A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS KÖLTSÉGE

Kopátsy Sándor                  ED                  2012-08-23

A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS KÖLTSÉGE

Nyolcvan éves koromban ismertem fel, hogy a fajunk történetének kulcsát a szaporodási törvényén keresztül lehet megérteni. Ez íratta meg velem azt a könyvet, amiben bizonyítom, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata volt a túlnépesedés lefékezése. Minden olyan társadalom, aminek a népszaporulata meghaladja a néhány ezreléket, csak osztálytársadalom formában működhet.

Ez a felismerés igazolta, hogy az osztálytársadalom a túlnépesedő társadalom objektív felépítménye. Ebben tehát Marxnak igaza volt. Abban tévedett, amikor az osztálytársadalmon való túllépést elképzelte a nélkül, hogy megszűnne a túlnépesedés. Sőt olyan új társadalmat képzelt el, és akart erőszakkal megvalósítani, amiben még a korábbinál is nagyobb lett volna a túlnépesedés, mivel első feladatai kikapcsolták volna a népesség növekedését fékező eszközöket. Nem gondolta végig, hogy az általa elképzelt szocialista és kommunista társadalom megsokszorozta volna a népesség növekedési rátáját. Ezzel, ha Marx elképzelési szerinti társadalom létre jöhetett volna, még a korábbinál is indokoltabbá válik az osztálytársadalom. Hiszen annak elkerülhetetlen indokoltságát éppen az elviselhetőnél gyorsabb népszaporulat hozta létre.

Azt a tényt, hogy a népesség néhány ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen társadalmi teherrel jár, már fiatal közgazdászként megtanultam. Akkor ismertem meg, hogy a társadalom újratermelési költségei között figyelembe kell venni mind a következő nemzedék költségét, és vagyonát is. Ha növekszik a lakosság, akkor a növekmény felnevelése és vagyonigényének kielégítése nem újratermelés, hanem felhalmozás.

Az egy lakos felnevelése, és öregkori eltartása. Ennek összege a munkaképes korig, és a munkaképes kor utáni évek számának, és az egy laksora jutó fogyasztás bizonyos hányadának a szorzata. Ez a szorzat nagyon változó. A jelenlegi fejlett társadalmakban kialakuló nagyon változik a társadalmi fejlődés és az életmód függvényében.

Felnevelés.

Nagyon változott a munkaképessé válás ideje. A gyűjtögető társadalmakban nagyon korán megtörtént, hiszen a gyűjtögetés számos formája már a gyermekek számára is produktív munkalehetőséget ad. A kisárutermelésben is korán munkára fogták a gyerekeket. Az ipari forradalom első századában még általános volt a gyermekmunka, a 15 éves korú munkaképesség, amit a közgazdaságtudomány máig is használ, elfogadható volt. A jelenkori fejlett társadalmakban pedig jól belenyúlik a 20-as évekbe. Ez is megoldódna akkor, ha a 15 évnél idősebb fiatalok tanulóéveit a szellemi vagyont termelő munkavégzésnek tekintenénk.

Öregkori ellátás.

A 20. század előtt ez még nem volt jelentős, hiszen egyrészt a még egészséges öregek is dolgoztak, másrészt nagyon kevesen élték túl a munkaképességi kort.

Ezzel szemben a jelenlegi fejlett társadalmakban a munkaképes kort túlélők száma, és évei megsokszorozódott. A jelenkori fejlett társadalom a megtermelt jövedelmének jelentős hányadát a munkaképes kort még el nem érőkre, és azt túlélőkre költi. Ez az összeg a népesség növekedése esetében már nem elhanyagolható. Ennek ellenére a közgazdaságtan túlzott súllyal kezeli. Ennél sokkal többe kerül a következő generáció felnevelése, és vagyonigényének kielégítése, amit figyelembe sem vesznek.

A népszaporult felnevelése.

Bármennyire egyértelmű, hogy a népszaporulat növekedése azt jelenti, hogy ezzel arányosan kevesebb jut a megtermelt nemzeti jövedelemből fogyasztásra. Ez azt jelenti, hogy a népesség létszámának változásával arányosan változik az egy lakosra jutó jövedelem. A népesség csökkenése esetén, ezzel azonos arányban nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. A növekedése estében pedig azonos arányú a csökkenés.

Sem a liberális közgazdászok, sem a nacionalista politikusok nem veszik tudomásul, hogy milyen előnyei vannak a népesség csökkenésnek és milyen hátrányai a növekedésének.

Arról pedig még felméréssel sem találkoztam, hogy mennyivel csökken az egy gyermek felnevelésének hatékonyság attól függően, hogy hány gyermek nevelése közt oszlik meg a szülők anyagi erőforrása és nevelési figyelme.

Márpedig a következő generáció minőségétől, és sokkal kevésbé a számától függ annak várható teljesítménye. A jelenkori közgazdaságtan csökkenő hatékonysága elsősorban abból fakad, hogy nem számol az egy lakosra jutó szellemi vagyon alakulásával. Márpedig minden tapasztalat azt mutatja, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban a munkaerejének minőségétől függ. Ez azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges célja az egy laksora jutó szellemi vagyon maximalizálása. Ezért mind a politikai, mint gazdasági vezetés elsőrendű feladata a következő generáció minél hatékonyabb felnevelése. Ennek ellenére erre fordít a legkevesebb figyelmet.

Mind a politika, mind a közgazdaságtan a minél több személy felnevelését tekinti céljának. Nem veszi tudomásul, hogy a több szükségszerűen alacsonyabb színvonalat jelent.

A létszámnövekedéssel járó vagonigény.

Közgazdasági személetem változását az indította el, amikor megtudtam, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény a nemzeti jövedelem mintegy négyszerese. Ez az ismeretem akkor javult, amikor felismertem, hogy a társadalmi fejlődéssel ezen belül egyre nő a szellemi vagyon aránya.

Azt csak öreg koromban vetten tudomásul, hogy minden térségnek, természeti környezet eltartó képességének van optimuma, amihez közeledve nő, azon túllépve csökken a hatékonyság. Az eltartó képesség optimuma a fejlettséggel arányosan nő. Ma mintegy százszorosa annak, ami a gyűjtögető életmódban volt.

Ennek ellenére fajunk életét szinte folyamatosan a túlnépesedettség jellemezte. Vagyis szaporább volt, mint amennyit a térség eltartó képessége megengedett. A technikai fejlődés egyre inkább lehetővé teszi, hogy egyes térségekben elviselhető, sőt akár előnyös is lehet a túlnépesedése, ha fejlettsége lehetővé teszi, hogy más térségek eltartó képességére támaszkodhasson.

Jelenleg azonban az emberiség létszáma már messze túlhaladta a földünk optimális eltartó képességét, és lényegesen jobbak lehetnének az életfeltételek, ha csak fele, vagy harmada volna a világ népessége. Ez azonban nem új jelenség, hiszen fajunk mintegy ötezer éve túlnépesedési nyomás alatt él. Ez ellen egészen az utolsó, mintegy száz évig viszonylag eredményesen védekezett azzal, hogy maga a társadalom volt a legnagyobb halálokozó. Az emberiség létszáma sokéves átlagban csupán 1-2 ezrelékkel nőtt.

Ez az ötezer éves viszonylagos egyensúly azonban mintegy száz éve felborult, és az óta a népszaporulat megtízszereződött. Az utóbbi száztíz évben a világ népessége négyszeresre nőtt. Ennek ellenére még addig sem jutottunk el, hogy a túlnépesedés tarthatatlanságát felismerjük. Ha felismernénk, akkor is még nagyon messze leszünk attól, hogy a népesség szabályozáshoz nyúljunk.

Egyelőre jelentős előrelépés volna az is, ha azt figyelembe vennénk, hogy minden egy százalékos népesség növekedéshez a nemzeti vagyont is ilyen mértékben kell növelni. Ez már elég volna annak bizonyításához, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedéssel járó vagyonigény sem teljesíthető.

A munkára nem fogottak eltartása.

A jelenlegi statisztikai mérési módszer alapján a munkaképes korosztályok 20-40 százaléka nem vesz részt a termelésben. Ezt jelzi, hogy a 15-60 éves korosztályok foglalkoztatása 60-80 százalék között mozog. Ez a szám ugyan lényegesen magasabb volna, ha értéktermelőnek tekintenének a munkaképes korban tanulókat is. Ez annál is indokoltabb, mivel a munkaképes korban a szellemi vagyonuk, vagyis a legfontosabb nemzeti vagyonrész gyarapítóit értéktermelőknek kellene tekinteni.

A makro adatokat ismerve, a modern társadalomban a lakosság nagyobbik fele nem vesz részt az olyan értéktermelésben, amire a társadalomnak igénye, szüksége van. Nemcsak a szellemi vagyon gyarapítását hagyjuk figyelmen kívül, hanem a gyereknevelőket, a háztartásvezetőket is.

Még ezek figyelembe vétele esetén is, a lakosság közel fele nem értéktermelő.

A fentiek ismerete is meggyőző arra, hogy a társadalom munkaerejének minél nagyobb arányú mozgósítása alapvető társadalmi érdek. Ennek azonban még a mérése is megoldatlan. Pedig óriásik a tartalékok.

Még ott sem tartunk, hogy figyelembe vegyük, hogy a foglalkoztatottak mennyit dolgoznak. A jelenlegi nemzetközi versenyben a legfontosabb a Nyugat és a Távol-Kelet teljesítménye. Ezek között a legnagyobb különbség abban van, hogy a foglalkoztatottak mennyit dolgoznak. Ennek a legkönnyebben megfogható mértéke az egy alkalmazottra jutó ledolgozott órák száma. Ez a Távol-Keleten 40-50 százalékkal nagyobb, mint a Nyugaton. Görögországban évi 1500 óra, Dél-Koreában 2300 óra. A nyugdíjba meneteli átlagkor a Nyugaton 60 év alatt van, Japánban 71 év.

Arról nem is lehet találni adatokat, hogy az öregek hány órát dolgoznak itt, és ott. De elég megnézni a riportokat, hogy lássuk, ebben is óriási a különbség.