A modern embert az emberi környezet alakítja

Kopátsy Sándor                 EB                   2013-05-03

A modern embert az emberi környezet alakítja

A jelenkori fejlett társadalmakban a természeti környezet hatása egyre csökken. Az emberek elsőssorban egymásra hatnak. Darwin még megelégedhetett azzal, hogy a természeti környezet hatását vizsgálta. Ez magyarázatot adhatott a fajfejelődésre, és ehhez nem volt szüksége arra, hogyan hat ez ember a természeti környezetére és önmagára.

Azzal, hogy az ember a gyűjtögetésről áttért a termelésre maga is a környezetét változtatóvá változott. Rajtunk kívül minden biológiai lény a természethez igazodik, mi voltunk az elsők, akik tudatosan hozzáláttunk természeti környezetünk leigázásához, igényeinknek megfelelővé tételéhez. Ettől kezdve mi nem a mutációnk és szelekciónk segítségével idomultunk nagyon lassan a természeti környezetünkhöz, hanem munkánkkal alakítottuk a környezetünket az igényeinkhez.

Annak ellenére, hogy Darwin korábban Angliában már alig volt valami maradványa az ember előtti környezetnek, ő is csak a fajok fejlődésével foglalkozott, az ember korabeli környezetének hatásával nem is foglalkozott.

Elég lett volna megnézni, hogy a 19. századi emberiség jelentős differenciálódása mitől függött. Elsősorban attól, milyen ember alkotta környezetben éltek.

Azt, hogy a nagyon eltérő természeti környezetben élő népek viselkedésében lényeges különbségek voltak, joggal lehetett magyarázni az eltérő természeti adottságokkal. Azt azonban már nem, hogy Angliában nagyon másként viselkedtek a városokban és a vidéken élők. Nemcsak a nép, de még az uralkodó osztály is. Másképpen élt, viselkedett nemcsak a vidéken élő paraszt, mint a városi munkás, de a vidéki földesúr is, mint a városi polgár.

Ezek a másságok minden osztálytársadalomban megvoltak, csak a különbségek lettek egyre karakterisztikusabbak. Ezeket a társadalmi különbségeket már nem a természeti környezet, hanem az ember által létrehozott környezet alakította.

A városlakó ember pedig már egyre inkább függetlenné vált a természeti környezettől, illetve számára elsősorban az volt a környezet, amit maga létrehozott. Az elmúlt hatezer év során fokozottan nőtt az urbanizáció, és a városi élet függetlensége a természettől.

Jelenleg a fejlett társadalmak többsége már városokban él, és a század végre már ezek lesznek számbeli többségben, és a városoknak egyre nagyobbak, és a természeti környezethez egyre inkább függetlenek lesznek.

Fajunk eddigi története jól bizonyította, hogy közel százezer év alatt a gyűjtögető ember szinte minden természeti környezethez képes volt igazodni. Ez a folyamat nagyon gyors volt, és alig járt biológiai változásokkal. A sok ezer természeti közösség nagyon különböző életformákat alakított ki, de ehhez alig volt szüksége ahhoz, hogy a biológiai lénye módosuljon.

A termelésre való áttérését követő, mintegy hatezer év alatt, minden termelőmódhoz nagyon eltérő módon igazodott, de egy-egy ilyen kultúrán belül a lakosság nagy többsége viszonylag hasonlóan élt, könnyen beilleszkedett a saját termelési közösségbe. Az életvitel elsősorban attól függően alakult, hogy ki mivel vett részt a munkamegosztásban.

Az első, az átlagtól jelentően eltérő életmódot az urbanizáció jelentett. Ez sem olyan nagyot, hogy nehézséget okozott volna a városba történő betelepülés.

Jelentős életviteli különbséget csak az uralkodó osztályhoz tartozás jelentett. De ez is annyira felületi volt, hogy könnyű volt a másik társadalomba való áttelepülés, főleg házasságkötés.

A modern társadalmakban a legjelentősebb életforma eltérés a város és a vidék között van. Ez is lassan alakult, végül azonban jelentősen más az életviteli módot, a személet, tudatot jelentett. A városi ember más társadalmi sejt volt, mint a vidéki, azaz a természeti környezetével szoros kapcsolatot tartó.

A társadalmi fejlődés motorja a városi lakosság lett.

Ennek ellenére a szinte teljes elkülönülést az utóbbi száz év, a tudományos és technikai forradalom hozta.

Kétszáz éve a városok még tele voltak haszonállatokkal, lovakkal közlekedte, harcoltak, tehenet, disznót, tartottak, a városi polgárok többségének vidéki gazdaságuk is volt.

Ezzel szemben a mai világvárosban galambokon, kutyákon és macskákon kívül ritkán lehet állatot látni.

Párizsi, nyolc éves unokám nem tudta, hogy a tejet a tehéntől fejik, és a nyers tej annyira más volt neki, hogy meg sem itta. Botránkozott, hogy mi barbár módra egy állal termékét isszuk. A szarvasmarhát félelmetes vadállatnak tartotta.

Ezzel szemben tizenévesen már a számítógépekkel bűvészkedett. Engem ő avatott be ezek kezelésébe. Az anyanyelve francia. Párizsban, a Sorbonon elméleti fizikát végzett. Kaliforniába vitték egy elméleti kutató laborba, a franciáknak is magas fizetéssel. Vietnámi nőtt vett feleségül, és amerikainak érzi magát. Nem minden unokám ilyen, de egy már olyan, akinek nem fontos, hogy nem tudta, hogy a tejet a tehéntől fejik.

A környezetemben számos fiatal tanul nyugati, angol nyelvű egyetemen, és repked a kontinensek között. Az életmódjukhoz képest az én életutam még szinte középkori, pedig a korosztályomban már az is ritkaságnak számított.

El sem tudom képzelni, hogyan alakult volna a sorsom, ha hetven évvel később születek, és mai lehetőségeim vannak. Nem is tudom elképzelni, hova jut a világ az unokám kilencven éves korára.

Magam is dicsekszem, hogy kilencven évesen ezerszer több információhoz jutok, illetve áramlik hozzám, mint kétszázötven éve Kanthoz Kőnigsbergbe, százötven éve Széchenyi Istvánhoz Budára.

Még nem találkoztam olyannal, aki megpróbálta végiggondolni, hova jut az ember száz év múlva. Megértem, hiszen nekünk sem volt fogalmunk arra, hova jutunk mára. Ráadásul, egyelőre gyorsulnak a változások. Fogalmunk lehet arról, hogy ezek a változások hogyan fognak visszahatni a kor emberének tudatára.

A napokban olvasom, hogy a mobil telefonok száma elérte az emberiség létszámát. Azt még könnyű elfogadni, hogy lényegesen mások leszek az emberek azzal, hogy az egész világgal képesek naprakészen kommunikálni, de arról fogalmunk sem lehet, hogy milyen lesz ez a másságuk.