Tartalom

A jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom 1

Az osztálytársadalmon felszámolhatóságának feltételei. 2

A két minőségi társadalmi szektor. 2

A születést támogató felépítmény. 2

Nem a születések számát kell növelni. 2

Kopátsy Sándor                EE                    2016 04 21

A jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom

Annak ellenére, hogy a jelenkori fejlett világ, amihez a század közepére Kína is csatlakozni fog, már nem egy másik osztálytársadalom, hanem egy egészen más, a minőség társadalma. Legalábbis egyre inkább azzá válik.

Az osztálytársadalmak közös alapja a túlnépesedés és a tudás üldözése megszűnt. A jelenkori fejlett társadalmak alépítményét már az alulnépesedés és a tudásvagyon maximalizálódása jelenti. Vagyis nemcsak más, de poláris ellentéte az osztálytársadalmaknak. Ezek alulnépesedők és tudáshiányosak, azok túlnépesedők és tudás feleslegesek voltak, és jelenleg még inkább azok, mint a múltban valaha voltak.

Ezért a jelenlegi fejlett társadalmak felépítményének a mozgástörvényeit már nem lehet megmagyarázni, megérteni az osztálytársadalmakra jellemző fogalmakkal, a klasszikus közgazdaságtannal. Kezdem azzal, hogy ezekben nincsenek osztályok.

Az osztály olyan társadalmi egység, aminek a tagsága vagy vérségi, vagy vagyoni alapon öröklődik, ezért a tagsága szinte determinált. Ezzel szemben a jelenlegi fejlett társadalmakban az egyének társadalmi helyzete elsősorban a szakmájukon belüli teljesítményüktől függ. Ezért nem lehet osztályokra bontani a modern társadalmat. A jelenkori fejlett társadalom minőségétől függő rétegekből áll. Minden szakmai szektornak van egyes szakmákban nagy keskeny, másokban viszonylag széles elitje, széles közepe és viszonylag keskeny gyenge hányada. A szakmákon belüli érték rangsort, megosztást a keresletük és kínálatuk, vagyis az áruk alapján kell rangsorolni. Az a legjobb minőség, aminek a kereslete a kínálatához viszonyítva a legnagyobb, ezért az ára a legmagasabb. Tehát az egyének értékét a keresletük és a kínálatuk aránya, vagyis az áruk határozza meg. Fel kell adni az értékmeghatározással való próbálkozást, tudomásul kell venni, hogy az érték csak a piacon mérhető, az egyedek társadalmi értékét is csak a piac mérheti fel, ugyanúgy, mint az árukét és a szolgáltatásokét.

Az osztálytársadalmakban mindig több és jobb volt a munkaerő, mint amennyit a társadalom hasznosíthatott. Ezért volt a munkaerő és a tudás kereslete mindig kisebb, mint a kínálata, vagyis alacsony az ára.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben megszűnt a lakosság túlnépesedése, ugyanakkor a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény kielégíthetetlenné vált. A jelenkori felett társadalmaknak olyan felépítményre van szüksége, amelyik biztosítja a munkaerő létszámának stabilitását, és a minőségének maximalizálását. Az a jobb felépítmény, ami ezt a társadalmi igényt jobban kiszolgálja.

Az osztálytársadalmon felszámolhatóságának feltételei.

A túlnépesedés leállása és a minőségi munkaerő maximalizálása.

Kiderült, hogy a túlnépesedés a fejlettség bizonyos szintjén spontán megszűnik. Mik ennek a feltételei?

Az egy lakosra jutó jövedelem haladja meg a 20 ezer dollárt. Az átlag mögött azonban nagyon nagy a szóródás. Még a legfejlettebb társadalmakban is van olyan réteg, ami e szint alatt van.

Az iskolázottság átlaga a 12 évet.

E követelmény mögött lényegében a társadalom minőségi igénye van. Márpedig az ember az a faj, amiben az egyedei között a legnagyobb a különbség. Még a fizikai adottságokban is, de a szellemi képességekben ennél is nagyságrendekkel nagyobb. Az egyedek fizikai képességei között ritka az 1:2 aránynál nagyobb különbség. Ezt bizonyította a tény, hogy a paraszti mezőgazdaságban alig volt olyan egyén, aki nem tudott helytállni. Évszázadokon keresztül a gazdagságot, a megtermelhető jövedelmet lehetett azzal mérni, hogy mekkora és milyen földön gazdálkodik. Ahogyan fejlődött a technika, egyre fontosabb lett a munkavégző képessége. Az amerikai modern farmokban azonos nagyságú földön nem ritka a tízszer nagyobb jövedelem. A szellemi teljesítmények esetében az 1:1.000 különbség is előfordulhat. A legjobb művész, sportoló, vállalkozó és tudós jövedelme lehet az alsó tized jövedelmének ezerszerese.

Legyen elérhető a fogamzásgátlás.

Ez a feltétel is csak a társadalom átlaga. Ezen belül a gazdagabb és iskolázottabb rétegek kevesebb, a szegényebbek és kevésbé iskolázottak több gyermeket vállalnak. A gyermekvállalások családi hátterét a minőségi kontraszelekció, vagyis a társdalom érdekével ellentétesség jellemzi. Ezt a társadalmi érdekkel ellentétet csak fokozza a gyermekvállalás társadalmi támogatási rendszere, ami mennyiségi jutalmazást jelent. A fejlett társadalmakban általános jelenség, hogy a családok felső jövedelmű és magasan iskolázott harmadában katasztrofálisan alacsony a gyermekvállalás, jelentősen a létszámot tartó szint alatt van. A gyermekvállalás társadalmi támogatottsága pedig tovább növeli ezt a kontraszelekciót.

A kontraszelekció az emberiség egészére pedig nagyságrenddel erősebb, mint az egyes társadalmakon belül. Az elmúlt száz évben az emberiség létszáma ötszörösére ugrott. Ez a növekedés szinte egésze azonban a vészesen lemaradó társadalmakban történt. Jelenleg az emberiség egészének semmi sem okoz akkora kárt, mint a minőségi kontraszelekció. A fejlett világ tudósai mégis ezerszer annyit foglalkoznak a felmelegedéssel, mint a százszor nagyobb problémát okozó, kontraszelekciós túlnépesedéssel.

A kontraszelekció jellemző a fejlett társadalmakra is. Ott ugyan kevesen születnek, a minőség azonban lényegesen fontosabb, mégis viszonylagos gyermekvállalás a várható felnevelési eredménnyel fordítottan arányos.

Szinte egyetértés van abban, hogy a fejlett társadalmaknak szélesebb „középosztályra” volna szükségük. Középosztály alatt azokat értik, akik a maguk lábán megállnak. Azt már említettem, hogy az ilyenek nem osztályt, hanem minőséget jelentenek, ezek újratermelést a gyermekvállalással kellene kezdeni. Amíg az kontraszelekciós a gyermekvállalás, addig kevesen lesznek, akik megállnak a maguk lábán, akikből minél többre volna a társadalomnak szüksége.

Nem győzöm hangoztatni, hogy semmi sem garantálja jobban a következő generáció teljesítményét, mint a születések mögötti társadalmi struktúra. Sokszor leírtam, leírom, és remélhetőleg le fogom írni. „Ha a családok felső jövedelmű és iskolázott harmadában annyi gyermek születne, mint jelenleg az alsóban, és ebben csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabbak lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási arányok mellett.”

Meggyőződésem szerint, a jelenkorban az emberiség legfontosabb feladata lenne a lemaradó országokban csökkenteni az elviselhetetlen túlnépesedést, a fejlettekben pedig a minőségi gyermeknevelés adottságához igazítani a gyermekvállalást.

Ezzel szemben a társadalomtudósok azon fáradoznak, hogyan lehet adózással olyan réteget létrehozni, amelyik politikai helyezkedés nélkül is megáll a maga lábán. Ez éppen olyan naiv elvárás, mint az, hogy legyen jó az oktatási rendszerünk a nélkül, hogy a diákok mögötti családi hátéren javítanánk.

Most éppen az oktatási reform érdekében forrong az ország, de ki sem merik ejteni, hogy nem az oktatók szabadsága és jövedelme kevés, hanem egyre jobban romlik a diákok mögötti családi háttér. Nem veszik tudomásul, hogy tartósan munkanélküli, iskolázatlan, a gyermekük iskolai teljesítményével szemben közömbös szülők gyermekeit a legjobb tanagyag és a magasan fizetett pedagógus is eredménytelenül képzi.

A két minőségi társadalmi szektor.

Az osztálytársadalmakban is volt már két olyan szakma, amiben az öröklődés ugyan előfordulhatott, de a tagságot és abban a rangsort a képességgel való rendelkezés jelentette. Ebben a két szektorban is előnyt jelentett a származás, a családi környezet, és ezt is mindig a maga szolgálatába akarta állítani a politikai hatalom, de a végső rangsor képességarányosan alakult. E szakmák élcsapatát mindig zsenik jelentették, a rangsorukat a veleszületett képességek értéke határozta meg. Velük a társadalomtudományok nem foglalkoztak.

Művészek, élsportolók eleve csak azok lehettek, akik erre képességgel rendelkeztek. Az ugyan vitathatatlan, hogy százszor annyi képesség született, mint amennyire a társadalomnak igénye volt, ezért a nagy többségük képessége elveszett. Csak a falujában lett belőle a legjobb arató, vagy a legszebben daloló. Képességüket csak a lakhelyükön tudták. Az örökre titok maradt, hogy mire vihették volna, ha versenysportba, vagy zeneiskolába kerülnek.

Azt a társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy nemcsak munkaerő mennyiségéből, de képességből is sokkal nagyobb volt a kínálat, mint amennyire a társadalomnak szüksége van. Annak az oka, hogy a növénytermelő és állattenyésztő társadalmak emberpusztítók és tudásüldözők voltak, egyetlen oka volt: mindig az adott technikai szinten felhasználható optimumnál többen és jobb minőségűek voltak. Ezért kellett minden osztálytársadalomban fokozni a spontánnál sokkal nagyobb halálozást, és üldözni a tudásvágyat.

A 20. század derekára azonban a Nyugat legfejlettebb és leggazdagabb puritán társadalmainak megtízszereződött életterüknek és a szinte az egész világ kizsákmányolásának köszönhetően elérték a jövedelmüknek, vagyonuknak, iskolázottságunk azt a szintjét, valamint megoldhatóvá vált a fogamzásmentes szexuális élet, amin spontán, erőszak alkalmazása nélkül leállt a túlnépesedést okozó gyermekvállalás, és az új tudományos és technikai ismeretek kielégíthetetlenné tették a minőségi munkaerővel szemben támasztott tudás és képesség igényét.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve után a tudományos és olyan technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami már nem osztálytársadalmi felépítményt követelt.

A születést támogató felépítmény.

A 20. században kiderült, hogy a jelenkori fejlett társadalmak már nem vállalnak annyi gyermeket, ami a létszám stabilizálását biztosítaná. Szükségessé vált, hogy a halálozást fokozó felépítményt születéstámogatóvá tegyék. Ezt a változást ugyan spontán megoldotta minden társadalom, de nem vette tudomásul, hogy az emberiség négyötöd része nemcsak túlnépesedő maradt, hanem az egészségügy áldásainak köszönhetően, még a korábbinál is gyorsabban szaporodik. Létszámunk száz év alatt ötszörösére ugrott, jobban növekedett, mint valaha egy évezred alatt.

Ennek az lett a következménye, hogy az emberiség négyötödében nemhogy túlléphettek volna az osztálytársadalmak emberirtó és tudásüldöző korát, hanem a halálokozás igénye megsokszorozódott. A 20. század végét azzal jellemezhetjük, hogy a legfejlettebb, puritán ötödében spontán megvalósult a gyermekvállalás olyan mértékű csökkenése, ami már társadalmi támogatottságot igényelt, ugyanakkor a négyötödben az elviselhetőnél egy nagyságrenddel nagyobb lett a népszaporulat.

A lemaradó társadalmak betegsége a túlnépesedés és a lakosság puritanizmusának a hiánya. Mindkét hiány csak Kínában volt leküzdhető, ahol a lakosság keményen puritán, a túlnépesedést pedig a politikai diktatúra képes volt leállítani.

Az 1990-es kínai reform, a gyermekvállalás korlátozása és a gazdaság piacosítása a történelem legnagyobb csodáját produkálta. Ott az elmúlt negyedszázad során, az egy lakosra jutó jövedelem többször gyorsabban nőtt, mint valaha a történelmünk során, illetve jelenleg bárhol.

Arra még nem találtam példát, hogyan lehet a lakosságot puritánná átnevelni. Sikeres társadalmak eddig csak a protestánsok és a távol-keleti konfuciánusok voltak. A lakosság szemléletét erőszakkal nem lehet változtatni, ezen csak a magas foglalkoztatás és az oktatás javíthat, de az is csak több generáció során. Ebből következik, hogy a belátható jövőben, a 21. században nem várhatunk másik gazdasági és társadalmi csodát, mivel ma már nincs jelentős olyan lemaradt állam, aminek puritán a lakossága. Ennek tudatában állítom, hogy e században már nem számíthat az emberiség egy másik kínai csodára.

Sokan a liberális Nyugaton Indiától várják a második csodát. India ugyan gyorsan képes növeli az ország gazdaságát, de az egy főre jutó jövedelme, még kevésbé az egy főre jutó vagyona nem növelhető úgy, hogy közelebb kerüljön az élvonalhoz. ugyan nem élem meg, de biztos vagyok benne, hogy India még egyetlen óriási állam sem maradhat fenn. Ott, mire meg lehet állítani a túlnépesedést, megtörténik az etnikai elemire való szétesés, az eleve szűk életterében pedig a lakossága eléri a hárommilliárdot.

Azt is fennmaradónak tartom, hogy viszonylag egyre csökkeni fog a nyersanyaghiány, ezzel a bányajáradékból történő gyors meggazdagodás. A fejlett társadalmak élelem és nyersanyagigénye igénye a jövedelmükhöz viszonyítva egyre kisebb lesz. Az emberiség lemaradó többsége pedig nem lesz képes az élelem- és nyersanyagigényét megfizetni. Ezért a földjáradék is viszonylag alacsony marad.

Azt már jó ötven éve megjósoltam, amikor az atombombák pusztító erejétől féltek, hogy az emberiség több milliárdos létszámfeleslegét nem az atomfegyverek, hanem a forradalmárok kézi fegyverei fogják elpusztítani. Mivel már ma is 2-3 milliárd ember olyan alacsony és reménytelen színvonalon él, hogy ötömmel, minden kockázatot vállalva, költözne a gazdag társadalmakban munkanélkülinek is.

Nem a születések számát kell növelni.

A fejlett társadalmakban ugyan eleve alacsony a születések száma is, de százszor fontosabb a minőséget javítani, mint a mennyiséget növelni. Ennek ellenére minden fejlett társadalomban a gyermekvállalási támogatás a létszámra, és nem a minőségre ösztönöz.

Azt a társadalomtudományok még tudomásul sem veszik, hogy minél jobb módúak és iskolázottabbak a szülők, annál kevesebb gyermeket vállalnak. A fejlett Nyugaton és a már gazdag Távol-Keleten a diplomás családokban a termelékenyégi mutató 1.5 körül mozog. Vagyis a létszámuk tartásához képest is nagyon alacsony.

A gyermekvállalás kontraszelekciója ugyan eleve működne, de az állami támogatás fokozza. Minél kedvezőbb a várható eredménye, aránylag annál kevesebb, és minél kedvezőtlenebb annál több támogatást adnak. Vagyis, a társadalom legnagyobb kincsének, a jó munkaerőnek az újratermelését annak várható hatékonyságával fordított arányban támogatják a gyermekvállalást. Bátran teszi ezt a borzalmas méretű társadalmi értéktermeléssel, a nélkül, hogy akadt volna valaki, aki kiszámolja legalább utólag, a sikeres felnevelés költsége, annál kisebb hányadát támogatta az állam.

Nincsenek ugyan adataim, mégis illusztrációként eljátszom a számokkal.

A klasszikus közgazdaságtan máig nem jutott el odáig, hogy a legfontosabb termelés tényező, a munkaerő újratermelési költségével számoljon.

A jelenkor közgazdaságtana a munkaképességet a foglalkoztatási mutatóban a 15 éves kortól a nyugdíjhatárig számolja, holott a társadalomnak szinte csak olyan munkaerőre van szüksége, aki 22 éves koráig tanul. A következő nemzedék felnevelési költségét ma már legalább 20 évid kell nevelni, tanítani, védeni az egészségét. Ez évente az egy lakosra jutó fogyasztás mintegy négyötödébe kerül, az egy lakosra jutó jövedelem kétharmada, vagyis 20 éves koráig az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy 15-szöröse. Ez az átlag. Ez azonban nagyon széles határok között mozog. A leszakadt, tartósan munkanélküli szülők esetében lehet az átlag ötöde, a legfelső tizedű családokban felneveltek estében pedig lehet az átlag ötszöröse. Vagyis a legjobb adottságú tizedben a gyermek felnevelése mintegy 25-ször nagyobb, mint az alsó tizedben. Ilyen mutatót még nem publikált senki, pedig milyen jó volna, ha nem az én becslésemre kellene hivatkozni. Néha az újságban olvashatok felháborodást a felett, hogy valaki megengedheti magának, hogy a gyermeke Svájcban olyan iskolába járjon, ami havonta egymillió forintnál többe kerül. Pedig ez nagyon valószínűleg jobb befektetés, mint egy luxusvilla építése. A jó iskola fedezetet jelenthet a várhatóan jobb életkeresetre, a luxusvilla fenntartása pedig havonta egymillióba kerülhet.

Aligha van jobb befektetés, mint a minél jobb iskoláztatás biztosítása.

De visszatérve az illusztrációmra.

Az egy gyermek felnevelésére fordított költség 1:25 arányban szóródik. A gyermeknevelés állami támogatása azonban lényegében független a szülők jövedelmétől, annak ellenére, hogy a felnevelés eredménye elsősorban rajtuk múlik. Ezen már az adókedvezmény minőségi javulást jelent, de tapasztalatom szerint nem eleget. Ugyanakkor indokolt volna, ha a szegény és munkanélküli családokban a jövőben csak két gyermekig járna családi pótlék. A jó támogatás csak az, ami az eredménytől függő.

Ezzel a közvélemény ugyan tisztában van, de erkölcsi alapon ragaszkodik ahhoz, hogy minden gyermek azonos érték.

A gyermeknevelés eredményéhez igazodó társadalmi jutalmazás azonban, csak akikor nem sérti a társadalom érdekét, ha az öregkori ellátás a gyermeknevelés eredményével arányos. Akik a piac irányítását, akárcsak én is, a piacra bíznánk, akkor következetesek, ha a felnevelt gyermekért az értékével arányosan jutalmaznának. Ilyen lehetne az olyan öregkori ellátás, ami a felnevelés értékével arányos. Márpedig a sikeresen felnevelt gyermek felneveltként százszor annyit érhet, mint öt képzetlen. Ezen túl a kivételes értékű gyermekfelnevelése állami kitüntetéssel is járjon attól függetlenül, hogy a szülők nem kaphatnak olyan elismerést, aminél nem nagyobb az, ha a gyermekük a legkiválóbbak közé került.

A társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalási támogatás hatása most jelentkezik, amikor a tudományos és technikai forradalom megoldhatóvá tette a gyermekvállalás szabályozását. Ennek köszönhetően csak annyi gyermek születik, amennyit a szülők akarnak. Ezért a fejlett társadalomnak úgy kell támogatni a gyermekvállalást, hogy a létszám fenntartható legyen, de elsősorban a minőségre ösztönözzön.

A jelenkori fejlett társadalmakban nemcsak a túlnépesedési nyomás szűnt meg, hanem a tudásvágy elfojtását is felváltotta a tudás maximalizálása. Nem véletlenül hangzik el egyre gyakrabban, hogy ezek a társadalmak már tudásigényesek, tudásalapúak.

Az osztálytársadalmak társadalomtudománya azonban még addig sem jutott el, hogy felismerje a tudásvágy miért volt minden osztálytársadalomban az eredendő bűn. Azért, mert az osztálytársadalmak halálokozását a fejlett agyunk képtelen elfogadni.

Ez alól csak az említett két szakterület volt kivétel, a művészetek és a versenysportok. Ezek között elismert volt a teljesítmény arányos megfizetés. Bizonyos kivételt jelentettek a műszaki tudományok művelői. Ezek technikai ismereteire, találmányaira szüksége volt a gazdagságnak és a hadviselésnek. De még ezek a feltalálók és újítók sem élvezhettek akkora társadalmi elismerést, anyagi jutalmazást, mint a politikai és a katonai hatalom csúcsára kerülők. Homérosz és Shakespeare, Nagy Sándor és Napóleon ma is sokkal ismertebbek, mint a puskapor vagy az iránytű feltalálója. A művészetekben is páratlan a zseni, de a puskapor és az iránytű feltalálója náluk is nagyobb történelmi szerepet játszott.