2015. február 12., csütörtök

Differenciálódó jövedelmek

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 02 05

Társadalomszemléletem
Differenciálódó jövedelmek
(Kézirat)

Az utóbbi években divattá vált, hogy nemcsak a baloldali politikusok, de még a társadalomtudósok, köztük az elméleti közgazdászok is azon háborognak, hogy egyre jobban differenciálódnak, nemcsak a vagyonok, de a jövedelmek is. Ebben a vitában fel sem merül, hogy mi ennek az oka, megelégszenek azzal, hogy ez rossz.
A vagyonok és jövedelmek differenciálódának az oka, hogy a fizikai munkára épülő társadalmak egyre inkább képességre épülők lettek. Az elmúlt hatezer év osztálytársadalmai két alapra épültek, a túlnépesedés megfékezésére, és a fizikai munkára.
Ami a túlnépesedést illeti.
A túlnépesedés azt jelenti, hogy a munkaerőből, a társadalom foglalkoztatási igényénél több van. Mivel a túlnépesedés motorja a jobban élés, a lakosság nagy többségének életfeltételein nem szabad javítani. Az elmúlt hatezer évben a társadalmak lakosságának a nagy többsége csak a létminimumnál kevéssé jobban élhetett. Minden osztálytársadalomra az volt jellemző, hogy a szegények adóztak, a gazdagok pedig nemcsak adóztattak, de adómentesek is voltak.
Ezen az adózók és a lelkiismeretes forradalmárok háborogtak, igazságtalannak tartották, de senki sem kereste az okát. Köztük még a tudományos alapokra építkező marxisták sem. Annak nyoma sem található, hogy valaki felvetette volna, mivel járna az „igazságos” jövedelemelosztás. Pedig egyszerű lett volna a válasz. Felgyorsul a munkaerő kínálata, ennek hatására csökken az ára. Érdekes módon, egyetlen marxista sem ismerte be, hogy a munkások jobb megfizetése, illetve kisebb adóztatása egy generáció után tovább növelte volna a munkaerő túlkínálatát, aminek hatására csökkentek volna a bérek. Nemcsak Marx, de a tanítványai sem ismerték fel, hogy a munkaerő is áru, aminek az ára a kereslet, kínálat arányától függ.
Szerencséjükre, olyan erőltetett mértékben növelték a gazdaságot, hogy annak munkaerő igényét már nem lehetett kielégíteni. A munkaerő keresete nagyobb lett, mint a kínálata, aminek hatására a munkaadók emelték a béreket, ezzel inflációt teremtettek, amit az államnak kellett bürokratikus eszközökkel az átlagbéreket féken tartani. Ez csak úgy történhetett meg, hogy a munkaerő javának érdekeltsége csökkent, viszonylag az olcsó munkaerő kereslete megnőtt, az általa termelt érték fölé emelkedett.
Visszatérve a klasszikus értelemben vett osztálytársadalmakhoz. Ezek között a sikeresebbekben is csak az történhetett, hogy az uralkodó osztályunk valamivel szélesebb, és még gazdagabb legyen. A lakosság nagy többségének szinte mindenütt hasonló nyomorban és jogfosztottságban lehetett élni.
Azt még a történészek sem vették tudomásul, hogy a fejlődés során, egészen a legutóbbi száz évig, nőtt ugyan a gazdasági teljesítmény, de a nagy többség ebből alig részesült. Ez egyértelművé válna, ha készülnének olyan statisztikák, melyik országban milyen volt a dolgozók bére. Kiderülne, hogy ezek sokkal kevésbé függtek az ország gazdagságától, mint az uralkodó és a középosztály jövedelme.
Azt a tényt minden jövedelmi adatnál jobban bizonyítaná, ha a jólét szintjét a testmagassággal mérnénk. Meggyőződésem szerint, Európában az utóbbi ezer év során csökkent a lakosság alsó kilenctizedének a testmagassága. Vagyis a második évezredben a legalacsonyabbak, a leggyengébben tápláltak a 19. század proletárjai voltak.
Marx a munkások kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta. Súlyosan tévedett. A munkások kizsákmányolása elsősorban a munkaerő túlkínálatából, és a velük szemben támasztott alacsony minőségi igényből fakadt. Ehhez az kell hozzátenni, hogy a bérmunkás áruvá, ezzel kizsákmányolhatóbbá vált. A jobbágy azért élhetett a proletárnál jobban, mert nehezebben volt kizsákmányolható.
A politikai gazdaságtan sem hangsúlyozza a munkaerő idejének áruvá válásának hatását. A rabszolga is áru volt, amikor megvették, de már nehezen válhat áruvá, ha a tulajdonos nem volt vele megelégedve. A jobbágy is áruvolt, amíg a földesura nem bízta rá egyik jobbágytelkét. Arról azonban keveset hallottunk, hogy a neki nem tetsző jobbágyokat elzavarták volna. A földesúrnak ugyanis éreke volt, hogy a jobbágytelkek a családon belül maradjanak. A folytonosságnak ugyanis nagyobb előnye volt, mint a minőségi szelekciónak. A megszabadulás módjáról nem is tudok. Ráadásul a jobbágynál volt az általa megtermelt jövedelem, annak tizedét utólag vette el a földesúr. Vagyis a gyengébben dolgozó jobbágytól is csak a tizedet lehetett elvenni. A neki járó további szolgáltatások milyenségére sem volt jelentős hatása.
Ezzel szemben a tőkés számára nem a munkaerő az áru, hanem csupán annak az ideje. A tőkés csak a munkaidejét vette meg határozatlan időre. Ezért a nem megfelelőtől könnyen megszabadulhatott, ezzel nem érte veszteség. Ugyanakkor a munkás azzal, hogy elbocsátható, ki volt szolgáltatva, ezért engedelmeskedett.
A földesúr akkor járt jobban, ha élvezette a jobbágyainak a tiszteletét. Vagyis a gyakorlatban a jobbágy kevésbé volt a földesurának kiszolgáltatva, mint a bérmunkás. Ez mégsem jelenti azt, hogy nem a munkás volt függetlenebb. Ő megszabadulhatott, kereshetett jobb munkaadót.
Ezzel nem azt mondtam el, hogy a munkássá válás a jobbágysághoz képest az visszalépés volt. A munkásoknak lehetett jobb teljesítménnyel előnyt szerezni, a jobbágynak a sorsa determináltabb volt.
Újabban azonban vannak a jobbágyság felszabadításával kapcsolatban kételyeim. Mint parasztpárti, a jobbágyfelszabadulást a legnagyobb társadalmi forradalomnak tartottam. Annak tartom ugyan ma is, de hozzá kell tennem, hogy a telkes jobbágy viszonylag, azaz a társadalom átlagához viszonyítva jobban élt, mint a parasztság nagyobb fele. Mintegy tízhektáros földön gazdálkodhatott, volt a jószága számára legelője, tűzellője. A megtermett gabona és bor tizede a földesúré volt, és munkaidejének, igaerejének mintegy tizedét ingyenes szolgálatra kényszerült fordítani.
De arról a társadalomtudományok mélyen hallgatnak, hogy telkes jobbágy csak a legidősebb fiú, és jobbágyfeleség csak egy lány lehetett, de ezek is csak a húszas éveik második felében juthattak idáig. Pedig nehéz elképzelni szomorúbb családi állapotot annál, amikor jobbágy is szinte csak az egyetlen fiúból lehet. A nem első fiúknak a bátyjuk állt az útjukban ahhoz, hogy jobbágyok lehessenek. A lánytestvérek is egymás jövőjét fékezték. Általában csak egy számíthatott arra, hogy férjet találhat magának.
Azt sem írta le egyetlen történelemtankönyv, hogy a reformkorit, 1832-ig a jobbágynak nem lehetett ingatlanja, még azoknak a nagyon keveseknek sem, akik nagyon szerencsések voltak. Ezután is csak az élvezhette ezt a kedvezményt, aki magyarul beszélt.
Hatezer éven keresztül csökkenet a munkaerővel szembeni minőségi igény.
Azt kellene szem előtt tartani, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt ugyan fejlődött a technika, a munkamegosztás hatékonysága, de ezzel párhuzamosan csökkent a munkások nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. Aki nem ezt látja a dolgozók társadalmi megbecsülése szempontjából elsődlegesnek, téves következtetésekre jut.
Az olyan társadalmakban, amikben szinte csak a munkaerő fizikai erejére volt, illetve van kereslet, nagyon kicsi a jövedelmek és vagyonok differenciáltsága. Az embernek, a vadonélő emlősállatokhoz viszonyítva, a fizikai adottságai differenciáltak, de a szellemi képességek tekintetében a különbségek nagyságrendekkel nagyobbak. Abban, hogy ki mekkora földet tud felásni, megkapálni, mekkora zsákot felemelni, mennyi szenet a csillébe lapátolni, kevesen maradnak olyanok, akiknek a teljesítménye az átlag felénél kisebb, vagy a kétszeresénél nagyobb. Az egyedek szellemi kapacitásában azonban óriásiak a különbségek.
Ezzel el is jutottam, oda, hogy a jelenkorra miért lettek nagyobb az egyedek teljesítménye közötti különbségek. Azért, mert az osztálytársadalmak a munkaerő nagy többségének a fizikai erejét igényelték, a jelenkori fejlett társadalmak pedig a munkaerő szellemi képességét keresik. Az osztálytársadalmak a fizikai erőt, a jelenkori fejlettek pedig a szellemi erőt hasznosítók.
A társadalmi és anyagi elismerésben a különbségek a művészetekben sokkal korábban megjelentek, mint a gazdasági termelésben. A reneszánszban a művészek legnagyobbjai már ezerszer akkora elismerést, és sokszoros jövedelmet élvezhettek, mint a tehetségtelenek. Ezzel szemben a népművészetekben még sokáig ismeretlen volt az ilyen differenciált a megkülönböztetés, mert ott nem a minőségi igény volt az elsődleges, elvárása csak a tisztességesen elkészítettnek volt.
Sokszor elmondom a példát. A 19. század közepén minden ezrednek, minden főúri családnak volt karmestere. Ezek jövedelme között nem volt jelentős különbség. Ma az ország legjobb karmestere, ha van nemzetközi elismerése is, többet kereshet, mint egy miniszter. Ez azért lehetett így, mert az ezredek zenekajainak nem volt zeneérő közönsége. Azt hiszem, hogy ma a technika fejlődésének köszönhetően százszor annyian tanulnak, és százezerszer annyian hallgatnak komolyzenét, mint száz évvel korábban.

Hol történik a kor igényeinek megfelelő képzés?

Mára két szakterületen, a művészek és hivatásos sportolók oktatására jellemző a képességre koncentráltság. Ezen a két területen, a felvételtől kezdve, a minél homogénebb képességű tanulócsoportokban folyik a képzés. Már az oktatók jövedelme is a képzési eredményüktől függ. A legjobb zongoristákat, a legjobb énekeseket, a legjobb sportolókat képző professzorokat nem a szolgálati idejük, hanem az elért eredmények alapján fizetik.
A másik jellemzője ennek a két képzési rendszernek, hogy a minél korábbi képesség felismerésre, és fejlesztésére törekednek. Tehát nem azt várják, hogy 18 éves korban, az érettségi eredmények alapján, derüljön ki, ki mire képes, és csak ekkor szakosítanak.
Van azonban egy harmadik jellemző is. E két szakmában, mind az oktatókat, mind a képzetteket nem a kormány és a szakszervezetek között kötött szabályozás alapján fizetik. Szerintem, ha van valami, ami miatt az iskolarendszerek továbbra is a közép-korban kialakult módon működnek, akkor ezt a szakszervezetek erejével magyarázhatom. A pedagógusok szakszervezetei nem az oktatás, hanem a már alkalmazott pedagógusok érdekét védik. Eszükbe sem jut, hogy ebben a legfontosabbá vált szakmában kellene a legjobban az oktatás eredményére koncentrálni.
Amikor egy pedagóguskörben felvetettem, hogy a pedagógusokat is ez eredményük alapján kellene megfizetni, azzal hurrogtak le, hogy nem az okosak képzése a fárasztó, hanem a tehetségtelen és közömbös tanulóké. Ezért nagyon igazságtalan volna, ha a matematikában tehetséges diákokat tanítókat fizetnék meg jobban, hiszen azoknak az ilyen diákokkal könnyű az elvárt eredményt elérni. Maguk a pedagógusok sem képesek megérteni, hogy a szakmájukban teljesítmény, és nem a fáradozás mennyisége alapján kellene fizetni.
Amikor elmeséltem, hogy az 50-es években még mindennek az volt az ára, amennyit az előállítása során ráfordítottak. Így lett a nehezen felvágható tuskó drága, az egybehagyott diófa rönk olcsó. Ezt aztán a százszor értékesebb diófa törzsét is elégették. De ezt még a bolsevik rendszert hűségesen követő vezetők is megértették.
A kor követelményeinek legjobban megfelelő módszereket a Távol-Keleten alkalmazzák.
A művészek és a sportolók képzésének eredményes módszereit vezették be minden oktatási intézményben a Távol-Keleten. Meg is lett az eredménye. Az ENSZ által támogatott oktatás minőségi felmérések alapján minden távol-keleti ország az élen van. Szingapúr volt a tudatos úttörő. Ott folyamatos a minél homogénebb tanulócsoportok alakítása. A 12. évre minden osztály a képesség szempontjából homogén. A legjobb matematika osztályban végzetteket a világ minden egyetemére, előzetes felmérés nélkül felveszik, a tandíjukat és vele járó költségeket az állam fizeti. Ezeknek az osztályoknak a pedagógusai az átlag többszörösét jelentő fizetést kapnak.
Ez a módszer tehát azt biztosítja, hogy a pedagógus szakmában is lehetséges a teljesítménnyel arányos erkölcsi és anyagi elismerés.
Oktatási tapasztalataim alapján mondom, hogy nem ismerek szebb szakmai munkát, mint a tehetségesek képzése. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nincs szomorúbb, eredménytelenebb munka, mint a tehetségtelen és közömbös diákok oktatása.
Az oktatási rendszerünk másik hibája, és ezt még maguk a pedagógusok is elismerik, hogy nem a legjobbak mennek a pályájukra, és az oda tévedt tehetségek, anyagi okokból, sem maradnak ott. Ennek ellenére mindig az a tanácsuk, hogy jobban kellene megfizetni őket. Ezt ugyan elismerem, mert tudom, hogy az övék a legfontosabbat, a jövő nemzedéket képző szakma, de a tehetséget egyetlen szakmára sem az átlagjövedelem, hanem a legjobbak sikerének nagyága vonzza. Szerintem az általam feldicsért két szakmában, a művészetekben és a sportokban a legalacsonyabb az átlagfizetés. Ha valaki kiszámolná, hogy mennyi labdarúgó szinte semmit sem kap azért, hogy ezt a sportot űzi, sőt kiadásait nagyrészt maguk fedezik, kiderülne, ebben a legjobban irigyelt szakmában a legalacsonyabb az átlagjövedelem. Mégis ezerszer annyi fiatal akar világhírű labdarúgó lenni, mint amennyi a minimálbért sem kapja meg érte.
Az olyan pedagógus nem javít a szakmája átlagán, aki a magasabb átlagbérért választotta ezt a szakmát.
Az 50-es évek elején megdöbbenve láttam az adatokat, amik azt mutatták, hogy jobb matematikai eredménnyel menetek a testnevelésire, mint a matematikai tanári szakra. A fiatalokat tehát az a szakterület vonzotta, amiben a legjobb érvényesülés csak az ezrek közül kiemelkedők számára volt nyitva
Az Egyesült Államokról láttam egy statisztikát, ami azt mutatta, hogy a pedagógus nők férjei a legjobban keresők között vannak. Sokuk tehát nem azért ment pedagógusnak, mert ott magasak a fizetések, hanem hogy olyan állásuk legyen, aminek van rangja, és sok a szabadság.
A pályaválasztó fiatalokat nem a szakmák átlagkeresete, hanem a kiemelkedés esélye vonzza. A legjobb labdarúgó tréner sokkal ismertebb, és jobban kereső, mint a legjobb pedagógus.

Összefoglalás.

A fent kifejtett véleményem legjobb bizonyítéka a tény, hogy a magyar oktatáson belül világszinten csak a művészek és sportolók képzése áll. Az oktatás politikánk pedig egyre hátrább csúszik.
Az eddig leírtak célja annak bizonyítása, hogy az oktatásunk is ahhoz igazodjon, ahol eredményesek vagyunk. Ez azért vált általános érvényű követelménnyé, mert ma már szinte minden szaka a teljesítmény alapján fizet. A teljesítmények pedig képességfüggővé váltak.
Minden szakmának minden szintjén csak az emelkedik ki, aki a maga területén a legjobbak közé tartozik.
Ez nemcsak a művészek és a sportolók világában van így, hanem szinte minden szakmában. Ezért tanácsolom a szülőknek, adják fel a nálunk jellemző szokást, a gyermeknevelésüket ne az iskolázottság éveivel, ne a diplomával mérjék, hanem azzal, hogy a választott szakmájuk legjobbjai közé. Nincs olyan szakma, ahol a legjobb tized jövedelme, függetlensége, önbizalma nem lehet nagyobb, mint az átlagos diplomásnak.
Már ma is, de a jövőben még inkább szomorú sors vár azokra, akik a képzettségük szintjén az alsó harmadba kerülnek. Csak azok lehetnek igazán megelégedettek, akik a szakmájuk elitjéhez tartoznak. Ez nemcsak a művészekre és sportolókra, de a szakmunkásokra is igaz.
� g o 0� p� �lya a populáció gyors növekedése volt. A gyors azt jelenti, hogy a lakosság számának spontán növekedése egész százalékok között mozgott volna. Az elviselhetőt viszont a plusz-mínusz 1-2 ezreléken belül kellett tartani.

Ez a lassú változás is csak akkor nem lesz fékező erő, ha az optimálisnál nagyobb népesség ilyen mértékben csökken, az alulnépesedett társadalmakban pedig nő. A csökkenő népességű társadalmak csak más kultúrából érkező betegségek okoztak.
Az európai kultúrák esetében ilyent, kettőt tudok.
Egyik az önözéses gabonatermelő görög gyarmatok lakosságát elpusztította, illetve elmenekülésre kényszerítette a malária. Ez megpecsételte a görög városállamok önálló politikai létfeltételeit.
A másik a Nyugat Római Birodalom városi lakosságát kipusztították a Közel Keletről behozott betegségek. Ez elpusztította az indoeurópai népek által lakott városokat, felszámolta a fejlett kultúra feltételét az urbanizációt.
Sokkal jelentősebb volt az, hogy Amerika gyarmatosítása során Európából bevitt betegségek szinte kipusztították az indián őslakosságot. Ennek a munkaerőhiánynak lett a következménye, hogy behozták a négereket, akikkel felújították a rabszolgatársadalmat. Ezzel Amerika három emberi faj kontinense lett. A gyarmatosító, főleg indoeurópai többség képezi az amerikai államok mindegyikében az uralkodó osztályt. Ezért minden amerikai állam vagy spanyol-portugál, vagy angolszász testvére a mediterrán, illetve a brit, azaz angolszász európai rokonának.
Az indián őslakosság azonban eredeti térségében a leggyorsabban szaporodó etnikum. Belátható időn belül szülőföldjükön többségben lesznek. De egyelőre nem látható, hogy mennyiségi többségük alakítsa a társadalmi felépítményt.
Az Afrikából behozott fekték is gyorsan szaporodnak. Ezek növekvő mennyiségi aránya legfeljebb olyan problémákat okoz, mint Európában a cigányság és a betelepült arabok, törökök.
Amióta felismertem, hogy minden osztálytársadalom a túl népesdési nyomásának csökkenésére kényszerült, jobban megértem az elmúlt hatezer év történelmét. Minden osztálytársadalom valahogy ösztönösen megoldotta, hogy a népességének növekedése az 1-2 ezrelék környékén maradt. Az elviselhető változáshoz való közelséget minden társdalom elsősorban a halálozás növelésével oldotta meg.
A születéskorlátozásnak egyetlen példája a nyugat-európai középkori társadalom volt, amelyik a gyermekvállaló családok számát a jobbágytelkek számához kötötte. Ezzel sikerült az első gyermekvállalást a nemi érettség után tíz évvel kitolni. Ez a módszer mintegy harmadával csökkentette az egy családanyára jutó születések számát. Azt, hogy ez sem volt elég arra, hogy ne legyen túlnépesedési nyomás, bizonyítja a tény, hogy még a középkori nyugat-európai társadalmaknak is élni kellett a halálozást okozó módszerekkel. Ennek ellenére a kisebb túlnépesedési nyomás minőségi fölényt biztosított a többi magas-kultúrákkal szemben. Ennek volt köszönhető, hogy Európa nyugati fele a többi kultúrával szemben fölénybe került.
A 20. századra azonban a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális kapcsolatokat, ezzel a születés, a gyermekvállalás a szülők akaratától függővé vált. Ezt tartom fajuk életében a legnagyobb jelentőségű találmánynak. Eddig a fajunk kénytelen volt olyan társadalomban élni, ami úgy fokozta a halandóságot, hogy a tényleges népszaporulat átlaga az ezredszázalékok körében maradt. Ettől kezdve fajunk mér nem a várható életkor függvényében egyre inkább túlszaporodó lett, hanem a szülők akaratától függővé vált volt.
Kiderült, hogy a szülők jövedelmének és iskolázottságának függvényében nem egyre több, hanem egyre kevesebb gyermeket vállalnak. A gyermekvállalási fordulatot jelentő jövedelmei szint valahol a tízezer dollár/fő, és a képzettségi szint valahol a 12 iskolai év felett van. Ennek következtében a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony szintre csökkent, ami mellett már csökkent a lakosság.
Ezt látva a fejlett társadalmakban általánossá vált a gyermekvállalás száma alapján progresszív pénzügyi támogatás. Ezzel ugyan sikerült a népesség számának gyors csökkenését megakadályozni, de nagyon erős kontraszelekció következett be. A gyermekvállalás nagysága a családi hátér színvonalával fordítottá vált. Fajunk életében először jelent meg a minőségi kontraszelekció. Éppen akkor, amikor a minőség vált a mennyiségnél sokszorta fontosabbá.
Évtizedek óta reménytelenül küzdök az olyan hazai felmérésre, ami megmutatná, hogy a családok jövedelme és iskolázottsága szerinti tízedekben mekkora a gyermekvállalás. Ebből kiderülne, hogy mennyire van igaza a közvéleménynek, hogy a gyermekvállalás a szülői háttérrel mennyire fordítottan arányos. A felnevelés hatékonysága még jobban felnagyítja a kontraszelekciót.
Fajunk múltjában a társadalom nagy többsége a gyermeknevelés tekintetében elég homogén volt, ráadásul egészen a jelenkorig a fejlett agyunknak köszönhetően, mindig jobb volt a munkaerő minősége annál, amennyit az adott technikai színvonal igényelt. Történelmünk nem ismerte a munkaerő minősségének hiányát. Az uralkodó osztály csak a számára kincseket alkotó művészekkel szemben támasztott minőségi igényt. Ennek mennyisége azonban még a lakosság egyetlen ezrelékét sem érte el.
A tudományos és technikai forradalom olyan magas szintre emelte a minőségi igényt, hogy a jelenlegi korosztályok felét diplomásokká kell képezni. Ezt a társadalmi igényt csak akkor lehet hatékonyan kielégíteni, ha a családok gyermekvállalása a jövedelmükkel és iskolázottságukkal arányos. Ezért a születések mögötti jelenlegi családi struktúrát meg kell fordítani. A következő generáció értéke elsősorban a mögöttük álló családi struktúrán múlik.
Már sokadszor leírtam. „Ha a családok felső harmadában születne annyi gyerek, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor olyan magas lenne az egy lakosra jutó jövedelem, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.”
Valami hasonló okkal magyarázom a Nyugat utolsó évezredének sikerét is. A kiscsaládos jobbágytársadalomban tíz évvel később, több tapasztalattal a szülők nevelték a gyermeküket. Ezzel szemben a nagycsaládos társadalmakban a szülők nem rendelkeztek az általuk megtermelt jövedelemmel, és a gyermekeiket sem annyira a munkaképes szülők, mint inkább a munkára nem fogható rokonság nevelte.
A nyugat-európai feudális társadalom felbomlásával megszűnt az eddig alkalmazott születéskorlátozás, de a megszerzett fölény biztosította a túlnépesedés elviselhetőbbé tételét.
Egyrészt megtízszereződött Nyugat-Európa élettere, másrészt a gyarmatosítás külső forrásból jelentős többlet jövedelmet biztosított.
Jelentőségéhez képest alig kap hangsúlyt Európa történetében, hogy egyrészt a második évezred első felében egyedüli módon sikerült mintegy harmadával csökkenteni a születések számát, másrészt az évezred második felében a viszonylag lakatlan új kontinensek felfedezésével megtízszereződött a Nyugat élettere.
Európa utóbbi ötszáz éves történelme merőben másként alakul, ha nem népesítheti be az 50 millió négyzetkilométernyi Amerikát és Ausztráliát. Fajunk történetében az volt az első, és egyetlen eset, amikor egy kultúra történelmi élettere egyáltalán jelentősen, nemhogy tízszeresére növekedhet.
Majd az ipari forradalomnak köszönhetően Európa olyan technikai fölénybe kerül, hogy az egész világgazdaságot kizsákmányolhatja. A gyarmatok kizsákmányolása gyakran felvetődik, mégsem találtam olyan tudományos felmérést, ami megmutatja a gyarmatosításnak köszönhetően mennyi külső jövedelem áramlott Nyugat-Európába. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy ez a jövedelem Nyugat-Európa nemzeti jövedelmének 10-20 százaléka volt. Ekkora külső forrásnak még a tizedét sem élvezhette egetlen másik kultúra.
Ezért kellene felmérni, hogy mekkora túlnépesedést vezetett le a kivándorlás, és mekkorát tartott el a gyarmatok kizsákmányolása.
Ezek tükrében felmérhető, hogyan volt Európa nyugati felén elviselhetőbb a túlnépesedési nyomás a második évezred második felében.
Ami az oktatást illeti.
Ezen a téren nemcsak a Távol-Kelet, de Közel-Kelet is jóval előttünk járt. A kínai oktatási rendszer több évezreden át a mandarinképzésen keresztül szelektálta a császári hatalom végreható apparátusát.
A kínai oktatási rendszer hatékonyágát a keresztény vallású Nyugat egyáltalán nem vizsgálta. Mindent, ami nem keresztény, pogányságnak, elmaradottságnak minősített.
A Közel-Kelet oktatási rendszere is, egészen a 17. századig, messze Európa előtt járt. Mohamed vallása a képzést, a tudományok ápolását nem rendelte a vallás klérusa alá. Európában az oktatás lényegében a keresztény vallás igényéhez igazodott, a tudományt fejlődését sokkal inkább fékezte, mint serkentette. Ezt csak a reformáció.
Szinte középiskolás diákkorom óta irritált, ahogyan a történelemoktatásunk a muzulmán kapcsolatunkat minősítette. Mohácsot még a magyarországi református egyházak is tragédiának fogják fel. Egy pogány, ázsiai birodalom igázta le a keresztény Magyarországot. Azt, hogy Mohács idején az Oszmán Birodalom nemcsak magasan a magyarországi, de magasan a nyugat-európai szint felett állt mind a tudományokban, mind az írás-olvasásban, mind a vallási türelem tekintetében. A kor legfejlettebb európai városa Isztanbul volt.
Ami pedig a puritanizmust illeti.
Az elmúlt száz év világtörténelmének legnagyobb tanulsága, hogy a társadalom élvonalába csak a puritán erkölcsű népek kerülhetnek. Ez ad különös jelentőséget a reformáció történelmi szerepének. Ez is ötszáz éve tabutéma országunkban. A történelemfelfogásunk mindmáig az ellenreformáció erőnek hatása alatt maradt.
Történelemoktatásunkban kevés említés történik arról, hogy az oszmán hódoltságnak köszönhetjük a reformáció hazai meggyökeresedését, Erdély aranykorát, a Hódoltsági Térségben a települések önkormányzatait, a paraszt-polgárosodást.
Az Oszmán Birodalom szerepét is úgy kezeljük, mint a szovjeturalomét. Csak a negatív hatásait vesszük tudomásul, a pozitíveket szinte bűn megemlíteni.
Az én történelemfelfogásom szerint nem a Mohácsi Csata elvesztése volt a nagy nemzeti tragédiánk, hanem az oszmán szultán kudarca Bécs ostrománál.
Amennyire pozitív eseménynek tartom az államalapításunk vezérlő motívumát, a Nyugathoz való igazodást, annyira negatív eseménynek tartom a protestáns Európához való csatlakozási lehetőség elmaradását. Ezt az óriási lehetőséget nem mi szalasztottuk el, hanem az európai események fosztottak meg bennünk a lehetőségtől.
Ahogyan a nép szinte megelőzte Géza fejedelem, és István király igyekezetét, mert gyorsan áttért a földművelésre és a keresztény vallásra, lényegében ez történt a reformáció megjelenése idején is. Az ország nemes urainak és jobbágyainak nagy többsége gyorsan áttért a reformátorok valamelyik keresztény vallására. Ezt csak a Habsburg császárok pápai elkötelezettsége tudta megfordítani. Ezért tartom Bécs ostromának kudarcát a reformáció kudarcának. Érthetetlennek tartom, miért nem látják ugyanígy a hazai református egyházak.
Összefoglalás.
A magyar társadalom jövőjének kulcsa két feladat megoldásán múlik.
A foglalkoztatást a 75 százalék fölé kell emelni. Ennek érdekében úgy kell a munkaerő árát szabályozni, hogy az alacsony minőségűre is legyen arányos kereslet.

A gyermekvállalást olyan formában kell támogatni, ami nem a számuk, hanem a felnevelésük eredményével arányos. Ennek egy elképzelhető módját írtam le a Kínában alkalmazott korlátozás átalakításáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése