Tanulhatnánk Kínától

Kopátsy Sándor                   EG                 2012-06-18

TANULHATNÁNK KÍNÁTÓL

A The Economist 2012. május 25. számban 18 oldalt szentel Simon Cox Kínáról írt tanulmányának. Hatvan éve olvasom ezt a hetilapot, és jobbat nem ismerek. A korunk megismerésében ebből merítettem a legtöbbet. Ezt az írást mégis olyannak tekintem, ami a legtöbbet mondók egyike.

Ezt annak is köszönheti, hogy az elmúlt fél évszázad legjelentősebb történelmi eseményének tartom azt, ami Kínában történik. Ezt érzi Cox is, amikor a tanulmány címének Pedalling Prosperity címet adja.

Kínának valóban a kerékpáron való pedálozással kellett kezdeni. Nekik még ez volt a forradalmi mobilitás. Becsülöm, hogy nem szálltak le róla, még ma is ott használják közlekedésre a világ kerékpárjainak felét. Ehhez engem gyermekkorom nosztalgiája köt. A kerékpárral a mobilitások megtízszereződött.

Az írás olvasása közben csak ámulok, hogy mennyi munka van mögötte. Jelenleg senkinek nem tudok ennél jobb szakmai olvasnivalót ajánlani. Ennek ellenére, amit én a siker elsődleges feltételének tartok, a népszaporulat megállítása, nem is érinti. Pedig e nélkül Kína sikereiről nem beszélhetnénk. Erről azért is kellene beszélni, mert a világ másik háromötödében ez a fejlődés legnagyobb akadálya. Nem az egyetlen, de a legnagyobb.

Cox ugyan leírja, hogy 1990-2008 között 145 millió új munkahelyet teremtettek, de nem teszi hozzá, hogy ez még arra sem lett volna elég, hogy a foglalkoztatási szintet tartsák. Ha marad az 1990 előtti népességnövekedés, ma 5-600 millióval nagyobb volna a lakosság létszáma. Ez önmagában 300 millió új munkahelyet igényelne. Ennek azonban csak a felt sikerült a példátlanul magas felhalmozási hányadnak köszönhetően létrehozni.

Mi, magyarok azt is tegyük hozzá, hogy ők a gazdaság piacosítása során nem szüntették meg a veszteséges vállaltokat, amelyekben 250 millió ember dolgozott és dolgozik ma is. Tehát Kínában, a történelemben példátlanul magas felhalmozási ráta ellenére, ma az 500 millióval népesebb országban mintegy 100 millióval kevesebben dolgoznának, ha magyar módra privatizálnak.

A 145 millió új munkahely nekünk mégis sokat mond. 1990-2000 között, 10 millió lakosra vetítve, Kínában 1 millió új munkahely született. Nálunk pedig 1990 óta 2 millió szűnt meg. Most tíz év alatt 1 milliót akarunk visszahozni a munkába, de ezt még elkezdeni sem sikerült. Tegyük hozzá, hogy Kínában ma a 150 millió új munkahely mellett, ha úgy privatizálnak, mint mi, akkor 150 millióval kevesebben dolgoznának, mint 1990-ben.

Ezek a számok olyan iszonyatos különbséget jelentenek, hogy a liberális nyugat, mindenek előtt a magyar közgazdászok foglalkozni sem mernek vele.

Számomra az írás legérdekesebb része az, amikor az állami vállalatok mesterséges támogatásáról ír. Az állami nagyvállatok többsége nemcsak a reform idején, de ma is veszteséges lenne, ha a magánszektorral azonos módon mérik. Azért nyereségesek, mert számos megkülönböztető kedvezményben részesülnek. Fele kamaton kapnak bankhitelt, kedvezményeket éveznek a bérjárulék nagyságában, a hitelikra haladékot kapnak, stb.

Ezekről a veszteséges vállaltok életen tartásáról kellene beható ismereteket szerezni.

Cox is, mint a kínai bölcsesség egyik példáját említi meg a hibás beruházási döntések tárgyalása során: „Jobb egy elkezdett létesítményt befejezi, mint abbahagyni.”

Ezt én másként fogalmaznám. Nemcsak az elkezdett döntésekre, de a rossz döntés alapján veszteséges vállaltokra is igaz, hogy ezeket kisebb kár működtetni, mint leállítni.

Ez a tétel nemcsak a munkanélkülieket is eltartó társadalomra, de a tőkés osztálytársadalomra is igaz. A tőkés is csak akkor számolja fel a veszteséges mérlegű vállalatát, ha számára kisebb vagyonvesztést okoz a felszámolás, mint a veszteséges működetés. Ma már a tőkés osztálytársadalmakban sem ilyen egyszerű a leállítás feletti döntés. Még akkor sem, ha a vállat tulajdonosa számára ez a legkisebb veszteségű megoldás.

Az össznépi társadalmakban azonban már teljesen elszakadt a tulajdonos és a társadalom érdeke. Ez a szakadék annál nagyobb, minél nagyobb az állami elvonás, és minél nagyobb a munkanélküliségből fakadó társadalmi kiadás és kár.

Magyar viszonyok között még nem találtam olyan veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem volt káros a társadalomra nézve.

Nagyon leegyszerűsítve: minden olyan vállalatot le kell állítani, aminek munkaerejét annál hatékonyabb vállalkozás foglalkoztatni fogja. Nem a veszteségesség, vagy a nyereségesség a döntési küszöb, hanem a pótlás hatékonysága.

Kínában sem találtak olyan állami vállalatot, amelyik leállítás társadalmi érdek lett volna. Ezért aztán nem is számolták fel a veszteségeseket.

Cox is leírja a tényeket, de nem vonja le a következtetést. Kína csodás teljesítményét a gyermek vállalás korlátozása és a veszteséges vállatok működésének biztosítása tette lehetővé. Az elsőről említést sem tesz, a másodikat is úgy kell kihámozni. Erre egyetlen adatot közöl, hogy az állami vállatok méreg szerinti nyeresége fel sem lenne, ha nem élveznének számos kedvezményt.

A tanulmány legnagyobb hiányossága azonban az, hogy nem értékeli a kínai, általában a távol-keleti népek viselkedés kultúráját, a takarékosságot és a szorgalmat.

Leírja, hogy a bankok stabilitását a lakosság magas megtakarítási hányada bőven fedezi annak ellenére, hogy a betéti kamat nagyon alacsony, kisebb, mint az infláció. Ehhez azt kellene hozzátenni, hogy ilyén népek csak Kelet-Ázsiában élnek. Elég volna arra gondolni, hogy a mediterrán népek jelenlegi vállsága abból fakad, hogy több a hitelük, mint a megtakarításuk. Annak ellenére, hogy magasak voltak a kamatok.

A szorgalom szerepéről említést sem tesz. Elég volna egyetlen adat, Kínában a dolgozók évente 300 órával többet dolgoznak, mint az EU országokban. De nemcsak több órát, de egy óra alatt is többet.

Aki az ilyen tényezőket nem veszi figyelembe, nem fogja megérteni, mi a távol-keleti népek sikerének titka. Miért van az, hogy az elmúlt fél évszázad során a munkából csak a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus népek lettek gazdagok. A nem szorgalmas és takarékos népek akkor sem fejlődnek gyorsan, ha óriási bányajáradékot élvezhetnek, mert a sok pénztől még lustábbak lesznek.

Az utolsó hiányossága Cox írásának, hogy nem hangsúlyozza a kínai egy párti diktatúra szerepét.

- A Kínai Birodalma csak a politikai diktatúra volt képes összetartani.

- A gyermekvállalás korlátozására csak a politikai diktatúra képes.

- Az, hogy egy még szegény országban a gazdaság piacosítása csak kemény diktatúrában nem vezet politikai és gazdasági anarchiához.

- Az értelmiség politikai uralma csak diktatúrában oldható meg.

Az utóbbi akkor vált világossá előttem, amikor Cox sorait az elitképzésről olvastam. Azt már Fukuyama könyvéből megtanultam, hogy a társadalom értelmiségi elitjét csak egyetlen személy, illetve párt uralma alatt lehet a társadalom szolgálatára egybefogni.

Természetesen, azt világosan láttam, hogy nem a megingathatatlan hatom léte a probléma, hanem a hatalom birokosának minősége. Ezért alkalmatlan a vérégi örökség. Ezért jó, ha minőségi szelekció történik. Ennek látom az első megvalósulási módját Kínában. Nagy öröm ez, mert eddig még sehol nem bizonyult sikeresnek.

Oroszországban a zseniális Lenin után egyre romlott a színvonal. A végső szelekciót végző közösség, ha szűk ma közül mindig olyant választ, amelyik esetében nem kell félni az ő hatalmuk korlátozásától. Ezért aztán a bolsevik rendszerekben egyre süllyed a kiválasztott alkalmassági színvonala.

Kínában is, Mao személyében kiváló vezető szelektálódott a korlátlan hatalom élére. Halála után azonban nem volt méltó utódja. Ezt azonban a kollektív vezetés korrigálta, és Teng még alkalmasabbnak bizonyult. Az óta békésen és sikeresen történnek az utódlások.

Ennek az okát véltem felfedezi Cox írásában is. Bemutatja a Központi Pártiskolát.

Az iskola egy óriási izolált parkban van, ahol a külső és a szakmai körülmények a legfelső amerikai egyetemekre emlékeztetnek. Az 1500 diákot 1500 professzor képzi. Abban biztos vagyok, hogy a szelekció óriási, és a sok ezer éves mandarinképzés hagyományainak megfelelő. Elég volt megismerkedni a szingapúri, dél-koreai oktatási rendszerrel, amelyikek a világon a leghatékonyabbak. A kelet-ázsiai népek számára természetes a képesség alapján történő szelekció.

Az ő kultúrájukban évezredek óta természetes, hogy a képzés a képesség szelekciójára épül.

Aztán ennek tudatában értettem meg az Oszmán Birodalom sikerét, és magyarországi hatását.

Az egy pártrendszer védelmében.

Jelenleg az Egyesült Államok politikai rendszerét, alkotmányát tartom a Nyugat számára legjobbnak. Ott úgy valósul meg az egy párt rendszer, hogy minden négy évben lényegében egy párt rendszer van. Ezt az elnökválasztáskor döntik el, és a következő választásig ez az elnök az államfő. A hatalmát a törvényhozás két háza, melyikben ugyancsak két párt képviselői ülnek, a Legfelső Bíróság elnöksége, és a Jegybank elnöke, akik nem válthatók le, korlátozzák, de le nem válthatják.

Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy minél több párt osztozik, vagy akárcsak osztozhat a hatalomban, annál tehetetlenebb a kormányzat, és annál inkább a politikai harc köti le az elit figyelmét, annál kevésbé valósulhat meg valami egységes koncepció.

A több párt rendszernek a filozófiája, hogy ne lehessen visszaélni a hatalommal. Az eredménye azonban az, hogy nem lehet élni a hatalommal. Márpedig az utóbbi nagyobb kárral jár, mint a hatalom akaratának érvényesítése. A hatalom hiánya sokkal több társadalmi kárral jár, mint a túlzott ereje. Ezért nem a hatalmat kell korlátozni, hanem a lecserélésének a feltételeit kell biztosítani. Ezt oldja meg sikeresen az Egyesült Államok alkotmánya.

Ezt annak ellenére, csak öreg koromban vettem tudomásul a tapasztalataim alapján, hogy a túlpolitizálás árt a társadalomnak, fiatal koromtól fogva Móricz Zsigmond parancsát követtem. Ne politizálj, építkezz!

Öreg koromra ismét oda jutok, hogy ami jellemző volt a múltban, az megfelelt a társadalom érdekének.