Kopátsy
Sándor PP 2012-08-24
KÉT ÖRVENDETES ÍRÁS
A sorsom nem
kényeztetett el abban, hogy a magyar újságok segítettek volna a tájékozódásban.
A rendszerváltás előtt csak az jelenhetett meg, amit a hatalom érdekét nem sértette.
Az óta pedig szinte csak a kudarcok feletti öröm cenzúráz. Annak van hírértéke,
ami a másik politikai tábornak kudarc. Ezért aztán különösen örülök, ha
megjelenik olyan is, ami az ország érdeke, a napi politikai érdekek felett áll.
Az elmúlt két
napon két ilyen írás jelent meg a Népszabadságban.
Az egyik a
magyar sportpolitikáról, a másik a Duna szabályozásról szól.
Ami a magyar sportpolitikát illeti.
A cikket egy
olyan illetékes írta, aki az előző kormányok idején a téma egyik felelőse volt.
Most, hogy félre van állítva, kifejtheti a véleményét. Tekintettel arra, hogy a
jelenlegi kormánynak a sikeres olimpiai szereplésük feletti indoktalanul nagy
lelkesedését lohasztja le, nyilvánosságot is kapott.
Azzal, amit
leírt, tejesen egyetértek. Egyetértettem már 1936-ban is. Az ország politikai
elitje nacionalista céljai érdeke alá rendeli a sportpolitikát. Ez jellemezte
mind a két világháború között az úri középosztály, mind a bolsevik megszállás
alatt a Rákosi és a Kádár rendszerét, mind a rendszerváltás utáni politikát.
Rendszerek változhatnak, az ország nacionalista sportpolitikája marad.
A sport mindig
érdekelt. Tizenévesen a sport mindennél jobban érdekelt. Társadalomtudósként
megtanultam, hogy a sportpolitikai az egyik megbízható mutatója annak, milyen a
társadalom. A politikai hatalom ugyan a saját ideológiájához alakíthatja a
társadalmat, de abban közös, hogy a cirkusz kell a tömegeknek.
1936-ban a
berlini olimpia a fasizmus reklámja volt. Már akkor is tudtam, hogy a mi
rendszerünk sokkal könnyebben idomul a fasizmushoz, mint akár a liberális
demokráciához, akár a baloldalisághoz. Ebből a szempontból szelektálta az
olimpiára küldött sportolókat. Nemcsak a zsidókat hagyta itthon, hanem még az
is elvárta, hogy aki ki kar menni, a nem magyaros hangzású nevét cseréje le.
A sportban az a
lehetőséget kereste, a testkultúrát abban látta, hogy a fiukból jó katonák
legyenek. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy két táborra szakad a világ,
demokratákra és antidemokratákra.
A nyugati
demokráciák már a tömegsportokra, arra is a piacon keresztül koncentrálnak. A
Nemzetközi Olimpiai Szövetséggel az volt a bajuk, hogy túl komolyan veszik az
amatőrséget. A piac számára legfontosabb sportok jelentős hányada nem is
szerepelhetett az olimpiákon. A piac azonban cirkuszt, gladiátorokat akar.
Az
antidemokráciák, akkor már ez fasizmus formájában virágzottak, a sportban a
nemzeti tudat erősítésének eszközét látták a versenysportban. Azt Hitler
kezdte, Sztálin folytatta, mi voltunk az összekötők, és a kelet-németek a
legjobb tanítványok.
Többször
leírtam, hogy a Trianon utáni magyar
sportpolitika, rendszertől függetlenül, a minél több érem a minél kisebb költséggel
elvre épült. Ebből az következik, hogy az a mi nemzeti sportunk, amit a
piac nem érdekel, mert a tömegek nem űzik, és nem nézik, ezért a piac sem
karolja fel.
Annak örültem,
hogy ezt, finomabban fogalmazva, egy félreállított sportpolitikus végre leírta.
A Duna-politikánk.
Történészként azt
hirdettem, hogy a Nyugathoz való ezer éves közeledésünk fő akadálya az volt,
hogy a Nyugat felé nem volt hajózható. Mi csak a nálunk is kevésbé fejlettek
felé orientálódhattunk.
Ezért jelentett
a számunkra a vasút, a Nyugathoz való közeledést. A vasútnak köszönhettük, hogy
polgáraink, és áruink tized annyi idő alatt és költséggel juthattak Nyugatra.
Ez a közelség az olcsó gabonának még mindig elviselhetetlenül drága volt. Ehhez
az olcsó vízi útra lenne szükségünk. Ennek létrehozása érdekben szükséges
műtárgyak 90 százalékát létrehozták a németek és az osztrákok. Örültem, amikor
Csehszlovákia felvetette a szlovák-magyar szakasz kiépítését. Már félig készen
voltak a művek, amikor az országunk visszanyerte a szuverenitását, amit arra
használt, hogy felrúgjuk a szerződéseket.
Húsz éven
keresztül változtak a kormányok, de nem csökkent azok nacionalizmusa. Görcsösen
ragaszkodunk egy alig száz kilométeres gyorsfolyású szakaszhoz, aminek egyetlen
zsilipes gát elég volna a hatékony használhatóságához, de mi meghajolunk a
politikai tekintetben súlytalan zöldek hisztériájához.
Annak ellenére,
hogy semmi reményem nincs az észre-térésünkre, mégis örültem az írásnak.
Ilyenek az ország sorsáért aggódóknak az
örömei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése