Az egységes pénzügyi mechanizmus feltétele

Kopátsy Sándor                 EE                  2015 09 06

Az egységes pénzügyi mechanizmus feltétele

Az Európai Unió pénzügyi válságát még mindig Görögország pénzügyi válságával álcázzák. Nem veszik tudomásul, hogy az euró övezet vállsága van, és e mögött is, az egységes pénzügyi felépítmény válsága áll. De a gyakorlatban még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy belássuk, az EU egésze vészesen lemarad nemcsak a távol-keleti országok, de a négy tengerentúli angolszász országhoz képest is.

Már az európai integráció előtt is jellemző volt a keresztény Európát, legalábbis annak nyugati keresztény felét egységes társadalomként kezelni. Ez ugyan a hidegháború idején nem ment, de annak megszűnése után azonnal felébredt és terjeszkedni akart nemcsak a Balkán ortodox keresztény országai, de még a mohamedán Törökország felé is. Az igyekezetükben fel sem merült, hogy az egységnek vannak kulturális és gazdasági feltételei.

Ezek ugyan a múltban is egyértelműen kiderültek, de a tudományos és technikai forradalom még a korábbinál is indokoltabbá váltak.

Ezer éve kiderült, hogy Európának a kiscsaládos nyugati felének más kereszténységre van szüksége, mint a nagycsaládos keleti felének. Vagyis Európa egésze még a közös vallásra sem alkalmas. Az európai kereszténység szétvált a kelet ortodox, és a nyugati katolikus vallássá.

Ötszáz éve aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy Európa észak-nyugati, puritán kultúrájú felének sem lehet közös vallása a dél-nyugati latin felével. A puritánok többsége protestáns, a latin népeké pedig római katolikus vallású lett. Vagyis kiderült, hogy Európa nyugati felének sem lehet közös keresztény vallásuk.

A tudományos és technikai forradalom hatására Európa nyugti felében megnőtt a puritán és a latin népek társadalmi hatékonysága közti különbség. Ezt a nyugat-európai politikai elit nem vette és nem veszi tudomásul, annak ellenére, hogy a tengerentúli nyugati társadalmakban nagyon éles különbség alakult ki a protestáns és katolikus európai népek között. Amerikában és Ausztráliában fel sem merült, hogy a négy angolszász, protestáns ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a „közös kereszténység” alapján a latin-amerikai országokkal társadalmi és gazdasági közösséget alkosson. A tengeren túli Nyugaton éles különbség alakult ki a puritánok és a latinok között. Az előbbiek ötször gazdagabb társadalmat építettek maguknak, mint a latinok.

Annyit érdemes, sőt fontos volna megjegyezni a marxizmusból, hogy a társadalom felépítménye az alépítménye alapján determinált. Azzal ugyan a tudósból forradalmárrá vált Marx már nem foglalkozott, mi az alépítmény, ami determinál. Szerintem, a társadalom alépítménye kultúrája és gazdasági fejlettsége. Ennek értelmében közös felépítménye csak a közös kultúrájú és hasonló gazdasági szintű társadalmaknak lehet.

Ezzel szemben az Európai Uniót eltérő kultúrája és nagyon különböző szintre jutott országokkal akarták és akarják összehozni. Ez nem sikerülhet.

Amíg az EU megelégedett azzal, hogy leépítette az áruk és emberek mozgása előtti határokat nem volt különösebb probléma. Ezek akkor jelentkeztek, amikor a munkaerő szabad piacát is elkezdték építeni. Ez ugyan a fejlettek számára nagy előnyt jelent, de a sokkal kisebb teherviselő képes, kevésbé fejlettek számára nagy veszteséget jelent. A szabad munkaerőpiac tehát nem integrál, hanem differenciál. Méghozzá sokkal nagyobb mértékben, mint amennyit a közös források nivellálást szolgáló újraelosztása jelenthet.

Az EU úttévesztését azonban a Maastrichti követelmények jelentették. Ezek közös pénzügyi mechanizmust, felépítmény bevezetését jelentették. Németország az EU brüsszeli bürokráciáján keresztül a más kultúrájú és fejlettségi szintű országok szánmára a német, vagyis a keményen puritán alépítménynek megfelelő felépítmény kényszerítettek a nem puritán és az azoknál sokkal kevésbé fejlett tagállamokra. Vagyis egységes adórendszert, adózási fegyelmet, alacsony inflációt, foglalkoztatást követeltek. Márpedig ezek mértéke elsősorban a kultúráktól függ.

Az adózási fegyelem, a foglalkoztatás, az infláció már az EU létrejötte előtt is nagyon eltérő volt. Nem véletlenül, hanem azért, mert a kevésbé fejlett latin népeknek kulturális okokból és elmaradásuk okán egészen más pénzügyi felépítményük volt. Ez nagyon élesen jelentkezett abban, hogy az adók behajthatóságának alacsonyabb szintjéből fakadó hiány fedezet nélküli pénzteremtéssel pótolták, azaz nagyobb inflációval működtek. Mivel a maastrichti követelmények, majd az euró övezeti tagság megfosztotta őket a fedezet nélküli pénzteremtéstől, ugyanakkor megteremtette a fedezet nélküli külföldi hitelek felvételét, fedezet nélküli eladósodásra tértek át.

A nem közös valutájú tagországok is igyekeztek ezt az utat járni, de nekik legalább megmaradt a valutájuk leértékelésének a lehetősége. Ez jellemezte Magyarország viselkedését is. Az állam is eladósodott, és megengedte, hogy a lakossága az eurónál is keményebb svájci frankban adósodjon el. Végül azonban felismerte a saját valutájának leértékelésében rejlő lehetőséget is. Néhány év alatt a forint értéke az euróhoz viszonyítva, mintegy 20 százalékkal csökkent. Ennek következtében ugyan a külföldi adósság aránya nőtt, de lényegesen javult a külkereskedelmi mérleg egyenlege.

Ilyen lehetőséggel azonban az euróra áttért országok nem rendelkeznek.

Az euró övezet legfontosabb tanulsága, hogy csak a közös kultúrájú és fejlettségű országoknak lehet közös pénzük.