Nemzeti ünnepeink Április 4.

Kopátsy Sándor                PP                    2016 04 04

Nemzeti ünnepeink

Április 4.

Amikor ez a nap a kötelező nemzeti ünnepünk volt, nem vállaltam volna, hogy külön oda sorolom, pedig azok közé a kevesek közé tartoztam, aki ünnepként éltem meg az ország szovjet megszállását. Ez fakadt abból, hogy a két háború közti magyar társadalmat nemcsak elpusztítandónak tartottam, de azt is tudtam, hogy nem volna elég belső erőnk ahhoz, hogy önerőnkkel felszámoljuk a magyar arisztokrácia és az úri középosztály, valamint a katolikus klérus uralmát. Ezt nemcsak a megszállás idején, de ma is tudom.

Akkor még csak az élt bennem, hogy a régit még a kelet-európai diktatúra segítségét is figyelembe véve, de össze kell törni. Ma azt hangsúlyozom inkább, hogy a két háború közti magyar társadalom legnagyobb bűne a zsidóság többségének elpusztítása, elvesztése volt. Az előbbi csak magyar érdek volt, az utóbbi következtében Európa keleti fele évszázadokra lesz elmaradottabb a Nyugattól, mint lett volna, ha megmarad a térség zsidósága. Ezzel nemcsak a térség politikusai, de még a társadalomtudósai sincsenek tisztában.

A zsidók kiirtásában játszott szerepünket ugyan ma már bűnünkként elismerjük, de még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogy mennyivel másként alakult volna nemcsak a mi, de Európa keleti felének a sorsa, ha itt marad 5-6 millió boldogan asszimilálódó zsidó.

Mohácsot, Világost gyászünnepünknek tartjuk, holott a történelmünk legnagyobb vesztesége a félmillió zsidó és a 200 ezer sváb elvesztése volt. Ráadásul ezt nem elvették tőlünk, hanem mi üldöztük el.

Történészként mindig irritált, amikor a veszteségeinket darabban számoljuk el. Pedig minden osztálytársadalomban nagyobb volt a lakosság létszáma, mint amekkora az optimálisan eltartható létszám. Minden osztálytársadalom azért volt halálozásfokozó, és tudásvágy üldöző, mert a lakosság létszáma és minőssége meghaladta az optimumot. Ezt azonban az állam szolgálatában álló történelemtudomány gondosan elhallgatta, mert az államok között az életterük bővítésért folyt a harc. Abban pedig a nagyobb létszám jelentett előnyt. Ezért az osztálytársadalmak történelemtudománya fel sem vetette a túlnépesedést, sőt a társadalom érekével szemben az állam érdekét szolgálta.

A tudományos és technikai forradalom azonban a minőség forradalma, a lakosság minősége vált a társadalom szűk keresztmetszetévé. Az államok katonai ereje is egyre inkább a mögötte álló társadalom erkölcsi és gazdasági erejétől és a hadsereg legénységének minőségétől függővé vált. Ezt még a társadalomtudományok nem vették tudomásul.

A jelenkor történelmének megértése érdekében nem elég a lakosság számának a maximalizálása, a minőségének javítása lett az elsődleges társadalmi érdek.

Az illusztrálás érdekében becsült számokat írok.

A vasúthálózat kiépítése és az iparosítás gyorsan felértékelte a lakosság minőségét, ezzel a gazdagodásra és iskolázottságra nagyobb figyelmet fordító zsidóság viszonylag gyorsan és jelentősen felértékelődött. A svábok pedig azért, mert ők voltak a leginkább puritánok. Ezért besülöm a magyar zsidót az ország átlagos lakosának háromszorosára, a svábokat pedig kétszeresre. Ennek alapján a félmillió zsidó elvesztése másfélmillió lakos elvesztését, a 200 ezer sváb kitelepítése 400 ezer átlagos lakost jelentett. Ez nemcsak mennyisségével, de arányával is ezer éves történelmünk messze legnagyobb vesztesége.

A zsidóüldözés és a svábok kitelepítése tehát nemcsak erkölcsi bűn volt, de történelmünk során elszenvedett legnagyobb veszteségokozásunk is. Ezt nem a nálunk erősebb ellenség győzelme, hanem magunk okoztuk.

A második világháború elvesztésében ugyan kezdettől fogva biztos voltam, de arra nem számítottam, hogy győztesként a Szovjetunió fogja megszállni Magyarországot. Nem számoltam vele, de a jobb megoldásnak tartottam. Nem azért, mert a bolsevik rendszert számunkra jónak tartottam, hanem azért, mert azok nagyobb garanciát jelentettek a gyökeres társadalmi változásra. Nem azért, mert jót hoznak, hanem azért, mert a legrosszabbat gyökeresen felszámolják.

A magyar társadalom jövője szempontjából számomra az volt az elsődleges, hogy a társadalom feudális maradványait gyökeresen felszámolják. Azt 1945 tavaszán még nem tudtam elképzelni, hogy a Szovjetunió az általa megszállt terülteken hosszú távú felhatalmazást kap arra, hogy rendszerét rendezze be. Azt nem mértem fel, hogy a hidegháború az Egyesült Államok célját szolgálja. Ezt csak 1956-ban vettem tudomásul. De utána már a Kádár rendszer a bolsevizmus számunkra is elviselhetőbb formáját tette lehetővé.

A Szovjetunió összeomlása idejére azonban már felnőtt a háborút követő harmadik generáció. Még mindig többségében közép-jobb, de már nem úrnak, legfeljebb nemzetinek tartja magát. Amit máig gyűlölök, a nacionalizmusa volt betegesen polgárosodás ellenes, azon az alapon, hogy úrnak, a nemzetnek érezte magát. Már nagyon kevesen vagyunk, akik felnőtt fejjel, kritikával élték meg a háború előtti világot. A változás olyan nagy lett, amit tanítani kellene.

Nem tanítjuk, hogy a két háború között a korosztályok hány százaléka végzett közép- és felsőfokon, és mi volt ezen belül a nők aránya.

Nem tanítjuk, hogy hány év volt a várható életkor, a 18 évesek testmagassága.

Tudom, hogy ezek a mutatók az elmúlt hetven élvben minden nyugati társadalomban hasonló mértékben emelkedtek, de nemcsak a szomszédokhoz, hanem a múltunkhoz is mérni kell a változást.

A magyar társadalomban a legnagyobb változás társadalmi volt.

Az arisztokrácia uralta a felső politikai posztokat. Rá kellene mutatni, hogy a miniszterek többsége nemcsak arisztokrata volt, de annak is érezte magát, díszmagyarban, kardal az oldalán tette le az esküt, a császár udvarban felnőtt, tengerészként hadakozó kormányzónk fehér lovon vonult be a visszakerült városokba, a huszárok és a lovas tüzérek tisztikara volt az előkelő fegyvernem. Minél kevesebb volt a harctéri értékük, annál előkelőbbek voltak.

Még nem találkoztam olyan történelem tankönyvvel, ami rámutatott volna, hogy melyik európai országban a termőföld mekkora százaléka volt az arisztokraták és a katolikus egyház tulajdonában, ugyanakkor a falvak lakossága hány százalékának nem volt semmi földje. Azt sem tanítjuk, hogy mekkora volt az urbanizáció 1944 előtt, és 1948 után. Ezzel szemben tele van a tankönyv a begyűjtéssel, a parasztok kiforgatásával. Azt sem találtam egyetlen tankönyvben, hogy 1944 és 1958 között mennyi falusi lakos talált az iparban munkát.

De számomra április 4. azért nemzeti ünnep, mert a szovjet megszállásnak köszönhetjük, hogy ezer év után egyszer fordult elő, hogy mindenkinek lehetett megélhetését biztosító munkája. Előtte, és a rendszerváltás után a munkaképes lakosság negyede számára csak állom volt, hogy a munkájából megélhet.

Ezzel szemben nem fogadom el az érvet, hogy jelentős hányaduk csak veszteséges vállaltoknál talált munkát. Azt a mögöttük lévő negyedszázad egyértelműen bizonyítja, hogy nincs akkora veszteség, mint amekkorát a tartós munkanélküliség nem múlja felül.