A zsidó és a kínai diaszpóra

Kopátsy Sándor                 PH                 2015 05 04

A zsidó és a kínai diaszpóra

Nagyon kevesen kövek nyomon a világtörténelem, de minden bizonnyal annak utolsó száz évében a két legnagyobb sikerű diaszpóra, az európai zsidó és a távol-keleti kínai sorsát.

Minket, magyarokat elsősorban a zsidó diaszpóra története érdekelt. A sorunk vele fonódott össze. Arra senki sem fordított figyelmet, hogy a Távol-Keleten egy még nagyobb üldözött diaszpóra, a kínai, fázisban kissé megkésve, nem kisebb sikerre lehet büszke.

Az európai történészek ugyan foglalkoznak a kontinens keleti kétharmadában végbement zsidóüldözéssel, aminek során közép-európai a zsidó etnikumok öthatodát elpusztították, a kelet-európai zsidókat pedig hagyták kitelepülni. A háború után pedig e két térség germán etnikumának többségét telepítették ki. Arról még nem találtam történelmi elemzést, hogy a megelőző száz évben, mit köszönhetett Közép- és Kelet-Európa ennek a két etnikumnak. Egy mondatban: Ez a két térség ezer éve igyekezett Nyugat-Európához felzárkózni. A 19. század közepéig szinte semmi sikerrel.

A 19. század második felében a vasút és a gőzhajózás tizedére csökkentette a közép- és kelet-európai országoknak a szállítási idejét és költségegét Nyugat-Európához. Ezt a kínálkozó alkalmat a térség fél-feudális államai nem ismerték fel, és nem is akarták felismerni, mert ettől a társadalmi helyzetük fenyegetettségét látták. A kínálkozó alkalom azonban jól jött a germán és a zsidó kisebbségnek.

A germánok.

Európa keleti felén a középkor dereka óta csak a germán kisebbség volt nyugat-európai puritán. Ők voltak a polgárok, de az államokon belül elszigetelődött zárványokban éltek. Ők sem voltak nagyon kíváncsiak a feudális politikai struktúrára, az pedig örült, hogy a germán kisebbségek izoláltak maradtak.

A zsidók.

A vasúthálózat kiépüléséig a zsidóság is gettókba zárkózva élt Európa keleti felén. Még nyugati értelemben polgárok sem lettek, a közvetlen térségük vándorkereskedői voltak, akinek működési térségük alig haladta meg az egynapi járóföldet. A vasúthálózat kiépülése és a gőzhajók megjelenése azonban Tizedére csökkentette a nyugat-európai piacok elérhetőségét, és megtízszerezte a belföldi kereskedelem egynapi járóföldjét.

A 19. század technikai forradalma a begyűjtő kereskedelem térségének sugarát is tízszeresére növelte.

Az eddig össze sem gyűjthető mezőgazdasági termékek exportálható árukká váltak a vasúton egy-két nap alatt elérhető piacokon.

Ennek köszönhetően a kisvárosok gettóiban élő zsidók kereskedelmi térsége mintegy százszorosára nőtt. Ennek köszönhetően a gettókba zárt zsidóság néhány évtized alatt nyugat-európai értelemben vett polgár lett. Ehhez hasonló polgárosodási folyamatot nem ismerek.

A vasút nemcsak a német és zsidó etnikumnak hozott társadalmi felemelkedést, de a falusi parasztságnak, azon belül az asszonyoknak is előnnyel járt. A vasút tette áruvá a mezőgazdasági melléktermékek tucatjait, a tej begyűjtését, de áruvá vált a baromfi, a tojás, a zöldség, a gyümölcs, az állatok bőre. Még egyetlen falukutató nem mutatta ki, hogy a vasútnak köszönhetően mennyi mezőgazdasági termék vált áruvá, az asszonyok számár pénzbevétellé.

Nekem ez a téma is csemege volt. A parasztasszonyok társadalmi és családon belüli rangját a gazdasági szerepük nagysága határozta meg. Először a kapásnövények, majd az istállós tehéntartás növelte a családi szerepüket. Ezt növelte tovább a fent említett melléktermékekből származó bevételük. A vonattal a piacokra is könnyebben eljuthattak.

Ez a kitérő jól bizonyítja, hogy a zsidóság közép- és kelet-európai gyors meggazdagodása mivel magyarázható. Nagyon sokat mondana akár egy olyan becslés is, hogyan változott meg a zsidóság szerepe a vasúthálózat kiépülése után ötven évben. Mekkora volt a zsidóság jövedelme az országos átlaghoz viszonyítva 1850-ben, és 1914-ben. Az országos átlag is gyorsabban növekedett, mint előtte bármikor, a zsidóságé azonban ennek is a többszöröse volt. Az átlag emelkedése is nagyrészt a zsidó és germán etnikumnak volt köszönhető.

Még azt sem dolgozta fel senki, hogy milyen társadalmi vesztességet szenvedtek az államok a zsidó és germán etnikumuk elvesztése következtében. Erről mély csend uralkodik, annál inkább hangot kap a bolsevik megszállásra való hivatkozás a viszonylag gyenge teljesítmény okozójaként. Még több évtizednek kell eltelni, amíg Európa keleti felének országai, bevallják, hogy a nagy veszteséget nem a bolsevik megszállás, hanem a zsidó és germán etnikumuk elvesztése okozta, és fogja még száz év múlva is okozni.

Az elűzött germán etnikum ma sokkal jobban él, mintha nem telepítik ki őket.

Az európai zsidóságról ugyanez nem ilyen egyértelmű. Csoda, amint a hazájukká tett Izraelben elértek, de ez a csoda nagyon messze van attól, amit elérhettek volna, ha nem a szinte legnehezebb megoldást választják. Őshazájuk az ókorban valóban jó helyen volt, de a 20. században nehezebb helyet nem választhattak volna. Azt nem merem mondani, hogy jobban járnak, ha Európában maradnak, mert valószínű, hogy onnan is kitelepítették volna őket. A legjobb megoldás az lett volna, ha az Egyesült Államokba települ a megmaradt nyugati zsidóság.

Ez megóvta volna a másik hibájától is, hogy vallási alapon szervezzenek saját államot.

Amerikában a nyugat zsidósága folytathatta volna azt, hogy a befogadó társadalom élcsapata, de nem Európa keleti felén, a fél-feudális visszahúzó társadalmakban, hanem a világ legjobb adottságai között a puritán Észak-Amerikában.

Izraelben a nyugti zsidóság azt sem vallja be, hogy nem volt bölcs döntés a közel-keleti és észak-afrikai ortodoxvallású testvéreikkel közös államot alkotni. Amennyire a nyugati kultúrkörben élő zsidók a világ legfejlettebb etnikuma, az ortodox hittestvérei az életterükön nem emelkedtek ki. Az Egyesült Államokban az is nyilvántartják, hogy mekkora különbség van az európai kultúrkörben nevelkedett, és a Közel-Keleten maradt ortodox zsidók között. Az előbbiek a gazdag Egyesült Államokban is élcsapatot jelentenek, az ortodoxok pedig a közel-keleti arabokkal vannak egy szinten.

Ez nem meglepő, mert ugyanez a lemaradás jellemző az Afrikában élő keresztényekre is.

Be kellett volna látni, hogy a második világháború után két nagyon eltérő szintű zsidóság jövőjéről kellett dönteni. A nyugati zsidóság minden zsidó számára közös anyaországot választott, ahelyett, hogy mindegyik magának valót választott volna. Ráadásul a vészesen lemaradó több százmilliós, eredendően antiszemita arab tenger közepén.

A legendásan liberális nyugati zsidóság nemcsak a minden zsidó állama akar lenni, hanem sok tekintetben a legliberálisabb állam is. Talán a kétszázszor nagyobb, több tudat nyelvű és kultúrájú Indiában van annyi párt, mint a cseppnyi Izraelben. Én a két pártnál többet soknak tartom. De a nagyon lentről indulókban a kettő is sok. Az utolérés ugyanis olyan feladat, amit a pártok közti viták mellett nem lehet eredményesen végrehajtani. A sok párt közötti koalíciós alku mellett bizonytalan a cél.

A kínai diaszpóra.

A második világháború végéig a kínai diaszpóra magja a Maláj Félszigeten élt. Ott ugyanolyan erős a kínaiak elleni gyűlölet, mint Európa keleti felén volt. A 80-as évek közepén fordultam meg Malajziában, és ugyanolyan numerus clausus-al találkoztam, mint a Trianon utáni Magyarországon. Azzal a különbséggel, hogy ott nem 6, hanem 8 százalék volt a korlát.

A korábban angol gyarmatot, Szingapúrt is Malajziához csatolták. Ahogyan a malajziai kínai ellenesség kiderült, a Szingapúrban élő kínaiak az elszakadás mellett döntöttek. Szerencséjükre, zseniális vezetőjük lett, a nemrég elhunyt Lee Kuan Yew személyében. Aki szinte a haláláig egyetlen lényegében kínai párt uralma alatt a soknemzetiségű, kultúrájú és nyelvű, tehát kozmopolita városállamot épített. Méghozzá példanélküli sikerrel. A politikája lényege az egy pártrendszer és a nagyon liberális gazdaságpolitika. Megfékezte a gyermekvállalást, a belső népszaporulat nulla, de jelentős számú szelektált bevándorlót, főleg a kínai diaszpórából fogad. Ma Szingapúrban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem magasabb, mint az Egyesült Államokban.

Arról még nagyobb a csend, hogy Mao már a hetvenes években fél éves tanulmányútra oda küldte a kiszemelt utódját, Tenget. Még nem olvastam, hogy az 1990-es kínai reform lényegében azt valósította meg, amit Yew az 50-es években elkezdett. Liberális piacgazdaságot, és megfékezet gyermekvállalást.

Szingapúr jövője biztosított. Nemcsak azért, mert egyedülálló adottságú kikötő, hanem azért is, mert egyre jobban mögötte érezheti a kétszázszor nagyobb tanítványát, a jövő egyik szuperhatalmát.

Izrael és Szingapúr szembeállításával azt akartam illusztrálni, hogy a két zseniális diaszpóra mennyire eltérő utat választott.