Az euró övezet bukása

Kopátsy Sándor EP 2011-12-14

AZ EURÓ ÖVEZET BUKÁSA

Az egyenlítő legutóbbi számában Balázs Péter a véleményét a válságról. Az írásának az euró övezet jelenlegi válsága ad alkalmat. A sok konkrét tapasztalattal rendelkező szerző a problémák felületén marad, elmerül a tényleges gyakorlat technikai nehézségei között.

Már a bevezetőben azt hangsúlyozza, hogy az Európai Unióra jellemző „a hosszú távú tervezés és építkezés.” Sajnos, ez soha nem volt jellemző. Az ugyan igaz, hogy hosszú távú feladatba fogtak, de a hosszú távú feladathoz nem az azt igénylő elméleti alapot terezték meg, hanem gyorsan akarták Európát a világ másik két nagy agglomerációjával, Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel versenyképessé tenni.

Az fel sem merült, hogy lehet-e ennek a távlati célnak realitása. Ha ezt megvizsgálták volna, be kellett volna látni, hogy ez a cél eleve irreális, nemcsak hiányoznak, de meg sem teremthetők ennek a feltételei. A két vetélytársunkkal szemben nem lehetünk versenyképesek. Ezt azonban nem mérték fel reálian, miben és miért nem lehetünk versenyképesek, de ki sem merték mondani, hanem kitaláltak a blöfföt, legyen Európa a tudományban az első.

Azt azonban nem tisztázták, hogy miért nem lehet Európa versenyképes. Máig az sem tisztázódott, hogy mit tekintsünk Európának.

Ha ezt megvizsgáljuk, tisztázódott volna, hogy az eleve kis Európa három nagyon eltérő kultúrára oszlik. A puritánra, a mediterránra és a kelet-európaira. Ez a három kultúra annyira eltérő, hogy még a kereszténységük sem lehetett közös, nemhogy az agglomerációra való képességük.

Azt, hogy Európa nyugati és keleti fele alapvetően két eltérő kultúra, már a nyugat-európai agrártechnikai forradalom után kiderült. Ezt vettük tudomásul a kereszténység kettészakadásával.

Az óceánok meghódítása és a két Amerika beépítése nyilvánvalóvá tette, hogy nem a Földközi Tenger, hanem az Atlanti Óceán a súlypont. Ennek megfelelően a nyugati kereszténység is kettészakadt. A protestáns népek fölénye egyre nyilvánvalóbbá vált. A mediterrán térség pedig egyre inkább lemaradt. E két nyugat-európai kultúra dinamikájának különbsége nem is annyira a kontinensünkön belül, mint a két Amerikában és Ausztráliában vált nyilvánvalóvá. A volt angolszász gyarmatokban az egy főre jutó nemzeti jövedelem négyszerese a latin-amerikai országokban elértnek. Ma Észak-Amerikában fel sem merül, hogy a latin-amerikai országokkal alkossanak közösséget.

Messze mentem annak indoklásban, hogy a három európai kultúrát eleve nem lehet közösséggé szervezni.

De, aki közösséget szervez, annak ilyen messze kellett volna menni.

Ezzel szemben az Európai Közösséget a hidegháború szülte. Vagyis egy átmeneti politikai megosztottság, aminek semmi köze nem volt a kulturális határokhoz. Mivel a nyugat-európai népeknek, a frontvonal nyugati oldalán félni kellett a Szovjetunió katonai erejétől, egy táborban kényszerültek, Akárcsak a front másik oldalán jelen volt mindhárom európai kultúra, mindhárom keresztény vallás.

A hidegháború idején tehát természetes volt az egy táborhoz való tartozás, függetlenül attól, hogy kulturálisan mennyire tartoznak össze. Ennek ellenére azt az összetartozást alapnak tekintették. Ez a hidegháború végén is fennmaradt, azzal, hogy bolsevik táborhoz tartozók is a Nyugathoz tartozóknak érezhették magukat. A végén már nemcsak a Balkáni államokra, de még Törökországra és Ukrajnára is számított a brüsszeli vezetés.

Az EU csak terjeszkedett, szinte minden tagságra vágyó ország számára teljesíthető, de nem végiggondolt feltételek mellett.

Így lett az EU-nak 27 tagja és még számos felvételre számító ország.

Az EU tagság Maastrichtben meghatározott feltételei komolytalannak bizonyultak. A betartásuknak nem volt semmi biztosítéka, annak ellenére, hogy az sem jelentett volna semmi garanciát.

Az EU költségvetésnek a legnagyobb tételét az idejét múlt, eleve rossz agrárhelyzet dotálására fordították, az exportra éhes nyugat-európaiak a mezőgazdaságot magas védővámokkal és kvótákkal védték.

Aki az EU 27 tagországát, már jelenleg is, az áruk és személyek mozgásánál szorosabb unióban akarja összefogni, minden realitás érzékét elvesztette. Már a munkaerő szabad áramlása is katasztrofális helyzetbe hozta azokat a tagországokat, amelyekben a bérszínvonal a harmadát sem éri el a fejlettekének. Ez ugyan a fejletteknek jó, amíg meg tudják akadályozni, hogy munkahelyet nem találók is oda meneküljenek. Az elmaradottabbaknak is jó rövidtávon, mert munkát kapnak azok is, akik otthon feleslegesek, és jelentős megtakarított pénzt küldenek vissza a családnak. Ezért a kormányaik örömmel fogadják. De ennél sokszorosan nagyobb veszteséggel és kárral jár az, hogy az eleve hiányzó tehetségek is elvándorolnak. Márpedig az utolérésben semmi sem jelenet nagyobb féket, mint tudomány és a munkaerő elvándorlása.

Az egységes tőkepiac pedig elbukik a tagállamok nacionalizmusán. A kevésbé fejlettek ugyan örömmel fogadják a fejlettek tőkéjét, de hisztérikusan védik a saját gazdasági zászlóshajóik nemzeti tulajdonlását.

Összefoglalva:

Már az EU is túllépett azon a határon, amit a tagjainak heterogenitása megenged. Türelemre, nem további lépésekre lett volna szükség.

A taglétszám mennyiségétől megrészegülve, létrehozták az 15 tagból álló euró övezetet is. Ennek ötlete és feltételei nem voltak végiggondolva.

A 2010-es pénzügyi válság aztán megmutatta, hogy a 15 euró övezeti tagországnak legfeljebb az északnyugati fele alkalmas arra, hogy közös pénzük, bankjuk legyen.

Azt, hogy mik a közös valuta feltételei, nem gondolták végig, pedig egyértelmű, hogy közös valutájuk csak közös kultúrájú, hasonló fejlettségi szinten lévő országoknak lehet. A közös kultúráról és a hasonló fejlettségi szintről azonban az euró övezet 15 országában szó sem lehet. A finnek és a görögök közös pénze kabarében mehetne el, de nem a valóságban. Nem kisebb ostobaság az inflációtól hisztérikusan félő németek és azt természetesnek tekintő olaszok közös valutája is.

A meggondolatlan lelkesedéssel összetákolt euró övezet egyrészt lehetővé tette, hogy a kevésbé fejlett, eleve könnyelmű pénzkultúrájú tagországok menthetetlen adóság- verembe essenek, másrészt az a soha vissza nem fizethető adóság a könnyelműen hitelező fejlett tagországok fejlődését is hosszú évekre lefékezze.

Az euró övezet könnyelmű létrehozása, és működtetése évtizedre visszaveti Európa egészének fejlődési ütemét. Soha el nem képzelhető mértékben lerontja a Távol-Kelethez viszonyított helyzetét.

Az Európai Unió sietett, ennek következtében elvesztett néhány évtizedet.