Kopátsy
Sándor EE 2014-07-18
Modern Marx
Piketty, a
francia közgazdász akadémikus Tőke a 21.
században címmel megjelent könyve izgatja hónapok óta a közgazdászokat. Én
is azonnal felfigyeltem rá. Ami meglepett, hogy ő is, akárcsak Marx az elosztást vizsgálta. Azon botránkozik, hogy
a jövedelmek egyre jobban differenciálódnak. Azt fel sem veti, hogy milyen okok
alapján történik a jövedelemelosztás, van-e annak alépítményi feltétele. Ebben
tehát ő is marxista, de a teoretikus Marxot tudomásul sem veszi. Azt, ki
először fogalmazta meg, hogy a
társadalom felépítménye, ideológiája, politikai struktúrája csupán felépítmény,
amit az alépítménye determinál. Ezt ugyan Marx is élete végéig félretette,
kiélte magát abban, hogy az erkölcsösebb elosztással foglalkozzon, milyen módon
történjen a megtermelt javak elosztása.
Azt ugyan Marx
sem tárta fel, hogy az ő korában, a 19. század második felében, milyen okból
volt olyan a jövedelmek elosztása, amit felháborító igazságtalanságnak tartott.
Megelégedett azzal, hogy azt erkölcsi alapon rossznak és megváltoztathatónak minősítette.
A tőkésprofitját és a munkás
kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta. Ez a magyarázat a saját
elméletével ellentétes volt. Elméletéből az következett volna, hogy a tőkés
osztálytársadalom legfontosabb eleme nem az alépítménytől, hanem az egyik
tipikus felépítményi elemtől, a tulajdonformától függ. Ezzel az elméleti
bukfenccel elérte, hogy a tőkés osztálytársadalomra jellemző legfontosabb két elosztási
elem, a profit, és a munkabér, politikai akarattal, akár erőszak alkalmazásával
megváltoztatható.
Mivel Piketty
nem vallja magát materialista filozófusnak, megengedhette magának, hogy a
jelenkori fejlett társadalmak elosztását hibásnak, természetellenesnek minősítse.
Azt nem is tekintette feladatának, hogy megvizsgálja, miért olyan a jelenkori
társadalomban a jövedelem elosztás, amit ő nem tart jónak.
Ahogyan Marx nem
vizsgálta, hogy miért volt olyan a jövedelemelosztás a korabeli tőkés
társadalomban, és megelégedett azzal, hogy erkölcstelen, Piketty sem veti fel a
kérdést, miért differenciálódnak egyre jobban a jövedelmek. Pedig ugyanúgy
mindkettőnek akkor is van a tudományos magyarázata, ha az még nem felismert.
Marx korában a jövedelmek, mindenekelőtt a
tőkeprofit és a munkabár, azért volt differenciált, mert a fizikai tőkéből
kevés, a munkaerőből, és annak tudásából sok volt. Ebből fakadóan a tőkét
értéke felett, a munkaerőt és a tudást éréke alatt fizették meg. A tőkeprofit tehát nem a tőkés
tulajdonformából, hanem a tőkehiányból fakadt. A munkaerőt nem azért
zsákmányolták ki, mert a munkaadó tőkés, hanem azért mert több volt belőle,
mint amennyi tőke volt a munkaalkalmak teremtéséhez. A tudást is azért üldözték, legalábbis nem becsülték meg, mert több
volt belőle, mint a társadalom igénye.
Minderről ugyan el lehet mondani, hogy
erkölcstelen, de azt nem, hogy indoktalan.
Ezért Marxnak
sem azt kellett volna mondani, hogy a tőkés társadalom, akár erőszakkal is,
megszüntethető, hanem azt kellett volna
feltárni, hogy mi tette szükségessé mindazt, amit ő erkölcstelennek tartott.
- Meg kellett volna szüntetni a tőkehiányt,
vagyis azt, hogy a társadalom képes legyen a rendelkezésre álló munkaerő
számára munkát biztosítani.
- Meg kellett volna szüntetni a munkaerő felesleget,
ami elsősorban a népesség gyors növekedésből fakadt.
- Olyan technikára volt szükség, ami szinte
kielégíthetetlen keresletet támaszt a minőségi munkaerővel szemben. Nemcsak
Marx, de a társadalomtudományok sem vették tudomásul, hogy az ipari forradalom
hatására a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőséi igény nem nőtt,
hanem tovább csökkent. Csak azt látták, hogy a tőkés társadalom tudásvagyona
nőtt. Ez nem is vitatható, hiszen a tőkés társadalmat működtető tudásvagyon
sokkal nagyobb volt, mint a megelőző társadalmaké. Azt azonban nem vették
tudomásul, hogy a munkaerő nagy
többségével szemben soha nem volt olyan alacsony a tudásigény, mint a 19.
század végén. Az ipari forradalom olyan technikát hozott létre, amiknek
köszönhetően nemcsak a termelékenység ugrott, a munkaerő nagy többségével
szemben támasztott igény azonban a legalacsonyabb szintre csökkent.
Marx korában a
munkaerőből nemcsak sokkal több volt, mint amennyi munkaalkalom létre hozásához
volt tőke, de a rendelkezésre álló munkaerő minősége is több és jobb volt a
munkaalkalomnál. Elég arra gondolni, hogy mennyivel több ismeretre volt szükség
a céhiparokban dolgozóknak, mint a gyárak munkásinak.
Ezért lett a tőkejövedelem magasabb, a
munkabér pedig alacsonyabb.
Piketty is
figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a
jelenkori társadalomban azért differenciálódnak a korábbinál is jobban a
jövedelmek, mert a jó munkaerőből és tudásból kevés, a gyenge munkaerőből pedig
sok van.
Amíg a tőkés
osztálytársadalom tudásfelesleges volt, a jelenkori fejlett társadalmat az
igényelthez viszonyítva, tudáshiány jellemzi. Ezért kell a nagyobb tudást egyre jobban megfizeti.
Azt sem veszi
tudomásul, hogy a jövedelmek nagyobb differenciálódása abból fakad, hogy az egyedek tudásvagyona között
nagyságrenddel nagyobb a különbség, mint a fizikai erejük között. Ez már a
korábbi társadalmakban is nagyon egyértelmű volt a művészetekben és a hívatásos
sportokban. Ezen a két területen mindig nagyok voltak a jövedelem különbségek.
Ezt már akkor felismertem, amikor a rabszolgák árait olvastam. A fizikai erejük
alapján ritka volt az 1 a
2-nél nagyobb arány. Ezzel szemben a művészek, sportolók között az 1 a 100 arány sem volt ritka.
Ez még inkább
így van napjainkban. A legjobb festők, zeneszerzők, énekesek, sportolók az átlag
ezerszeresét keresik. Az alsó felük pedig meg sem élhet belőle. Milliók űzik a
labdarúgást, de a többségűk még annyit sem keres ezzel, mint mennyit rákölt.
Ezt a két ágazatot mindig a nagy anyagi és erkölcsi megkülönböztetés
jellemezte.
A jelenkorban azonban minden szakmában
óriásira nőttek a képességtől függő jövedelemkülönbségek. Szinte nincs
olyan szakma, amiben a legjobbak fizetése ne haladná meg a legmagasabb képzettségű
dolgozók átlagát. Minden szakma egyre inkább olyan lesz, mint a művészeké és az
élsportolóké, a képességtől, a teljesítménytől függően, egyre jobban
differenciálódnak a jövedelmek. Amit Piketty lát, lényegében abból fakad, hogy a képesség alapján differenciálódnak a
jövedelmek.
Azt, hogy a
jelenkor olyan oktatási rendszert követel meg, amilyen a művészek és hívatásos
sportolók képzése eleve volt, korán felismertem. Azt csak most látom, hogy a
munkaerő piacán a jövedelmek is egyre inkább úgy differenciálódnak, ahogyan a
művészek és a sportolók esetében. Ahogy egyre inkább minden szakmában a
teljesítmény a képesség alapján alakul, a jövedelmek is úgy differenciálódnak,
mint a művészet és a sport világában. A szakmákon belüli leggyengébb ötöd nem
érheti el a képzését megtérítő jövedelmet. Ezért aztán mindenkit olyan szakmára
kell képezni, amiben a felső kétharmadba kerülhet.
Az oktatáspolitikának nem a minél magasabb
képzésre, hanem a képességgel arányos képzésre kell koncentrálni. Vagyis, azt
kell bevezetni, ami a művészek és a hívatások sportolók képzésében mindig is
volt.
A képzési rendszernek a tehetségkutatásra
kell koncentrálni, vagyis mindenkit olyan képzésben kell részesíteni, amiben a
felső kétharmadba kerülhet.
Piketty is azon
háborog, hogy a tudás és tehetség alapú
társadalomban a munkaerőpiac a tudás és a tehetség arányában, egyre
differenciáltabb jövedelmeket fizet. Ez nem negatív, hanem pozitív, a
társadalom érdekét szolgáló jövedelemarány.
Más kérdés az,
hogy ez a teljesítményt maximalizáló,
nagyon differenciált jövedelemelosztás nem felel meg a minél jobb munkaerő
újratermelési érdeknek. Annak olyan jövedelemelosztásra van szüksége, ami
mellett szinte minden család anyagilag is képes a gyermekei képességarányos iskoláztatására.
Az adott kapacitás optimális hasznosítására megfelelő differenciált jövedelmek
azonban nem felelnek meg a minél jobb munkaerőt eredményező, sokkal
nivelláltabb jövedelemarányoknak. Ez a két eltérő jövedelemarányt kívánó társadalmi
érdek hatott arra, hogy minden fejlett
társadalomban progresszív adóztatás alakult ki. Nem tudatosan, de ösztönösen. Minden
fejlett társadalomban differenciáltak a jövedelmek, de ezek a progresszív
adózás lényegesen nivellálja.
Ebben az irányban hatott az is, hogy minden
fejlett társadalomban az oktatás ingyenes, vagy nagyon támogatott. Erre ott
van nagyobb szükség, ahol a szülők iskoláztatási ambíciója viszonylag kicsi. A
távol-keleti konfuciánus társadalmakban, sok évezredes történelmi tapasztalat
alapján, a szülők nagyon sok áldozatot vállalnak a gyermekeik minél jobb
iskoláztatása érdekében. Ez az igyekezet, ha nem is olyan mértékben, de rajtuk
kívül csak a protestáns Nyugaton jellemző. Ennek ellenére minden társadalom
érdeke, hogy minél kevesebb képesség maradjon kiműveletlenül. Ezt a legjobban a finnek oldották meg, ahol
lényegében minden oktatással járó költséget az állam vállal.
A kiemelkedő képességarányos oktatáshoz
mind a szülők hozzáállása, mint az állam támogatása szükséges. Az utóbbi
ott nélkülözhetetlen, ahol a gyermekvállalás a szülők jövedelmével és
iskolázottságával fordítottan arányos. Márpedig ez minden társadalomban
többé-kevésbé jellemző. Különösen ott, ahol alacsony a foglalkoztatás, magas a
tartósan munkanélküliek aránya.
Egyelőre még
egyetlen fejlett társadalom sem ismerte fel, hogy a családok gyermeknevelését semmi sem ösztönzi jobban, mint a gyermeknevelés
eredményéhez igazodó öregkori ellátás. Az öregkori ellátás még mindig a
tőkésosztály érdekét szolgálja. Az ellátás nemcsak a munkaképes korban elért
jövedelemmel arányos, de az erre a célra félretett összeget a tőkepiacon
fektetik be. Ezzel a tőzsdei keresletet, az ott kialakult jövedelmet pumpálják
fel. A liberális közgazdások még ma is az öregkori ellátás fedezetét a
munkavállalók számával bizonyítják. Teszik ezt annak ellenére, hogy az öregkori ellátás fedezte nem a járulékot
fizetők számától, hanem a járadékot fizetők jövedelmétől függ.
A közgazdászok azt
sem veszik figyelembe, hogy a szaporodó
népességgel milyen felhalmozási igény jár, illetve a csökkenő létszám mellett kevesebb
új munkahelyet kell létrehozni, és automatikusan nő az egy laksora jutó vagyon.
Piketty abban is
Marx követője, hogy mindketten nem a termelés növelésének a lehetőségeit kutatják,
hanem a meglévőt akarták minél jobban
elosztani. Ez Marx korában még érthető tévedés volt, hiszen nem ismertek
történelmi példát arra, hogy az egy lakosra jutó termelés és vagyon
növekedésének az átlaga, hosszú távon, elérte volna az 1-2 ezreléket. Piketty korában azonban a tudományos és
technikai forradalomnak köszönhetően, az emberiség kétötöde olyan
társadalmakban él, amelyekben az egy lakosra jutó növekedés néhány százalékos. A
legsikeresebb távol-keleti országokban pedig az éves növekedés megközelíti a
kétszámjegyű értéket. Ez mindenek előtt Kínára vonatozik. Márpedig olyan társadalmakban, ahol a kerek százalékot meghaladja az
egy lakosra jutó növekedés, ostobaság az elosztásra koncentrálni. Az
elosztás csak ott lehet elsődleges, ahol nem változtatható az elosztandó
összeg. Ahol az egy lakosra jutó
növekedés már elérheti az 1 százalékot, az elosztás módja másodlagossá válik,
az elosztandó összeg növekedéséhez képest.
Mivel Marx még
olyan társadalomban élt, ahol az egy lakosra jutó növekedés alig érezhető volt,
megbocsátható, ha valaki az elosztás módja felett vitatkozik. Az emberi
természet azonban olyan, hogy nem azon töri a fejét, hogy másoknak is több
jusson, hanem megelégszik azzal, hogy a meglévőből neki több jut. Marx példátlan sikere bizonyítja, hogy a
siker mindig azoknak kedvez, akik nem a tudomány törvényeihez ragaszkodnak,
hanem az emberi butaságra, illetve az ösztönökre építenek.
Nem az
elosztásra, hanem az elosztható növelése az igazi társadalmi cél, még akkor is,
ha az elosztandón csak lassan lehet változtatni. Bizonyságul elég volna Kína
példájára hivatkozni, ahol az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon évente 8
százalékkal nő, természetes, hogy az elosztás módja még azok számára is
másodlagos, akik az elosztásban viszonylag rosszul járnak. Az ilyen társadalomban az elosztás másodlagos a növekedés
optimalizálásához képest.
Piketty
példátlan sikere bizonyítja, hogy a tudományos és technikai forradalom páratlan
sikere még a tudomány képviselőit sem győzi meg arról, hogy életveszélyes
kaland az elosztás módját erkölcsi elvárások alapján bírálni, ha az a növekedés
érdekét szolgálja. Az elosztás felett
csak azon az alapon szabad vitatkozni, hogy mennyire szolgálja a növekedést. Ez
azonban sem Marxnak, sem Pikettynek nem jutott az eszébe.
Csak egy iránytű
lehet a tudomány kezében, azt vizsgálni, az elosztás módja, milyen okokból
fakad, és mennyire szolgálja az a növekedést. Súlyosan hibáznak azok, akik az elosztást erkölcsi normák alapján
bírálják.
v�0 �
� s `�
p9 lcsó, amiből sok van.
Összefoglalás.
A marxizmus azért bizonyult múló divatnak,
vallásnak, mert nem a minél több eloszthatóra, hanem az adott minél jobb
elosztására törekedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése