Kopátsy
Sándor EE 2015 02 05
Társadalomszemléletem
Differenciálódó jövedelmek
(Kézirat)
Az utóbbi
években divattá vált, hogy nemcsak a baloldali politikusok, de még a
társadalomtudósok, köztük az elméleti közgazdászok is azon háborognak, hogy
egyre jobban differenciálódnak, nemcsak a vagyonok, de a jövedelmek is. Ebben a
vitában fel sem merül, hogy mi ennek az oka, megelégszenek azzal, hogy ez
rossz.
A vagyonok és jövedelmek differenciálódának
az oka, hogy a fizikai munkára épülő társadalmak egyre inkább képességre épülők
lettek. Az elmúlt hatezer év osztálytársadalmai két alapra épültek, a
túlnépesedés megfékezésére, és a fizikai munkára.
Ami a túlnépesedést illeti.
A túlnépesedés
azt jelenti, hogy a munkaerőből, a társadalom foglalkoztatási igényénél több
van. Mivel a túlnépesedés motorja a jobban élés, a lakosság nagy többségének életfeltételein nem szabad javítani. Az
elmúlt hatezer évben a társadalmak lakosságának a nagy többsége csak a
létminimumnál kevéssé jobban élhetett. Minden osztálytársadalomra az volt
jellemző, hogy a szegények adóztak, a gazdagok pedig nemcsak adóztattak, de
adómentesek is voltak.
Ezen az adózók
és a lelkiismeretes forradalmárok háborogtak, igazságtalannak tartották, de
senki sem kereste az okát. Köztük még a tudományos alapokra építkező marxisták
sem. Annak nyoma sem található, hogy valaki felvetette volna, mivel járna az
„igazságos” jövedelemelosztás. Pedig egyszerű lett volna a válasz. Felgyorsul a munkaerő kínálata, ennek
hatására csökken az ára. Érdekes módon, egyetlen marxista sem ismerte be,
hogy a munkások jobb megfizetése, illetve kisebb adóztatása egy generáció után
tovább növelte volna a munkaerő túlkínálatát, aminek hatására csökkentek volna
a bérek. Nemcsak Marx, de a tanítványai sem ismerték fel, hogy a munkaerő is
áru, aminek az ára a kereslet, kínálat arányától függ.
Szerencséjükre,
olyan erőltetett mértékben növelték a gazdaságot, hogy annak munkaerő igényét
már nem lehetett kielégíteni. A munkaerő keresete nagyobb lett, mint a kínálata,
aminek hatására a munkaadók emelték a béreket, ezzel inflációt teremtettek,
amit az államnak kellett bürokratikus eszközökkel az átlagbéreket féken
tartani. Ez csak úgy történhetett meg, hogy a munkaerő javának érdekeltsége
csökkent, viszonylag az olcsó munkaerő kereslete megnőtt, az általa termelt
érték fölé emelkedett.
Visszatérve a
klasszikus értelemben vett osztálytársadalmakhoz. Ezek között a sikeresebbekben
is csak az történhetett, hogy az uralkodó osztályunk valamivel szélesebb, és
még gazdagabb legyen. A lakosság nagy
többségének szinte mindenütt hasonló nyomorban és jogfosztottságban lehetett
élni.
Azt még a
történészek sem vették tudomásul, hogy a fejlődés során, egészen a legutóbbi
száz évig, nőtt ugyan a gazdasági teljesítmény, de a nagy többség ebből alig részesült.
Ez egyértelművé válna, ha készülnének olyan statisztikák, melyik országban
milyen volt a dolgozók bére. Kiderülne, hogy ezek sokkal kevésbé függtek az
ország gazdagságától, mint az uralkodó és a középosztály jövedelme.
Azt a tényt minden jövedelmi adatnál jobban
bizonyítaná, ha a jólét szintjét a testmagassággal mérnénk. Meggyőződésem
szerint, Európában az utóbbi ezer év
során csökkent a lakosság alsó kilenctizedének a testmagassága. Vagyis a második
évezredben a legalacsonyabbak, a leggyengébben tápláltak a 19. század proletárjai
voltak.
Marx a munkások
kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta. Súlyosan tévedett. A munkások kizsákmányolása elsősorban a
munkaerő túlkínálatából, és a velük szemben támasztott alacsony minőségi
igényből fakadt. Ehhez az kell hozzátenni, hogy a bérmunkás áruvá, ezzel
kizsákmányolhatóbbá vált. A jobbágy
azért élhetett a proletárnál jobban, mert nehezebben volt kizsákmányolható.
A politikai
gazdaságtan sem hangsúlyozza a munkaerő idejének áruvá válásának hatását. A rabszolga
is áru volt, amikor megvették, de már nehezen válhat áruvá, ha a tulajdonos nem
volt vele megelégedve. A jobbágy is áruvolt, amíg a földesura nem bízta rá
egyik jobbágytelkét. Arról azonban keveset hallottunk, hogy a neki nem tetsző
jobbágyokat elzavarták volna. A földesúrnak ugyanis éreke volt, hogy a
jobbágytelkek a családon belül maradjanak. A folytonosságnak ugyanis nagyobb
előnye volt, mint a minőségi szelekciónak. A megszabadulás módjáról nem is
tudok. Ráadásul a jobbágynál volt az általa megtermelt jövedelem, annak tizedét
utólag vette el a földesúr. Vagyis a gyengébben dolgozó jobbágytól is csak a
tizedet lehetett elvenni. A neki járó további szolgáltatások milyenségére sem
volt jelentős hatása.
Ezzel szemben a
tőkés számára nem a munkaerő az áru, hanem csupán annak az ideje. A tőkés csak
a munkaidejét vette meg határozatlan időre. Ezért a nem megfelelőtől könnyen
megszabadulhatott, ezzel nem érte veszteség. Ugyanakkor a munkás azzal, hogy
elbocsátható, ki volt szolgáltatva, ezért engedelmeskedett.
A földesúr akkor
járt jobban, ha élvezette a jobbágyainak a tiszteletét. Vagyis a gyakorlatban a jobbágy kevésbé volt a földesurának
kiszolgáltatva, mint a bérmunkás. Ez mégsem jelenti azt, hogy nem a munkás
volt függetlenebb. Ő megszabadulhatott, kereshetett jobb munkaadót.
Ezzel nem azt
mondtam el, hogy a munkássá válás a jobbágysághoz képest az visszalépés volt. A
munkásoknak lehetett jobb teljesítménnyel előnyt szerezni, a jobbágynak a sorsa
determináltabb volt.
Újabban azonban vannak
a jobbágyság felszabadításával kapcsolatban kételyeim. Mint parasztpárti, a
jobbágyfelszabadulást a legnagyobb társadalmi forradalomnak tartottam. Annak
tartom ugyan ma is, de hozzá kell tennem, hogy a telkes jobbágy viszonylag, azaz a társadalom átlagához viszonyítva
jobban élt, mint a parasztság nagyobb fele. Mintegy tízhektáros földön
gazdálkodhatott, volt a jószága számára legelője, tűzellője. A megtermett
gabona és bor tizede a földesúré volt, és munkaidejének, igaerejének mintegy
tizedét ingyenes szolgálatra kényszerült fordítani.
De arról a
társadalomtudományok mélyen hallgatnak, hogy telkes jobbágy csak a legidősebb fiú, és jobbágyfeleség csak egy lány
lehetett, de ezek is csak a húszas éveik második felében juthattak idáig. Pedig
nehéz elképzelni szomorúbb családi állapotot annál, amikor jobbágy is szinte
csak az egyetlen fiúból lehet. A nem első fiúknak a bátyjuk állt az útjukban
ahhoz, hogy jobbágyok lehessenek. A lánytestvérek is egymás jövőjét fékezték.
Általában csak egy számíthatott arra, hogy férjet találhat magának.
Azt sem írta le
egyetlen történelemtankönyv, hogy a reformkorit, 1832-ig a jobbágynak nem
lehetett ingatlanja, még azoknak a nagyon keveseknek sem, akik nagyon
szerencsések voltak. Ezután is csak az élvezhette ezt a kedvezményt, aki
magyarul beszélt.
Hatezer éven keresztül csökkenet a
munkaerővel szembeni minőségi igény.
Azt kellene szem
előtt tartani, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt ugyan fejlődött
a technika, a munkamegosztás hatékonysága, de ezzel párhuzamosan csökkent a
munkások nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. Aki nem ezt látja
a dolgozók társadalmi megbecsülése szempontjából elsődlegesnek, téves
következtetésekre jut.
Az olyan társadalmakban, amikben szinte
csak a munkaerő fizikai erejére volt, illetve van kereslet, nagyon kicsi a
jövedelmek és vagyonok differenciáltsága. Az embernek, a vadonélő
emlősállatokhoz viszonyítva, a fizikai adottságai differenciáltak, de a
szellemi képességek tekintetében a különbségek nagyságrendekkel nagyobbak.
Abban, hogy ki mekkora földet tud felásni, megkapálni, mekkora zsákot
felemelni, mennyi szenet a csillébe lapátolni, kevesen maradnak olyanok,
akiknek a teljesítménye az átlag felénél kisebb, vagy a kétszeresénél nagyobb. Az egyedek szellemi kapacitásában azonban
óriásiak a különbségek.
Ezzel el is
jutottam, oda, hogy a jelenkorra miért lettek nagyobb az egyedek teljesítménye
közötti különbségek. Azért, mert az osztálytársadalmak a munkaerő nagy
többségének a fizikai erejét igényelték, a jelenkori fejlett társadalmak pedig
a munkaerő szellemi képességét keresik. Az
osztálytársadalmak a fizikai erőt, a jelenkori fejlettek pedig a szellemi erőt
hasznosítók.
A társadalmi és
anyagi elismerésben a különbségek a művészetekben sokkal korábban megjelentek,
mint a gazdasági termelésben. A
reneszánszban a művészek legnagyobbjai már ezerszer akkora elismerést, és
sokszoros jövedelmet élvezhettek, mint a tehetségtelenek. Ezzel szemben a
népművészetekben még sokáig ismeretlen volt az ilyen differenciált a megkülönböztetés,
mert ott nem a minőségi igény volt az elsődleges, elvárása csak a
tisztességesen elkészítettnek volt.
Sokszor elmondom
a példát. A 19. század közepén minden ezrednek, minden főúri családnak volt
karmestere. Ezek jövedelme között nem volt jelentős különbség. Ma az ország
legjobb karmestere, ha van nemzetközi elismerése is, többet kereshet, mint egy
miniszter. Ez azért lehetett így, mert az ezredek zenekajainak nem volt zeneérő
közönsége. Azt hiszem, hogy ma a technika fejlődésének köszönhetően százszor
annyian tanulnak, és százezerszer annyian hallgatnak komolyzenét, mint száz
évvel korábban.
Hol történik a kor igényeinek megfelelő képzés?
Mára két
szakterületen, a művészek és hivatásos sportolók oktatására jellemző a
képességre koncentráltság. Ezen a két területen,
a felvételtől kezdve, a minél homogénebb képességű tanulócsoportokban folyik a képzés.
Már az oktatók jövedelme is a
képzési eredményüktől függ. A legjobb zongoristákat, a legjobb énekeseket, a
legjobb sportolókat képző professzorokat nem a szolgálati idejük, hanem az elért
eredmények alapján fizetik.
A másik
jellemzője ennek a két képzési rendszernek, hogy a minél korábbi képesség felismerésre, és fejlesztésére törekednek.
Tehát nem azt várják, hogy 18 éves korban, az érettségi eredmények alapján,
derüljön ki, ki mire képes, és csak ekkor szakosítanak.
Van azonban egy
harmadik jellemző is. E két szakmában,
mind az oktatókat, mind a képzetteket nem a kormány és a szakszervezetek között
kötött szabályozás alapján fizetik. Szerintem, ha van valami, ami miatt az
iskolarendszerek továbbra is a közép-korban kialakult módon működnek, akkor ezt
a szakszervezetek erejével magyarázhatom. A
pedagógusok szakszervezetei nem az oktatás, hanem a már alkalmazott pedagógusok
érdekét védik. Eszükbe sem jut, hogy ebben
a legfontosabbá vált szakmában kellene a legjobban az oktatás eredményére
koncentrálni.
Amikor egy
pedagóguskörben felvetettem, hogy a pedagógusokat is ez eredményük alapján
kellene megfizetni, azzal hurrogtak le, hogy nem az okosak képzése a fárasztó,
hanem a tehetségtelen és közömbös tanulóké. Ezért nagyon igazságtalan volna, ha
a matematikában tehetséges diákokat tanítókat fizetnék meg jobban, hiszen azoknak
az ilyen diákokkal könnyű az elvárt eredményt elérni. Maguk a pedagógusok sem képesek megérteni, hogy a szakmájukban
teljesítmény, és nem a fáradozás mennyisége alapján kellene fizetni.
Amikor
elmeséltem, hogy az 50-es években még mindennek az volt az ára, amennyit az
előállítása során ráfordítottak. Így lett a nehezen felvágható tuskó drága, az
egybehagyott diófa rönk olcsó. Ezt aztán a százszor értékesebb diófa törzsét is
elégették. De ezt még a bolsevik rendszert hűségesen követő vezetők is megértették.
A kor követelményeinek legjobban megfelelő
módszereket a Távol-Keleten alkalmazzák.
A művészek és a
sportolók képzésének eredményes módszereit vezették be minden oktatási
intézményben a Távol-Keleten. Meg is lett az eredménye. Az ENSZ által
támogatott oktatás minőségi felmérések alapján minden távol-keleti ország az
élen van. Szingapúr volt a tudatos
úttörő. Ott folyamatos a minél homogénebb tanulócsoportok alakítása. A 12.
évre minden osztály a képesség szempontjából homogén. A legjobb matematika osztályban
végzetteket a világ minden egyetemére, előzetes felmérés nélkül felveszik, a
tandíjukat és vele járó költségeket az állam fizeti. Ezeknek az osztályoknak a
pedagógusai az átlag többszörösét jelentő fizetést kapnak.
Ez a módszer tehát azt biztosítja, hogy a
pedagógus szakmában is lehetséges a teljesítménnyel arányos erkölcsi és anyagi
elismerés.
Oktatási tapasztalataim alapján mondom, hogy
nem ismerek szebb szakmai munkát, mint a tehetségesek képzése. Ugyanakkor azt
is tudom, hogy nincs szomorúbb, eredménytelenebb munka, mint a tehetségtelen és
közömbös diákok oktatása.
Az oktatási
rendszerünk másik hibája, és ezt még maguk a pedagógusok is elismerik, hogy nem
a legjobbak mennek a pályájukra, és az oda tévedt tehetségek, anyagi okokból, sem
maradnak ott. Ennek ellenére mindig az a tanácsuk, hogy jobban kellene
megfizetni őket. Ezt ugyan elismerem, mert tudom, hogy az övék a
legfontosabbat, a jövő nemzedéket képző szakma, de a tehetséget egyetlen szakmára sem az átlagjövedelem, hanem a
legjobbak sikerének nagyága vonzza. Szerintem az általam feldicsért két
szakmában, a művészetekben és a
sportokban a legalacsonyabb az átlagfizetés. Ha valaki kiszámolná, hogy
mennyi labdarúgó szinte semmit sem kap azért, hogy ezt a sportot űzi, sőt
kiadásait nagyrészt maguk fedezik, kiderülne, ebben a legjobban irigyelt
szakmában a legalacsonyabb az átlagjövedelem. Mégis ezerszer annyi fiatal akar
világhírű labdarúgó lenni, mint amennyi a minimálbért sem kapja meg érte.
Az olyan pedagógus nem javít a szakmája
átlagán, aki a magasabb átlagbérért választotta ezt a szakmát.
Az 50-es évek
elején megdöbbenve láttam az adatokat, amik azt mutatták, hogy jobb matematikai
eredménnyel menetek a testnevelésire, mint a matematikai tanári szakra. A
fiatalokat tehát az a szakterület vonzotta, amiben a legjobb érvényesülés csak
az ezrek közül kiemelkedők számára volt nyitva
Az Egyesült
Államokról láttam egy statisztikát, ami azt mutatta, hogy a pedagógus nők
férjei a legjobban keresők között vannak. Sokuk tehát nem azért ment pedagógusnak,
mert ott magasak a fizetések, hanem hogy olyan állásuk legyen, aminek van
rangja, és sok a szabadság.
A pályaválasztó fiatalokat nem a szakmák
átlagkeresete, hanem a kiemelkedés esélye vonzza. A legjobb labdarúgó
tréner sokkal ismertebb, és jobban kereső, mint a legjobb pedagógus.
Összefoglalás.
A fent kifejtett
véleményem legjobb bizonyítéka a tény, hogy a magyar oktatáson belül
világszinten csak a művészek és sportolók képzése áll. Az oktatás politikánk
pedig egyre hátrább csúszik.
Az eddig leírtak
célja annak bizonyítása, hogy az oktatásunk is ahhoz igazodjon, ahol
eredményesek vagyunk. Ez azért vált általános érvényű követelménnyé, mert ma
már szinte minden szaka a teljesítmény alapján fizet. A teljesítmények pedig képességfüggővé váltak.
Minden szakmának
minden szintjén csak az emelkedik ki, aki a maga területén a legjobbak közé
tartozik.
Ez nemcsak a
művészek és a sportolók világában van így, hanem szinte minden szakmában. Ezért
tanácsolom a szülőknek, adják fel a nálunk jellemző szokást, a gyermeknevelésüket
ne az iskolázottság éveivel, ne a diplomával mérjék, hanem azzal, hogy a
választott szakmájuk legjobbjai közé. Nincs olyan szakma, ahol a legjobb tized
jövedelme, függetlensége, önbizalma nem lehet nagyobb, mint az átlagos
diplomásnak.
Már ma is, de a
jövőben még inkább szomorú sors vár azokra, akik a képzettségük szintjén az
alsó harmadba kerülnek. Csak azok lehetnek igazán megelégedettek, akik a
szakmájuk elitjéhez tartoznak. Ez nemcsak a művészekre és sportolókra, de a
szakmunkásokra is igaz.
�
g o 0�
p�
�lya a populáció gyors növekedése volt. A gyors azt jelenti, hogy a
lakosság számának spontán növekedése egész százalékok között mozgott volna. Az elviselhetőt viszont a plusz-mínusz 1-2
ezreléken belül kellett tartani.
Ez a lassú
változás is csak akkor nem lesz fékező erő, ha az optimálisnál nagyobb népesség
ilyen mértékben csökken, az alulnépesedett társadalmakban pedig nő. A csökkenő
népességű társadalmak csak más kultúrából érkező betegségek okoztak.
Az európai
kultúrák esetében ilyent, kettőt tudok.
Egyik az
önözéses gabonatermelő görög gyarmatok lakosságát elpusztította, illetve
elmenekülésre kényszerítette a malária. Ez megpecsételte a görög városállamok
önálló politikai létfeltételeit.
A másik a Nyugat
Római Birodalom városi lakosságát kipusztították a Közel Keletről behozott
betegségek. Ez elpusztította az indoeurópai népek által lakott városokat,
felszámolta a fejlett kultúra feltételét az urbanizációt.
Sokkal
jelentősebb volt az, hogy Amerika gyarmatosítása során Európából bevitt
betegségek szinte kipusztították az indián őslakosságot. Ennek a
munkaerőhiánynak lett a következménye, hogy behozták a négereket, akikkel
felújították a rabszolgatársadalmat. Ezzel Amerika három emberi faj kontinense
lett. A gyarmatosító, főleg indoeurópai többség képezi az amerikai államok
mindegyikében az uralkodó osztályt. Ezért minden amerikai állam vagy
spanyol-portugál, vagy angolszász testvére a mediterrán, illetve a brit, azaz
angolszász európai rokonának.
Az indián őslakosság azonban eredeti
térségében a leggyorsabban szaporodó etnikum. Belátható időn belül
szülőföldjükön többségben lesznek. De egyelőre nem látható, hogy mennyiségi
többségük alakítsa a társadalmi felépítményt.
Az Afrikából behozott fekték is gyorsan
szaporodnak. Ezek növekvő mennyiségi aránya legfeljebb olyan problémákat
okoz, mint Európában a cigányság és a betelepült arabok, törökök.
Amióta felismertem, hogy minden
osztálytársadalom a túl népesdési nyomásának csökkenésére kényszerült, jobban
megértem az elmúlt hatezer év történelmét. Minden osztálytársadalom valahogy ösztönösen megoldotta, hogy a
népességének növekedése az 1-2 ezrelék környékén maradt. Az elviselhető változáshoz való közelséget minden társdalom elsősorban a
halálozás növelésével oldotta meg.
A
születéskorlátozásnak egyetlen példája a nyugat-európai középkori társadalom
volt, amelyik a gyermekvállaló családok számát a jobbágytelkek számához kötötte.
Ezzel sikerült az első gyermekvállalást a nemi érettség után tíz évvel kitolni.
Ez a módszer mintegy harmadával csökkentette az egy családanyára jutó
születések számát. Azt, hogy ez sem volt elég arra, hogy ne legyen
túlnépesedési nyomás, bizonyítja a tény, hogy még a középkori nyugat-európai társadalmaknak is élni kellett a
halálozást okozó módszerekkel. Ennek ellenére a kisebb túlnépesedési nyomás
minőségi fölényt biztosított a többi magas-kultúrákkal szemben. Ennek volt
köszönhető, hogy Európa nyugati fele a többi kultúrával szemben fölénybe
került.
A 20. századra azonban a tudomány
megoldotta a fogamzásmentes szexuális kapcsolatokat, ezzel a születés, a
gyermekvállalás a szülők akaratától függővé vált. Ezt tartom fajuk életében
a legnagyobb jelentőségű találmánynak. Eddig a fajunk kénytelen volt olyan
társadalomban élni, ami úgy fokozta a halandóságot, hogy a tényleges
népszaporulat átlaga az ezredszázalékok körében maradt. Ettől kezdve fajunk mér
nem a várható életkor függvényében egyre inkább túlszaporodó lett, hanem a
szülők akaratától függővé vált volt.
Kiderült, hogy a szülők jövedelmének és
iskolázottságának függvényében nem egyre több, hanem egyre kevesebb gyermeket
vállalnak. A gyermekvállalási fordulatot jelentő jövedelmei szint valahol a
tízezer dollár/fő, és a képzettségi szint valahol a 12 iskolai év felett van.
Ennek következtében a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony
szintre csökkent, ami mellett már csökkent a lakosság.
Ezt látva a
fejlett társadalmakban általánossá vált a gyermekvállalás száma alapján
progresszív pénzügyi támogatás. Ezzel ugyan sikerült a népesség számának gyors
csökkenését megakadályozni, de nagyon erős kontraszelekció következett be. A gyermekvállalás nagysága a családi hátér
színvonalával fordítottá vált. Fajunk életében először jelent meg a
minőségi kontraszelekció. Éppen akkor, amikor a minőség vált a mennyiségnél
sokszorta fontosabbá.
Évtizedek óta
reménytelenül küzdök az olyan hazai felmérésre, ami megmutatná, hogy a családok
jövedelme és iskolázottsága szerinti tízedekben mekkora a gyermekvállalás.
Ebből kiderülne, hogy mennyire van igaza a közvéleménynek, hogy a
gyermekvállalás a szülői háttérrel mennyire fordítottan arányos. A felnevelés hatékonysága még jobban
felnagyítja a kontraszelekciót.
Fajunk múltjában
a társadalom nagy többsége a gyermeknevelés tekintetében elég homogén volt,
ráadásul egészen a jelenkorig a fejlett agyunknak köszönhetően, mindig jobb
volt a munkaerő minősége annál, amennyit az adott technikai színvonal igényelt.
Történelmünk nem ismerte a munkaerő
minősségének hiányát. Az uralkodó osztály csak a számára kincseket alkotó
művészekkel szemben támasztott minőségi igényt. Ennek mennyisége azonban még a
lakosság egyetlen ezrelékét sem érte el.
A tudományos és technikai forradalom olyan
magas szintre emelte a minőségi igényt, hogy a jelenlegi korosztályok felét
diplomásokká kell képezni. Ezt a társadalmi igényt csak akkor lehet
hatékonyan kielégíteni, ha a családok gyermekvállalása a jövedelmükkel és
iskolázottságukkal arányos. Ezért a születések mögötti jelenlegi családi
struktúrát meg kell fordítani. A következő generáció értéke elsősorban a
mögöttük álló családi struktúrán múlik.
Már sokadszor leírtam.
„Ha a családok felső harmadában születne
annyi gyerek, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a
felsőben, ötven év múlva háromszor olyan magas lenne az egy lakosra jutó
jövedelem, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.”
Valami hasonló
okkal magyarázom a Nyugat utolsó évezredének sikerét is. A kiscsaládos
jobbágytársadalomban tíz évvel később, több tapasztalattal a szülők nevelték a
gyermeküket. Ezzel szemben a nagycsaládos társadalmakban a szülők nem
rendelkeztek az általuk megtermelt jövedelemmel, és a gyermekeiket sem annyira
a munkaképes szülők, mint inkább a munkára nem fogható rokonság nevelte.
A nyugat-európai feudális társadalom
felbomlásával megszűnt az eddig alkalmazott születéskorlátozás, de a
megszerzett fölény biztosította a túlnépesedés elviselhetőbbé tételét.
Egyrészt megtízszereződött Nyugat-Európa
élettere, másrészt a gyarmatosítás külső forrásból jelentős többlet jövedelmet
biztosított.
Jelentőségéhez
képest alig kap hangsúlyt Európa történetében, hogy egyrészt a második évezred
első felében egyedüli módon sikerült mintegy harmadával csökkenteni a
születések számát, másrészt az évezred második felében a viszonylag lakatlan új
kontinensek felfedezésével megtízszereződött a Nyugat élettere.
Európa utóbbi
ötszáz éves történelme merőben másként alakul, ha nem népesítheti be az 50
millió négyzetkilométernyi Amerikát és Ausztráliát. Fajunk történetében az volt az első, és egyetlen eset, amikor egy
kultúra történelmi élettere egyáltalán jelentősen, nemhogy tízszeresére növekedhet.
Majd az ipari
forradalomnak köszönhetően Európa olyan technikai fölénybe kerül, hogy az egész világgazdaságot kizsákmányolhatja.
A gyarmatok kizsákmányolása gyakran felvetődik, mégsem találtam olyan
tudományos felmérést, ami megmutatja a
gyarmatosításnak köszönhetően mennyi külső jövedelem áramlott Nyugat-Európába.
Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy ez a jövedelem Nyugat-Európa nemzeti
jövedelmének 10-20 százaléka volt. Ekkora külső forrásnak még a tizedét sem
élvezhette egetlen másik kultúra.
Ezért kellene
felmérni, hogy mekkora túlnépesedést
vezetett le a kivándorlás, és mekkorát tartott el a gyarmatok kizsákmányolása.
Ezek tükrében
felmérhető, hogyan volt Európa nyugati felén elviselhetőbb a túlnépesedési
nyomás a második évezred második felében.
Ami az oktatást illeti.
Ezen a téren
nemcsak a Távol-Kelet, de Közel-Kelet is jóval előttünk járt. A kínai oktatási rendszer több évezreden át
a mandarinképzésen keresztül szelektálta a császári hatalom végreható
apparátusát.
A kínai oktatási
rendszer hatékonyágát a keresztény vallású Nyugat egyáltalán nem vizsgálta.
Mindent, ami nem keresztény, pogányságnak, elmaradottságnak minősített.
A Közel-Kelet oktatási rendszere is,
egészen a 17. századig, messze Európa előtt járt. Mohamed vallása a
képzést, a tudományok ápolását nem rendelte a vallás klérusa alá. Európában az
oktatás lényegében a keresztény vallás igényéhez igazodott, a tudományt fejlődését
sokkal inkább fékezte, mint serkentette. Ezt csak a reformáció.
Szinte
középiskolás diákkorom óta irritált, ahogyan a történelemoktatásunk a muzulmán
kapcsolatunkat minősítette. Mohácsot még a magyarországi református egyházak is
tragédiának fogják fel. Egy pogány, ázsiai birodalom igázta le a keresztény
Magyarországot. Azt, hogy Mohács idején az Oszmán Birodalom nemcsak magasan a
magyarországi, de magasan a nyugat-európai szint felett állt mind a tudományokban,
mind az írás-olvasásban, mind a vallási türelem tekintetében. A kor
legfejlettebb európai városa Isztanbul volt.
Ami pedig a puritanizmust illeti.
Az elmúlt száz
év világtörténelmének legnagyobb tanulsága, hogy a társadalom élvonalába csak a puritán erkölcsű népek kerülhetnek. Ez
ad különös jelentőséget a reformáció történelmi szerepének. Ez is ötszáz éve
tabutéma országunkban. A
történelemfelfogásunk mindmáig az ellenreformáció erőnek hatása alatt maradt.
Történelemoktatásunkban
kevés említés történik arról, hogy az
oszmán hódoltságnak köszönhetjük a reformáció hazai meggyökeresedését, Erdély
aranykorát, a Hódoltsági Térségben a települések önkormányzatait, a
paraszt-polgárosodást.
Az Oszmán
Birodalom szerepét is úgy kezeljük, mint a szovjeturalomét. Csak a negatív
hatásait vesszük tudomásul, a pozitíveket szinte bűn megemlíteni.
Az én
történelemfelfogásom szerint nem a Mohácsi Csata elvesztése volt a nagy nemzeti
tragédiánk, hanem az oszmán szultán kudarca Bécs ostrománál.
Amennyire pozitív eseménynek tartom az
államalapításunk vezérlő motívumát, a Nyugathoz való igazodást, annyira negatív
eseménynek tartom a protestáns Európához való csatlakozási lehetőség elmaradását.
Ezt az óriási lehetőséget nem mi szalasztottuk el, hanem az európai
események fosztottak meg bennünk a lehetőségtől.
Ahogyan a nép
szinte megelőzte Géza fejedelem, és István király igyekezetét, mert gyorsan
áttért a földművelésre és a keresztény vallásra, lényegében ez történt a
reformáció megjelenése idején is. Az
ország nemes urainak és jobbágyainak nagy többsége gyorsan áttért a
reformátorok valamelyik keresztény vallására. Ezt csak a Habsburg császárok
pápai elkötelezettsége tudta megfordítani. Ezért
tartom Bécs ostromának kudarcát a reformáció kudarcának. Érthetetlennek
tartom, miért nem látják ugyanígy a hazai református egyházak.
Összefoglalás.
A magyar társadalom jövőjének kulcsa két
feladat megoldásán múlik.
A foglalkoztatást a 75 százalék fölé kell
emelni. Ennek érdekében úgy kell a munkaerő árát szabályozni, hogy az
alacsony minőségűre is legyen arányos kereslet.
A gyermekvállalást olyan formában kell
támogatni, ami nem a számuk, hanem a felnevelésük eredményével arányos. Ennek
egy elképzelhető módját írtam le a Kínában alkalmazott korlátozás átalakításáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése