Gondolatok a társadalmi újraelosztásról

Kopátsy Sándor                EE                    2015 09 07

Gondolatok a társadalmi újraelosztásról

A Népszabadság hátvégi számában, Révész Sándor Wagner úr kimentése cím alatt a társadalom jövedelem újraelosztása miatt aggódik. Írásának tartalma arról akar meggyőzni, hogy a társadalom újraelosztása katasztrófához vezet. Következtetése azon alapszik, hogy az állam újraelosztását összekeveri a társdalom újraelosztásával. Abban igaza van, hogy a múltban az állam valóban a megtermelt jövedelem kis hányadát vonta el, és még kisebb hányadát osztotta vissza.

Révész Sándornak koránál fogva valamit hallani kellett volna Marxról, és történelmi ismeretekkel is bőven rendelkezik. Ezért tudnia kell, hogy a kevésbé fejlett társadalmak is elvonták, és újra osztották a megtermelt jövedelem magas hányadát, de ezt nem az állam, hanem az uralkodó osztály tette.

A rabszolgatársadalomban a rabszolgatartók, a feudálisban a földesurak, a tőkésben a tőkések a megtermelt jövedelem magas hányadát eleve elvonták az értéktermelőktől. Vagyis oda sem adták.

Ami a rabszolgatársadalmakat illeti.

A rabszolgák eleve hozzá sem jutottak az általuk megtermelt értékhez. A rabszolgák olyan nyomorban éltek, hogy fogyott a létszámuk. Olcsóbb volt rabszolgát venni, mint a létszámát újratermelni képes szinte eltartani. Az, hogy így volt, bizonyítja, hogy minden rabszolgatársadalom állandó feladata volt a rabszolgákat szerző háborúk viselése.

Az európai kultúra utolsó rabszolgatársadalmai az amerikai ültevények, manufaktúrák voltak, amik munkaerő szükségletét évszázadokon keresztül az Afrikából importált rabszolgák biztosították.

Elég azonban a rabszolgatársadalmak népesdést megnézni, az átlagos növekedés legfeljebb 1-2 ezrelék volt, de a feudális társadalmakra való áttérést megelőző századokban a népesség csökkent.

Ami a feudális társadalmakat illeti.

A jobbágy jövedelmének egyik tizedét a földesúrnak, a másikat az egyháznak fizette. Ezen felül voltak a földesurának munkával és fuvarral fizetett szolgáltatások. Sajnos, amennyire nagy irodalma van a jobbágyok szegénységének, annyira nem ismerek olyan tanulmányt, hogy mekkora volt a teljes jövedelem elvonás. A felnőtt férfiak ingyenes katonai szolgálatáról még senki sem állapította meg, hogy az mekkora jövedelem elvonás volt. Ma már általános a katonai szolgálatok megfizetése, ennek ellenére a hadikiadások ötödét sem teszi annak, amekkora súlya volt a hadsereg fenntartásának.

Arról is nagyon keveset lehet olvasni a történelemkönyvekben, szaksajtóban, hogy mekkora földesúri szolgálat volt gyakorlatilag csak a kosztért.

Az azonban köztudott, hogy a földesurak a többséget a létminimumon élő lakossághoz viszonyítva milyen jómódban éltek. Megjegyzem a nyugati társadalmakban a földesurak a lakosság 1 százalékát tették ki, a magyar és a lengyel társadalomban a tizedét. Természetesen a tizednek tizede sem volt földesúr, és ezek tizede nagybirtokos, sokjobbágyos arisztokrata.

Azt nyilván Révész Sándor is látja, hogy a nagybirtokosok jövedelméhez viszonyítva a lakosság átlagos jövedelme sokkal alacsonyabb volt, mint ma a fejlett társadalmak tőkéseié. Nagyon sokat mondó adatok volnának azok, amelyek az uralkodó osztály jövedelmét az átlagjövedelméhez viszonyítva mutatnák ki. Csak egy illusztrációt tudok, a főpapok jövedelme ma nagyon szerény, a feudális társadalmakban pedig az arisztokrácia felső tizedéhez volt hasonlítható. Ehhez nekem személyes mércét az jelent, hogy Olaszországban, elsősorban Róma vonzáskörében láthattam néhány érsek palotáját és annak óriási kertjét, amint még a kor legnagyobb tőkései, a Mediciek is megirigyelték. Sokszor elmondom, hogy Európában a reformáció volt a legnagyobb adóreform. A református egyházak adója nemcsak sokkal kisebb volt, de az egyházközség maga állapította meg a nagyságát, és azt lényegében megtartotta magáénak. Aki erről megfeledkezik, nem értheti meg a reformáció gyors elterjedését.

Ami a tőkés osztálytársadalmat illeti.

A tőkés osztálytársadalom is úgy indult, ahogyan az elődei, az uralkodó osztály alig adózott, de a társadalom egyre inkább újra elosztott.

A tőkés társadalom technikai vívmányait indokoltan hangsúlyozzák, de annak a jelentőségét meg sem említik, hogy a munkaerő a technikai forradalomnak köszönhetően nem csak hatékonyabb lett, hanem az idejét is jobban kihasználták.

A technikai forradalom szinte a 20. századig alig érintette a mezőgazdaságot, ahol a természeténél és technikai elmaradottsága és a természeti környezet kényszerénél fogva nagyon alacsony szinten használhatta ki a munkaidőt. A munkacsúcsokon ugyan nagyon hosszú volt a napi munkaidő, de nagyon sok olyan nap van az évben, amikor szi8nte nincs mit tenni. Mezőgazdasági tapasztalataim alapján felmértem, hogy a 10. századi agrártechnikai forradalom előtt a földművelő azért volt még a pásztornál is szegényebb, mert a kettes vetésforgó, vagyis a gabona és tarló évenkénti váltása mellett csak mintegy 100-120 nap volt teljesen kihasználható. Ez a hármas vetésfogóval, az őszi, a tavaszi gabonával, utána a tarlóval, azonnal 60 százalékkal megnövelte az évente ledolgozható teljes munkanapok számát. Nem kellett hozzá több munkaerő, több igásállat, a meglévő vált képessé a több munkára, ezzel a több termék termelésére.

Arról még a gazdaságtörténészek sem írnak, hogy a kapásnövények, a burgonya és a kukorica termelése, valamint az istállós tehéntartás elterjedése a nők munkaerejének háromszor jobb hasznosítását jelentette.

Ezzel azt illusztrálom, hogy a társadalom hatékonyságát nemcsak az időegység alatt termelt értékkel, hanem az értéktermelésre fordított idővel is mérni kell. A mezőgazdaság súlyának csökkenése és az ipar térhódítása a munkaerő idejének jobb kihasználásával is forradalmi előrelépést jelentett.

A feudális társadalomban a jobbágy mintegy 1.500 órát dolgozott évente, a felesége 1.000-et, a gyerekek 500-at. Ezzel szemben a proletárcsaládok mindegyik tagja évente 2.500 órát dolgozott. Ezt joggal mondhatjuk embertelennek, de a gazdasági szerepét hiba elhallgatni.

Mindig azért hangsúlyozom, mert Európa úgy akar nemcsak a Távol-Kelethez felzárkózni, hogy munkaerejét alacsonyabb foglalkoztatással, és kevesebb munkaórával hasznosítja, vagyis a kevesebb munkával a több munkát teljesítőket utolérni.

A tőkés osztálytársadalom már a felesleges munkaerő lenyomott árával és a fogyasztási tömegáruk állami monopóliummá minősítésével és annak magas adójával adóztatta meg a lakosságot. A munkások évszázadokig nem kaptak nyugdíjat, családi pótlékot, egészségügyi ellátást. Ugyanakkor a tőkések adót nem fizettek.

Ez nagyobb társadalmi deformáció volt, mint a jelenkor magas állami elvonása.

Ami a jelenlegi fejlett, össznépi társadalmakat illeti.

Azt, hogy melyik társadalom jobb a másikaknál, a jelenlegi a múltaknál, nem az elvonás nagyságával kell mérni, hanem az eredménnyel. Erre az ENSZ tagjainak rangsorolásánál használt mutató a legjobb. Három adat eredője alapján rangsorolnak. Ezek az egy főre jutó nemzeti jövedelem, a fogyasztói árparitáson, a várható életkor és az átlagos iskolázottság. Ezért azt tanácsolnám Révész Sándornak, hogy e három mutató alapján minősítse a társadalom újraelosztását.

Az egy főre jutó jövedelem.

Ez az osztálytársadalmak hatezer éve alatt, becslésem szerint, mintegy háromszorosára nőtt. Bármennyire meglepő az alacsony becslésem, meggyőződésem szerint a 19. század elején a gazdag társadalmakban a lakosság négyötöde legfeljebb néhányszor tíz százalékkal a létminimum felett élt. Ezért az átlag alig lehetett a létminimum háromszorosa. Ez az átlag a jelenkori társadalmakban a 150 évvel korábbinak 20-50-szerese. Ezért mondhatjuk, hogy amióta nagy az állami elvonás, a fejlett társadalmakban az egy lakosra jutó jövedelem legalább tízszer gyorsabban nőtt, mint előtte az osztálytársadalmak hatezer éve alatt.

Azon ugyan nyafoghatnak a tudósok, hogy nagy a jövedelem elvonás, nagyok a vagyonkülönbségek, de tudomásul kell venniük, hogy az óta más növekedési tempóban javul a lakosság anyagi helyzete.

Ami a várható életkor alakulását illeti.

Ez a mutató természeténél fogva kisebb mértékű változásokat mutat. Az első osztálytársadalmak idején 30 év alatt lehetett a várható életkor. A 19. század közepén a fejlett társadalmakban már valahol a 40-50 év között volt. Ez mára eléri a 70-80 évet, és a szakma szerint a most születettek ennél is 10-20 évvel tovább fognak élni.

Ideje volna ezt a mutatót a politikai elitnek is komolyan venni. A társadalom tagjai számára ez a legfontosabb mutató.

Ezzel szemben a közgazdászok, és hatásukra a politikusok, a társadalom elöregedésétől félnek. Én pedig azt mondom, az elöregedés a társadalom minőségének egyik legjobb mércéje.

Ami az átlagos iskolázottságot illeti.

Általánosan felfogadott, hogy a jelenkori fejlett társadalmak tudásalapúak. Ennek ellenére a közgazdaságtudomány a tudásvagyont számba sem veszi, a pótlását és növelését nem tekinti értéktermelésnek. A fejlett társadalmak azonban a társadalomtudósoknál és politikusoknál ösztönösen bölcsebben cselekszenek. Még nem találkoztam olyan mutatóval, ami megmutatná, hogy idők folyamán hogyan nőtt meg a szülők gyermekeik oktatására fordított ideje és költsége. Az azonban könnyen mérhető, hogy sokszorosan nagyobbat nőtt az elmúlt száz évben, mint előtte hatezer év alatt összesen. De a szülők elvárásának megfelelően a társadalmak oktatásra fordított kiadása is sokszorosára nőtt, és egyre jobban növekszik. Az Egyesült Államokban egy ingatlanügynöktől hallottam, hogy az iskoláskorú szülők elsődleges lakásválasztási szempontja, milyen minőségű iskola van a közelben. Az idén pedig, harminc évvel később azt olvasom az újságokban, hogy a szülők a gyermekük lakását ott jelentik be, ahol ezzel jogot szerez a jó iskolába iratkozásra. Ugyan továbbra is otthon lakik, de papíron a kiválasztott iskola körzetében van bejelentve.

Egyszer megnéztem, hogy az én korosztályom hány százaléka végzett középiskolát. A fiúk 4.2, a lányok 1.2 százaléka. Az egyetemet végzettek aránya ennek tizede sem volt. Jelenleg a korosztály fele lesz diplomás, azon belül a diplomás lányok aránya meghaladja a fiúkét. Amikor én kerültem a műegyetem mérnöki karára, 500 fiúra 2 lány jutott.

Azt csak becsülni tudom, hogy mennyit költött az állam oktatásra 1941-ben, és most.

Végkövetkeztetés.

Egész életemben mindig az irritált, hogy sokkal lassabban halad az ország, mint ahogyan képes lenne. Ezt ugyan ma is vallom, de belátom, hogy többre vittük, mint elképzeltem. Az eredményt jelentős mértékben annak köszönhetjük, hogy a megtermelt jövedelem egyre nagyobb hányadát, ma már közel felét elvonta az állam, és a társadalom érekében sokkal jobban osztja újra, mintha ránk lenne bízva.

Ennek ellenére egy rangos újságíró a rangos újság hétvégi mellékletének címlapján azt bizonygatja, hogy a vesztébe rohan a társadalom, mert sokat von el, és oszt újra.