2012. augusztus 28., kedd

KÉT ÖRVENDETES ÍRÁS


Kopátsy Sándor                  PP                  2012-08-24

KÉT ÖRVENDETES ÍRÁS

A sorsom nem kényeztetett el abban, hogy a magyar újságok segítettek volna a tájékozódásban. A rendszerváltás előtt csak az jelenhetett meg, amit a hatalom érdekét nem sértette. Az óta pedig szinte csak a kudarcok feletti öröm cenzúráz. Annak van hírértéke, ami a másik politikai tábornak kudarc. Ezért aztán különösen örülök, ha megjelenik olyan is, ami az ország érdeke, a napi politikai érdekek felett áll.
Az elmúlt két napon két ilyen írás jelent meg a Népszabadságban.
Az egyik a magyar sportpolitikáról, a másik a Duna szabályozásról szól.
Ami a magyar sportpolitikát illeti.
A cikket egy olyan illetékes írta, aki az előző kormányok idején a téma egyik felelőse volt. Most, hogy félre van állítva, kifejtheti a véleményét. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi kormánynak a sikeres olimpiai szereplésük feletti indoktalanul nagy lelkesedését lohasztja le, nyilvánosságot is kapott.
Azzal, amit leírt, tejesen egyetértek. Egyetértettem már 1936-ban is. Az ország politikai elitje nacionalista céljai érdeke alá rendeli a sportpolitikát. Ez jellemezte mind a két világháború között az úri középosztály, mind a bolsevik megszállás alatt a Rákosi és a Kádár rendszerét, mind a rendszerváltás utáni politikát. Rendszerek változhatnak, az ország nacionalista sportpolitikája marad.
A sport mindig érdekelt. Tizenévesen a sport mindennél jobban érdekelt. Társadalomtudósként megtanultam, hogy a sportpolitikai az egyik megbízható mutatója annak, milyen a társadalom. A politikai hatalom ugyan a saját ideológiájához alakíthatja a társadalmat, de abban közös, hogy a cirkusz kell a tömegeknek.
1936-ban a berlini olimpia a fasizmus reklámja volt. Már akkor is tudtam, hogy a mi rendszerünk sokkal könnyebben idomul a fasizmushoz, mint akár a liberális demokráciához, akár a baloldalisághoz. Ebből a szempontból szelektálta az olimpiára küldött sportolókat. Nemcsak a zsidókat hagyta itthon, hanem még az is elvárta, hogy aki ki kar menni, a nem magyaros hangzású nevét cseréje le.
A sportban az a lehetőséget kereste, a testkultúrát abban látta, hogy a fiukból jó katonák legyenek. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy két táborra szakad a világ, demokratákra és antidemokratákra.
A nyugati demokráciák már a tömegsportokra, arra is a piacon keresztül koncentrálnak. A Nemzetközi Olimpiai Szövetséggel az volt a bajuk, hogy túl komolyan veszik az amatőrséget. A piac számára legfontosabb sportok jelentős hányada nem is szerepelhetett az olimpiákon. A piac azonban cirkuszt, gladiátorokat akar.
Az antidemokráciák, akkor már ez fasizmus formájában virágzottak, a sportban a nemzeti tudat erősítésének eszközét látták a versenysportban. Azt Hitler kezdte, Sztálin folytatta, mi voltunk az összekötők, és a kelet-németek a legjobb tanítványok.
Többször leírtam, hogy a Trianon utáni magyar sportpolitika, rendszertől függetlenül, a minél több érem a minél kisebb költséggel elvre épült. Ebből az következik, hogy az a mi nemzeti sportunk, amit a piac nem érdekel, mert a tömegek nem űzik, és nem nézik, ezért a piac sem karolja fel.
Annak örültem, hogy ezt, finomabban fogalmazva, egy félreállított sportpolitikus végre leírta.
A Duna-politikánk.
Történészként azt hirdettem, hogy a Nyugathoz való ezer éves közeledésünk fő akadálya az volt, hogy a Nyugat felé nem volt hajózható. Mi csak a nálunk is kevésbé fejlettek felé orientálódhattunk.
Ezért jelentett a számunkra a vasút, a Nyugathoz való közeledést. A vasútnak köszönhettük, hogy polgáraink, és áruink tized annyi idő alatt és költséggel juthattak Nyugatra. Ez a közelség az olcsó gabonának még mindig elviselhetetlenül drága volt. Ehhez az olcsó vízi útra lenne szükségünk. Ennek létrehozása érdekben szükséges műtárgyak 90 százalékát létrehozták a németek és az osztrákok. Örültem, amikor Csehszlovákia felvetette a szlovák-magyar szakasz kiépítését. Már félig készen voltak a művek, amikor az országunk visszanyerte a szuverenitását, amit arra használt, hogy felrúgjuk a szerződéseket.
Húsz éven keresztül változtak a kormányok, de nem csökkent azok nacionalizmusa. Görcsösen ragaszkodunk egy alig száz kilométeres gyorsfolyású szakaszhoz, aminek egyetlen zsilipes gát elég volna a hatékony használhatóságához, de mi meghajolunk a politikai tekintetben súlytalan zöldek hisztériájához.
Annak ellenére, hogy semmi reményem nincs az észre-térésünkre, mégis örültem az írásnak.
Ilyenek az ország sorsáért aggódóknak az örömei.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése