Kopátsy
Sándor EE 2015 02 10
Társadalomszemléletem
Foglalkoztatás - Demográfia
(Kézirat)
Azt talán senki
sem vitatja, hogy a rendszerváltás a legnagyobb negatív irányú fordulatot a
foglalkoztatásban hozta. A bolsevik diktatúrák vonzását a sokkal gazdagabb
tőkés osztálytársadalmakban a dolgozók többségének a munkanélküliség állandó
veszélyétől való megszabadulás jelentette. A liberálisok képtelenek megérteni,
hogy a lakosság szegényebb kétharmada számára minden politikai reformál
értékesebb a munkából való megélés biztonsága. Számukra ehhez képest
másodlagos, hogy van szavazati joguk, hiszen, ha van, a fele az érintetteknek
el se megy szavazni.
Ráadásul a
szuverenitásunk visszatérésével ez volt szinte az egyetlen negatív változás. Elég
nagyhatású azonban ahhoz, hogy az elmúlt 25 év társadalmi és gazdasági
teljesítménye gyenge legyen. A hidegháború évtizedei alatt az optimálisnál
nagyobb volt a foglalkoztatásunk, és a reformerek ennek hátrányait látták. A hivatalos munkaidő utáni
jövedelemszerzésben valószínűleg az elsők voltunk Európában. Az ország
élelmiszer, mindenekelőtt a zöldség, a gyümölcs ellátásban és a házépítésben
példátlan eredményeket értünk el. Saját rezsiben, szabadidőben évente sokkal
több házat építettünk, mint amennyit a rendszerváltás után a vállalati szektor.
A szuverenitásunk birtokában azonban az
ellenkező végletbe estünk, jelenleg az EU 27 tagállama között a
foglalkoztatásunk a legalacsonyabb. Ez sokkal több társadalmi és gazdasági kárral
jár, mint az előző, a túlzott foglalkoztatás.
A
társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, melyik osztálytársadalom hogyan
mozgósította céljai érdekében a lakosság foglalkoztatását. Ebben a tekintetben először
a bolsevik és a fasiszta társadalmakban jelent meg a foglalkoztatás először
társadalmi feladatként.
A gyűjtögető
társadalmakban annyira önellátók voltak a családi, a törzsi szervezetek, hogy szinte
csak azokon belül beszélhettünk munkamegosztásról. Közismert monumentális
építkezést, mai szóval közmunkát, csak egyet, a Stonehenge-t ismerünk. Kisebbet
elég sokat. Ezek már kulturális közmunkák voltak a dagály-apály járta
tengerparton. Kevés munkával járt összegyűjteni a dagály által kihordott tenger
gyümölcseit, tehát itt már megjelent a foglalkoztatás, mint társadalmi feladat.
Az
osztálytársadalmakban azonban szinte azonnal jellemzővé váltak a nagymértékű
közmunkák. A piramisok építése
lényegében a munkátlanok közmunkára fogása volt. Az áradások által
természetesen, munka- és csatornázás nélkül elöntött területek bevetése,
betakarítása ugyanis viszonylag kevés munkaerőt igényelt. Ezért a munkaerő
foglalkoztatása gyorsan felmerült. A piramisépítések előtti egyiptomi
társadalomról szinte semmit sem tudunk. De minden önözéses gabonatermelő
társadalomban jellemző volt a nagyarányú kincsképzés. Templomok, paloták
építése jelentette a termelésben nem hasznosítható munkaerő foglalkoztatását.
A középkori
agrártechnikai forradalom után a keresztény katedrálisok építése volt a
legjellemzőbb közmunka. Ma is csodálatra méltó, hogy milyen katedrálisokat
építettek a mai értelemben kis városok püspökei.
Az ipari forradalomig azonban alig volt foglalkoztatási
probléma, mert a munkaerő a munkaadók tulajdonában maradt. A
rabszolgatartó, vagy a jobbágytartó földesúr gondoskodott a szinte a
tulajdonukként kezelt lakosság munkára fogásáról. Ezt jelentette az egyre több
jobbágyi szolgáltatás, munkavégzés.
A bérmunkás volt az első, ahol a
foglalkoztatás nem volt automatikusan megoldott. A bérmunkás ugyanis csak a
megvásárolt munkaidejére volt a munkaadóé. Az pedig csak akkor vásárolta meg,
ha neki ez a bérénél nagyobb jövedelmet hozott. Azt azonban a
társadalomtudományok sem hangsúlyozzák, hogy a 19. századig a foglalkoztatottak jelentős aránya nem az
értéktermelésben, hanem az uralkodó osztály szolgálatára volt alkalmazva. Ilyen
szolgáltatást nemcsak a cselédek, szolgák jelentettek, de ilyen volt az
ingyenes katonai szolgálat is.
A klasszikus közgazdaságtan fel sem
vetette, hogy mekkora munkaerőt kötött le a háztartás és a gyermeknevelés. Pedig
ez volt a munkaerő felének, a nőknek a feladata, vitathatatlanul a legtöbb
munkaidőt felemésztő munkavégzés. A
háztartási munkát csak a 20. században beköszöntő tudományos és technikai
forradalom tette sokszorta hatékonyabbá. A jelenkori közvélemény előtt fel
sem vetődik, hogy mennyi munkával járt a kenyérsütés, a főzés, a fűtés, a
mosás, és mennyivel hatékonyabb ma. Sokszor jut eszembe, mit jelentett a
tűzhely felmelegítése a reggeli készítéshez. Mennyi munka volt a kenyérről, a
meleg vízről, a lakás fűtéséről, ruhák mosásáról, javításáról gondoskodni. A háztartási munkák gépesítése, vállalatokban
való kiszervezése tette lehetővé a nők felszabadítását, a társadalmi
munkamegosztásba való bevonását.
Nem láttam még
olyan statisztikát, ami megmutatta volna, hogy a munkaképes korosztályoknak
mikor, hány százaléka volt mozgósítható a társadalmi munkamegosztásban való
részvételre. Minden bizonnyal a 20. század elején még lényegesen kisebb, mint a
század végén.
A bérmunka
általánossá válása ad magyarázatot arra, hogy miért vált egyre nagyobb
problémává a foglalkoztatottság. Ennek megoldására egyáltalán nem volt
felkészülve sem a társadalomtudomány, sem a tőkésosztály. A 20. század elején a foglalkoztatás biztosításának ígéretével jelentek
meg a szélső baloldali és a szélső jobboldali pártok. A forradalmak nem a
legfejlettebb, erős polgársággal rendelkező társadalmakban, hanem az
úgynevezett fél-perifériákon, a társadalmi fejlődés második vonalában jelentek
meg,
Oroszországban a
baloldali marxizmus. Európa nyugati felén pedig előbb a mediterrán népeknél,
majd a germánoknál a fasizmusok, a jobboldali diktatúrák. Velük párhuzamosan
Kelet-Ázsiában a legfejlettebb Japán, Latin-Amerikában pedig a legsikeresebb
Argentína vált fasiszta diktatúrává.
A diktatúrák kezdeti sikereiket egyrészt a
tőkés osztálytársadalmak tehetetlenségének és a gyarmataikhoz való görcsös
ragaszkodásunknak, és a munkások és parasztok jogfosztottságának, másrészt
nagyon magas munkanélküliségnek, az alacsony foglalkoztatásuknak köszönhették.
A politikai és gazdasági álsággal küzdő tőkés osztálydiktatúrákkal szemben nem
volt nehéz a foglalkoztatást biztosító diktatúráknak sikereseknek lenni.
A fasiszta diktatúrák azonban szinte
azonnal agresszív imperialistákká váltak. A legsikeresebb, legerősebb német
fasizmus önteltségében egyszerre akarta megsemmisíteni a tőkés polgárok
politikai demokráciáit, és a baloldali, kommunista diktatúrát, a Szovjetuniót
is. Ezzel ezeket maguk ellen összefogásra kényszerítette, és a saját vereségébe
rohant.
Max Weber a
század elején még csak azt látta, hogy a tőkés osztálytársadalmakat csak a
puritánok képesek hatékonyan működtetni. Ez azonban a fasizmusokra is jellemző
lett. A fasiszta országoknak csak a két
legerősebb oszlopa, Németország és Japán, puritán volt lakosságú. Ezek nemcsak
a fasiszta rendszerük között voltak a legerősebbek, hanem a háború során
modernizálódni kényszerült polgári demokráciák között is sikereseknek
bizonyultak.
A háborús erőfeszítések, és a háború során
általánossá váló munkaerőhiány a gyarmattartó tőkés osztálytársadalmakat
társadalmi reformokra kényszerítették. A bolsevik Szovjetunióval szövetkező
tőkés osztálytársadalmak a háború és az újjáépítés során modernizálódtak, a
tudományos és technikai forradalom igényeihez jobban igazodók lettek. A
munkások és parasztok biztos, és jobban megfizetett munkát, választójogot,
politikai szerepet kaptak. Ezt a folyamatot felgyorsította a hidegháború, amiben
a Szovjetunió katonai erejétől, imperializmusától joggal vélő nyugati
demokráciák és a távol-keleti Japán az Egyesült Államok katonai védelme alá
menekült.
1990-re a Szovjetunió összero ppant a gazdasági tekintetben többszörös erejű
demokráciákkal folytatott fegyverkezési versenyben.
A két
szélsőséges diktatúra mindegyike hozott társadalmi eredményt azzal, hogy
felszámolta a feudális és tőkés osztálytársadalmakat, ezzel megkönnyítette a
társadalmi előrelépést.
A német
társadalmi és gazdasági csoda nem történhetett volna meg, ha a náci fasizmus
nem töri össze a poroszok társadalmi hatalmát a közigazgatásban, a bíróságokon
és a hadseregben.
A japán társadalmi
és gazdasági csoda sem történhetett volna meg a japán társadalomban, ha vesztes
háborúval nem jár együtt a császár isteni, a katonai osztály hatalmának
leépülése.
Lényegében az
mondható a közép-európai és balti államokra, köztük Magyarországra is. Ezekben az országokban ugyan nem történt
csodálatos felzárkózás, de a feudális kötöttségek, az arisztokrácia és a
nemesség szerepét játszó úri középosztály eltűnt. Gazdasági tekintetben
ugyan nem csökkent a lemaradás, de a reformok útjából eltűntek a feudális
akadályok. A protestáns Nyugathoz való
csatlakozásuk fő akadálya a protestáns etika hiánya maradt. Ebből fakadt az
alacsony foglalkoztatás.
A kétközpontú,
demokrata és bolsevik hidegháborús világgazdaság a 21. század küszöbére
hárompólusúvá vált.
A fejlett Nyugat kettészakadt, a
protestánsra és katolikus latinra. Ez a szétválás egyértelmű lett Amerikában. A
két észak-amerikai protestáns külön úton jár, mint a latin-amerikai országok.
Európa nyugati felén azonban nem akarják tudomásul venni, hogy a protestáns és
a latin-keresztény kultúra képtelen azonos rendszerben integrálódni.
A tengerentúli protestánsok, az
Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, a világ élvonalába kerültek
az Egyesült Államok vezetése alatt. Mind a négy ország a világ legfejlettebb
tíz országa közé emelkedett, és egyedüliek lettek abban az értelemben, hogy
alulnépesedettek, és nyersanyagban gazdagok. Ezzel az egyedüli olyan térséggé
váltak, ami a világ túlépesedett kétharmadából befogadhatja a tehetségeket. Azt, hogy a tehetségbefogadás már ma is, és
a jövőben még sokkal inkább a társadalmak közti versenyben döntő szerepet játszik,
a társadalomtudományok még nem vették tudomásul. De azt sem, hogy csak ez a
négy ország rendelkezik azzal az élelemtermelő technikával és területtel, ami a
túlnépesedett emberiség igényét kielégítheti.
Európa fejlett protestáns országai
közül ma már csak hat kis ország van a legfejlettebb tízben. Ezek Norvégia,
Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Európa történelmi
nagyhatalmai közül a második tízbe csúszott vissza Nagy-Britannia és
Németország. A nyugat-európai protestánsokról elmondható, hogy nyersanyagban szegények
és lakosságbefogadó képességük nem lehet jelentős.
Európa nyugati kétharmada azzal akarta
hegemóniáját megőrizni, hogy magához szervezete nemcsak a kulturálisan rokon,
de hozzá képest fél-perifériának számító közép-európai és balti, valamint a
latin országokat. Köztük, az előző ezer évben az élcsoportba tartozó
Franciaországot is, ami az ENSZ tagállamai között már csak a 23. helyen van. Franciaország
kulturálisan, egyértelműen sokkal inkább a mediterrán, mind protestáns.
Az, hogy Európa
nyugati kétharmada nem annyira homogén, hogy egységként működhetne nyilvánvaló
volt az EU szerveződése elején is, de a vakok számára csak most válik
egyértelművé.
A protestáns európai Nyugatnak tudomásul
kell venni, hogy igazi közösséget csak a négy tengerentúli társával alkothat. A
földrajzi távolságok legyőzése összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint az
Európán belüli kulturális különbségek közös szervezetben történő működtetése. Európa protestáns államai csak a
tengerentúli protestánsokkal férnek meg szoros közösségben. A latin és az
ortodox keresztény országok erre eleve alkalmatlanok.
A Távol-Kelet világgazdasági élcsapattá
emelkedése ma már egyértelmű. Háromszor népesebb, mint az óceánokkal
elválasztott, protestáns Nyugat. Ráadásul a konfuciánus magatartás még ez
európai protestánsokénál is puritánabb a tudományos és technikai forradalom
által támasztott igénynek jobban megfelelő.
Max Weber a múlt
század elején felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom működtetésére a
protestánsok minden európai kultúránál azért hatékonyabbak, mert puritánok. Két
tényt azonban nem vehetett akkor még tudomásul, hogy a távol-keleti
konfuciánusok is puritánok, és a puritanizmusuk, ugyan kissé módosulva, de a
tudományos és technikai forradalom új alépítményének még jobban megfelel, mint
a protestánsoké.
A puritanizmus, amit ő protestáns
erkölcsnek nevezett, a tőkés osztálydiktatúránál is jobban megfelel az össznépi
demokráciák erkölcsi igényének. Max Weber a tapasztalatok alapján már látta
a protestánsok fölényét a latin keresztényekkel szemben. Ez a fölény azonban a
század végére nagyobb lett, mint a század elején volt. Azért lett nagyobb, mert
a század elei tőkés osztálytársadalom még jobb minőségű munkaerővel
rendelkezett, mint amennyit hasznosítani tudott. A század végére a tudományos
és technikai forradalom ebben a tekintetben hozta a legnagyobb változást. A jelenkori
fejlett társadalmak a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen igényt
támasztanak. Szinte ez lett a jelenkori fejlett társadalmak szűk
keresztmetszete.
Amilyen alapon
az osztálytársadalmaknak három formáját, a rabszolgatartót, a feudálist és a
tőkést, különböztetjük meg, a jelenkori fejlett társadalmakat tudásalapúnak
nevezhetjük.
Még senki nem fogalmazta meg a tőkés
osztálytársdalom, és a jelenkori össznépi demokrácia közötti legnagyobb
különbséget. Az előbbi az igényénél jobb minőségű munkaerővel rendelkezett, az
utóbbinak a minőségi munkaerővel szemben támasztott igénye vált kielégíthetetlenné.
A protestáns
puritanizmus a minőség, az oktatás tekintetében is előtte jár a latinoknak. Max
Weber még csak azt látta, hogy a protestánsok szorgalmasabbak, tisztábbak,
fegyelmezettebbek, takarékosabbak, törvénytisztelőbbek, de az fel sem merült,
hogy a tanulást, a tehetséget is többre értékelik. Még kevésbé vehette
figyelembe, hogy a távol-keleti
konfuciánusok tanulás értékelése még a protestánsokét is meghaladja.
Azt még a
jelenkori társadalomtudósok sem ismerték fel, hogy mi a japán, a dél-koreai, a
szingapúri és kínai csoda elsődleges oka. A
konfuciánus népek évezredek óta olyan társadalmakban éltek, amiben a mandarin rendszer
működött, vagyis a társadalmi előrelépés csak az oktatási rendszer szelekcióján
keresztül történt.
Ezzel szemben a protestánsok ugyan kevésbé
fegyelmezett tanulók, de gazdagabb a fantáziájuk, fogékonyabbak az újra, az
esztétikai értékekre. Ezét várhatóan a tudományokban, művészetekben megmard
a Nyugat fölénye. A tudományokban a keleti szlávok sem fognak lemaradni. A
latinok pedig élen maradhatnak a művészetekben.
A három világcentrum versenyében a győzelem
csak a Távol-Kelet és a protestáns Nyugat között dőlhet el. A protestáns
Nyugat csak akkor maradhat az élen, ha a tengerentúli protestánsokkal egy
csapatban marad.
Demográfia, oktatás és puritanizmus
A 20. század
legáltalánosabb tanulsága, hogy az élre
csak olyan társadalom kerülhet, amelyik a fenti három területen az élvonalhoz
tartozik.
A demográfia.
Fajunk
történelme egyértelműen bizonyítja, hogy a társadalmi fejlődés legnagyobb
akadálya a populáció gyors növekedése volt. A gyors azt jelenti, hogy a
lakosság számának spontán növekedése egész százalékok között mozgott volna. Az elviselhetőt viszont a plusz-mínusz 1-2
ezreléken belül kellett tartani.
Ez a lassú
változás is csak akkor nem lesz fékező erő, ha az optimálisnál nagyobb népesség
ilyen mértékben csökken, az alulnépesedett társadalmakban pedig nő. A csökkenő
népességű társadalmak csak más kultúrából érkező betegségek okoztak.
Az európai
kultúrák esetében ilyent, kettőt tudok.
Egyik az
önözéses gabonatermelő görög gyarmatok lakosságát elpusztította, illetve
elmenekülésre kényszerítette a malária. Ez megpecsételte a görög városállamok
önálló politikai létfeltételeit.
A másik a Nyugat
Római Birodalom városi lakosságát kipusztították a Közel Keletről behozott
betegségek. Ez elpusztította az indoeurópai népek által lakott városokat,
felszámolta a fejlett kultúra feltételét az urbanizációt.
Sokkal
jelentősebb volt az, hogy Amerika gyarmatosítása során Európából bevitt
betegségek szinte kipusztították az indián őslakosságot. Ennek a
munkaerőhiánynak lett a következménye, hogy behozták a négereket, akikkel
felújították a rabszolgatársadalmat. Ezzel Amerika három emberi faj kontinense
lett. A gyarmatosító, főleg indoeurópai többség képezi az amerikai államok
mindegyikében az uralkodó osztályt. Ezért minden amerikai állam vagy
spanyol-portugál, vagy angolszász testvére a mediterrán, illetve a brit, azaz
angolszász európai rokonának.
Az indián őslakosság azonban eredeti
térségében a leggyorsabban szaporodó etnikum. Belátható időn belül
szülőföldjükön többségben lesznek. De egyelőre nem látható, hogy mennyiségi
többségük alakítsa a társadalmi felépítményt.
Az Afrikából behozott fekték is gyorsan
szaporodnak. Ezek növekvő mennyiségi aránya legfeljebb olyan problémákat
okoz, mint Európában a cigányság és a betelepült arabok, törökök.
Amióta felismertem, hogy minden
osztálytársadalom a túl népesdési nyomásának csökkenésére kényszerült, jobban
megértem az elmúlt hatezer év történelmét. Minden osztálytársadalom valahogy ösztönösen megoldotta, hogy a
népességének növekedése az 1-2 ezrelék környékén maradt. Az elviselhető változáshoz való közelséget minden társdalom elsősorban a
halálozás növelésével oldotta meg.
A
születéskorlátozásnak egyetlen példája a nyugat-európai középkori társadalom
volt, amelyik a gyermekvállaló családok számát a jobbágytelkek számához kötötte.
Ezzel sikerült az első gyermekvállalást a nemi érettség után tíz évvel kitolni.
Ez a módszer mintegy harmadával csökkentette az egy családanyára jutó
születések számát. Azt, hogy ez sem volt elég arra, hogy ne legyen
túlnépesedési nyomás, bizonyítja a tény, hogy még a középkori nyugat-európai társadalmaknak is élni kellett a
halálozást okozó módszerekkel. Ennek ellenére a kisebb túlnépesedési nyomás
minőségi fölényt biztosított a többi magas-kultúrákkal szemben. Ennek volt
köszönhető, hogy Európa nyugati fele a többi kultúrával szemben fölénybe
került.
A 20. századra azonban a tudomány
megoldotta a fogamzásmentes szexuális kapcsolatokat, ezzel a születés, a
gyermekvállalás a szülők akaratától függővé vált. Ezt tartom fajuk életében
a legnagyobb jelentőségű találmánynak. Eddig a fajunk kénytelen volt olyan
társadalomban élni, ami úgy fokozta a halandóságot, hogy a tényleges
népszaporulat átlaga az ezredszázalékok körében maradt. Ettől kezdve fajunk mér
nem a várható életkor függvényében egyre inkább túlszaporodó lett, hanem a
szülők akaratától függővé vált volt.
Kiderült, hogy a szülők jövedelmének és
iskolázottságának függvényében nem egyre több, hanem egyre kevesebb gyermeket
vállalnak. A gyermekvállalási fordulatot jelentő jövedelmei szint valahol a
tízezer dollár/fő, és a képzettségi szint valahol a 12 iskolai év felett van.
Ennek következtében a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony
szintre csökkent, ami mellett már csökkent a lakosság.
Ezt látva a
fejlett társadalmakban általánossá vált a gyermekvállalás száma alapján
progresszív pénzügyi támogatás. Ezzel ugyan sikerült a népesség számának gyors
csökkenését megakadályozni, de nagyon erős kontraszelekció következett be. A gyermekvállalás nagysága a családi hátér
színvonalával fordítottá vált. Fajunk életében először jelent meg a
minőségi kontraszelekció. Éppen akkor, amikor a minőség vált a mennyiségnél
sokszorta fontosabbá.
Évtizedek óta
reménytelenül küzdök az olyan hazai felmérésre, ami megmutatná, hogy a családok
jövedelme és iskolázottsága szerinti tízedekben mekkora a gyermekvállalás.
Ebből kiderülne, hogy mennyire van igaza a közvéleménynek, hogy a
gyermekvállalás a szülői háttérrel mennyire fordítottan arányos. A felnevelés hatékonysága még jobban
felnagyítja a kontraszelekciót.
Fajunk múltjában
a társadalom nagy többsége a gyermeknevelés tekintetében elég homogén volt,
ráadásul egészen a jelenkorig a fejlett agyunknak köszönhetően, mindig jobb
volt a munkaerő minősége annál, amennyit az adott technikai színvonal igényelt.
Történelmünk nem ismerte a munkaerő
minősségének hiányát. Az uralkodó osztály csak a számára kincseket alkotó
művészekkel szemben támasztott minőségi igényt. Ennek mennyisége azonban még a
lakosság egyetlen ezrelékét sem érte el.
A tudományos és technikai forradalom olyan
magas szintre emelte a minőségi igényt, hogy a jelenlegi korosztályok felét
diplomásokká kell képezni. Ezt a társadalmi igényt csak akkor lehet
hatékonyan kielégíteni, ha a családok gyermekvállalása a jövedelmükkel és
iskolázottságukkal arányos. Ezért a születések mögötti jelenlegi családi
struktúrát meg kell fordítani. A következő generáció értéke elsősorban a
mögöttük álló családi struktúrán múlik.
Már sokadszor leírtam.
„Ha a családok felső harmadában születne
annyi gyerek, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a
felsőben, ötven év múlva háromszor olyan magas lenne az egy lakosra jutó
jövedelem, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.”
Valami hasonló
okkal magyarázom a Nyugat utolsó évezredének sikerét is. A kiscsaládos
jobbágytársadalomban tíz évvel később, több tapasztalattal a szülők nevelték a
gyermeküket. Ezzel szemben a nagycsaládos társadalmakban a szülők nem
rendelkeztek az általuk megtermelt jövedelemmel, és a gyermekeiket sem annyira
a munkaképes szülők, mint inkább a munkára nem fogható rokonság nevelte.
A nyugat-európai feudális társadalom
felbomlásával megszűnt az eddig alkalmazott születéskorlátozás, de a
megszerzett fölény biztosította a túlnépesedés elviselhetőbbé tételét.
Egyrészt megtízszereződött Nyugat-Európa
élettere, másrészt a gyarmatosítás külső forrásból jelentős többlet jövedelmet
biztosított.
Jelentőségéhez
képest alig kap hangsúlyt Európa történetében, hogy egyrészt a második évezred
első felében egyedüli módon sikerült mintegy harmadával csökkenteni a
születések számát, másrészt az évezred második felében a viszonylag lakatlan új
kontinensek felfedezésével megtízszereződött a Nyugat élettere.
Európa utóbbi
ötszáz éves történelme merőben másként alakul, ha nem népesítheti be az 50
millió négyzetkilométernyi Amerikát és Ausztráliát. Fajunk történetében az volt az első, és egyetlen eset, amikor egy
kultúra történelmi élettere egyáltalán jelentősen, nemhogy tízszeresére növekedhet.
Majd az ipari
forradalomnak köszönhetően Európa olyan technikai fölénybe kerül, hogy az egész világgazdaságot kizsákmányolhatja.
A gyarmatok kizsákmányolása gyakran felvetődik, mégsem találtam olyan
tudományos felmérést, ami megmutatja a
gyarmatosításnak köszönhetően mennyi külső jövedelem áramlott Nyugat-Európába.
Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy ez a jövedelem Nyugat-Európa nemzeti
jövedelmének 10-20 százaléka volt. Ekkora külső forrásnak még a tizedét sem
élvezhette egetlen másik kultúra.
Ezért kellene
felmérni, hogy mekkora túlnépesedést
vezetett le a kivándorlás, és mekkorát tartott el a gyarmatok kizsákmányolása.
Ezek tükrében
felmérhető, hogyan volt Európa nyugati felén elviselhetőbb a túlnépesedési
nyomás a második évezred második felében.
Ami az oktatást illeti.
Ezen a téren
nemcsak a Távol-Kelet, de Közel-Kelet is jóval előttünk járt. A kínai oktatási rendszer több évezreden át
a mandarinképzésen keresztül szelektálta a császári hatalom végreható
apparátusát.
A kínai oktatási
rendszer hatékonyágát a keresztény vallású Nyugat egyáltalán nem vizsgálta.
Mindent, ami nem keresztény, pogányságnak, elmaradottságnak minősített.
A Közel-Kelet oktatási rendszere is,
egészen a 17. századig, messze Európa előtt járt. Mohamed vallása a
képzést, a tudományok ápolását nem rendelte a vallás klérusa alá. Európában az
oktatás lényegében a keresztény vallás igényéhez igazodott, a tudományt fejlődését
sokkal inkább fékezte, mint serkentette. Ezt csak a reformáció.
Szinte
középiskolás diákkorom óta irritált, ahogyan a történelemoktatásunk a muzulmán
kapcsolatunkat minősítette. Mohácsot még a magyarországi református egyházak is
tragédiának fogják fel. Egy pogány, ázsiai birodalom igázta le a keresztény
Magyarországot. Azt, hogy Mohács idején az Oszmán Birodalom nemcsak magasan a
magyarországi, de magasan a nyugat-európai szint felett állt mind a tudományokban,
mind az írás-olvasásban, mind a vallási türelem tekintetében. A kor
legfejlettebb európai városa Isztanbul volt.
Ami pedig a puritanizmust illeti.
Az elmúlt száz
év világtörténelmének legnagyobb tanulsága, hogy a társadalom élvonalába csak a puritán erkölcsű népek kerülhetnek. Ez
ad különös jelentőséget a reformáció történelmi szerepének. Ez is ötszáz éve
tabutéma országunkban. A
történelemfelfogásunk mindmáig az ellenreformáció erőnek hatása alatt maradt.
Történelemoktatásunkban
kevés említés történik arról, hogy az
oszmán hódoltságnak köszönhetjük a reformáció hazai meggyökeresedését, Erdély
aranykorát, a Hódoltsági Térségben a települések önkormányzatait, a
paraszt-polgárosodást.
Az Oszmán
Birodalom szerepét is úgy kezeljük, mint a szovjeturalomét. Csak a negatív
hatásait vesszük tudomásul, a pozitíveket szinte bűn megemlíteni.
Az én
történelemfelfogásom szerint nem a Mohácsi Csata elvesztése volt a nagy nemzeti
tragédiánk, hanem az oszmán szultán kudarca Bécs ostrománál.
Amennyire pozitív eseménynek tartom az
államalapításunk vezérlő motívumát, a Nyugathoz való igazodást, annyira negatív
eseménynek tartom a protestáns Európához való csatlakozási lehetőség elmaradását.
Ezt az óriási lehetőséget nem mi szalasztottuk el, hanem az európai
események fosztottak meg bennünk a lehetőségtől.
Ahogyan a nép
szinte megelőzte Géza fejedelem, és István király igyekezetét, mert gyorsan
áttért a földművelésre és a keresztény vallásra, lényegében ez történt a
reformáció megjelenése idején is. Az
ország nemes urainak és jobbágyainak nagy többsége gyorsan áttért a
reformátorok valamelyik keresztény vallására. Ezt csak a Habsburg császárok
pápai elkötelezettsége tudta megfordítani. Ezért
tartom Bécs ostromának kudarcát a reformáció kudarcának. Érthetetlennek
tartom, miért nem látják ugyanígy a hazai református egyházak.
Összefoglalás.
A magyar társadalom jövőjének kulcsa két
feladat megoldásán múlik.
A foglalkoztatást a 75 százalék fölé kell
emelni. Ennek érdekében úgy kell a munkaerő árát szabályozni, hogy az
alacsony minőségűre is legyen arányos kereslet.
A gyermekvállalást olyan formában kell
támogatni, ami nem a számuk, hanem a felnevelésük eredményével arányos. Ennek
egy elképzelhető módját írtam le a Kínában alkalmazott korlátozás átalakításáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése