennek ellenére minden osztálytársadalom spontán
ugyanazokkal a módszerekkel növelte a halálokozását.
A faja egyedeinek halálokozás néhány
csúcsragadozónál is ösztönösen jellemzővé vált. A jegesmedve, az oroszlán, a
tigris öli a nem saját kölkeit. Ezt a biológusok ugyanúgy nem értik meg, mint a
társadalomtudósok. Azzal magyarázzák, hogy a hímek a kölköket azért ölik meg,
mert akkor az anyaállat előbb párzik. Tehát azért ölnek, hogy szaporodhassanak.
Az osztálytársadalmak történelmében csak az emberölés
volt tudatos, mert a túlnépesedésük eltartását más társadalmaktól elrabolt
élettérrel akarták biztosítani.
A 20.
századra a tudományos és technikai forradalom azonban létrehozta a
születéskorlátozhatóság feltételét a fogamzásmentes szexuális életet.
A nők bevonása a társadalmi
munkamegosztásba, és a nők nagyobb iskoláztatása fokozta a családok érekét a
kevesebb gyermekvállalásban. Csak a
fogamzásgátlás jelentett megoldást a fogamzásmentes szexuális életre. Kiderült,
hogy a jómódú és iskolázott szülők kevesebb gyereket vállalnak.
Az élet bebizonyította, hogy még a szegény
családokban is kevesebb gyereket vállalnak, ha megoldott a fogamzásgátlás és
kisebb a gyermekhalandóság. Kiderült,
hogy a múltban is lényegesen kevesebb gyermeket vállaltak volna, ha megoldható lett
volna a fogamzásmentes szex.
A
20. században a fogamzásgátlás tette lehetővé a túlnépesedés elleni védekezést.
Ezzel a társadalmak
halálokozó feladata megszüntethetővé vált. Márpedig, ahol nincs túlnépesedés, nincs szükség a halálozást növelő
társadalomra.
Az
emberiség egyötödét jelentő fejlett társadalmakban a 3. évezred küszöbére spontán folyamtok
szüntették meg az osztálytársadalom objektív szükségességét.
Kínában,
az emberiség másik ötödében
az állam korlátozta a gyermekvállalást, szüntette meg a túlnépesedést.
Ebben a kétötödben megszűnt a halálokozás
objektív szükségessége.
Néhány európai latin és ortodox keresztény
országban, az emberiség néhány százalékban, ugyan leállt a túlnépesedés, de ezekben
nyoma sincs a társadalmi sikernek.
Az emberiség nagyobb fele azonban, az utóbbi
száz évben az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, ezért számukra a halálozó társadalmak
indokoltsága nagyobb, mint valaha volt. Ezekben a halálokozás fontosabb,
mint valaha, bárhol volt. Az elmaradt világban a korábbinál is nagyobb
halálokozás csak azért nem történt meg, mert a fejlett világ haderejét a
halálokozások megfékezésére használja.
Arról,
hogy mi lesz a sorsa az emberiség háromötödének, fogalmam sincs. Nem ismerek olyan megoldást, ami kiutat
jelenthetne a dél-ázsiai, a közel-keleti és a Szahara alatti dél-afrikai
társadalmak számára. Túlnépesedésükért a fejlett Nyugat a felelős, de az ezt
erősszakkal is megakadályozza.
Az emberiség sorsa azonban a jelenkori
fejlett társadalmakban, a fejlett protestáns Nyugaton, és a konfuciánus
Távol-Keleten dől el. Ezekkel
foglalkoznak azok a tanulmányok is, amelyek a vagyon és a jövedelmek elosztását
boncolják.
A jelenkori fejlett társadalmak alépítménye.
A fejlett társadalmakra már nem jellemző a
túlnépesedés.
A
puritán Nyugat a tudományos és technikai fejlődés adott fokán már nem túlnépesedett.
Ez lesz a viszonylag egyre
jobban lemaradó világ szellemi elitjének a befogadója. A közeljövő talán
legnagyobb problémája, hogy a gyorsan szaporodó térségben 2-3 milliárd ember él
olyan nyomorban, amihez viszonyítva a fejlett világban lényegesen jobban
élhetnek azok is, akikre ott nincs szükség. Ezek a fejlett világba vágyódását
erőszakkal sem lehet féken tartani. Ráadásul ezek a nyomorban élők évente
tízmilliókkal szaporodnak. A bevándorlás azonban még a folyamatos növekményük
tizedét sem haladhatja meg.
A tudósok ezrei foglalkoznak a
felmelegedéssel járó veszélyekkel, de tudomást sem hajlandók venni arról, hogy a
tengerszínt emelkedésnél százszor nagyobb veszélyt jelent az emberfelesleg
nyomása.
A szellemi vagyon növekedése, és újraelosztása.
De már ennek során felmerül, hogy a szellemi
vagyont a nyugati társadalomtudósok figyelembe sem veszik, amikor a vagyon
elosztást vizsgálják, csak a fizikai vagyonnal számolnak.
Az még érthető, hogy a klasszikus
közgazdaságtan ennek a létrehozási, felhasználási és újraelosztási problémájával
nem is foglalkoztak. Úgy kezelték, mint a levevőt, nem volt benne hiány. Minden osztálytársadalom több szellemi
vagyonnal, több és jobb munkaerővel rendelkezett, mint amennyit hasznosítani
tudott. Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt
hozott létre, amiben a szűk keresztmetszet a szellemi vagyon. Ezért a
jelenkori fejlett társadalmaknak olyan felépítményre van szükségük, amelyek a
minél jobb munkaerő termelésére orientáltak. Másképpen kifejezve, a fejlett társadalmak felépítményének a
minőségi munkaerő termelése az elsődleges feladata. A jelenkori fejlett társadalmakban
az olyan elemzéseknek nem sok értelme van, ami a fizikai vagyon elosztása
felett elmélkedik. A fejlett társadalmaknak a minél jobb munkaerő lesz a szűk
keresztmetszete. A köztük folyó verseny alakulása
a minőségi munkaerő újratermelésén múlik. Olyan lesz a hatékony felépítményük,
ami a minőségi munkaerő újratermelésére koncentrál.
Ezért eredménytelen azt kutatni, hogyan
alakul a fizikai vagyon és a jövedelem feletti osztozkodás.
A fizikai vagyon ugyan továbbra is jelentős
mard, de már nem játszik elsődleges szerepet a társadalom teljesítményének
alakulásában.
A
földbirtok még olyan
vagyontárgy volt, aminek a hasznosításában a tulajdonos képessége annyira
másodlagos volt, hogy a földbirtokos osztályhoz tatozás vérségi alapon
öröklődtethető lehetett.
A
tőketulajdonlás
hatékonysága már inkább függött a tulajdonos képességétől. Ezért nem
maradhatott vérségi alapon, annak ellenére, hogy viszonylag kicsi volt mind a
tőkések osztályából való ki-, mind a bekerülés valószínűsége. A tőketulajdonos
profitjának a rátája ugyan a nem volt egyforma, de nagy valószínűséggel
garantált volt. A technikai fejlődés
mértéke és sebessége azonban egyre nagyobb differenciálódást hozott a
működtetésének hatékonyságában. Ez a tudományos és technikai forradalom
idejére úgy megnőtt, jellemzővé vált, hogy a tulajdonos a tőkéje működtetését
szakemberekre, menedzserekre bízta. Nem találtam adatokat, de biztosnak tartom,
hogy a tőkék nagy többségét már nem a
tulajdonosa, hanem menedzserek, azaz szakemberek működtetik.
Ezért vetődött fel bennem a gondolat, hogy a
jelenkori fejlett társadalmakat indokolt volna már nem a tőkések, hanem
menedzserek társadalmának nevezni. Már az első könyvemben példákkal
illusztráltam, hogy a legnagyobb vállaltok tőzsdei értéke egyre inkább már nem
a tulajdonosa, hanem a vezető menedzsere képességétől függ. A kiváló menedzsert
a tőzsde jobban érdekeli, mint a legtöbb esetben ismeretlen tulajdonosi összetételt.
A
kis vállalkozások értéke pedig szinte csak a tulajdonosuk képességétől függ. Márpedig a tőkés vállatok, ha a nagyságukat
a foglalkoztatottak száma, vagy a nettó termelési értékük alapján mérnénk,
egyre jobban elaprózódnak. Jó harminc éve tudomásul vettem, hogy a gazdasági
szektorban az 500 főnél nagyobb létszámot foglalkoztatók vállaltokban dolgozók
aránya csökken, és a foglalkoztatottak aránya a leggyorsabban az 1-10 fős
vállaltoknál növekszik. Tehát nem
koncentrálódik a tőke, hanem ellenkezőleg, egyre kisebb vállaltok közti
munkamegosztássá apózódik fel.
Ez a gépkocsigyártásban a legkarakterisztikusabb.
Száz éve még a kohászattól kezdve, minden termelési mozzanat a gyárkapun belül
történt. Ma az autógyárakban dolgozók többsége a gyártásfejlesztéssel, és a
több tízezer beszállítóval történő kapcsolat kiépítésével foglalkozik, és a gyárban csak az utolsó 10-20 órai
összeszerelés történik.
A munkaerőnek nem az ára, a minősége a fontos.
A társadalomtudományok nem veszik
figyelembe, hogy a munkaerőpiacon is alapvető változás történt. Az
osztálytársadalmakat a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálata jellemezte. Ma a minőségi munkaerőben kielégíthetetlen
a kereslet, a gyenge pedig olcsón sem keresett.
A
közgazdaságtan sem hangsúlyozta, hogy az osztálytársadalmakban a technikai
fejlődés során egyre csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. Ez a tény ugyan egyértelmű módon
jelentkezett, a közgazdaságtan mégsem vette tudomásul. Az a tény, hogy egyre
több tudás és képesség kellett a hatékonyabb eszközök kitalálásához,
elkészítéséhez, elterelte a figyelmet arról, hogy a fejlettebb technikai eszközökkel végzett munka egyre kevesebb
képességet és képzettséget igényelt. Ennek során ugyan nőtt a munkaerő kisszámú
elitjével szemben támasztott igény, de egyre csökkent a munkavégzésben
résztvevőkkel szemben támasztott képesség, képzettség igénye.
Ez azért nem tudatosult, mert ugyanakkor
nőtt az iskolázottság. Az
iskolázottságra azonban nem a gazdaságnak, hanem előbb a vallásnak, majd a
közigazgatásnak volt szüksége.
Megfeledkezünk arról, hogy Európában az írás
és olvasás általános oktatását a reformáció a biblia megismerhetősége, a
zsoltárok olvashatósága érdekében vezette be.
A
felvilágosodás idejében aztán a közigazgatás hasznosította az írással és
olvasással történő kommunikációt. A gazdaságban és a hadseregben alig jelentkezett az iskolázottság
igénye. Mindkét szektorban csak nagyon keskeny réteggel szemben volt
iskolázottsági igény. Megdöbbentő beszámolók jeletek meg arról, hogy a két
világháborúban milyen sokan nem tudtak írni és olvasni annak ellenére, hogy többségük
elvégezte az elemi iskola hat osztályát. Gyermekkoromban, a mezőgazdaságban, az
iparban, a bányászatban nem használták a megtanult olvasást és írást.
Az
iskolázottság igénye csak a 20. század második felében, a tudományos és
technikai forradalom kibontakozásával vált általánossá. Hetvenöt éve, amikor érettségiztem,
Magyarországon a korosztályomból a fiuk 4.2 százaléka, a lányok 6 ezreléke
szerzett középfokú végzettséget. A fiúk többsége tanító, pap, kis tisztviselő,
a lányok tanítónők és úriasszony lettek. Ma a harmadfokú képzésig jutnak, mind
a fiúk, mind a lányok harmada. A
fejlettebb társadalmakban a fele, és az egyetemeken tanuló lányok már
többségben vannak.
A munkajövedelmek egyre jobban differenciálódnak
A fentiekből következik, hogy a tudományos
és technikai forradalom először jelent olyan társadalmi alépítményt, ami nem
fizikai, hanem szellemi igényt támaszt szinte minden munkaerővel szemben. Az emberek agykapacitása és annak
kifejleszthetősége tekintetében százszor akkorák az egyedek közti különbségek,
mint az alacsony igényű fizikai adottságokban. Ezért a fizikai munkát
végzőkkel szemben szinte azonos követelményeket lehetett támasztani. Az agyak kapacitása, és a benne rejlő
képességek között azonban akár ezerszeres különbségek lehetnek.
Száz évvel ezelőtt még a munkák nagy
többségnek elvégzését szinte minden egészséges férfitól, illetve nőtől el
lehetett várni. Ma már azonban szinte
minden munkafolyamatban szellemi képességeken múlik a munkavégzés hatékonysága.
Általánossá vált az olyan követelmény, ami évezredek óta a művészekkel és a hívatásos
sportolók szemben érvényesült. A művészeket, a cirkuszi artistákat, a
versenyeken megmért sportolóakt nagyon elérő teljesítményük alapján fizették
meg. Ezen a két területen alacsony volt az átlagjövedelem, a kiemelkedőké azonban
nagyon magas volt.
A
jelenkori fejlett társadalmakban minden szakmában van lehetőség a kiemelkedő teljesítményre,
ennek okán a kiemelkedő jövedelemre. Ugyanakkor a szakmákban a végzettségi
fokokon kialakuló átlagjövedelmek közti különbség csökkent.
Szinte nincs is olyan szakma, amiben a
kiemelkedő nem élvez sokkal magasabb jövedelmet, mint a legmagasabb
végzettségűek átlaga. A zseniális kofa, fodrász, asztalos, ingatlanügynök,
sportoló, előadóművész az egyetemi professzoroknál sokkal magasabb jövedelmet
élvez.
Az
osztálytársadalmakban az ilyen lehetőség viszonylag szűkösen volt. Ma szinte
minden szakmában adva van. A
szinte miden szakmában rejlő karrierlehetőségek bizonyítják, hogy nincsenek a
régi értelemben vett osztályok. Ez sem jelenti azt, hogy a családi környezet, a szülők szellemi szintje,
jövedelme, kapcsolatai nem jelentenek nagy indulási előnyt. A legnagyobb
kiemelkedési lehetőségek ma is a művészetekben és a hivatásos sportokban
vannak.
Ezért
lett a jelenkori társadalom fontos feladata a képességek minél korábbi felismerése,
és ezek kibontakoztatásában való segítségnyújtás. Az oktatásban is át kell térni a művészek
és sportolók képzésében kialakult módszerek alkalmazására.
Ez a Távol-Keleten sikerrel történik. Ehhez
segítséget jelentett számukra az évezredes mandarin képzés hagyománya. Ott
ugyanis általános volt az a káderképzés, amit a többi kultúrában legfeljebb a
vallás papjainál jelentkezett. Még nem
találkoztam olyan történésszel, aki a nyugati egyházak befolyását a
káderképzésük fölényével magyarázta volna. Pedig a klérus hatalmas befolyását
az iskolázottságnak köszönhette. Ezt olvashattam Vörösmarty naplójában, ahogyan
beszámol a Magyar Tudományos Akadémiát megalakító közgyűléséről. „Azt hittem,
egyházi rendezvényen vagyok, olyan sok volt a reverenda.”
A jövedelem újra elosztása
A társadalomtudományok máig nem tárták fel,
hogy az osztálytársadalmakra miért volt
jellemző a jövedelmek differenciálása érdekében történő újraelosztás. Még
azt sem hangsúlyozzák, hogy ilyen újraelosztás történ.
Pedig
a túlszaporodó társadalmak leghatékonyabb halálokozási eszköze a többség
nyomorát fokozó újraelosztása volt. Mivel a születések korlátozására nem volt lehetőség, a társadalomnak
csak a hallozás fokozásával lehetett a túlnépesedést féken tartani. Erre pedig
semmi sem volt alkalmasabb a nyomor fokozásánál.
Azt is fontos látni, hogy a túlnépesedés csak a vidéken élők körében
jelentkezett. Ott kellett elsősorban fokozni a nyomort, elsősorban a vidéken élők jövedelmét
kellett csökkenteni.
A
demográfusok sem mutatnak rá, hogy a 20. század elejéig a városokban a hallozás
fokozására nem volt szükség, mivel ott lehetetlen volt a betegségek terjedése
elleni védekezés. Ezért a
városi lakosság szinte a jelenkorig, létszámához és jövedelméhez viszonyítva,
keveset adózott. Az adók többségét a vidéken élők fizették.
Az a tény, hogy szinte a jelenkorig a
városokban sokkal magasabb volt a halandóság, rövidebb a várható életkor, és
kevesebb a születés, az osztálytársadalmak állandó jellemzője volt, nagyon sok
fontos társadalmi jelenségre ad magyarázatot.
Számomra az egyik legnagyobb történelmi
felismerésemet annak köszönhetem, hogy első itáliai utazásom során feltűnt a
falvaknak a hegyekre települése. Ez azt bizonyítja, hogy a vízben gazdag
völgyekből, nagy áldozatok árán is a dombokra épültek. Ez győzött meg arról,
hogy a malária tette lakatlanná az önözött gabonát termelő síkságokat.
Rómához közeledve pedig az óriási
vízvezetéket láttam, megértettem, hogy a városokban a kutak vize nem volt
fogyasztható. Ezen a tényen bukott meg a Római Birodalom, a városi polgárok
civilizációja. Ezzel az első európai magas-kultúra.
A Kárpát Medence történelmének megértéséhez
is az egészséges vidéki élet adott néhány magyarázatot. A magyar társadalomban
aránytalanul sok volt a vidéken élő nemes, és aránytalanul kevés a városi
polgár. Itt a földesurak is vidéken éltek és gyorsan szaporodtak. Az eleve
nagyon kevés városi polgárság halandósága pedig magas volt.
A városok magas halandósága csak a 20.
században csökkent, mert a városok közműveinek kiépítése, a tudomány pedig
legyőzte a fertőző betegségeket, az egészségvédelem szolgálati pedig a
városokban volt biztosítva, a városi lakosság halandósága jobban csökkent a
vidéken.
A szellemi vagyon többsége személyi tulajdonban van.
A klasszikus közgazdaságtan ösztönösen távol
tartotta magát mindattól, ami a tulajdonosától elkülöníthetetlen, ami
természeténél fogva a személyhez kötött. Ez kezdettől fogva problémát okozott a
munkaerő árujellege megszűnt, már nem a munkaerő volt mások tulajdona, hanem
annak csak a meghatározott időre megvásárolt használata.
A
rabszolga még maga volt az értéktermelő
áru. De áru volt már akkor is, amikor még nem volt munkaképes. A rabszolga még
egyértelműen áru volt. Az ára a rabszolgapiacon a kereslete és kínálata
arányától függött.
A
jobbágy már csak munkaképes
korára volt bérlő. Kötöttsége a változó földtulajdonossal szemben volt. A
földbirtokos számára a föld volt az áru, a vagyon. A jobbágy a földhöz, és csak
azon keresztül volt a föld tulajdonosához kötött. Tekintettel arra, hogy a
termőföld nagysága csak lassan növekedhetett, a földesúr érdeke pedig a
jobbágytelkek nagyságának a változatlanságában volt érdekelt, a munkaerő
kereslete tehát gyakorlatilag nagyon lassan, a népesedésnél sokkal lassabban
növekedett. Ez a nagycsaládos jobbágyrendszerben azért nem jelentkezett
közvetlenül, mert a jobbágybérlet a nagycsaláddal kötött szerződés volt. A
túlnépesedés azzal jelentkezett, hogy a jobbágycsaládok tagjainak jövedelme
elsősorban attól függött, mennyien vannak arra ítélve, hogy a telkükön megtermelten
osztozkodjanak. A földesúr érdekét a kívánatosnál nagyobb család azzal zavarta,
hogy a bérleti díjat nehéz volt ott behajtani, ahol a termés még a nagyobb
család élelmezésére sem volt elég.
A jobbágyrendszer csak ott volt hatékony,
ahol a családban munkaképes csak a két szülő volt.
A
bérmunkás kötöttsége a
munkaadójához csak a meghatározott időre szólt. Az esetében már egyértelmű
volt, hogy nem őt, csak a munkaidejét vették meg előre törvényesen szabályozott
feltételek mellett. Az ideje volt az áru. Ezzel
teljesen megszűnt a munkaadó felelőssége a munkaerővel szemben.
Ez a felelőtlenség mindaddig nem okozott
zavart, amíg a munkaadó számára nem fejletett kötelességet a munkanélküliek
eltartsa. Nem volt munkanélküli segély, nem volt gyermeknevelési támogatás és
nem volt öregkori gondoskodás. Ez jellemezte a tőkés osztálytársadalmakat a két
háború között. Ezt a társadalmi vállságot a társadalomtudományok tu8domásul sem
veszik. Elmossák a két háború közti és a
második világháború utáni társadalmak közti minőségi különbséget. Pedig ennek
megmutatása nélkül érthetetlen a bolsevik és fasiszta diktatúrák sikere.
Pedig elég volna néhány adat közlése. Mekkora volt a munkanélküliség, hogyan
nőtt az életszínvonal, a várható életkor, az iskolázottság a két háború között,
és utána.
Aki
nem látja a második világháború előtti és utáni tőkés társadalmak közti
különbséget, nem érheti meg a második világháborút követő időben történteket.
A legjobb illusztráció a két időszakra
jellemző költségvetések súlya és szerkezete a tőkésállamokban. Az oktatásra, az
egészségügyre, az oktatásra fordított költségek súlya megsokszorozódott. A
katonai kiadások, annak ellenére, hogy a hidegháború mesterségesen felszított
fegyverkezési verseny volt, a háború előttinél alacsonyabbak voltak. A
hidegháború után pedig a tört részére csökkenetek.
A
jelenlegi vállság pedig egyértelműen azt mutatja, hogy a jóléti társadalmak
voltak a hatékonyabbak.
Milyen legyen a jelenkori társadalom
Mivel a jelenkori fejlett társadalmak
hatékonysága elsősorban attól függ, melyen mértékben képes a minőségi munkaerő
igényt kielégíteni, és mennyire lehet csökkenteni a nem keresett munkaerő
túlkínálatát, ennek a megoldás az elsődleges társadalmi feladat.
Mivel a fejlett társadalmakban spontán
megszűnt a társadalmi igénynél nagyobb gyermekvállalás, a figyelmet a következő
nemzedék képességeinek kibontakoztatására kell fordítani. Nem több születésre van szükség, hanem a születések mögötti minél jobb
családi háttérre, a vele született képességek minél korábbi felismerésére, a
képzésnek a felismert képességek fejlesztésére való koncentrációjával.
Az ellenkezőre, ami jelenleg nálunk
történik.
A
politikai pánikban van a népesség csökkenése láttán. Képtelen megérteni, hogy minden olyan
társadalom túlnépesedett, amiben alacsony a foglalkoztatás. Magyarország az EU
tagállamok között a foglalkoztatási skálán az utolsó. ráadásul a katasztrofális
munkanélküliség olyan munkaerőben van, amire akkor sem volna kereslet, ha a
munkahelyteremtéshez volna tőke. A jó munkaerő foglalkoztatásához, ha nincs
hazai tőke, boldogan jön külföldről is.
A
születések mögött nagyon rossz a családi háttér. A foglalkoztatási gondunkat a következő
nemzedék sem foga javítani, mert a következő nemzedék munkaerőértéke elsősorban
a családja színvonalától függ. Az iskolázottságban és jövedelemben a felső
harmadba tartozó családokban született gyerekek nagy valószínűséggel felnőtt
korukban is a felső harmadban lesznek. Ezzel szemben az alsó harmadban
születettek nagy többsége a munkaerő alsó harmadába tartozó munkaerő lesz.
Aligha van a jelenlegi magyar társadalomban fontosabb feladat, mint ennek az
állításomnak a bizonyítása. Ezt bizonyítaná, hogy a jövőnknek semmivel sem okozunk akkora kárt, mint a születések mögötti
családi háttér fenntartásával.
Sokan születnek
Fajunk legutóbbi hatezer évének a tragédiái
abból fakadtak, hogy többen születtek, mint amennyire a fajunk érdekében
szükség volt. Ez ellen az osztálytársadalmak ösztönösen is sikeresen, ha nem is
fájdalommentesen védekeztek. A 20. században azonban ez a védekezési
mechanizmus csődöt mondott.
A csőd tudomásul sem vétele elsősorban azzal
magyarázható, hogy a fejlett társadalmakban spontán megszűnt a túlnépesedés, az
elmaradottabb társadalmakban pedig megjelentek a fejlett világból érkező a
halálozás elleni vívmányok, megnőtt a várható életkor, és ezzel felgyorsult a
népszaporulat. Évente mintegy 70 millióval többen születnek, mint meghalnak.
Elég volna kiszámolni, hogy mibe kerül az évente 70 millióval több ember
felnevelése és életterük, munkahelyük biztosítása és mekkora terhelést
jelentenek a természeti környezetre, egyértelművé válna, hogy ez nagyobb terhet
jelent, mint a klímaváltozás negatív hatásának kivédése.
Ráadásul, az az évenkénti létszámnövekedés
szinte teljesen ott jelentkezik, ahol a túlnépesedés eleve elviselhetetlen, és
olyan minőségű munkaerőt jelent, amire sehol nincs szükség.
Az életterek eltartó képessége.
A társadalmak mozgásának megértéséhez
nélkülözhetetlen kulcs az életterek eltartó képességnek figyelemmel kísérése.
Ennek ellenre nyoma sem található ennek a számbavétele. Pedig az
osztálytársadalmak legnagyobb problémája a túlnépesedés elleni védekezés volt.
A jelenkorban pedig az emberiség nagyobb felén összeomlott az ellene való
védekezés.
Ha valami megmarad a 20. századról ezer év
múlva is, a túlnépesedés elszabadulása fogja jellemezni. A fajunk létszáma a
mintegy 150 ezer éves történelmének utolsó századéban négyszeresére növekedett.
Ráadásul az a növekedés szinte csak a fejlődéssel lépést tartani képtelen
részében történt. Ha valami száz éve felveti, hogy mára a népességünk négyszer
nagyobb lesz, nem akadt volna senki, aki ezt komolyan veszi.
A túlnépesedés megállítása még fel sem
vetődött a fajunkat fenyegető veszélyek között. Elég arra gondolni, hogy a
várható felmelegedést az emberiség okozza, mégsem veszik figyelembe, hogy a
védekezés módjai között az első lenne a túlnépesedés megállítása, sőt
megordítása.
Még nem találkoztam olyan
társadalomtudományi munkával, ami felvetette volna, hogy sokan vagyunk, a legsürgetőbb feladatunk a létszámunk drasztikus
csökkentése.
A túlnépesedésünk ráadásul nem is
egyenletes, hanem a lehetőségekkel fordítva arányos. A világ népességének
ötöde, a legfejlettebbek általában nem is túlnépesedettek. Sőt, csak ezek
vannak olyan helyzetben, hogy a lemaradó világból befogadhatják a legjobbakat.
Az ENSZ legfejlettebb tíz állama viszonylag
alulnépesedett. Általában el lehet mondani, hogy a túlnépesedés ott a
leggyorsabb, ahol eleve a legnagyobb probléma. Elég azt mondani, hogy a
túlnépesedés ott a leggyorsabb, ahol a leginkább indokolt volna a népesség
csökkenése. A leggyorsabb a népszaporulat a Szahara alatti Afrikában. Ott száz
év alatt hússzorosára nőtt a népesség. Az átlag feletti a népszaporulat
dél-Ázsiában, és a Közel-Keleten, ahol elve is nagy volt a túlnépesedés.
Elviselhetetlen ugyan a népesség növekedése
a latin-amerikai államokban is, de ott legalább még nem áll fenn a
túlnépesedés. Nagyon hasznosak volnának
az olyan demográfiai térképek, amelyek illusztrálnák hol mekkora volna az
optimális népesség, és mekkora ehhez képest. Ilyen térképekre nézve,
gyorsan eligazodhatnánk a világban.
Még kevesebb figyelmet fordítanak a
társadalomtudományok arra, hogy milyen mértékű népességváltozás engedhető meg.
Fajunk történelme során állandó volt a túlnépesedési nyomás annak ellenére,
hogy minden társadalomban a halálozásban jelentős szerepet játszott a közvetlen
és a közvetett emberölés. Ha eltekintünk az ingadozásoktól, a történelem nem
ismer olyan századot, amiben az átlagos népességváltozás meghaladta az 1-2
ezreléket. Természetesen, kivéve az elmúlt századot.
Mivel életem során szinte mindig
érdeklődésem egyik iránya a mezőgazdaság volt, értetlenül állok a
társadalomtudományoknak a demográfival szembeni közömbösségével szemben.
Nem ismertem olyan pásztortársadalmat,
amelyik ne kísérte volna figyelemmel a legelők eltartó képességét. A nomád
népek azonnal kirajzottak, ha az állatállományukhoz képest kevés volt a legelő.
A
földreform során pedig azt kellett látnom, hogy a falusi szegénység oka a
falvak túlnépesedése. Ezen keveset segített a nagybirtokok felosztása. Az
egyetlen hatásos segítség az erőltetett iparosítás volt, a falusi lakosság
nagyobbik felének a mezőgazdaságon kívüli munkaadás. A rendszerváltás után,
mivel a veszteséges vállaltok leállítása főleg a falvakban lakókat érintette,
össze is dőlt az a világ, amiben mindenkinek volt munkája és a házak tízezrei épülhettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése