A zsidóság, és Európa sorsa

Kopátsy Sándor                  EH                  2013-05-13

A zsidóság, és Európa sorsa

Talán, most az EU válságban ideje volna megvizsgálni, hogyan függ össze Európa sorsa azzal a ténnyel, hogy elvesztette a kontinens zsidóságának szinte az egészét.

A zsidóság elvesztése ugyan a kontinens történelmének egyik legnagyobb vesztesége, de talán a legnagyobb veszteség ez Lengyelország és Magyarország számára.

Azt, hogy Európa egésze, különösen annak latin és ortodox része, egyre jobban lemarad számomra régóta tudott, mégis megdöbbentett a világ legerősebb bankjairól készített rangsor. Az első tíz között csak észak-amerikai és ázsiai bank van. A második tíz között is csak három európai, két svéd és egy svájci. Az európai lemaradás elsősorban a kontinens nem puritán lakosságú országait érinti. Ezeket is annál jobban, minél nagyobb veszteség érte a zsidó etnikumukat.

Ezért megdöbbentő, hogy senki sem foglalkozik azzal, hol tartanánk, ha tízmillió zsidó élne Európában.

Arról még több alkalommal írtam, hogy a mai országunk lakossága többször tíz százalékkal gazdagabb volna, fél-félmillió zsidóval és némettel többen lennénk. Nemcsak gazdagabbak, de sokkal nyugat-európaiabbak is.

Most azon gondolkodom, hol tartana Európa egésze tíz millió zsidóval, és megtartva a germán etnikumokat ott, ahol a két háború közt voltak.

Kezdem azzal, hogy azokban az országokban volt jelentős a zsidóság aránya és szerepe, amelyek nélkülük nehezebben boldogultak volna. Másként fogalmazva, ahol polgársághiány volt. Európa keleti felén, ahol nem hagyott a Római Birodalom polgárságot. Az európai középkor legjellemzőbb karakterét azzal jellemezhetjük, hogy mekkora volt a földesúri osztály, és mekkora a városi polgárok aránya. Egyáltalán nem tudatosul, hogy a nyugat-európai feudális osztálytársadalmakban nagyon keskeny volt a földesurak aránya, és hozzájuk viszonyítva nagyon széles a polgároké. Franciaország volt erre karakterisztikusan jellemző az alig 1 százalékos földesúri osztállyal szemben 6 százalék volt a polgárok aránya. Ezzel szemben a két jelentős középkori országban fordított volt az arány, 6 százalék nemes, földesúr, és 1 százalék polgár. Ráadásul, a polgárság többsége sem az államalkotó etnikumból került ki. Magyarországon az oszmán megszállás előtt a polgárok tizede sem volt magyar.

E számok tükrében érthető, hogy az ipari forradalom nem talált polgárságot. Ez a vasúthálózat kiépítéséig csak társadalmi és gazdasági elmaradottságot jelentett. A vasúthálózat azonban a szárazföldi szállítás, árugyűjtés szempontjából tizedére csökkentette a távolságokat. Amit eddig nem lehetett áruvá váltani, hirtelen áruvá válhatott. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy azokban a térségekben, ahol nem volt az óceán felé vízi út, a súlyához képest olcsó árú nem válhatott áruvá. A vasút azonban tizedére csökkentette az utazási időt, és századára a nagyobb távolságra történő szállítás költségét.

Európa keleti felén, a 19. száza második felében csak akkor érthetjük meg a változásokat, ha szem előtt tartjuk a személyek és az áruk elviselhető időt és költséget jelentő mozgatásának a változását.

A Kárpát Medence 19. századi történelme klasszikus példája a vasút okozta változásnak.

A potenciális árúja a gabona, mindenek előtt a búza lett volna, de vízi út hiányában elviselhetetlenül drága, szinte megoldhatatlan volt. A lengyel, a román, vagy az ukrán búza tizednyi szállítási költséggel juthatott a nyugat-európai piacokra, mint a magyar. A gabona exportja még a vasút után sem válhatott versenyképes exportáruvá, mert így is kétszeres volt a fuvarköltsége, mint a lengyel és ukrán búzának.

A gazdaságtörténészek arról még írnak, hogy olcsóbb lett a nyugati piacok elérhetősége, de arról említést sem tesznek, hogyan hatott a vasút a falu és a város közti árukapcsolatra, vagyis a belföldi piacra. Pedig ez volt a sokkal fontosabb.

Az első és legfontosabb falusi áru, minek begyűjtését csak a vasút oldhatta meg, a tej volt. A tejpénz jelentett először a falusi családok számára havonta biztos, rendszeres pénzbevételt. Arról utalást sem találtam, hogy mennyi falusi termék vált hirtelen áruvá. Ilye volt a tojás, a nyúlbőr, a dió, mogyoró, a toll, aminek begyűjtése volt a betelepült zsidóság számára az első lépés a tőkés kereskedővé válás felé. Márpedig Európa keleti felén, ezeknek a begyűjtése indította útjára a zsidóság polgárosodását. A városokba gyűjtve, ezek exportja hirtelen jelentőssé vált. Valóságos kincsesbánya volna a történészek számára, hogy ezek a falusi melléktermékek exportja hogyan nőtt egyetlen generáció alatt a sokszorosára.

A falvakban hirtelen áruvá vált termékek nemcsak a zsidóság polgárosodását indították el, de a kisárutermelő paraszti társadalmak fellendülését is beindította.

A vasút rövid százada Európa keleti felén az ezer éves felzárkózási szándéknak először adott nemcsak gazdasági, de társadalmi lendületet. Az Alpoktól északra és a Rajnától keletre felgyorsult a népesség növekedése, és megindult a polgárosodás. Ezt a vasúthálózat kiépülése tette lehetővé azzal, hogy a szállítást költségét és idejét a korábbi tört részére csökkentette.

Mivel a térség krónikus polgársághiányban szenvedett, az élesztő szerepét a politikai hatalomból kizárt, de iskolázott zsidóság, és a puritán, protestáns magatartást képviselő germán kisebbségek jelentették.

Európa történészei máig nem hangsúlyozzák, hogy a vasúthálózat kiépítése és a második világháború között polgárosodásban lemaradt Közép- és Kelet-Európa országaiban felgyorsult a népszaporulat, és ennek ellenére is nőtt az egy laksora jutó jövedelem. Ezt a kort, Trianonig, a magyar történészek nem véletlenül, aranykornak nevezik. De ugyanezt lehet elmondani Oroszországról egészen a Rajnáig.

Ebben a fellendülésben élen járt a zsidóság, és a germán kisebbségek. Ezek sikere az államalkotó, társadalmilag itt fejltett feudális rétegekben, de még a parasztságban és a munkásságban is, irigységet, majd gyűlöletet váltott ki.

Megint az általam jobban ismert magyar példákra utalok.

A hatalmukban és gazdagságukban dőzsölő arisztokraták azt hitték, hogy az ügyes zsidók elhalászták előlük a meggazdagodás kínálkozó lehetőségeit. Képtelenek voltak megérteni, hogy a zsidóság azokat a lehetőségeket használta ki, melyekre ők eleve alkalmatlanok voltak. Ők rangjukon alulinak tartották, hogy a falvak parasztjaitól gyűjtsék be a tejet, a tojást, a nyúlbőrt, a tollat, stb. Még az is büdös volt nekik, hogy az összegyűjtött árút Nyugatra exportálják. De még arra is alkalmatlanok voltak, hogy a gyorsan növekvő belső piacot ellássák olcsó iparcikkekkel és gazdasági felszerelésekkel. Az ország tőkés iparának felépítésében sem vettek részt, legfeljebb a bankok vezetéséhez adták a nevüket a bankár zsidók mellé védjegyeknek.

Az úri középosztály pedig akkor vált zsidóellenessé, amikor a zsidóség kezdte elfoglalni a szabadpályákat is. A zsidó ügyvédek, orvosok, mérnökök kiszorították a vállalkozó szellemet nem ismerő urakat ezekből a jövedelmező szakmákból. A szabad pályákra alkalmatlan úri középosztály úgy érezte, hogy a zsidóság lopta el előle ezeket a szakmákat.

A magyar arisztokrácia és az úri középosztály igazán Trianon után találta meg egymást. Szegeden az arisztokraták és a dzsentri katonatisztek kötöttek szövetséget.

A lakosság támogatását a revízióval akarták megnyerni. Ennek felelt meg, hogy a zsidóság nem szerepelt jól a fronton. Ezen ugyan általánosan lehet vitatkozni, de nem érdemes, mert azt kellene bemutatni, hogy a magyar haderő erejét a magyar zsidóság adta azzal, hogy felszerelte, ellátta a frontot. A magyar arisztokraták huszár- és tengerésztisztek voltak. A dzsentrik pedig tisztek. A huszároknak és a tengerészeknek az ország érdekében, és az adott haditechnikai viszonyok mellett csak operett szerepük volt. Fontos a hadsereg felszerelése, ellátása volt, amiben az arisztokrata és dzsentri hősöknek nem volt szerepük.

Az uralkodó rétegek antiszemitizmusa talajra talált a parasztság körében is. Ők elhitték, hogy azért szegények, mert a zsidó kereskedők és értelmiségiek rohamosan gazdagodnak.

Máig nem akadt történész, aki bizonyította volna, hogy a magyar zsidóság sikeréből minden társadalmi réteg részesült. A zsidók sikere nélkül minden réteg rosszabbul járt volna.

A parasztok nyomra még nagyobb, ha nem vásárolnak fel szinte mindent a zsidók, és az olcsó iparcikkek nem kerülnek a boltokba.

A munkások számra munkahelyet a zsidó tőke teremtett.

A germán etnikumok társadalmi hatása nem volt olyan feltűnő, de jelentős. Személyes tapasztalatból csak a magyarországi svábok hatását ismerem. A sváb faluk színvonala lényegesen megelőzte a magyarokét. Ilyenkor mindig Weberre hivatkozok. A protestáns erkölcs lényegesen hatékonyabb, mint a katolikus. Ő ezt jó száz éve állapította meg, és az óta egyre inkább igaz. Ma sincs hiba az EU protestáns, azaz puritán, annál nagyobb a katolikus és az ortodox keresztény népek országaiban.

Ideje volna felismerni, hogy Európa keleti felének a legnagyobb vesztesége a zsidó és a germán etnikumok felszámolása volt. Ennek a két etnikumnak az elvesztése még száz év múlva is hatni fog. Nélkülük, a nem puritán európai országok egyre jobban lemaradnak.

Az erkölcsi bűnöket a társadalmi következményük méri.

A fentieket annak céljából írtam, hogy nem elég a zsidó és germán etnikumok eltávolítását csak erkölcsi alapon mérni. A keresztény vallás a bűnt ugyan megbocsáthatónak, és ezzel a túlvilági következmények nélkülinek tartja.

A történelem az erkölcsi bűnökért nem ad bocsánatot, és a nagyságát a következményekkel bünteti.

Európa politikusi és történészei a zsidóság nagy többségének elveszítését erkölcsi alapon kezelik, illetve megelégednek azzal, hogy elhallgatják. A következményeiről azonban szót sem ejtenek. A germán kisebbségek elvesztésben érdekeltek pedig még jobban lapítanak.

Valóban erkölcsi szempontból alapvetően eltérő a két bűn. A következményük azonban hasonlít.

A zsidóság kiirtása, és elköltöztetése ártatlanokat sújtott. A germánok esetben ezen lehet vitatkozni. A következmények mindkét esetben hasonlók. Az elkövetők hetedíziglen is bűnhődni fognak.

Amennyire tisztelettel fogadom a német kormányok őszinte bűnbánatát és kártérítését, annyira hiányolom a többiek mellébeszélését. Mint magyart, engem a mi bűntudatunk hiánya szomorít el különösen. A kor tanújaként, éltem át a magyar társadalom óriási többségének passzivitását, a hatalmi elit aktív, és a nem jelentéktelen szélsőjobb aktív részvételét.

Máig találkozom a szemérmetlen mellébeszélések miatt. Van, akik a Hitlernek átadott magyar zsidóságot egyszerűen a háborús veszteségnek tekintik.

Minden faluban van hősi emlékmű a két világháborúban elesett hősökről, de egyetlen vasútállomáson nincs emléktábla az elhurcolt zsidókról.

Hetven év után jelent meg az első könyv arról, hogy viselkedtek a magyar katonák a keleti fronton, amin sokan háborogtak, mint hazafiatlan könyvön. Pedig ebben a könyvben sincs említés arról, hogy milyen bánásmódban részesültek az aknaszedésre kivezényelt zsidó munkaszolgálatosokkal, és mennyien haltak meg a fronton.

Külön sért, hogy Horthy antiszemitizmusát úriemberi viselkedésével mentik.

A legnagyobb mulasztásunknak mégis azt tartom, hogy semmit sem közölünk arról, hogy milyen értéke jelentett a magyar társadalomban a zsidóság. Mennyivel magasabb volt az iskolázottságuk, mennyivel több adót fizettek. Pedig akkor még az iskolai bizonyítványban is szerepelt a vallás.

A magyar zsidóság ugyanis sokkal több volt a számánál, minőséget jelentett. Aki ezt elhallgatja, a bűnösségét menti.

Ha fel kellene sorolni, hogy melyik európai ország mennyit veszített a zsidóságával, biztosan a lengyelek és a magyarok lennénk az elsők.