Új közgazdaságtudományra van szükség

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 02 23

Társadalomszemléletem

Új közgazdaságtudományra van szükség

(Kézirat)

A klasszikus közgazdaságtan olyan társadalmak gazdaságtudománya volt, amelyekben a társadalom által elviselhetőnél gyorsabban szaporodott a lakosság, és nemcsak a mennyisége, de még a minősége is meghaladta a társadalom igényét. Ezért a társadalom érdeke volt a népszaporulat fékezése, és a tudásvágy elfojtása. A gazdasági működésének szabályozásából ki lehetett hagyni a lakosság, azon belül a munkaerő mennyiségi és minőségi újratermelésének feltárulását.

Azt ugyan a klasszikus közgazdaságtan sem tagadta, hogy a munkaerő ugyanolyan termelési tényező, mint a vagyon, és azon belül a tőke, de megelégedhetett azzal, hogy csak a fizikai tőke újratermelési folyamatát tárja fel. A közgazdaságtudomány tudósai sem foglalkoztak a munkaerő újratermelési folyamatának nyomon követésével. Megelégedhetett azzal, hogy a munkaerő újratermelése spontán megtörténik, a társadalomnak csupán annak a mennyiségét és minőségét kell a spontán létrejövőnél kisebb mennyiségre és minőségre csökkenteni.

Mivel a termelés kevesebb és kevésbé gondolkodó lakosságot, azon belül pedig csak ilyen munkaerőt tudott hasznosítani, olyan társadalmi felépítményre volt szükség, ami féken tartotta a lakosság szaporodását és annak minőségi javítását.

A társadalomtudományok nem ismerték fel, illetve nem merték bevallani, hogy az emberi faj fejlődése a termelésre való áttérés következtében olyan szintre jutott, amin a spontán népszaporulat az elviselhetőnél gyorsabb lett. Ezért olyan társadalmi felépítményt hozott létre, aminek az elsődleges feladata a halálozás olyan szintre növelése volt, amin a tényleges népszaporulat sokéves átlaga nem haladja meg az 1-2 ezreléket. Ennek a feladatnak az ellátására jöttek létre az osztálytársadalmak. Érdekes módon, máig nem vetette fel senki, mi lett volna akkor, ha a társadalom nem növeli a halálozást. Mekkora népszaporulat történt volna akkor, ha a társadalom nem növeli a lakosság nagy többségének nyomorát, ha az emberölést és a tudásvágy elnyomását elkerüli a társadalom.

Arra sem találtam példát, hogy valaki kereste volna az osztálytársadalmak kialakulása mögött a tudatosságot. Aligha találhatott volna a társadalomépítés mögött tudatosságot. Az osztálytársadalmak ösztönösen jöttek létre. De megoldották, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben a népességnövekedés hosszabb táv átlagban nem haladta meg az 1-2 ezreléket. Ezt minden osztálytársadalom azonos módszerekkel oldotta meg.

-       A megtermelt jövedelemnek jelentős hányadát nem engedték a lakosságnak egésze közt racionálisan elosztani, a nagy többség nyomorát a nagy teherviseléssel olyan szinten tartották, hogy ne emelkedhessen jelentősen a várható életkor. Minden osztálytársadalomban a nyomorból fakadt a nagyobb halálokozás. Elsősorban a szegénység okán volt alacsony a várható életkor. Mégsem vetették fel a demográfusok, hogyan alakul a népesség, ha a várható életkor hosszabb lesz.

-       Aránytalanul soka fordított a hadviselésre. A hadsereg fenntartása, a több éves katonai szolgálat ingyenessége, a hadviselés a nemzeti jövedelem kétszámjegyű szintjén mozgott. A történészek ezzel szemben szinte csak a háborúk emberveszteségeit hangsúlyozzák, pedig ennél sokkal több halált okoztak a katonák egyben tartásából, és a hadseregek mozgatásából fakadó járványok, betegségek.

-       Sok munkaerőt kötöttek le, és költséget emésztettek fel a kultikus építkezések, munkaszünetet parancsoló és pazarlást követelő egyház ünnepségek. Még nem találkoztam olyan felismeréssel, hogy minden kultúrában jellemzők voltak a munkaszünetet parancsoló ünnepségek, de egyetlen vallás sem tartotta bűnnek a munkanapi munkátlanságot.

-       Minden vallás üldözte a tudásvágyat. Parancsa volt a dogmák kételkedés nélküli tudomásulvétele. Az olyan társadalom, aminek az elsődleges feladata a halálokozás volt, nem engedhette meg, hogy az emberek keressék, hogy mi, miért történik úgy, ahogyan történik.

Márpedig ami minden társadalomra egyformán jellemző volt, azt a tudománynak, mint objektív szükségszerűségként kell elfogadni. Az elmúlt hatezer év során minden társadalomnak olyan volt az alépítménye, amit csak az olyan társadalmi felépítmény tudott stabilizálni, amit a fent halálokozó viselkedés jellemzett.

Fajunk ösztönös szaporodása ugyanis addig nem eredményez gyors népesség növekedést, amíg a várható életkor nem haladja meg a húszas évek közepét.

Még nem találtam olyan társadalomtudóst, aki felvetette volna, hogyan alakul a lakosság száma, ha az értéktermelőknél hagyják az általuk megtermelt jövedelmet, ha nem háborúznak egymással, ha az erőforrásokat racionális célokra fordítják, és nem tartják bűnnek a kíváncsiságot. Eddig Marx sem jutott el, pedig ő valamiféle racionális társadalmat képzelt el.

A lakosság száma, a társadalom által okozott halálokozások ellenére, szinte mindig nagyobb volt az optimálisnál. Nagy járványok és pusztító háborúk idején ugyan előfordult, hogy a lakosság száma az optimum alá esett, de ez mindig gyorsan újra az optimális fölé emelkedett.

A társadalomtudósok sok könyvtárnyi könyvet írtak, de azt senki nem vetette fel, hogy mikor, hol mannyi lett volna a lakosság optimuma, és ezzel szemben mekkora volt a lakosság száma a társadalom által megnövelt halálozások ellenére.

A társadalmak nyomornövelése sem volt elegendő fékezőerő ahhoz, hogy a várható életkor növekedését megállítsa. Ezért kellett a társadalomnak magának is hozzá járulnia az erőszakos halálokozáshoz. Még a biológusok is felvetették, hogy az embernek faji tulajdonsága, ösztöne diktálja az emberölést. Nem ismerték fel, hogy az ember is, akárcsak a többi csúcsragadozó, ha túlnépesedik, önpusztítóvá válik. De csak akkor. Tehát az ember is csak akkor lesz emberpusztító, ha túlnépesedett társadalomban él.

A társadalom jobbításán fáradozók sem vezették fel a kérdést, hogyan alakult volna a lakosság száma, ha a társadalom felépítménye nem fokozza a halálozást.

Az még inkább rejtve maradt, hogy miért üldözte minden osztálytársdalom az ember ösztönös tudásvágyát. Ez a kérdés még a zsidó-keresztény teológusokat sem izgatta. Nemcsak a múltban, amikor ez társadalmi érdeket szolgált, hanem a jelenben sem, amikor a tudásvágy a legfontosabb társadalmi erény lett.

A tudásvágy mindaddig társadalmi bűn, ameddig a túlszaporodás jelenti a legnagyobb társadalmi veszélyt. Nem lehet ugyanis az életviszonyokat mindaddig javítani, ameddig az a népszaporulatot gyorsítja. Mivel a nagyobb tudás az életfeltételek javulását jelenti, a tudásvágyat eredendő bűnnek kell tekinteni.

A fentiekből következik, hogy az osztálytársadalmak elmúlt mintegy hatezer évének megértéséhez a kulcs a szaporodási törvényünk ismerete.

Az ember olyan szapora faj, ami a létszámtartása a húszas évek felső felén lévő várható életkor esetén is biztosítja a létszámának fenntartását. A természet ajándékaiból élő ember várható életkora ugyanis a húszas évek elején volt. Ezért életének első mintegy 150 ezer éve alatt csak akkor nőtt a létszáma, ha új életteret szerezhetett magának. Az életterén belül azonban a létszáma tízezer évek alatt sem változott.

Az ember az egyetlen faj, amelyik nem szelekcióval és mutációval idomul a környezetéhez, hanem a fejlett agyának köszönhetően az adott természeti környezetéhez alakítja életmódját. Fajunknak elképesztően rövid idő, néhány tízezer esztendő alatt sikerült szinte minden természeti környezetben berendezkedni.

Mintegy hatezer évvel ezelőtt azonban a jelentős felmelegedés hatására a gyűjtögető emberek életterének jelentős hányada elpusztult, illetve viszonylag gyorsan jelentősen megváltozott. Ez fajunk jelentős hányadának pusztulásával járt. Számos fajjal párhuzamosan a gyűjtögető emberi közösségek jelentős hányada is elpusztult. Néhány kedvező adottságú térségben azonban lehetőségek nyíltak a termelésre való áttérésre.

Az öntözéses növénytermelés.

A legnagyobb lehetőséget az jelentette, hogy az eddig a lakóhely közelében tartott kapásnövényeket a szántóföldön, öntözéssel termelhették. Minden olyan folyamvölgyben, ahol adottak voltak a szántóföldi növénytermelés feltételei, egymástól függetlenül kialakultak az önözéses növénytermelő magas-kultúrák. Ezek egységnyi területén közel százszorosára növelték az eltartható lakosságot, és jelentősen megnövekedett a várható élettartam, ezzel a szaporaság. Ez ellen való védekezésre jöttek létre az első osztálytársadalmak.

A következő hatezer évben aztán fokozatosan nőtt a várható élettartam, ezzel fajunk spontán szaporodása egyre nagyobb lett volna.

Az elmúlt száz év ezt igazán egyértelműen bizonyítja, amikor a fejlett Nyugat az elmaradt világ társadalmaiban megakadályozza a halálokozást, nemcsak azzal, hogy tiltja az emberirtó háborúkat, de egészségügyi vívmányaival jelentősen visszaszorította a járványokat. A tudományos és technikai forradalom eredményeit élvező Nyugat egyrészt bevitte az elmaradt világba a nagyon hatékony egészségvédelmi vívmányait, másrészt példátlan mértékű katonai erejével képes volt megakadályozni az elmaradt világon belüli egymást pusztító háborúkat. Ennek a beavatkozásnak a következtében elképesztő népességrobbanás következett be az elmaradt világban. Afrikában, a Szaharától délre fekvő országokban az elmúlt száz év során mintegy hússzorosára nőtt a lakosság száma. Ezen belül a legnagyobb városok lakossága negyvenszeresére nőtt. Ez még a gyéren lakott és nagyon gazdag Egyesült Államokat is anarchiába sodorta volna, nemhogy a harmincad olyan fejlettségű afrikai államokat. Az ilyen népességrobbanást Európában elképzelni sem tudunk. Feltette valaki Magyarországon mi lenne, ha nem 9, hanem 200 millió lakos élne.

A tudományos és technikai forradalom azonban a fejlett Nyugat és a fejlett Távol-Kelet országaiban, az emberiség mintegy ötödében olyan társadalmat hozott létre, amelyekben nemcsak leállt, hanem társadalmi támogatást igényelő, ugyanakkor kontraszelektív lett a népszaporulat. A jó munkaerőben kielégíthetetlen hiány, a gyenge minőségében pedig kínálattöbblet vált jellemzővé. Ezeknek a fejlett társadalmaknak olyan felépítményre van szüksége, amelyik a gyermekvállalást a minőségre szelektálja. Egyelőre az ellenkezője történik.

A gyermekvállalást a fogamzásmentes szexuális élet megoldottsága azt eredményezte, hogy minél gazdagabbak és iskolázottabbak a szülők, annál kevesebb gyermeket vállalnak.

A spontán gyermekvállalás a szülők jövedelmével fordítottan arányossá, azaz a társadalmi érdekkel ellentétessé vált. Ezt a fejlett társadalomnak korrigálni kellene. Ennek ellenére, de a társadalom támogatása a kontraszelekciót erősíti. A társadalom érdekével ellentétesen ható támogatás abból fakad, hogy az aránylag nagyobb állami támogatásban azok a családok részesülnek, akiknél a várható nevelési eredmény alacsony, vagy éppen negatív.

Mivel a jelenkori fejlett társadalom szűk keresztmetszete a minőségi munkaerő, ennek az egyre jobb minőségben történő újratermelése lett a társadalmak elsődleges feladata. Ahol jó a munkaerő, oda kívülről is megy a tőke. Ahol pedig gyenge a munkaerő minősége onnan elvándorol még az is, ami ott van.

A munkaerő csak ott lehet vonzó, ahol magas a foglalkoztatás, és a társadalom elsődleges feladata a munkaerő minőségének javítása.

A magas foglalkoztatás biztosítása.

A jelenkor közgazdaságtana még a foglalkoztatás mérhetőségét sem oldotta meg. Megmaradt a tőkés osztálytársdalomnak megfelelő fogalmaknál, holott azok használhatatlanokká váltak. A tőkés osztálytársadalomban elég volt mérni a munkanélküliséget. De mivel azok a társadalmak nem gondoskodtak a munkanélküliek eltartásáról, abból nem származott az állam számára költség.

A jelenlegi szociális háló azonban azoknak is biztosítja a létfeltételeket, akik nem dolgoznak. Ez nemcsak egyre nagyobb költséget és erkölcsi kárt okoz a társadalom számára.

Egyrészt fakadóan kialakul az olyan réteg, amelyik inkább vállalja a munkátlan szegénységet, a segélyekből és az illegális jövedelmekből való életet, mint a munkavállalók között az utolsó helyekben végzett munkát.

A tőkés osztálytársadalom még a gyenge minőségű, de olcsó munkaerőt is tudta hasznosítani. Abban nagyon alacsony volt a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény. A munkaadó számára az volt fontos, hogy minél olcsóbb legyen. A tudományos és technikai fejlődés azonban egyre inkább leértékelte a gyenge minőségű értékét, sőt egyre több feladat ellátásában a gyenge minőségű munkaerő károkozóvá vált. Ezért a jelenkori fejlett társadalmakban azonban a képzetlen munkaerővel szemben nincsen kereslet. A munkaadó számára a képzetlen munkaerő a minimálbérért is drága.

Ezért lett a jelenkori fejlett társadalmakban a tartós munkanélküliség az egyik legnagyobb károkozás. Ugyanakkor a gyors technikai fejlődés olyan munkaerőpiacot igényel, ahol a munkaerő minden minőségi szintjén van néhány százalékos munkanélküliség. Vagyis, a tartós munkanélküliség minden szinten társadalmi károkozó, negatív jelenség. Ezzel szemben minden minőségi szinten előnyös, ha van néhány százalékos szabad munkaerő van a piacon. A munkanélküliség tehát olyan társadalmi állapot, aminek egy része negatív, más része pozitív. Ezért elemi logikai követelmény, hogy a rövid idejű és a tartós munkanélküliek száma nem adható össze. A viszonylag rövid, néhány hónapos tartalmú munkanélküliség a társadalmi érdeket szolgálja, amiről a foglalkozáspolitikának kell gondoskodni. A tartós munkanélküliség pedig minden formájában károkozó. Azt a társadalomnak minimalizálni kell. Ezért csak az olyan foglalkoztatási statisztika segítheti a gazdaságpolitikát irányítókat, amelyikben a munkanélküliség bizonyos ideig, például 6 hónapig, pozitív, ezzel szemben a tartós munkanélküliség negatív jelenség.

A foglalkoztatás fogalma sem igazodott a kor követelményéhez. Munkanélkülinek azt tekintjük, akit a fennálló jogszabályok alapján annak minősítünk. Ezek számát viszonyítjuk a 15-65 éves korosztály egészéhez. Ez a mutató csak kevésbé rossz, mint a munkanélküliségi ráta. A legnagyobb torzítás abból fakad, hogy a 15 év feletti tanulókat passzívnak minősítik. Holott ezek a legértékesebb társadalmi feladatot teljesítők közé tartoznak. Ezek is értéktermelők, akik a tanulásukkal növelik a társadalom legszűkebb vagyonának, a tudásnak a mennyiségét.

Ezért a 15 évnél idősebb tanulókat értéktermelőknek kell tekinteni. Minden bizonnyal a több kiskorú gyermeket nevelő anyákat is foglalkoztatottnak tekinteném.

A foglalkoztatásnak kell tekinteni minden társadalmi érdeket szolgáló tejes munkaidőt letöltő munkát, ezek számát kell a társadalom munkaképes tagjaihoz viszonyítani.

Egy ilyen a társadalmi érdekre épülő foglalkoztatási mutatót tekintem a társadalmi teljesítmény legfontosabb mutatójának.

Ezért tartom Magyarországnak a rendszerváltás utáni gazdasági teljesítményét elszomorítónak, és van a bolsevik rendszerről sokkal jobb véleményem, mint a hivatalos politikának.

A foglalkoztatást mérő statisztika azzal sem számol, hogy évente, hol, mennyi munkaórát teljesítenek a munkaviszonyban lévők. Pedig például éppen ebben a legnagyobb a távol-keleti országok fölénye, és az európaiak legnagyobb lemaradása. A közgazdaságtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a munkaviszonyban ledolgozott órák száma a fejlettségi szinttel fordítottan arányos. Az utolérni akaró társadalmakban a munkaviszonyon belül is több órát kell tejesíteni.

Az EU tagországok lemaradása elsősorban azzal magyarázható, hogy az évente ledolgozott órák számát függetlenítették a társadalom előtt álló feladattól. Ezt jól jellemzi a tény, hogy a mediterrán országokban több a munkaszüneti nap, alacsonyabb a nyugdíjkorhatár, több a korhatárkedvezmény, mint azokban az országokban, amelyeket utol akarnak érni. Alig történik említés arról, hogy az Egyesült Államokban évente jó száz órával többet tejesítenek, mint az EU országokban. Ez önmagában elég magyarázat arra, hogy az előbbiben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem másfélszer gyorsabban nőtt, mint az EU-ban. A távol-keleti országokban pedig még nagyobb az évenként ledolgozott órák száma. Nem csoda tehát, ha háromszor gyorsabban növekednek.

A szabadidőben történő értéktermelés.

Arra a rendszerváltás tanított meg, hogy a foglalkoztatásnak van egy másik területe, a munkaviszonyban végzett után végzett értéktermelés. Ebben még nagyobb a romlás történt a rendszerváltás óta.

Az ugyan vitathatatlan, hogy a munkaviszonyon belüli teljesítményünk lényegesen javult a rendszerváltás óta, de az sem vitatható, hogy másfél millióval kevesebben dolgoznak. Ez pedig önmagában is katasztrófa. Ehhez járul, hogy még ennél is nagyobb arányban csökkent a szabadidőben végzett értéktermelő munka.

A rendszerváltás után ugyan korrigáltuk a túlfoglalkoztatással járó veszteségeket, de ennél sokkal nagyobb kárt okozott az egymilliónál nagyobb tartós munkanélküliség. A legnagyobb veszteség mégis abból fakadt, hogy szinte megszűnt a munkahelyen végzett munka utáni időben történő értéktermelés. Pedig ez nemcsak értéktermelés csökkenést okoz, hanem sokkal nagyobb kár származik abból, hogy a szabadidőben végzett munka tudatformáló és örömet okozó áldásai elmaradnak.

A túlfoglalkoztatás viszonyai között elsősorban csak a negatív hatását láttuk annak. Valóban a kívánatosnál sokkal kisebb volt a nagyobb teljesítményben való érdekeltség, motiváció. A munkahelyen töltött munka éppen a legjobbaknak kevés jövedelmet és sikerélményt adott, és alacsony munkafegyelmet követelt.

A munkaidő utáni munka több sikerélményt, nagyobb motivációt jelentett. Máig örömmel gondolok vissza a kalákában végzett házépítkezésekre. Vidáman, mégis intenzíven dolgoztak. Arról pedig még említéssel sem találkoztam, hogy az önként vállalt munkáknak sokkal nagyobb volt a tudatformáló hatásuk.

Ideje volna a bolsevik és a demokratikus rendszer foglalkoztatását, annak a tudatunkra való hatását egymással szembe állítani. Ahogyan ezt folyamatosan hangsúlyozzuk, hogy akkor nem volt választásunk a pártok között, akkor a sajtó cenzúra alatt működött. De az ma sem lehet leírni, hogy akkor mindenkinek volt munkája, sőt a rendszer üldözte a munkakerülőket, akkor többen születtek, mint amennyin meghaltak, akkor alig volt házasságon kívüli születés.

Az ugyan igaz, ha valaki ezt leírná, nem kerülne börtönbe, ettől én sem félek, de nincs olyan fórum, ami az ilyen véleménynek hangot ad.

A közmunkákban történő foglalkoztatást ugyan én sem a legjobb megoldásnak tartom, de az politikai deformáció, ha valaki ezt szidja, de más megoldást nem javasol.

Az engem is elszomorít, hogy a közfoglalkoztatást jobb megoldás híján a Belügy Minisztériumra bízzuk, de az is, hogy a hobby-kertek vagyonbiztonságát nem tekintjük feladatának.

Annak ellenére, hogy a magas foglalkoztatás minden jelenkori társadalomnak elsődleges feladata, és ezt a rendszerváltás utáni bűnünket a kormányok sem vonják kétségbe, mégsem történt érdemi változás.

Pedig mind a foglalkoztatásra, mind az azon túli munkára volna javaslatom.

A munkaviszonyba kerülés.

Ennek a hatékony formájának azt tartom, amikor a teljesítményben érdekelt vállalatok a munkaadók. Ezt azzal lehetne megoldani, hogy az egy évnél régebbi munkanélküliekre és a pályakezdőkre néhány évig megkönnyített foglalkoztatási, és felmondási rendelkezések vonatkoznának. A megkülönböztetett kedvezmények azt jelentenék, hogy a tartósan munkanélküliekre és a pályakezdőkre nem vonatkozna a kormány és a szakszervezetek között megállapított minden foglalkoztatási szabály.

Elsősorban két könnyítést javaslok.

1.  Meghatározott időre nem kell utánuk bérjárulékot fizetni. Ez csak látszólag jelenteni költségvetési áldozatot, mert ennél nagyobb kedvezményt jelentene a munkanélküli segély elmaradása, és a munkátlanságból fakadó erkölcs károk elmaradása.

2.  Meghatározott időn belül a felmondás ne legyen megtámadható. A gyenge minőségű munkaerőtől való óvatosság fő oka, hogy nehéz tőlük megszabadulni.

A fenti két kedvezmény mértéke, a tapasztaltok alapján, idővel módosítható.

A szabadidő kihasználás.

Ennek fő formája a háztáji föld és a kiskertek művelése. A háztájira nincs szükség, megszűnt a nagyüzemek monopóliuma, bőven van bérbe vehető terület. A kiskertek száma a rendszerváltás óta a tizedénél is kisebbre zuhant. Az oka a védelmük összeomlása. Kiderült, hogy a kisemberek védelme külön módszereket igényel ott, ahol sok a tartósan munkanélküli. Ezért a rendszerváltás után ennek biztosítására megkülönböztetett módszereket kellett volna alkalmazni.

Nem akarom a politikai korrupciót leértékelni, de a kiskertek vagyonvédelmének összeomlása a nagyobb társadalmi és anyagi károkozó. Ezért javasolgatom szinte folyamatosan, hogy a kiskertek vagyonvédelmét kellene a rendőrsség egyik fontos feladatának tekinteni. Ez alatt azt értem, hogy ahol a kiskertek elhagyása jellemzővé válik, ott a vagyonvédelmük biztosítását az önkormányzatnak és a rendőrségnek kell vállalni.

Ez csak akkor nem jelent nagy terhet, ha az önkormányzat és a rendőrség gondoskodik a vagyonvédelemről. Ezt úgy képzelem el, hogy az önkormányzat, a rendőrséggel közösen, közmunkások bevonásával, a technikai feltételek biztosításával igyekszik csökkenteni a károkozásokat. Ahol ez jól működik, ott a biztosítási tarifa is csökkenthető.

Pénzteremtés

A közgazdaságtan elmaradását kevés adat illusztrálja jobban, mint az államadósság kezelése. Ez talán soha nem volt aktuálisabb, mint a jelenkorban. Az euró övezet klasszikus példája annak, hogyan lehet reménytelenül eladósítani, gazdasági rabszolgasorba taszítani az olyan országokat, amelyek a tőkés osztálytársadalmak korában a gyarmattartók perifériái voltak. Akkor elég volt odavinni a tőkét, aztán élni az olcsóbb munkaerőből és nagyobb tőkés tapasztalatokból fakadó komparatív előnyökkel.

Azt nemcsak akkor, de utólag sem ismerték el, hogy ennek előfeltétele volt az, hogy a pénzeknek aranyfedezete volt. Ez ugyanis eleve lehetetlenné tette, hogy a kevésbé fejlett országok a pénzüket viszonylag leértékeljék. Máig nem vallják be a gazdaságtörténészek, hogy a pénzek közös fedezeti alapja eleve komparatív előnyhöz jutatta a fejlettebbeket.

A 20. század azonban meghozta a szuverén államok számára a pénzteremtés jogát, azaz a nemzeti valuták leértékelhetőségét. Ezzel elsősorban a fél-perifériák bal- és jobboldali diktatúrái éltek. Függetlenítették magukat az aranyfedezettől. Ennek köszönhették viszonylagos gazdasági sikereiket. Képesek lettek arra, hogy a magasabb foglalkoztatás érekében pénzt teremtsenek. Sok könyvtárnyi tudományos irodalom sorolja fel a fel a bal- és jobboldali diktatúrák politikai bűneit, imperialistává válásukat, de még említést sem találtam arra, hogy a munkaerejüket sokkal jobban kihasználták, mint a tőkés demokráciák. A liberálisok képtelenek tudomásul venni, hogy a lakosság nagy többsége számára minden politikai szabadságjognál sokkal fontosabb a munkavállalás biztonsága. Ezért állnak értetlenül a bolsevik és a fasiszta diktatúrák népszerűsége előtt.

Azzal, hogy az állam joga lett a pénzteremtés függetlenül attól, van-e annak fedezete, a fél-perifériák is eszközt kaptak arra, hogy a saját valutájukat olyan mértékben leértékelve tartsák, illetve akkora inflációt teremtsenek, ami lehetővé teszi, hogy versenyképesek legyenek.

Nem ismerem az euró övezetet kitalálók logikáját, még azt sem tudom, hogy csak ösztönösen cselekedtek, vagy tudatosan. Tény, hogy sikerült úgy eladósítani a kevésbé fejlett, és a még kevésbé takarékos országokat beugratni arra, hogy közös valutát vállaljanak. Ennek megvolt az a kétségtelen előnye, hogy olcsóbban lehetett eladósodni, de azt nem mérték fel, hogy a közös valuta estében sokkal nehezebb lesz a kisebb kamatú hiteleket törleszteni, hogy nem teremthetnek inflációval pénzt, hogy sokkal nehezebb lesz külkereskedelmi egyenleget elérni, olcsó lesz az import.

Ha akár látták, akár nem látták a fejlettebbek, hova vezet a kevésbé fejlettekkel közös valuta, rövidtávon jól kerestek rajta. De csak papíron, mert az elért nyereséget soha nem fogják behajtani. Soha nem járnak jól azok a hitelezők, akik az adósaikat tönkretéve jutnak nyereséghez. Előbb, vagy utóbb a mediterrán államokat eladósító Németországnak, Franciaországnak, Hollandiának kétezer milliárd euró követelésüket le kell írni. Az az összeg azonban nőni fog, ha az euró övezetet fenntartják, és minden évben az euró százmillióit adják segélynek, hogy ki ne derüljön a teljes csőd. Az ugyanis biztos, amíg a mediterrán országok tagjai maradnak az euró övezetnek, addig csak tovább nő a kifizethetetlen adósságuk.

A felhalmozott adósság ugyan soha nem lesz kifizetve, de csak akkor nem nő tovább, ha kilépnek a közös valutából, legalább 40 százalékkal leértékelve tartják a nemzeti valutájukat, és néhányszor nagyobb lesz a pénzromlásuk, mint a puritán németeknek.

Ez azonban a jelenlegi kormányok bukásával járna, amit egyetlen kormány sem vállal. Az élet mindig megoldja a zsákutcából való kijutást. Szerencsére mi megúsztuk azzal, hogy az ország lakosságát beugratták az alacsonyabb kamatú svájci frank hitelekbe.