Hóman Bálint szobrot kap

Kopátsy Sándor                 PH                  2015 12 11

Hóman Bálint szobrot kap

Székesfehérvár Fideszes vezetői elhatározták, hogy szobrot állítanak a nácibarát és gátlástalan revizionista történésznek.

Középiskolás történelem rajongóként türelmetlenül vártam a Szegfű – Hóman tízkötetes magyar történelem megjelenését. Megszereztem és végig olvastam. Kritikám még nem lehetett róla. Csak annyi jutott el hozzám, hogy a Hitler közveszélyességét felismerő társaságoban a Hómant Hólyagmannak mondták. Ezt szokatlan kövérsége alapján mondtam. Azt már magam is láttam, hogy Hóman akkor is lelkes nácibarát és antiszemita volt, a mikor már csak a megszállottak nem látták, hogy a háború el van veszve.

A nevén ugyan elakadtam. A hóembert ugyan hosszú óval írták, de a mannt két n-el. Most, hogy a számítógépem piros aláhúzással tiltakozik ellene. Azt sejtettem, hogy a családneve Hohmann, vagyis névadó germán őse nem kövér, hanem magas lehetett, aztán magyar földön a revizionista tudós számára csak szerencsétlenül magyarosították.

Szegfűről csak a háború után tudtam meg, hogy a két háború között a legnagyobb történész volt. Az számomra rejtély, mi hozta össze ezt a két embert arra, hogy egy a korábbinál jobb minőségű magyar történelmet írjanak. Csak azt tudom, hogy zsidó történész szóba sem jöhetett.

Most azonban nem erről, hanem a szoborállításról akarok nyilatkozni.

Amennyire megértettem, hogy a rendszerváltást követő balliberális hatalmi viszonyok között a politikai hatalomra törő politikus érdeke volt a Horthy rendszer felértékelése, annyira ostobaságnak tartom, hogy a közép-jobb Fidesz Hóman szobrot állít. A Fidesz ellenfele most sokkal inkább a szélsőjobb, mint a szoclib.

Már a rendszerváltás küszöbén megállapítottam, hogy a magyar választók többségét a legkönnyebben közép-jobb politikával lehet megnyerni. Erre már az úri középosztály közép-jobb, nacionalista és klerikális hangvétele nem alkalmas, azok kihaltak, a szellemük ugyan tovább él, de már történelmi gyökerek és politikai tapasztalt nélkül az új magyar értelmiségben, és ezt a nép is lelkesen a magáénak fogadja.

Erre érzett rá Orbán és csapata.

Ha valami ezzel versenyképes lehet, az a szélsőjobb revizionizmus, vagyis a Jobbik. A Trianon előtti ország visszaállítása ugyan már a két háború közt is minden reális alapot nélkülözött, mégis bőven voltak hívei.

A bolsevik megszállás évtizedei alatt be volt tiltva, de ez inkább táplálta, mint sorvasztotta.

A rendszerváltás után a tiltott revizionizmus újra a felszínre tört annak ellenére, hogy megvalósulásának semmi realitása nem maradt. A szoclib hatalom ellen a közép-jobb párttá átalakult Fidesznek érdeke volt a jobb felé kacsingatás. Mára azonban már erősebb a szélsőjobb, mint a szoclib oldal. Ezért az okos közép-jobbnak nem érdeke revizionista szirénhangokkal énekelni.

Az elmúlt száz év szoborállításai között nagyon kevés olyan van, amire büszkék lehetünk, és nagyon sok, amit szégyellni fogunk. Nem értana egyszer végig gondolni, kik érdemelnek szobrot az utolsó százötven év történelmében.

Ha a politikusok közül csak kettőt lehetne, gondolkodás nélkül Széchenyi Istvánt, és Kádár Jánost mondanám. Utánuk Nagy Imre jöhetne, óriási érdemei mellett azért 56 elbukásáért ő a felelős, tehát jellemzően tragikus hősünk.

A miniszterek közül hármat, Eötvös Lórándot, Kléberlberget és Rajk Lászlót. Az utóbbi kettő magyarázatra szorul. Az előbbi ugyan lelkes revizionista és buzgó antiszemita volt, de neki köszönhetjük a tanyai és a pusztai gyerekek iskoláztatását, az elszakított egyetemek hazatelepítését, a külföldi magyar intézetek létesítését. Rajk Lászlónak köszönhetjük a népi kollégiumokat, az úri középosztályt leváltó mai értelmiséget.

A két szellemi világnagyságunk Bartók és Ady viszonylag elismert, de sokan vannak a szobrot kapottak között, akinek nem járt volna. Ezek között is ki fog kicsiségével tűnni Hóman szobra.