Az Európai Unióban nem munkaerőhiány van

Tartalom

A nyugat-európai puritán országok munkaerőhiánya. 2

A lakosság hány százaléka dolgozik. 2

Az évente ledolgozott munkaidő. 2

A nyugdíjkorhatár. 2

Mennyi demokráciára volna szükség. 2

A sikeres demokráciák. 2

Kopátsy Sándor                EG                    2015 12 13

Az Európai Unióban nem munkaerőhiány van

A jelenlegi közel-keleti és a várható afrikai beözönlést az a liberális politikai váltotta ki, hogy a protestáns Nyugaton, a rangjukon alui munkaerőben hiány van. Ezt akarják igényetlen bevándorlókkal feltölteni. Erre a célra a mediterrán térség munkanélkülijei nem szívesen vállalkoznak, többségük inkább él a kevesebbet jelentő, de munkát nem igénylő segélyekből. Ezért képzelték a gazdag Nyugat liberálisai, hogy a belső háborúktól dúlt Közel-Keletről behívják az ott reményetlen helyzetben lévő, lakhelyükről elüldözött, menekült táborokban élő milliókból évente néhány százezret.

A módszerük azonban ostoba volt, nem oda mentek toborozni, azaz szelektálni, hanem felheccelték őket, hogy jöjjenek. A meghívottak közül nem válogattak, csak bátorították őket. Nem tanultak az óceánon túli angolszász országoktól, hogy oda kell küldeni a toborzókat, azok válogassanak, és csak az jöhessen, akit jónak minősítettek. Megfeledkeztek arról, hogy a potenciális munkaerő olyan áru, aminek az értéke nemcsak nagyon széles határok között mozog, hanem jó része ártalmas is. Becslésem szerint, még a legelmaradottabb országban is a lakosság legjobb néhány százaléka még a leggazdagabb ország számára is érték. A közel-keleti kultúrában évezredes tradíciója van az iskolázott értelmiségnek, és a kiváló kézműiparnak. Csupán a menekült táborokban élő milliókból évtizedekig lehetne Nyugat-Európa számára évente néhány százezer értékes bevándorló családot találni. Ami azonban válogatás nélkül jön, annak az átlagos értéke inkább negatív, mint pozitív.

Az már lelkiismeretei kérdés, hogy az ilyen szelektált bevándoroltatás az érintett országok számára emberiség elleni bűn. Különösen akkor, ha ezt a Nyugat teszi. A nyugati értelmiségnek erkölcsi kötelessége volna, hogy ami a Közel-Keleten történt, történik és történni fog, az a Nyugat bűne. Már az Oszmán Birodalom összeomlása, vagyis az első világháború utáni rendezés a politikai analfabétaság klasszikus példája volt. Az Oszmán Birodalom a vallási és a kulturális sokszínűség klasszikus példája volt. A háborút követő párizsi szerződésekben Nagy Britannia és Franciaország magának gyarmati államokat alakított ki. Ezt a kulturálisan és vallásilag nagyon tarka térséget a vallási és a kulturális adottságoktól függetlenül osztották fel arab országokra. Még arra sem voltak tekintettel, hogy két egymással ellenséges mohamedán vallás nem fér meg egymással.

A mintegy húszmilliós keresztény kurdok térségét négy arab ország között osztották fel. Ezeknek máig nincs saját országuk.

Zsidóság ugyan minden közel-keleti országban volt, de ezt a második világháború után a létrehozott zsidó állam befogadta.

Etnikai és vallási tekintetben a leginkább heterogén Szíriai volt.

A két világháború közti negyed század még viszonylag csendben elmúlt. Egyetlen katasztrófát a Törökországhoz csatolt örmények kipusztítása jelentett.

A második világháború után azonban új helyet alakult ki a Közel-Keleten. A szuperhatalommá emelkedett Egyesült Államok két okból hisztérikusan fontosnak kezelte a Közel-Keletet. Egyrészt társadalmi és politikai stabilitást akart fenntartani, másrészt jogos kötelességének érezte Izrael állam létét biztosítani.

Bármihez nyúlt, beavatkozása több kárral, mint eredménnyel járt.

Iránban a sah diktatúrájának fenntartását igyekezett biztosítani. Ez csődöt mondott. A sahot elzavarták, és az óta ott a mohamedán klérus Amerika ellenes diktatúrája van.

Irakban a diktátor ellen háborút indított, azt ugyan legyőzte, de az ország gyakorlatilag részekre szakadt. A két mohamedán vallás a keresztény kurdok egymással harcban állnak.

Szíriában a diktátor ellenzékét támogatják, de az ország anarchikus állapotba került. Most szeretnék valahogyan összefoltozni.

Izraelt ugyan megvédték, de olyan módon, hogy minden arab ellenséget lát az Egyesült Államokban. A közel-keleti mohamedánok zsigereiben Amerika ellenesek lettek.

Néhány éve az Egyesült Államok rászorultsága az olajban gazdag Közel-Keletre, lényegében megszűnt. Erről maga gondoskodott azzal, hogy a magas olajárak lehetővé tették, hogy az olajnak és a földgáznak versenyképes kínálata jelent meg a palaolaj és a palagáz formájában. Ennek két világpolitikai következménye lett. Egyrészt harmadára csökkent a nyersolaj és a földgáz ára, másrészt az Egyesült Államok önellátóvá vált. Mindkét változás elsősorban a Közel-Keletet érinti.

Az olajban gazdag országok elveszették a stratégiai értéküket az olajellátásban.

Az olajban gazdag országok bányajáradéka a töredékére csökkent, az életszínvonaluk csökkenése pedig a társadalmi stabilitásuk elvesztésével fog járni.

Legalább ennyit kell látni annak, aki fogalmat akar alkotni a Közel-Kelet jövőjéről.

A nyugat-európai puritán országok munkaerőhiánya.

Először azt kell tisztázni, hogy nem az EU tagországaiban van hiány, hanem csak a puritánokban, vagyis a germánokban, az angolszászokban és a skandinávokban. A többi EU tagországban nem hiány, hanem felesleg van munkaerőben. Ezért kabarétéma, a bevándorlók Brüsszelből történő szétosztása, a kvóta. A brüsszeli bürokraták olyan országokba akarják telepíteni a gazdagok által nem használható bevándorlókat, ahol az ilyen munkaerőben eleve sok van, az ilyen minőségű saját lakosságukat ők sem tudják foglalkoztatni.

Elég volna, ha a jól megfizetett brüsszeli bürokraták megnéznék, hogy az egyes tagországokban mekkora a foglalkoztatás.

Elég volna, ha csak azt néznék meg, hogy a „munkaerőhiányos” gazdag országokban milyen a mohamedán lakosság foglalkoztatása. Ebből is kiderülne, hogy az általuk szétosztandóból mindenütt felesleg van.

Mi, itt Közép-Európában a cigány etnikumunk foglalkoztatását nem tudjuk. Ezért aztán még a mérését is megakadályozzuk. Szakértőket megkérdezve, a munkaképes cigányság ötöde dolgozik. Ezt ugyan a brüsszeli bürokraták is tudják, ezért támogatnak minden olyan kezdeményezést, ami a foglalkoztatásukat javítaná.

Még Nyugat-Európában nem azért van munkaerőhiány, mert kevesen vannak, hanem még ott is két okból. Egyrészt azért, mert azok, akiknek van munkájuk, keveset dolgoznak, másrészt azért mert olyan munkaerőben van hiány, amit a lakosság rangján alulinak tart, nem vállal. Ez ugyan általában igaz, de különösen jellemző a latin, azon belül is botrányosan a mediterrán országokban.

Ez egyértelműen kiderül, ha megnézünk néhány mutató mekkora nemcsak a sokkal gyorsabban fejlődő távol-keleti, de a négy óceánon túli protestáns angolszász országokban, mint az EU tagországaiban.

A lakosság hány százaléka dolgozik.

A legjobb mutató az, hogy a lakosság hány százaléka dolgozik, ezt a mutatót a közgazdászok nem is ismerik. Pedig ez lenne a legjobb mutatója annak, hogy a társadalomban egy dolgozónak mennyi lakost kell, magán kívül eltartani. Ez a mutató nemcsak attól függ, a munkaképes lakosság munkaerő kapacitását milyen mértékben használjuk ki, hanem attól is, hogy mennyi munkaképtelen lakost kell egy dolgozónak eltartani. Ezt a mutatót a közgazdászok csak az öregkorú eltartottakra vetítve használják. Itt is jelentkezik a klasszikus közgazdaságtannak az a hibája, hogy a következő generáció felnevelésének költségével nem számolnak. Ez ellen kezdettől fogva lázadoztam, mert ez az oka annak, hogy a növekvő lakosság társadalmi terhét figyelmen kívül hagyják.

Ez a klasszikus közgazdaságtan megszületésének idejében azért nem jelentett nagy problémát, mert a népesség növekedésének százaléka, legfeljebb 1-2 ezrelékes volt. De már akkor is feltűnt, ha a munkaképességen túli életkor növekedett. Ezért be is vezették az egy dolgozóra jutó nyugdíjasok arányának figyelemmel kisérését. Ez a mutató a várható életkornak a nyugdíjkorhatáron túli növekedése estén jól mutatta a nyugdíjalapokra nehezedő terhet.

Az egészségügyi forradalomnak köszönhetően felgyorsult a népszaporulat, indokolttá vált a következő generáció felnevelésével járó költségeket is figyelembe venni.

Érthető módon a közgazdaságtudomány hisztérikusan fél attól, hogy egy dolgozóra mennyi eltartást igénylő öreg jut. Ez a tőkés osztálytársadalmakat is érdekelte, hiszen a nyugdíjalapok a tőkepiac fontos szereplőivé váltak.

Ez a mutató is botrányosan alacsony az EU mediterrán tagországai esetében. Ott ugyanis viszonylag magas a várható életkor, ugyanakkor a tényleges nyugdíjba menetel idejét könnyelműen csökkentik. Ezért nagy az egy lakosra jutó jövedelemhez, vagy a bérek összegéhez viszonyított a nyugdíjteher.

De nem csak az öregek eltartása, hanem a még nem munkaképes nemzetéket felnevelése is társadalmi teher. Márpedig a következő generáció felnevelése a szaporodó lakosságú, és az egyre később munkaképesség világában sokkal nagyobb társadalmi teher, mint az öregek eltartása.

Érthetetlen, hogy a közgazdaságtan a munkaképes kort túlélők eltartását társadalmi feladatnak tartja, a következő generáció felnevelésének társadalmi terhét azonban figyelmen kívül tartja.

Ez is elviselhető hiányosság volt a tőkés osztálytársadalmakban, hiszen a gyermekneveléshez való társadalmi hozzájárulás jelentételen volt. A jelenkor fejlett társadalmaiban megnőtt a gyermeknevelés, egészségvédelem és képzés társadalmi támogatottsága.

Ennek ellenére, még nem olvastam olyan társadalomtudományi írást, ami a népesség növekedésével járó költségeket felmérte volna. Közgazdásszá válásom elején találkoztam egy olyan könyvvel, amelyikben a szerzők részletesen feldolgozták, hogy mekkora vagyonigénnyel jár egyetlen többlet lakos eltartása a társadalom számára. Ez a könyv ugyan még csak a lakosság növekedésével járó fizikai vagyonigénnyel foglalkozott, de ez is elég nagy volt ahhoz, hogy felismerjem, a társadalom 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedést tartósan nem bírhat el. Ennek a vagyonigénynek a figyelembevétele is elég volt arra, hogy a népesség alakulását figyelembe vegyem. Ez az iránytű is nagy segítségemre volt abban, hogy a demográfiát a társadalomtudományok fontos elemének tekintsem, a világ eseményeinek megértésében másoknál előbbre jutottam.

Akkor jutottam lényegesen tovább, amikor felismertem, hogy a következő generáció felnevelési költségével nem számol a közgazdaságtan. Ez addig nem okozott nagy eltévedést, amíg a felneveléssel járó költségek csak a család belső életén belül maradtak, és a lakosság átlagos növekedése az 1-2 ezrelék közelében maradt, ráadásul a munkaképesség a fizikai felnőtté válással befejeződött.

Hozzáteszem, hogy a klasszikus közgazdaságtan születése idején a munkaképessé válás a gyermekmunka felhasználásával már a tízes évek elején kezdődött. Jelenleg a 18 évvel kezdődő munkaképesség válás is idejétmúlt. Jelenleg a diplomások átlagos munkavállalási ideje közelebb van a 25-höz, mint a 18-hoz.

Ennek ellenére még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogy a különböző képzettségi szintig jutás mennyibe kerül a társadalomnak.

Az évente ledolgozott munkaidő.

Az, hogy az évente ledolgozott munkaidő a társadalom fejlődése során egyre rövidült, köztudott, de általános elvárássá vált, hogy a különböző fejlettségű országokban azonos legyen. Ez általános gyakorlattá vált annak ellenére, hogy nyomát sem találom ennek a furcsa logika indoklásának. Egyszerűen, a marxista szakszervezetek az egyre csökkenő munkaórák mennyiségét a társadalom fejlettségétől és a lakosság kultúrájától független vívmánynak tekintették. Európa azonban olyan tarka kontinens mind a kultúrái, mind az egyes országai fejlettsége tekintetében, hogy ennek semmiféle racionális indoka nem volt. Az egységes munkaidőt a heti ledolgozott órákkal mérték. Így lett kétszáz év alatt, a heti hatvan órából és a szabadság hiányából heti 38 óra és minimum két hetes szabadság, fizetett betegség miatti kiesett munkaidő. Vagyis jó kétszáz év alatt felére csökkent a kollektív szerződésekben szabályozott munkaidő.

Amennyire a munkaidő csökkenése logikusan következett a megváltozott munkafeltételekből és a gazdagodásból, annyira logikával nem magyarázható, hogy ez az eltérő kultúrák és az eltérő gazdaági fejlettségtől függetlenül, egységes legyen. Az egységes munkaidő a gyakorlatban a gazdasági fejlettséggel fordítottan arányossá váljon. Elég megnézni, hogy a nyugat-európai protestáns országokban kevesebb az évente ledolgozott órák száma, mint a náluk fejlettebb óceánokon túli, vagy éppen a fejlett távol-keleti országokban. Európán belül pedig a kevésbé fejlett katolikus országokban kevesebb, mint a gazdagabb protestánsokban. Ez pedig már minden logikának ellentmond. Akik a náluk fejlettebbekhez fel akarnak zárkózni, ezt úgy képzeli el, hogy náluk is kevesebbet dolgozzanak. Ez az olyan távfutó logikája, aki két körrel már lemaradt, de úgy szeretne felzárkózni, hogy a fejlettebbek azonos köridőkhöz ragaszkodik. Ebbe a logikát a kevésbé fejlett országok politikai vezetése is elfogadja, mert a választók akaratához kénytelen igazodni. Könnyebb megalapozatlan követeléseknek engedni, könnyebb eladósodni, mint nagyobb erőfeszítést követelni.

Dél-Korea történelme ennek a logikának a kártékony hatására tanított meg. Ott az óriási anyagi pusztítással járó háború után egyrészt meggyőzték a lakosságot, hogy a talpra álláshoz katonai fegyelemre, nem liberális demokráciára van szükség. A diktatúra öt évre törvénybe iktatta az éves 2.500 órás munkaévet, amikor Nyugat-Európa viszonylag szegény országiban 1.600 óra volt az évente ledolgozott munkaidő. A legendásan szorgalmas Japánban pedig 2.000 óra.

Tajvanban lényegében ugyanez történt meg, amikor a kínai polgári kormány csapataival oda menekült és a bevonuló kínaiak diktatúrája működött. Tavaly ez a két ország az egy laksora jutó nemzeti jövedelmével megelőzte Japánt, a messze leggazdagabb távol-keleti országot.

Szingapúr az elmúlt száz év legnagyobb gazdasági sikerét is annak köszönhetően érte el, hogy kezdettől fogva egy párti diktatúrát gyakorol.

Az Európai Unió sikertelen történetét is azzal magyarázom, hogy nagyobb súlyt helyez az egységes, a protestáns államokban már beérett liberális politikai demokráciára, mint az utoléréshez szükséges többletvállalásra. Ennek a téves buzgalmának lett a következménye, hogy a működése során nem csökkent, hanem nőtt a tagállamok közti gazdasági különbség annak ellenére, hogy a lemaradó államok egyre jobban eladósodtak. Ha nemcsak az egy laksora jutó jövedelem, hanem a vagyon alakulását is vizsgálnánk, még nagyobb lemaradást látnánk.

A nyugdíjkorhatár.

Az EU országokban nemcsak a munkaképes lakosság foglalkoztatása és a ledolgozott munkaideje alacsony, hanem alacsony a nyugdíjba menők kora is. Ez a mutató nem csak alacsony, hanem a kedvezmények sokasága is csökkenti. Csak a két szélsőséget említem. Japánban a tényegesen nyugdíjba vonulók átlagos életkora 72.8 év. A negyed egy laksora jutó jövedelmű Görögországban ez a mutató 52 év. Vagyis Japánban nemcsak évente 300 órával többet dolgoznak, hanem 20 évvel előbb is vonulnak nyugdíjba. Itt csak megemlítem, hogy a sajtó azt hangsúlyozza, hogy Japán a legeladósodottabb ország, még Görögországnál is nagyobb az adóssága. Ezzel szemben az igazság, hogy a japán államadósságot japánok hitelezik, ráadásul az országnak a dollár követelése, devizakészlete egy lakosra vetítve a legnagyobb, vagyis talán a világon a legkevésbé kifelé eladósodott állam. Ezzel szemben Görögország államadósságát egyrészt háromszor nagyobb kamat terheli, másrészt kizárólag külső hitelezők birtokában van. Ez a legjobb illusztrációja, hogy milyen félrevezető adatokkal etetjük a közvéleményt. Még nem láttam leírva, hogy a Rákosi rendszerven a lakosságot erőszakolva köteleztük államkötvények vásárlására, de külső hitelt nem vettünk fel. Ezt inflációval leértékeltük. Kifelé csak a Kádár rendszer utolsó tíz évében csináltunk adósságot. Ezzel szemben a rendszerváltás után a nemzeti vagyonnak jelentős hányadát olcsón eladtuk, a lakosságot svájci frankban adósítottuk el, az állampapírok többségét külföldön, viszonylag magas kamattal értékesítettük. Hazai piacon csak az utóbbi öt évben adtunk el állampapírokat.

A rendszerváltás során elkövetett legnagyobb kárt azzal okoztuk, hogy közel 20 százalékkal csökkentettük a foglalkoztatást. Ezen belül a cigányságét pedig ötödére.

Ezzel szemben nem ellentét az ország szuverenitásának visszanyerése, ha ezt rosszul hasznosítottuk.

Mennyi demokráciára volna szükség.

A távol-keleti országok példáival már azt bizonyítottam, hogy a demokrácia is olyan erény, mint minden orvosság, hogy túladagolva méreg. A liberálisok azzal etetik a közvéleményt, hogy a demokrácia eleve a legjobb politikai felépítmény volt, ezt bizonyítják a görög demokráciák. Elhallgatják, hogy a görög társadalomnak csak az uralkodó osztályán belül, vagyis a lakosság felső rétegének, azon belül is csak a nagycsaládok fejének, volt demokrácia.

Mi, magyarok arra is büszkék vagyunk, hogy a nemesek között az arany bulla egyenjogúságot biztosított, szinte egy időben Britanniával. Nem tesszük hozzá, hogy ez is csak a lakosság felső tizedét és azon belül is csak a családfőket jelentette, és ezeknek legfeljebb húszadát jelentette az arisztokrácia, és azon belül is csak a családfők élvezhették a politikai hatalmat.

Még hamisabb megközelítés volt a tőkés osztálytársadalmat általános demokráciának tekinteni. Ez is csak a családok mintegy 6 százalékát jelentette, azokon belül is csak a családfőknek, a férfiaknak volt választói joga. Ma ugyan senkinek nem jut eszébe, hogy ahol a nőknek nincs választói joga, ott demokrácia lehet, pedig a 20. század dereka előtt sehol nem volt a nőknek, választójoga. Ehhez csak azt tegyük hozzá, hogy a 1960 előtt az Egyesült Államokban a négereknek nemcsak választójoga nem volt, de még egy kocsiban sem ülhettek a fehérekkel.

Az egész lakosságra kiterjedő egyenjogúság, vagyis a demokrácia csak a második világháború után jelent meg. A demokrácia tehát nem valami olyan társadalmi forma, ami korábban is üdvözítő volt, illetve lett volna. A demokrácia csak a jelenkor fejlett társadalmai számára természetes társadalmi felépítmény. Ennek ellenére a liberális Nyugat általánosan a legjobb politikai felépítménynek tartja.

Az élet azonban azt bizonyítja, hogy a demokrácia csak bizonyos alépítményi feltételek mellett lehet hatékony.

Melyek a demokrácia alépítményi feltételei?

1.   Az egy lakosra jutó jövedelem haladja meg a 10 ezer dollárt.

2.  . Az átlagos iskolázottság haladja meg a 12 évet.

3.   A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

4.  A lakosság növekedése ne legyen 1-2 ezreléknél gyorsabb.

Ahol e négy feltétel egyike is hiányzik, ott a demokrácia csak korlátozott mértékben működhet hatékonyan. Márpedig az emberiség jelentős többsége még nem érett meg arra, hogy ott a demokratikus felépítmény hatékonyan működhessen.

Ami a gazdasági fejlettséget illeti.

Jelenleg az emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol az egy laksora jutó jövedelem elégtelen a demokráciára. Az ilyen társadalom, ha demokratikus rendszert épít ki magának, képtelenné válik a fejlettekkel való lépéstartásra, nemhogy utolérhetne. Azt a szintet csak néhány tőkés osztálytársadalom érte el, azok is, mint gyarmattartók, vagyis külsők kizsákmányolásával emelkedhettek erre a szintre.

Ami az iskolázottságot illeti.

Egyelőre nincs olyan társadalom, amelyik demokratikus felépítménnyel ezt a képzettségi szintet elért volna. Erre a képzettségi szintre csak a szegény távol-keleti országok tudtak felemelkedni, de azok is csak azért, mert előbb gazdagodtak meg, aztán lettek demokraták.

Ami a túlnépesedés leállását illeti.

Ennek az előfeltételnek a teljesíthetőségét a társadalomtudományok gondosan megkerülik. A túlnépesedés leállításának technikai előfeltétele a fogamzásgátlás általános elérhetősége. Egyelőre ez spontán csak Európa latin és ortodox népeinél valósult meg. Aztán a kelet-ázsiai kis tigriseknél politikai és gazdasági nyomással. Végül Kínában durva politikai erőszak kényszerítette ki.

A sikeres demokráciák.

Jelenleg a liberálisoknak is megfelelő demokratikus társadalmak csak Európában és az óceánon túli Nyugaton vannak.

Egyértelműen nyugati demokráciák szinte csak a protestáns mentalitású társadalmak. A protestáns alatt nem is csak a protestáns egyházak hívei tartoznak, hanem a katolikus germánok is. A latin franciák jelentenek ezen belül némi problémát. Ott a katolikus politikai erők elnyomták a hugenották reformációját. Ennek negatív hatásai ma is érezhetők. A reformáció elnyomása sokkal kevésbé hagyott nyomot a katolikusnak maradt germánok és a csehek esetében.

Lényegében a dél-tiroli olaszok, a katalánok és a baszkok, általában még a szlovének is puritánok. Inkább azok, mint a franciák.

Nem akarom erőltetni Max Weber jó száz éves zseniális felismerését, hogy a tőkés osztálytársadalmakat a protestáns erkölcsű népek másoknál hatékonyabban működtetik. Ez a fölényük a tudományos és technikai forradalom hatására csak megnőtt. Ugyanakkor kiderült, hogy a jelenkor követelményeinek még a protestánsoknál is jobban megfelelnek a távol-keleti konfuciánus erkölcsű népek. Ezek teljesítménye ugyanis a Nyugat protestáns népeinél is nagyobb.

A jelenkori követelményeknek ugyanis a konfuciánus erkölcs még a protestánsokénál is megfelelőbb. Szorgalmasabban dolgoznak és tanulnak. Ezt nemcsak a PISA felmérések, de a világ nagy nemzetközi egyetemen tanulók eredményei is igazolják. Ezek feltárják, hogy az oktatási eredmények elsősorban a szülők hozzáállásán múlnak.

Ez az írás azzal a szándékkal indult, hogy nem annyira a munkaerőben, hanem a munkaszeretetben van az EU tagállamaiban hiány. Azt akartam bizonyítani, hogy Európa általában, ezen belül a protestánsok kevésbé, nem munkaerőhiányban, hanem munkaszeretetben szenvednek. Ezt pedig nem lehet még kevésbé munkaszerető népek becsábításával befoltozni.