A társadalmi fejlődés mérhetősége

Kopátsy Sándor                 PG                  2018 01 11

A társadalmi fejlődés mérhetősége.

Hatvan éve allergikus vagyok arra, amikor a statisztikusok az országok teljesítményét a nemzeti jövedelmük növekedésével mérik. Talán azért lettem közgazdász, mert nagyon korán megtanultam, hogy az országok fejlődését nem szabad a nemzeti jövedelmük növekedésével mérni. Örültem, amikor az ENSZ statisztikusai ezt felismerték, és a tagországok társadalmi fejlettségét három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredőjével mérik. Annak ellenére, hogy az egy lakosra jutó jövedelem helyett, vagy mellette az egy lakosra jutó vagyont is figyelembe kellene venni. Általános társadalmi elvárásnak tartom, hogy nem elég a jövedelmet, azzal párhuzamosan a vagyont is mérni kell. Ennek ellenére, az ENSZ módszerét minőségi ugrásnak tekintem.

Ezért érthetetlennek tartom, hogy a számomra vitathatatlanul a legtekintélyesebb hetilap a The Economist, görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy az országok gazdasági fejlődését a nemzeti jövedelmük növekedésével méri. Az e heti számának utolsó oldalán a tíz leglassabban és a tíz leggyorsabban növekvő országot sorolja fel.

Négy ország nemzeti jövedelme csökken, a következő haté lassan növekszik. Ezek, közel hasonló sorrendben, akkor is a sereghajtók között lennének, ha az ENSZ módszere alapján rangsorolnák őket.

A másik oldalon a tíz leggyorsabban növekvő nemzeti jövedelmű ország szerepel. Ezek mindegyikében 2 százaléknál gyorsabban növekszik a lakosság, az egy laksora jutó jövedelem lassan, a vagyon pedig gyorsan csökken. A várható életkoruk és az iskolázottságuk alapján pedig a rangsor utolsó negyedében lennének. Ennek ellenére a The Economist ezeket a legjobban teljesítőknek minősítik. Pedig ezek mindegyike a szegény lemaradó társadalmak alsó harmadába tartozik. Még véletlenül sincs köztük olyan ország, amelyik a világgazdaság legfejlettebb felébe tartozik.

Nemcsak a közgazdaságtan, de a társadalomtudomány képtelen volt tudomásul venni, hogy a megtermelt táplálékból élő társadalmak azért voltak halálozást fokozók, mert képtelenek voltak az évente 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulatot eltartani. Az ember olyan szapora faj, amelyik természetes szaporulata a 25 év közeli várható életkorral van összhangban. Amíg gyűjtögetésből éltünk ehhez közel volt az átlagos életkorunk, tehát közel 140 ezer évig ilyen lassan nőtt a létszámunk. Ahogyan azonban a szántóföldi gabonatermelés és a pásztorkodás vált a létszámunk többségét ellátó életmód, elkezdett növekedni a várható életkor, és elviselhetetlenné vált a népszaporultunk.

A pásztorkodó társadalmakat kevésbé veszélyeztette az élelemhiány, hiszen az állatállományuk élő élelemtartalék volt, és mivel nagyon ritka volt a népsűrűségek a betegségek terjedése sem volt nagyon gyors. Ösztönösen azonban felismerték, hogy egyrészt a gabonaterelő társadalmak jobban élnek, és a fegyveres erejük viszonylag gyengébb, jellemzővé vált, hogy a pásztortársadalmak fegyverrel elfoglalták a gabonatermelő térségeket, és átvették életmódjukat.

A gabonatermelő társadalmak ugyan jobban és tovább éltek, de kisebb katonai erővel rendelkeztek, de ösztönösen felismerték, hogy jobban élésük csak addig tart, amíg a túlnépesedésüket viszonylag féken tudják tartani, ösztönösen halálozás okozóvá váltak. Fokozták a termelő lakosság nyomorát, és üldözték a tudásvágyat. Ezt a viselkedésüket annyira ösztönösen gyakorolták, hogy az objektív szükségessége máig is rejtve maradt. Még a materialista tudósoknál sem merült fel annak gondolata, hogy a szegény többség nyomorának és tudatlanságának a fokozása objektív szükségszerűség. Pedig elég lett volna arra gondolni, hova jutott volna az emberiség, ha évente akárcsak egyetlen százalékkal szaporodik.

Érthetetlen, hogy egyetlen társadalomtudós vagy politikus sem vetette fel, hogyan alakul a létszámunk, ha a fajunk csak egyetlen százalékkal gyorsabban szaporodik, mint ahogyan szaporodott akkor, amikor a lakosság nagy többségének elvették a jövedelme jelentős hányadát, óriási erőfeszítéssel fegyverkeztek, háborúban pusztították az embert és a vagyont. Azt már nem is említettem, hogy nem keresték annak az okát, miért kezelték az emberek tudásvágyát eredendő bűnnek.

A biológusok sem keresték annak az okát, hogy csak az embernek, és a domesztikált állatainak sokszorozódott meg a létszáma. Pedig ennek az oka világos. Csak az ember volt képes arra, hogy életterének eltartó képességét azzal növelje, hogy egyre hatékonyabb módon növényi táplálékot termel nemcsak magának, hanem az életterei eltartó képességet azzal is növeli, hogy megsokszorozza a számára hasznos domesztikált állatok számát.

Az ember abban a tekintetben is egyedüli faj lett, hogy igényeihez alakította a természeti környezetét. Az emberteremtés mitológiái az ember megjelenését nem a fajunk megjelenésével, hanem az életfeltételit a munkájával termelésből válásával azonosítja.

Nyomát sem találtam annak, hogy valaki kereste volna az okát annak, hogy minden eredeti kultúra az emberteremtés idejét a homo sapiens megjelenési helyére, az idejét pedig alig hétezer évre, és akkori életterére helyezte. Ez bármennyire egyértelmű nemcsak a zsidó vallás ószövetségében, de minden eredeti kultúrában, senki sem kereste az okát. A vallások az emberteremtést nem az ember megjelenésével azonosítják, hanem a természetből élő ember áttérését a természetet munkájával az igényeihez alakítóvá válásával azonosítja. A Nyugat tudósai ugyan tudják, hogy az ember nem a zsidó időszámítás kezdetén, és nem Mezopotámiában jelent meg, hanem mintegy 140 ezer évvel Dél-Afrikában jelent meg. Vagyis akkor, amikor a természet ajándékait gyűjtögetőből a munkájával megtermelt javakból biztosította. Fajunknak ez az előrébb lépése azonban nem az első emberpár megjelenésével, hanem már néhány térségen élő sok százezerrel történt meg.

Ennél sokkal kisebb, csupán vallási jelentősége van a kereszténység időszámítása kezdetének. Krisztus megjelenése idején semmi olyan társadalmi előrelépés nem történt, amit az időszámítás kezdő mérföldkőnek lehet tekinteni. Nem véletlen, hogy a keresztény időszámítás, amit visszafelé is számolni kell. A keresztény időszámítás nem társadalmi kezdetet, hanem csupán egy új teológia, vallás megjelenése. Ugyanaz, ami a mohamedán vallás esetében is történt. Krisztussal és Mohameddel nem egy új, fejlettebb társadalom jelent meg, hanem csupán egy új vallás.

Az ember eddigi életében csak egy nagy változást lehet mérföldkőnek tekinteni, amikor a gyűjtögetésről áttért a termelésre.

Most lehet egy másik lapvető változás megtörténéséről gondolkodni, azzal, hogy a tudásvágy nem eredendő bűn maradt, hanem a legnagyobb társadalmi eredménnyé változott.