Kettészakadt Magyarország

Kopátsy Sándor                  PP                  2012-06-02

Kettészakadt Magyarország:

mítosz vagy valóság?

Csizmadia Ervin ezen a címen elmélkedik Börcsök Mária hasonló címmel megjelent könyve okán.

Csizmadia írása oda vezet, hogy nem az a baj, hogyha egy ország kettészakad, hanem az, hogyan éli ezt meg. Ez az állítása aligha vitatható. Az azonban tévedés, hogy a magyar társadalomban a kettéosztottság módja a hiba. Minden modern társadalom sok részre osztott. Ma is az. Ha sem azért deformált a magyar politikai élet, mert ketté oszlott.

Egyik szerző sem veszi tudomásul, hogy minden társadalom sok olyan részből áll, amiben a részek érdekei eltérők. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább így van. A társadalmi fejlődés nem az egyre homogénebb, hanem az egyre heterogénebb felé halad.

Kezdem azzal, hogy alapvető tévedés a magyar társadalmat kettéosztottnak látni. Mindkét írás úgy választja ketté a jelenlegi magyar társadalmat, hogy az egyik oldal a kormány, a másik a szoclib tábor. A tények azonban azt mutatják, hogy szocialista és a liberális tábor eleve nem volt egy tábor.

A szocialista politikai tábor, érezve a rendszerváltást, eleve elveszette az önbizalmát arra, hogy az országot egyedül vezethesse. Az első választás előtt, és az első ciklus alatt a konzervatív Antall Józsefet tartotta a kormányzásra leginkább alkalmas erőnek, és a kulisszák mögött azon munkálkodott, hogy a közép-jobb Forumot konzervatív, alkotmányos párttá alakuljon át. Ebben a liberális SZDSZ is szövetségese lett.

Amikor a közvetkező választáson, az időközben elhunyt Antall Józsefe épített konzervatív kormány csúfosan megbukott, és az önbizalom hiányos MSZP váratlan, elseprő győzelmet aratott, az eddig a konzervatív Antall Józseffel szövetkező liberálisok, gyorsan a szocialisták szövetségeseivé váltak. A szocialisták nem mérték fel, hogy az a koalíció természetellenes és mindkét fél számára önpusztító. A szocialisták azért nyerték meg a választásokat, mert mögöttük állt a társadalom azon része, akik a liberális rendszerváltásnak a vesztesei voltak, akik nem minél több szabadságot, hanem a korábbi szerény biztonságot akarták. Ezzel szemben az abszolút többséget szerzett MSZP nemcsak koalícióra lépett a rendszerváltás nyerteseinek számító liberális polgársággal, hanem annak kezébe adta a gyeplőt.

Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a betegesen liberalizmus hiányos, a liberalizmust mereven elutasító Magyarországon volt a liberálisoknak Európában, de talán az egész világon a legnagyobb politikai hatalma, annak ellenére, hogy a liberális politika nálunk volt a közvélemény által legjobban elutasított. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ez a kormány is csak egy ciklust élhetett meg.

A következő választásból a közben egyre jobbra tolódott Fidesz került ki a legerősebb pártként. Ennek a hatalma sem maradhatott meg a következő választás után, mert egyrészt még nem volt politikai tapasztalata, és a parasztromantikus kisgazdákkal szövetkezett, másrészt nem volt képes beépülni az európai közép-jobb táborba. Ehhez túlságosan nacionalista, polgárellenes volt. Ezért megbukott, de az ország legnépszerűbb pártja maradt.

A közép-jobb Fidesszel szemben felújult a szocialisták és liberálisok szövetsége, ami még az Antall Józseftől örökölt konzervatív MDF támogatását is élvezhette. Ez azonban olyan heterogén társadalmi szövetséget jelentett, aminek az uralma csak a Fidesz táborát erősítette. Így érkeztünk el a 2010-es választásokig, ahol a Fidesz megnyerte a választási körzetek 99 százalékát. A demokráciák történetében még nem volt, és az óta sincs másik példa ilyen győzelemre. Egy ilyen győzelem az Egyesült Államokban azt jelentené, hogy a törvényhozás mindkét házában az elnök mögött 99 százalékos többség van.

2010-ben valóban példátlan fülkeforradalom történt, ami nemcsak abból fakadt, hogy a Fidesz olyan párt lett, amilyen a magyar társadalom, hanem azt is, hogy a történelemben példátlanul ostoba ellenfele volt. Ezért amikor valaki a magyar társadalom kettészakadásáról beszél, nem ismeri fel a tényt, hogy a jelenlegi magyar kormány olyan választási támogatást kapott, amire nem ismer példát a demokráciák története.

Az sem a Fidesz érdeme, hanem az ellenzék erőtlensége, hogy a választásokat követő két évben minden pótválasztást a kormány nyert meg. Az ellenzék mégsem keresi a kudarcának okát. Pedig egyszerű a válasz.

A magyar társadalom, európai politikai mérce szerint, erősen közép-jobb. Nem tudok másik olyan európai országot mondani, ahol ilyen könnyű volna győzni a közép-jobbnak mind a baloldali, mind a liberális, mind a szélsőjobb ellenfelével szemben. Ezért a magyarországi politikai harcban csak annak van esélye a győzelemre, aki maga mögé tudja állítani a közép-jobb politikai tábor közepét is. Márpedig minden a Fidesztől balra álló ellenzéki párt nem a közép-jobb felé, hanem attól balra akar támogatást nyerni.

A Fideszt, mindenek előtt Orbán Viktort azzal vádolják, hogy a liberalizmusról áttértek a közép-jobbra. Eleve politikai ostobaság egy politikai pártot azért elítélni, mert a nagyobb választási támogatáshoz igazodott. A demokrácia tagadását jelenti az, ha valaki nem azt várja el a pártjától, hogy győzzön, hanem azt, hogy maradjon elveihez következetesen ragaszkodó. Erre mondja a sikeres politikus: csak az ökör következetes. Ökörség az SZDSZ vezetőit azért méltatni, hogy annak árán is következetesek maradtak, hogy megszűntek politikai párt lenni.

Az SZSZ óriási hibát követett el azzal, hogy nem mérte fel, mennyi liberalizálást visel el a magyar társadalom. Ha felmérte volna, hogy csak a tört észét annak, amit ő erőltetett, és megelégszik kevesebbel, a befolyása nemcsak megmarad, de sikereket érhetett volna el. Márpedig a krónikusan liberálishiányos magyar társadalomban aligha tehet valaki nagyobb politikai szolgálatot, mint a liberális erők gyarapítása. Az ilyen társadalomban azonban azzal teszi a legnagyobb kárt, ha olyan sokat akar, ami már a társadalom ellenreakcióját váltja ki. Ez történt az elmúlt húsz év során.

A rendszerváltás előtt a magyar társadalom a hisztérikus bolsevik liberalizmus ellenségessége után, az első szabad választáson olyan sok liberális képviselőt küldött a parlamentbe, amire Európa erős polgári tradíciókkal rendelkező állalmokban sem volt példa. A két liberális pártból mára egy sem maradt, egyetlen liberális képviselő sem jutott a parlamentbe. A 2010-ben erős második pártként szereplő SZDSZ, eltűnt, a kisebbik, a liberális Fidesz pedig megnyerte a körzetek 99 százalékát.

Tegyük hozzá, hogy 1990-ben az SZDSZ volt a legjobb káderek által vezetett párt, a Fidesz pedig a legkevesebb politikai tapasztalattal rendelkező. Aki nem képes levonni ebből a tanulságot, és a Fideszt hibáztatja, legfeljebb azt mondhatja magáról, hogy ő következetes, akárcsak az ökör.

Tegyük hozzá, hogy az első két választáson nem volt szélsőjobb párt a parlamentben, 2010-ben a Jobbik lett a harmadik párt, ami jórészt az MSZP korábbi szavazóival jutott mandátumokhoz.

A két szerző felfogására az is jellemző, hogy a kettészakadt magyar politikai táborban a Fidesz ellentáborának tekinti a szélsőjobbot is. Soha nem azt mondják, hogy a négyötödös jobboldallal áll szemben a szocialista-liberális tábor. Márpedig, aki a jobboldali veszélytől fél, annak a kettészakadást csak úgy lehetne érteni, mint a jobb- és a baloldal szembenállását. Elfelejtkeznek arról, hogy aki balról dühödten támadja a Fideszt, az nem számíthat a Jobbik támogatására. A Jobbik erejét semmi sem gyengítheti jobban, mint a közép-jobb párt kétharmados hatalma.

A sokfelé szakadt társadalommal akkor van baj, ha politikailag sok erő él benne önálló életet. A magyar társadalomban jelenleg az a baj, hogy sok politikai érdek kíván hatalomra jutni. A társadalom számra, az volna előnyös, ha a sok érdekcsoport tudná, hogy hol vannak a politikai szövetségesei, és velük jelenének meg közös pártként. Vagyis ne sok, hanem csak két, olyan politikai tábornak legyen politikai pártja, amelyiknek reménye van arra, hogy a társadalom többségét maga mögé állítja. Ilyen erős párt csak az lehet, amelyik nem valamelyik társadalmi érdekcsoportot képvisel, hanem széles spektrumot, olyan széleset, amelyik a többséget képviselheti.

Az esetek többséggében egyetlen, erős többséget képviselő párt az optimális megoldás. Ehhez viszont szükséges, hogy ciklusonként legyen választás, amin egyetlen ellenzék eséllyel indulhat. A választáson megbukott pártnak azonban a következő választásig ne legyen hatalma. Ezért nem tartom társadalmi érdeknek, hogy a győztesnek is legyenek ellensúlyai, hogy legyenek előtte olyan akadályok, amelyek megakadályozzák abban, hogy az akarata érvényesüljön.

Először azt vizsgálom, hogy minden társadalomnak szüksége van-e egynél több pártra. Egyél több politikai erő között megosztott hatalom csak akkor szükséges, ha nem világos és egyértelmű a politikai teendő.

Az elmúlt ötezer évben, a tucatnyi kultúra, a soktucatnyi állama életében az egyetlen párt, sőt egyetlen személy uralma volt jellemző. Nem lehet azt állítani, hogy a múltban is a több párt közötti harc lett volna a társadalmi érdek legjobb érvényesítési módja. Nem tartozom az olyan társadalomtudósok közé, aki azt meri állítani, ami a múltban általános, vagy jellemző volt, sértette a társadalom érdekét.

Az elmúlt ötezer évben minden a gyűjtögetésen már túllépett társadalom osztálytársadalom volt, amiben a számában jelentételen uralkodó osztály korlátlan hatalmat élvezett, és a többség érdeke eleve nem érvényesülhetett, hiszen az volt a társadalom érdeke, hogy a többséget nyomorban tartsa, hogy a sok megszületett közül sokan meghaljanak, nehogy a társadalom túlnépesedjen.

Ma is minden túlnépesedő társadalomban tragikus következményekkel jár az, ha nem egyetlen párt, illetve egyetlen személy parancsait teljesítő szervezet élvezi a hatalmat. Ezekben a társadalmakban is több politikai erő működött volna, amelyek számára a politikai harcban elengedhetetlen volt a többséget maga mögé állítani, mindenütt elszabadult volna a népszaporulat. Márpedig a világ négyötöde ilyen túlnépesedő társadalmakban él. Tízszer gyorsabban nő a lakosság, mint amit a társadalom érdeke megengedne. A Nyugat óriási katonai és politikai túlerejét a diktatúrák ellen mozgósítja, ott is demokráciát akar, ahol az csak a társadalom érdekével ellentétesen működhet. Ezért állunk ott, hogy mára az emberiség kívánatos, mintegy kétmilliárdos száma száz év alatt hétmilliárdra ugrott, és a tízmilliárdnál sem lesz képes megállni.

Száz éve a kétmilliárd embernek a fele élt olyan társadalmakban, amelyekben erőszak alkalmazása nélkül leállt a túlnépesedés. Mára is alig nőtt ezek száma. Az akkori egymilliárd túlszaporodóból mára hatmilliárd lett. Ebből másfél milliárd lakos a Távol-Keleten azért nem szaporodik, mert ezt erőszakkal megállítják. Négymilliárd ember pedig tízszer gyorsabban szaporodik, mint megengedhető volna. Ebből következik, hogy ennek a nagy többségnek csak olyan politikai felépítmény szolgálhatja a társdalom érdekét, amely erőszakkal képes megállítani a népszaporulatukat.

Az sem tisztázódott, hogy a jelenlegi viszonyok között a diktatúrák számára sokkal nagyobb erőszak szükséges a népszaporulat megfékezésére, mint amennyi a múltban elégséges volt.

Miért?

- Az egészségügyi legolcsóbb, de leghatékonyabb vívmánya eljutottak a legelmaradottabb országokba is. ennek következében a várható életkor az évezredeken keresztül általánosnak a két- háromszorosára nőtt. A gyermekhalandóság és a szüléssel járó halálozás pedig a tört részére csökkent. Ezek önmagukban is megsokszorozta a várható népszaporulatot.

- A Nyugat katonai és politikai erőkkel akadályozza meg a korábban az egyik fő halálokozó háborúskodást.

- A Nyugat és a fejlettebb szállítási lehetőség mérsékli a katasztrófák által sújtott térségekben a nagymértékű halálozást.

Azt kellene a kor történészeinek látni, hogy ma sokkal nehezebb féken tartani a túlnépesedést, mint ahogyan ez a múltban megtörténhetett. Az elmúlt száz év azt bizonyítja, hogy az olyan társadalmakban, amelyekben az egy lakosra jutó jövedelem még a 10.000 dollár, és az iskolázottság a 12 év alatt van, sehol nem sikerült megállítani a túlnépesedést, kivéve Kínát. Ott is csak azért, mert ott a politikai hatalom tekintélye, a törvények tisztelete, a korlátlan politikai hatalomnak több évezredes múltja van.

Márpedig ilyen kultúra a gyorsan szaporodó világban nincs másutt. Ennek a legjobb példája India, ahol semmi remény arra, hogy a népszaporulatot olyan szintre lehetne leszorítani, ahol már növelni lehet az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont.

Európán belül arra is van példa, hogy a kelet-európai és a balkáni pravoszláv társadalmakban leállt a túlnépesedés. Mivel a kultúrájuk nagyon távol áll a nyugati puritanizmustól, még azokban az országokban sem lehet növelni az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont, amelyek nemzetei jövedelmük jelentős hányada bányajáradékból származik. Ennek bizonyítéka Oroszország, ahol óriási a bányajáradékból származó jövedelem, de mivel hiányzik a racionális jövedelem felhasználás és takarékosság, nincs eredmény.

Jelenleg alig másfélmilliárd ember él olyan társadalmakban, amelyikben csak a kisebbség diktatúrája képes megállítani a népszaporulatot.

Ezzel szemben a Nyugat az emberiség egészére is az olyan társadalmi felépítményt kényszerít, amelyik mellett a társadalom elsődleges érdeke, a népszaporulat megállítása nem oldható meg.

Marad tehát az emberiség mintegy hatoda, ahol nincs túlnépesedés. Ezek között is csak ott működhet hatékonyan a demokrácia, ahol a lakosság viselkedését Nyugaton a puritán, a Távol-Keleten a konfuciánus magatartás jellemzi. Mert ahol nem ilyen a lakosság magatartása, ott elkerülhetetlen a lemaradás.

A pártok közti hatalommegosztás jelenleg alig egymilliárd lakosú társadalmakban nemcsak kívánatos, de hatékonyan működtethető. Vagyis az emberiség egy hetede számára hatékonyan működtethető. Ezekben a társadalmakban két párt az optimális megoldás. Ezek számára is olyan alkotmány kívánatos, ami mellett a választáson győztes számára a ciklus egészére teljes a hatalom.

Nálunk tehát éppen az a baj, hogy elseprő választási győzelem után is folyik a politikai harc. Nem a jobb és a baloldal, hanem a hatalom és a hatalomból kiszorultak között. A kétharmados törvényhozói hatalom sem volna egységes, de az egységét biztosítja, hogy egyetlen vezére van, és a magyar társadalom, a nyugat-európaiakhoz képest közép-jobb. Azoknál erősebben nemzeti, konzervatív, azaz a magyar közép-jobb néhány puritán társadalomban jobboldalnak számítana, annak ellenére, hogy semmi köze a fasiszta szélső jobbhoz. Sőt az ellen a legjobb garancia.

A magyar politikai spektrum lényegesen jobbra van a skandináv, az angolszász és ma már a germán társadalmakénál. Ha az ottani társadalmak politikai spektrumát úgy határozzuk meg, hogy annak közepe az 1-től 100-ig skálának a közepén, 50-nél van, akkor a magyar politikai skála súlypontja valahol 40-nél van, azaz azokénál jobbra. Sajnos a magyar politikai pártok, az egyetlen Fidesztől eltekintve, ezt nem vették tudomásul. Mi a magyar politikai struktúra a pravoszláv népekétől balra, a nyugat-európaiakhoz képest pedig jobbra áll.

Ez egyértelműen nyilvánvalóvá vált a második világháború után. A hidegháborús táborban mi voltunk a leginkább liberálisok, baloldaliak, a rendszerváltás után is úgy viselkedtünk, mintha baloldali társadalom volnánk. Nem vettük tudomásul, hogy Európa nyugati feléhez képest jobb oldaliak vagyunk. Ez a téves politikai orientáció csak húsz év után, a 2010-es választásokon omlott össze. Akkor derült ki, hogy a magyar közvélemény négyötöde viszonylag jobboldali, és csak egyötöd a szocialisták és liberálisok tábora. Ez a baloldali tábor még gyengébb lenne, ha nem volna katasztrofális a foglalkoztatás. A nagyarányú tartós munkanélküliség ugyanis a kétoldali szélsőket támogatja.

A magyar társadalmi valóság azt diktálná, hogy nálunk mind a szocialisták, mind a liberálisok a nyugati testvérpártjaiknál jobboldalibbak, ebbe az irányban türelmesebbek legyenek. Ennek az ellenkezője történt.

A magyar szocialisták pártja a rendszerváltás óta a nyugat-európai testvérpártjaiknál liberálisabb volt. Egyetlen nyugat-európai szociáldemokrata párt az abszolút többség birtokában nem kötött volna koalíciót a kis liberális párttal. Ehhez járult az, hogy a saját soraiban maradt liberálisokra bízta a gazdaságpolitikát. Elég volna megnézni, hogy 1994 után kik voltak az MSZP gazdaságpolitikájának a hangadói. Még egy nyugat-európai liberális pártban is túl liberálisak lettek volna, nemhogy egy utódpártban, ami a szavazatok többségét a rendszerváltásban károsultaktól kapta.

Azon aligha lehet vitatkozni, hogy az MSZP nem tartana itt, ha nem adja át a gyeplőt az SZDSZ-nek és a belső liberálisoknak. Most az adhat neki csekély reményt, hogy Gyurcsány ott hagyta őket.

A magyar liberálisok pártja még jobban eltévedt. Szerintem a legliberálisabb európai liberális párt lett. Nemcsak magát számolta fel a túlzott liberalizmusával, de a társadalom többségét liberális ellenesé tette. Azzal, hogy túlzott liberalizálást erőltetett, a magyar társadalom ég az is elutasított, amit befogadott volna. Jellemző módon, az a magyar liberalizmus, amelyik lelkesen kereste a szívélyes kapcsolatot a feudális Habsburgokkal, békésen együtt élt az elve antiszemita Horthyval, lihegve kiszolgálta a bolsevik megszállókkal, a magyar társadalom kétharmadát képviselő Fidesszel képtelen békés hangot találni. Nem elég, hogy itthon ellenségként kezeli, de külföldön is a kormány ellen uszít. Nem veszi tudomásul, hogy ezzel nem a Fidesznek, hanem saját magának árt.

Visszatérve a kettészakadt magyar társadalomra. Nem a társadalom szakadt ketté, hanem a közé-jobb ellenfelei. Azok sem egymással, sem a közép-jobb kormánnyal nem találnak közös hangot. Jelenleg a magyar politikai tábor kétharmada közép-jobb. Egy hatoda szélsőjobb. A társadalom baloldala pedig három pártként osztozkodik az egy ötödén. Ezt mindennek lehet nevezni, csak kettészakadásnak nem. A baloldal és a liberálisok pedig nem veszik tudomásul, hogy szavazói támogatást csak a közép felé való közeledéssel lehetne keresni.

Nem tanultak a Fidesz sikeréből, hogy csak az a párt lehet sikeres, amelyik tudomásul veszi, hogy mit vár el tőle a társadalom szélesebb rétege. Nem a szavazókat kell átnevelni, hanem a pártoknak kell a szavazók elvárásához igazodni.

Magyarországon még nem volt olyan demokratikus választás, amiben olyan egyértelmű volt, milyen pártot akar az ország.