A Nemzetközi Valutaalap és hazánk

Kopátsy Sándor EG 2011-12-09

A NEMZETKÖZI VALUTAALAP ÉS HAZÁNK

Történelmi előzmény.

Köztudott, legalábbis az illetékeseknek tudni kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap, röviden IMF, a liberális gazdaságpolitika fellegvára, kezdettől fogva annak a szellemében működik. Az a működése olyan sikeres volt az utóbbi ötven évben, hogy pénzügyi válságba vitte az egész Nyugatot. 2008-ban nyilvánvalóvá vált az, ami előtte 1929-ben, hogyha a piac nincs erős állami kontrol alatt, olyan méretűvé válik a munkanélküliség, amit az érintett társadalmak, mindenek előtt a fél-perifériák nem tudnak, de nem is hajlandók elviselni.

A pénzügyi piacok korlátlan szabadsága ellen már a nagy gazdasági válság előtt fellázad két mediterrán, gyarmattartó ország, Portugália és Olaszország. Az egész tőkés világot megrázó gazdasági válság hatására, az élükön Németországgal, és Japánnal, szinte minden fél-perifériához tartozó ország fasiszta lett, nagy legalábbis a politikai hatalom által irányított gazdaságra tértek át. Ebben az irányban modult el az Egyesült Államok is, Roosevelt elnöksége alatt. Ezek közös elsődleges célja a foglalkoztatás növelése, és a jövedelmek közti különbségek mérséklése volt.

Az Egyesült Államok kivételével azonban minden rendszer nacionalista, ez erősebbeké imperialista lett. Szerencsére ezek a második világháborúban elbuktak, de elbukott a liberális gazdaságpolitika is.

Bebizonyosodott, hogy a nagy, több éves háborúban a piacgazdaság működésképtelen, ezért a háború végére a fejlett, demokratikus, polgári társadalmak gazdasága, legfőbb képen a foglalkoztatás politika és pénzügyei szigorú állami irányítás alá kerültek. Ez ugyan a háború után fokozatosan felpuhult, de jó két évtizeden keresztül jellemző maradt. Máig nem vált felismertté, hogy az újjáépítési szakasz a tőkés osztálytársadalmak történelmének legsikeresebb ideje volt.

Ebből az a társadalomtudományi törvény vált igazolttá, hogy a tőkés osztályuralom csak akkor nem osztályelnyomó, ha hiány van a munkaerőben. Az ipari forradalom óta az 1940-70 közti harminc év volt az egyetlen tartós kivétel. Ebből kellett volna levonni korunk legfontosabb tanulásgát, hogy össznépi demokrácia csak ott lehet, ahol az állam gondoskodik a magas foglalkoztatásról. Ez szűnt meg 1980-ra a demokratikus Nyugaton és 1990-ben, a hidegháború végével a szocialista rendszerek bukásával, a hidegháború másik oldalán is.

Ettől kezdve elszabadult a liberális pénzpiac uralma. Egyre nőtt a pénzügyi szektor hatalma az egyik, a gyenge munkaerő munkátlansága a másik oldalon. A korlátlan mozgásszabadságot élvező pénzügyi szektorról aztán 2008-ban kiderült, hogy alkalmatlan a társadalmi egyensúly fenntartására. Még három évet kellett látni, hogy Európa nyugati felén is szétesik a pénzpiac korlátlan szabadságára épülő rendszer.

Azt, hogy a pénzpiacok korlátlan uralmát meg kell zabolázni, hogy növelni kell a foglalkoztatást, mert e nélkül nincs kiút, a közvélemény érzi, látja. Hetven éve nem volt olyan erős és széles a tömegek pénzvilág elleni hangulata, mint jelenleg az egész Nyugaton. Ezt nem lesz képes megállítani nemcsak a pénzvilág, de a liberális politika sem.

A közhangulat, mindenek előtt a demokráciákban, ahol ezt nem lehet megkerülni, erőszakkal elnyomni, ki fogja kényszeríteni a magas foglalkoztatást. Azt pedig nem lehet elérni a liberális gazdaságpolitikával. Ezért ennek a politikai hatalma fog elsőször megszűnni.

Csak olyan rendszernek lehet ereje, tartós hatalma, de még jó pénze is, amelyik úgy valósít meg 70 százaléknál magasabb foglalkoztatást, hogy ezen a szinten belül se legyen nagy a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatása.

A Nemzetközi Valutaalap megítélése.

Ha valamely világszervezetet a pénzvilág hatalmát képviselőnek lehet tekinteni, akkor a Nemzetközi Valutaalap az első.

Ráadásul a hatalma a fél-perifériákon a legnagyobb. Nálunk is. Már az új gazdasági mechanizmus, de különösen a rendszerváltás óta a magyar közgazdászok a liberális gazdaságpolitika hívei voltak. Ez a rendszerváltás előtt természetes nemzeti érdeket szolgált, hiszen a hisztérikusan piacellenes rendszerben a piac minden erősítése szabadságharc volt. A rendszerváltás után azonban átestünk a másik végletbe. A magyar közgazdászok élcsapata még a liberális, fejlett Nyugaton is lelkes liberálisnak számíthatott.

Nem csoda tehát, hogy a rendszerváltás után az IMF kedvenceinek, a liberális SZDSZ, és egyre inkább azzá váló MSZP kedvencei lettek. Ezért aztán 2010-es választási eredményt katasztrófaként éle meg az IMF helyi csapata is. A csúfos verességet szenvedett szoclib erők egyetlen hazai támasza az IMF maradt. Természetes volt tehát, hogy az itteni csapatuk őket szerette volna támogatni. Ők a magyar gazdaságpolitikai struktúrában élvezett kapcsolataikat akarták céljuk érdekében hasznosítani.

A legtermészetesebb, hogy az IBM itteni csapata az előző kormány érekében kívánt továbbra is munkálkodni. Ezt pedig egyetlen kormány sem tűrhette. Ezért lépni kellett.

Taktikai hibának tartottam, hogy a kormány azonnal tudtára adta a budapesti csapatnak, hogy mi a hatásköre, mibe, hol nézhet bele. Ők nem azért vannak itt, hogy a megbukott kormányt szolgálják, hanem bármennyire nem tetszik, nekik a mindenkori kormány a partnerük. Ezért tisztázni kell, hogy mennyire eszik ezt tudomásul. Közöljük, hogy ki, hol miben állnak rendelkezésükre. De ne az ellenzékkel, hanem a kétharmados többséget élvező kormánnyal működjön együtt, ne annak lejáratásában, hanem gazdasági sikereiben adjon segítséget. A múltat felejtsük el. Ha ebben meg tudunk egyezni, nem lesz probléma, de ha nem, mi az IMF-től egy másik, politikailag semleges csapatot kérünk. Ha önök buzgón támogattak egy olyan, átmenti kormányt, amelyiknek semmi esélye nem volt arra, hogy kormányon maradhasson a következő választáson, a mostani helyzetben olyan kormánnyal kell együttműködni, ami minden valószínűség szerint nem négy évre szól.

Mivel ezt a kompromisszumot elmulasztottuk, megromlott a viszony. Az óta az IMF-nek új elnöke van, aki azért nem annyira keményen liberális kellett volna tárgyalni a viszonyunk rendezése érdekében. Minden bizonnyal megértette volna, hogy miért fordulunk hozzá.

A rendezetlen viszony nekünk a drágább.