2015. február 12., csütörtök

Foglalkoztatás - Demográfia

Kopátsy Sándor                   EE                 2015 02 10

Társadalomszemléletem
Foglalkoztatás - Demográfia
(Kézirat)

Azt talán senki sem vitatja, hogy a rendszerváltás a legnagyobb negatív irányú fordulatot a foglalkoztatásban hozta. A bolsevik diktatúrák vonzását a sokkal gazdagabb tőkés osztálytársadalmakban a dolgozók többségének a munkanélküliség állandó veszélyétől való megszabadulás jelentette. A liberálisok képtelenek megérteni, hogy a lakosság szegényebb kétharmada számára minden politikai reformál értékesebb a munkából való megélés biztonsága. Számukra ehhez képest másodlagos, hogy van szavazati joguk, hiszen, ha van, a fele az érintetteknek el se megy szavazni.
Ráadásul a szuverenitásunk visszatérésével ez volt szinte az egyetlen negatív változás. Elég nagyhatású azonban ahhoz, hogy az elmúlt 25 év társadalmi és gazdasági teljesítménye gyenge legyen. A hidegháború évtizedei alatt az optimálisnál nagyobb volt a foglalkoztatásunk, és a reformerek ennek hátrányait látták. A hivatalos munkaidő utáni jövedelemszerzésben valószínűleg az elsők voltunk Európában. Az ország élelmiszer, mindenekelőtt a zöldség, a gyümölcs ellátásban és a házépítésben példátlan eredményeket értünk el. Saját rezsiben, szabadidőben évente sokkal több házat építettünk, mint amennyit a rendszerváltás után a vállalati szektor.
A szuverenitásunk birtokában azonban az ellenkező végletbe estünk, jelenleg az EU 27 tagállama között a foglalkoztatásunk a legalacsonyabb. Ez sokkal több társadalmi és gazdasági kárral jár, mint az előző, a túlzott foglalkoztatás.
A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, melyik osztálytársadalom hogyan mozgósította céljai érdekében a lakosság foglalkoztatását. Ebben a tekintetben először a bolsevik és a fasiszta társadalmakban jelent meg a foglalkoztatás először társadalmi feladatként.
A gyűjtögető társadalmakban annyira önellátók voltak a családi, a törzsi szervezetek, hogy szinte csak azokon belül beszélhettünk munkamegosztásról. Közismert monumentális építkezést, mai szóval közmunkát, csak egyet, a Stonehenge-t ismerünk. Kisebbet elég sokat. Ezek már kulturális közmunkák voltak a dagály-apály járta tengerparton. Kevés munkával járt összegyűjteni a dagály által kihordott tenger gyümölcseit, tehát itt már megjelent a foglalkoztatás, mint társadalmi feladat.
Az osztálytársadalmakban azonban szinte azonnal jellemzővé váltak a nagymértékű közmunkák. A piramisok építése lényegében a munkátlanok közmunkára fogása volt. Az áradások által természetesen, munka- és csatornázás nélkül elöntött területek bevetése, betakarítása ugyanis viszonylag kevés munkaerőt igényelt. Ezért a munkaerő foglalkoztatása gyorsan felmerült. A piramisépítések előtti egyiptomi társadalomról szinte semmit sem tudunk. De minden önözéses gabonatermelő társadalomban jellemző volt a nagyarányú kincsképzés. Templomok, paloták építése jelentette a termelésben nem hasznosítható munkaerő foglalkoztatását.
A középkori agrártechnikai forradalom után a keresztény katedrálisok építése volt a legjellemzőbb közmunka. Ma is csodálatra méltó, hogy milyen katedrálisokat építettek a mai értelemben kis városok püspökei.
Az ipari forradalomig azonban alig volt foglalkoztatási probléma, mert a munkaerő a munkaadók tulajdonában maradt. A rabszolgatartó, vagy a jobbágytartó földesúr gondoskodott a szinte a tulajdonukként kezelt lakosság munkára fogásáról. Ezt jelentette az egyre több jobbágyi szolgáltatás, munkavégzés.
A bérmunkás volt az első, ahol a foglalkoztatás nem volt automatikusan megoldott. A bérmunkás ugyanis csak a megvásárolt munkaidejére volt a munkaadóé. Az pedig csak akkor vásárolta meg, ha neki ez a bérénél nagyobb jövedelmet hozott. Azt azonban a társadalomtudományok sem hangsúlyozzák, hogy a 19. századig a foglalkoztatottak jelentős aránya nem az értéktermelésben, hanem az uralkodó osztály szolgálatára volt alkalmazva. Ilyen szolgáltatást nemcsak a cselédek, szolgák jelentettek, de ilyen volt az ingyenes katonai szolgálat is.
A klasszikus közgazdaságtan fel sem vetette, hogy mekkora munkaerőt kötött le a háztartás és a gyermeknevelés. Pedig ez volt a munkaerő felének, a nőknek a feladata, vitathatatlanul a legtöbb munkaidőt felemésztő munkavégzés. A háztartási munkát csak a 20. században beköszöntő tudományos és technikai forradalom tette sokszorta hatékonyabbá. A jelenkori közvélemény előtt fel sem vetődik, hogy mennyi munkával járt a kenyérsütés, a főzés, a fűtés, a mosás, és mennyivel hatékonyabb ma. Sokszor jut eszembe, mit jelentett a tűzhely felmelegítése a reggeli készítéshez. Mennyi munka volt a kenyérről, a meleg vízről, a lakás fűtéséről, ruhák mosásáról, javításáról gondoskodni. A háztartási munkák gépesítése, vállalatokban való kiszervezése tette lehetővé a nők felszabadítását, a társadalmi munkamegosztásba való bevonását.
Nem láttam még olyan statisztikát, ami megmutatta volna, hogy a munkaképes korosztályoknak mikor, hány százaléka volt mozgósítható a társadalmi munkamegosztásban való részvételre. Minden bizonnyal a 20. század elején még lényegesen kisebb, mint a század végén.
A bérmunka általánossá válása ad magyarázatot arra, hogy miért vált egyre nagyobb problémává a foglalkoztatottság. Ennek megoldására egyáltalán nem volt felkészülve sem a társadalomtudomány, sem a tőkésosztály. A 20. század elején a foglalkoztatás biztosításának ígéretével jelentek meg a szélső baloldali és a szélső jobboldali pártok. A forradalmak nem a legfejlettebb, erős polgársággal rendelkező társadalmakban, hanem az úgynevezett fél-perifériákon, a társadalmi fejlődés második vonalában jelentek meg,
Oroszországban a baloldali marxizmus. Európa nyugati felén pedig előbb a mediterrán népeknél, majd a germánoknál a fasizmusok, a jobboldali diktatúrák. Velük párhuzamosan Kelet-Ázsiában a legfejlettebb Japán, Latin-Amerikában pedig a legsikeresebb Argentína vált fasiszta diktatúrává.
A diktatúrák kezdeti sikereiket egyrészt a tőkés osztálytársadalmak tehetetlenségének és a gyarmataikhoz való görcsös ragaszkodásunknak, és a munkások és parasztok jogfosztottságának, másrészt nagyon magas munkanélküliségnek, az alacsony foglalkoztatásuknak köszönhették. A politikai és gazdasági álsággal küzdő tőkés osztálydiktatúrákkal szemben nem volt nehéz a foglalkoztatást biztosító diktatúráknak sikereseknek lenni.
A fasiszta diktatúrák azonban szinte azonnal agresszív imperialistákká váltak. A legsikeresebb, legerősebb német fasizmus önteltségében egyszerre akarta megsemmisíteni a tőkés polgárok politikai demokráciáit, és a baloldali, kommunista diktatúrát, a Szovjetuniót is. Ezzel ezeket maguk ellen összefogásra kényszerítette, és a saját vereségébe rohant.
Max Weber a század elején még csak azt látta, hogy a tőkés osztálytársadalmakat csak a puritánok képesek hatékonyan működtetni. Ez azonban a fasizmusokra is jellemző lett. A fasiszta országoknak csak a két legerősebb oszlopa, Németország és Japán, puritán volt lakosságú. Ezek nemcsak a fasiszta rendszerük között voltak a legerősebbek, hanem a háború során modernizálódni kényszerült polgári demokráciák között is sikereseknek bizonyultak.
A háborús erőfeszítések, és a háború során általánossá váló munkaerőhiány a gyarmattartó tőkés osztálytársadalmakat társadalmi reformokra kényszerítették. A bolsevik Szovjetunióval szövetkező tőkés osztálytársadalmak a háború és az újjáépítés során modernizálódtak, a tudományos és technikai forradalom igényeihez jobban igazodók lettek. A munkások és parasztok biztos, és jobban megfizetett munkát, választójogot, politikai szerepet kaptak. Ezt a folyamatot felgyorsította a hidegháború, amiben a Szovjetunió katonai erejétől, imperializmusától joggal vélő nyugati demokráciák és a távol-keleti Japán az Egyesült Államok katonai védelme alá menekült.
1990-re a Szovjetunió összeroppant a gazdasági tekintetben többszörös erejű demokráciákkal folytatott fegyverkezési versenyben.
A két szélsőséges diktatúra mindegyike hozott társadalmi eredményt azzal, hogy felszámolta a feudális és tőkés osztálytársadalmakat, ezzel megkönnyítette a társadalmi előrelépést.
A német társadalmi és gazdasági csoda nem történhetett volna meg, ha a náci fasizmus nem töri össze a poroszok társadalmi hatalmát a közigazgatásban, a bíróságokon és a hadseregben.
A japán társadalmi és gazdasági csoda sem történhetett volna meg a japán társadalomban, ha vesztes háborúval nem jár együtt a császár isteni, a katonai osztály hatalmának leépülése.
Lényegében az mondható a közép-európai és balti államokra, köztük Magyarországra is. Ezekben az országokban ugyan nem történt csodálatos felzárkózás, de a feudális kötöttségek, az arisztokrácia és a nemesség szerepét játszó úri középosztály eltűnt. Gazdasági tekintetben ugyan nem csökkent a lemaradás, de a reformok útjából eltűntek a feudális akadályok. A protestáns Nyugathoz való csatlakozásuk fő akadálya a protestáns etika hiánya maradt. Ebből fakadt az alacsony foglalkoztatás.
A kétközpontú, demokrata és bolsevik hidegháborús világgazdaság a 21. század küszöbére hárompólusúvá vált.
A fejlett Nyugat kettészakadt, a protestánsra és katolikus latinra. Ez a szétválás egyértelmű lett Amerikában. A két észak-amerikai protestáns külön úton jár, mint a latin-amerikai országok. Európa nyugati felén azonban nem akarják tudomásul venni, hogy a protestáns és a latin-keresztény kultúra képtelen azonos rendszerben integrálódni.
A tengerentúli protestánsok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, a világ élvonalába kerültek az Egyesült Államok vezetése alatt. Mind a négy ország a világ legfejlettebb tíz országa közé emelkedett, és egyedüliek lettek abban az értelemben, hogy alulnépesedettek, és nyersanyagban gazdagok. Ezzel az egyedüli olyan térséggé váltak, ami a világ túlépesedett kétharmadából befogadhatja a tehetségeket. Azt, hogy a tehetségbefogadás már ma is, és a jövőben még sokkal inkább a társadalmak közti versenyben döntő szerepet játszik, a társadalomtudományok még nem vették tudomásul. De azt sem, hogy csak ez a négy ország rendelkezik azzal az élelemtermelő technikával és területtel, ami a túlnépesedett emberiség igényét kielégítheti.
Európa fejlett protestáns országai közül ma már csak hat kis ország van a legfejlettebb tízben. Ezek Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Európa történelmi nagyhatalmai közül a második tízbe csúszott vissza Nagy-Britannia és Németország. A nyugat-európai protestánsokról elmondható, hogy nyersanyagban szegények és lakosságbefogadó képességük nem lehet jelentős.
Európa nyugati kétharmada azzal akarta hegemóniáját megőrizni, hogy magához szervezete nemcsak a kulturálisan rokon, de hozzá képest fél-perifériának számító közép-európai és balti, valamint a latin országokat. Köztük, az előző ezer évben az élcsoportba tartozó Franciaországot is, ami az ENSZ tagállamai között már csak a 23. helyen van. Franciaország kulturálisan, egyértelműen sokkal inkább a mediterrán, mind protestáns.
Az, hogy Európa nyugati kétharmada nem annyira homogén, hogy egységként működhetne nyilvánvaló volt az EU szerveződése elején is, de a vakok számára csak most válik egyértelművé.
A protestáns európai Nyugatnak tudomásul kell venni, hogy igazi közösséget csak a négy tengerentúli társával alkothat. A földrajzi távolságok legyőzése összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint az Európán belüli kulturális különbségek közös szervezetben történő működtetése. Európa protestáns államai csak a tengerentúli protestánsokkal férnek meg szoros közösségben. A latin és az ortodox keresztény országok erre eleve alkalmatlanok.
A Távol-Kelet világgazdasági élcsapattá emelkedése ma már egyértelmű. Háromszor népesebb, mint az óceánokkal elválasztott, protestáns Nyugat. Ráadásul a konfuciánus magatartás még ez európai protestánsokénál is puritánabb a tudományos és technikai forradalom által támasztott igénynek jobban megfelelő.
Max Weber a múlt század elején felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom működtetésére a protestánsok minden európai kultúránál azért hatékonyabbak, mert puritánok. Két tényt azonban nem vehetett akkor még tudomásul, hogy a távol-keleti konfuciánusok is puritánok, és a puritanizmusuk, ugyan kissé módosulva, de a tudományos és technikai forradalom új alépítményének még jobban megfelel, mint a protestánsoké.
A puritanizmus, amit ő protestáns erkölcsnek nevezett, a tőkés osztálydiktatúránál is jobban megfelel az össznépi demokráciák erkölcsi igényének. Max Weber a tapasztalatok alapján már látta a protestánsok fölényét a latin keresztényekkel szemben. Ez a fölény azonban a század végére nagyobb lett, mint a század elején volt. Azért lett nagyobb, mert a század elei tőkés osztálytársadalom még jobb minőségű munkaerővel rendelkezett, mint amennyit hasznosítani tudott. A század végére a tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben hozta a legnagyobb változást. A jelenkori fejlett társadalmak a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen igényt támasztanak. Szinte ez lett a jelenkori fejlett társadalmak szűk keresztmetszete.
Amilyen alapon az osztálytársadalmaknak három formáját, a rabszolgatartót, a feudálist és a tőkést, különböztetjük meg, a jelenkori fejlett társadalmakat tudásalapúnak nevezhetjük.
Még senki nem fogalmazta meg a tőkés osztálytársdalom, és a jelenkori össznépi demokrácia közötti legnagyobb különbséget. Az előbbi az igényénél jobb minőségű munkaerővel rendelkezett, az utóbbinak a minőségi munkaerővel szemben támasztott igénye vált kielégíthetetlenné.
A protestáns puritanizmus a minőség, az oktatás tekintetében is előtte jár a latinoknak. Max Weber még csak azt látta, hogy a protestánsok szorgalmasabbak, tisztábbak, fegyelmezettebbek, takarékosabbak, törvénytisztelőbbek, de az fel sem merült, hogy a tanulást, a tehetséget is többre értékelik. Még kevésbé vehette figyelembe, hogy a távol-keleti konfuciánusok tanulás értékelése még a protestánsokét is meghaladja.
Azt még a jelenkori társadalomtudósok sem ismerték fel, hogy mi a japán, a dél-koreai, a szingapúri és kínai csoda elsődleges oka. A konfuciánus népek évezredek óta olyan társadalmakban éltek, amiben a mandarin rendszer működött, vagyis a társadalmi előrelépés csak az oktatási rendszer szelekcióján keresztül történt.
Ezzel szemben a protestánsok ugyan kevésbé fegyelmezett tanulók, de gazdagabb a fantáziájuk, fogékonyabbak az újra, az esztétikai értékekre. Ezét várhatóan a tudományokban, művészetekben megmard a Nyugat fölénye. A tudományokban a keleti szlávok sem fognak lemaradni. A latinok pedig élen maradhatnak a művészetekben.
A három világcentrum versenyében a győzelem csak a Távol-Kelet és a protestáns Nyugat között dőlhet el. A protestáns Nyugat csak akkor maradhat az élen, ha a tengerentúli protestánsokkal egy csapatban marad.

Demográfia, oktatás és puritanizmus

A 20. század legáltalánosabb tanulsága, hogy az élre csak olyan társadalom kerülhet, amelyik a fenti három területen az élvonalhoz tartozik.
A demográfia.
Fajunk történelme egyértelműen bizonyítja, hogy a társadalmi fejlődés legnagyobb akadálya a populáció gyors növekedése volt. A gyors azt jelenti, hogy a lakosság számának spontán növekedése egész százalékok között mozgott volna. Az elviselhetőt viszont a plusz-mínusz 1-2 ezreléken belül kellett tartani.
Ez a lassú változás is csak akkor nem lesz fékező erő, ha az optimálisnál nagyobb népesség ilyen mértékben csökken, az alulnépesedett társadalmakban pedig nő. A csökkenő népességű társadalmak csak más kultúrából érkező betegségek okoztak.
Az európai kultúrák esetében ilyent, kettőt tudok.
Egyik az önözéses gabonatermelő görög gyarmatok lakosságát elpusztította, illetve elmenekülésre kényszerítette a malária. Ez megpecsételte a görög városállamok önálló politikai létfeltételeit.
A másik a Nyugat Római Birodalom városi lakosságát kipusztították a Közel Keletről behozott betegségek. Ez elpusztította az indoeurópai népek által lakott városokat, felszámolta a fejlett kultúra feltételét az urbanizációt.
Sokkal jelentősebb volt az, hogy Amerika gyarmatosítása során Európából bevitt betegségek szinte kipusztították az indián őslakosságot. Ennek a munkaerőhiánynak lett a következménye, hogy behozták a négereket, akikkel felújították a rabszolgatársadalmat. Ezzel Amerika három emberi faj kontinense lett. A gyarmatosító, főleg indoeurópai többség képezi az amerikai államok mindegyikében az uralkodó osztályt. Ezért minden amerikai állam vagy spanyol-portugál, vagy angolszász testvére a mediterrán, illetve a brit, azaz angolszász európai rokonának.
Az indián őslakosság azonban eredeti térségében a leggyorsabban szaporodó etnikum. Belátható időn belül szülőföldjükön többségben lesznek. De egyelőre nem látható, hogy mennyiségi többségük alakítsa a társadalmi felépítményt.
Az Afrikából behozott fekték is gyorsan szaporodnak. Ezek növekvő mennyiségi aránya legfeljebb olyan problémákat okoz, mint Európában a cigányság és a betelepült arabok, törökök.
Amióta felismertem, hogy minden osztálytársadalom a túl népesdési nyomásának csökkenésére kényszerült, jobban megértem az elmúlt hatezer év történelmét. Minden osztálytársadalom valahogy ösztönösen megoldotta, hogy a népességének növekedése az 1-2 ezrelék környékén maradt. Az elviselhető változáshoz való közelséget minden társdalom elsősorban a halálozás növelésével oldotta meg.
A születéskorlátozásnak egyetlen példája a nyugat-európai középkori társadalom volt, amelyik a gyermekvállaló családok számát a jobbágytelkek számához kötötte. Ezzel sikerült az első gyermekvállalást a nemi érettség után tíz évvel kitolni. Ez a módszer mintegy harmadával csökkentette az egy családanyára jutó születések számát. Azt, hogy ez sem volt elég arra, hogy ne legyen túlnépesedési nyomás, bizonyítja a tény, hogy még a középkori nyugat-európai társadalmaknak is élni kellett a halálozást okozó módszerekkel. Ennek ellenére a kisebb túlnépesedési nyomás minőségi fölényt biztosított a többi magas-kultúrákkal szemben. Ennek volt köszönhető, hogy Európa nyugati fele a többi kultúrával szemben fölénybe került.
A 20. századra azonban a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális kapcsolatokat, ezzel a születés, a gyermekvállalás a szülők akaratától függővé vált. Ezt tartom fajuk életében a legnagyobb jelentőségű találmánynak. Eddig a fajunk kénytelen volt olyan társadalomban élni, ami úgy fokozta a halandóságot, hogy a tényleges népszaporulat átlaga az ezredszázalékok körében maradt. Ettől kezdve fajunk mér nem a várható életkor függvényében egyre inkább túlszaporodó lett, hanem a szülők akaratától függővé vált volt.
Kiderült, hogy a szülők jövedelmének és iskolázottságának függvényében nem egyre több, hanem egyre kevesebb gyermeket vállalnak. A gyermekvállalási fordulatot jelentő jövedelmei szint valahol a tízezer dollár/fő, és a képzettségi szint valahol a 12 iskolai év felett van. Ennek következtében a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony szintre csökkent, ami mellett már csökkent a lakosság.
Ezt látva a fejlett társadalmakban általánossá vált a gyermekvállalás száma alapján progresszív pénzügyi támogatás. Ezzel ugyan sikerült a népesség számának gyors csökkenését megakadályozni, de nagyon erős kontraszelekció következett be. A gyermekvállalás nagysága a családi hátér színvonalával fordítottá vált. Fajunk életében először jelent meg a minőségi kontraszelekció. Éppen akkor, amikor a minőség vált a mennyiségnél sokszorta fontosabbá.
Évtizedek óta reménytelenül küzdök az olyan hazai felmérésre, ami megmutatná, hogy a családok jövedelme és iskolázottsága szerinti tízedekben mekkora a gyermekvállalás. Ebből kiderülne, hogy mennyire van igaza a közvéleménynek, hogy a gyermekvállalás a szülői háttérrel mennyire fordítottan arányos. A felnevelés hatékonysága még jobban felnagyítja a kontraszelekciót.
Fajunk múltjában a társadalom nagy többsége a gyermeknevelés tekintetében elég homogén volt, ráadásul egészen a jelenkorig a fejlett agyunknak köszönhetően, mindig jobb volt a munkaerő minősége annál, amennyit az adott technikai színvonal igényelt. Történelmünk nem ismerte a munkaerő minősségének hiányát. Az uralkodó osztály csak a számára kincseket alkotó művészekkel szemben támasztott minőségi igényt. Ennek mennyisége azonban még a lakosság egyetlen ezrelékét sem érte el.
A tudományos és technikai forradalom olyan magas szintre emelte a minőségi igényt, hogy a jelenlegi korosztályok felét diplomásokká kell képezni. Ezt a társadalmi igényt csak akkor lehet hatékonyan kielégíteni, ha a családok gyermekvállalása a jövedelmükkel és iskolázottságukkal arányos. Ezért a születések mögötti jelenlegi családi struktúrát meg kell fordítani. A következő generáció értéke elsősorban a mögöttük álló családi struktúrán múlik.
Már sokadszor leírtam. „Ha a családok felső harmadában születne annyi gyerek, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor olyan magas lenne az egy lakosra jutó jövedelem, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.”
Valami hasonló okkal magyarázom a Nyugat utolsó évezredének sikerét is. A kiscsaládos jobbágytársadalomban tíz évvel később, több tapasztalattal a szülők nevelték a gyermeküket. Ezzel szemben a nagycsaládos társadalmakban a szülők nem rendelkeztek az általuk megtermelt jövedelemmel, és a gyermekeiket sem annyira a munkaképes szülők, mint inkább a munkára nem fogható rokonság nevelte.
A nyugat-európai feudális társadalom felbomlásával megszűnt az eddig alkalmazott születéskorlátozás, de a megszerzett fölény biztosította a túlnépesedés elviselhetőbbé tételét.
Egyrészt megtízszereződött Nyugat-Európa élettere, másrészt a gyarmatosítás külső forrásból jelentős többlet jövedelmet biztosított.
Jelentőségéhez képest alig kap hangsúlyt Európa történetében, hogy egyrészt a második évezred első felében egyedüli módon sikerült mintegy harmadával csökkenteni a születések számát, másrészt az évezred második felében a viszonylag lakatlan új kontinensek felfedezésével megtízszereződött a Nyugat élettere.
Európa utóbbi ötszáz éves történelme merőben másként alakul, ha nem népesítheti be az 50 millió négyzetkilométernyi Amerikát és Ausztráliát. Fajunk történetében az volt az első, és egyetlen eset, amikor egy kultúra történelmi élettere egyáltalán jelentősen, nemhogy tízszeresére növekedhet.
Majd az ipari forradalomnak köszönhetően Európa olyan technikai fölénybe kerül, hogy az egész világgazdaságot kizsákmányolhatja. A gyarmatok kizsákmányolása gyakran felvetődik, mégsem találtam olyan tudományos felmérést, ami megmutatja a gyarmatosításnak köszönhetően mennyi külső jövedelem áramlott Nyugat-Európába. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy ez a jövedelem Nyugat-Európa nemzeti jövedelmének 10-20 százaléka volt. Ekkora külső forrásnak még a tizedét sem élvezhette egetlen másik kultúra.
Ezért kellene felmérni, hogy mekkora túlnépesedést vezetett le a kivándorlás, és mekkorát tartott el a gyarmatok kizsákmányolása.
Ezek tükrében felmérhető, hogyan volt Európa nyugati felén elviselhetőbb a túlnépesedési nyomás a második évezred második felében.
Ami az oktatást illeti.
Ezen a téren nemcsak a Távol-Kelet, de Közel-Kelet is jóval előttünk járt. A kínai oktatási rendszer több évezreden át a mandarinképzésen keresztül szelektálta a császári hatalom végreható apparátusát.
A kínai oktatási rendszer hatékonyágát a keresztény vallású Nyugat egyáltalán nem vizsgálta. Mindent, ami nem keresztény, pogányságnak, elmaradottságnak minősített.
A Közel-Kelet oktatási rendszere is, egészen a 17. századig, messze Európa előtt járt. Mohamed vallása a képzést, a tudományok ápolását nem rendelte a vallás klérusa alá. Európában az oktatás lényegében a keresztény vallás igényéhez igazodott, a tudományt fejlődését sokkal inkább fékezte, mint serkentette. Ezt csak a reformáció.
Szinte középiskolás diákkorom óta irritált, ahogyan a történelemoktatásunk a muzulmán kapcsolatunkat minősítette. Mohácsot még a magyarországi református egyházak is tragédiának fogják fel. Egy pogány, ázsiai birodalom igázta le a keresztény Magyarországot. Azt, hogy Mohács idején az Oszmán Birodalom nemcsak magasan a magyarországi, de magasan a nyugat-európai szint felett állt mind a tudományokban, mind az írás-olvasásban, mind a vallási türelem tekintetében. A kor legfejlettebb európai városa Isztanbul volt.
Ami pedig a puritanizmust illeti.
Az elmúlt száz év világtörténelmének legnagyobb tanulsága, hogy a társadalom élvonalába csak a puritán erkölcsű népek kerülhetnek. Ez ad különös jelentőséget a reformáció történelmi szerepének. Ez is ötszáz éve tabutéma országunkban. A történelemfelfogásunk mindmáig az ellenreformáció erőnek hatása alatt maradt.
Történelemoktatásunkban kevés említés történik arról, hogy az oszmán hódoltságnak köszönhetjük a reformáció hazai meggyökeresedését, Erdély aranykorát, a Hódoltsági Térségben a települések önkormányzatait, a paraszt-polgárosodást.
Az Oszmán Birodalom szerepét is úgy kezeljük, mint a szovjeturalomét. Csak a negatív hatásait vesszük tudomásul, a pozitíveket szinte bűn megemlíteni.
Az én történelemfelfogásom szerint nem a Mohácsi Csata elvesztése volt a nagy nemzeti tragédiánk, hanem az oszmán szultán kudarca Bécs ostrománál.
Amennyire pozitív eseménynek tartom az államalapításunk vezérlő motívumát, a Nyugathoz való igazodást, annyira negatív eseménynek tartom a protestáns Európához való csatlakozási lehetőség elmaradását. Ezt az óriási lehetőséget nem mi szalasztottuk el, hanem az európai események fosztottak meg bennünk a lehetőségtől.
Ahogyan a nép szinte megelőzte Géza fejedelem, és István király igyekezetét, mert gyorsan áttért a földművelésre és a keresztény vallásra, lényegében ez történt a reformáció megjelenése idején is. Az ország nemes urainak és jobbágyainak nagy többsége gyorsan áttért a reformátorok valamelyik keresztény vallására. Ezt csak a Habsburg császárok pápai elkötelezettsége tudta megfordítani. Ezért tartom Bécs ostromának kudarcát a reformáció kudarcának. Érthetetlennek tartom, miért nem látják ugyanígy a hazai református egyházak.
Összefoglalás.
A magyar társadalom jövőjének kulcsa két feladat megoldásán múlik.
A foglalkoztatást a 75 százalék fölé kell emelni. Ennek érdekében úgy kell a munkaerő árát szabályozni, hogy az alacsony minőségűre is legyen arányos kereslet.

A gyermekvállalást olyan formában kell támogatni, ami nem a számuk, hanem a felnevelésük eredményével arányos. Ennek egy elképzelhető módját írtam le a Kínában alkalmazott korlátozás átalakításáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése