Ami nem fér össze, szétesik

Kopátsy Sándor                   EH                 2012-06-19

AMI NEM FÉR ÖSSZE, SZÉTESIK

A két vasárnapi népszavazás fényes bizonyítéka annak, hogy ideje volna feladni azt a politikai gyakorlatot, amit a Nyugat a második világháború óta igyekszik ráerőltetni a világpolitikára. Ideje volna, de még sincs remény, az észre térésre.

I.

A GÖRÖG VÁLASZTÁS

.

A Nyugat mindenek előtt az EU vezetése megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy mégsem azonnal omlik össze az euró zóna. Ennek örülnek, holott minden ostobaságra igaz, hogy minél előbb kiderül, annál kisebb kárral jár. Az EU vezetése azonban csak azt látja, hogy pár hónapot, maximum pár évet még képes kihúzni az euró zóna teljes összeomlását, és az EU heterogenitásához való alkalmazkodását. Az még nem vette tudomásul, hogy már most is késő van ahhoz, hogy az új útra térés ne járjon néhány trillió euró pénzügyi veszteséggel, és néhány év gazdasági visszaeséssel. Pedig minden késlekedés csak növelni fogja a kilábalás árát.

Az esetleg csak néhány hónapos késést jelentő választási győzelem azonban gyorsan be fogja bizonyítani, hogy a ma már a világgazdaság pénzügyi erejéhez képest a politikai erőlködés gyengének bizonyul.

Vasárnap a politika egy jelentéktelen frontján győzelem született, de másnap egy ötször fontosabb fronton, Spanyolországban 7 százalék fölé emelkedett az állampapírokért kért kamat. Ez azt jelenti, hogy a leendő görög államnak adott további néhány tízmilliárd elég, hogy olyan kormánya alakulhasson, amelyik megígéri, hogy megpróbálja a feltételeket teljesíteni. Azt, hogy nem lehet erre képes, egyelőre nem vizsgálják.

Azt sem, hogy a pénzügyi piac szereplői viszont tudják, hogy Görögország eleve alkalmatlan a közös valutára. Tehát a kilátások rosszabbak, mint a kilépés esetén lettek volna. Tehát az EU számára kedvező választási eredmény csak rontja a jövő kilátásait. Ha a görög kormány újabb engedményeket kap, a spanyol tudni fogja, hogy akkor ő is kap, hiszen ő összeomlása ötször nagyobb veszteséggel járna, mint a görögöké.

Amikor aztán Spanyolország kerül a görög helyzetbe, be kell látni, hogy a négy mediterrán ország befogadása a közös valutába, olyan ostobaság volt, amitől mielőbb meg kell szabadulni.

Ha valaki ötven, de akárcsak húsz éve azt mondja, hogy olyan országoknak lehet közös valutája, akiknek

- az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme egy a négy arányban különbözik,

- a megelőző évtizedek során az inflációjuk nagyságában való aránya is közel ekkora volt,

- a tagok egyik felében a lakosság puritán, a másikban mediterrán viselkedésű, ezért az egyik felében a megtakarítási ráta magas, a másik fele pedig eldósodott.

Elküldtem volna a kabaréba.

Húsz éve azonban a nyugati liberalizmus erre akarja felépíteni a Távol-Kelettel versenyezni képes gazdaságát.

Az IMF erre építettek Argentína, majd Csille utolérési tervét. Ezek ugyan megbuktak, de mégis azt az EU ezt az utat választotta Európa nyugati felének integrálására.

Az EU vitathatatlan ajándéka, hogy igyekszik összehangolni a minden tekintetben nagyon heterogén Európát. Ennek érdekében történelmi eredményt ért el a határok lebontásával, az áruk és állampolgárok szabad mozgásának megoldásával.

Itt azonban nem állt meg. Bevezette, ha nem is kis nehézségek árán a munkaerő és a tőke szabad áramlását is. Itt azonban elkezdődtek a problémák.

A munkaerő szabad áramlása ugyan Európa egésze, azaz egyenlege szempontjából pozitív, de differenciáló. Az erőseket erősíti, a gyengéket gyengíti. Ez a hatás ugyan nagyon jelentős, de nem annyira nyílt, hogy politikai botrányt okozzon. A végső hatásával azonban nem számolnak. A nagyon differenciálódott Európában a munkaerő jó minősége, vagyis a jelenkorban legértékesebb vagyon a gyengéktől az erősebbek felé áramlik. Ez ugyan nagyobb előny az erőseknek, mint hátrány a gyengéknek, de azoknak a kisebb is nagyobb politikai vállsággal jár. Nekik a kisebb és nehezebb.

Ez a munkaerő áramlás ugyan világjelenség, amit nem lehet, és az emberiség egészében nem is szabad megállítani, de meg kell tanulni a fájdalomcsillapító kezelését.

A munkaerő tulajdonsága, hogy minél jobb, minél értékesebb, annál mozgékonyabb, és annál nagyobb vonzásnak van kitéve. A társadalomtudomány alig foglalkozik azzal, hogy milyen hatás lesz ennek a munkaerőt a piacán működő mozgatóerőnek.

Tekintettel arra, hogy a munkaerő minősége és az attól függő értéke exponenciálisan egyre jobban differenciálódik, az országok közti mozgása egyre nagyobb lesz. Már ma is a munkaerő felső ezreléke gyakorlatilag világpolgár, bárhol örömmel fogadják, és a jövedelme hatványozottan nő attól függően, milyen a befogadó ország gazdasági színvonala. Ez azt jelenti, hogy az ilyen munkaerő, ha olyan országba megy, ahol kétszeres az átlagos bérszínvonal, akkor ott négyszeres jövedelemre, szakmai sikerre számíthat.

Ez a 27 EU országra kivetítve körülbelül azzal illusztrálható, ha számokkal illusztrálom az EU országokban lévő munkaerő vonzását. A tagországok jelentős része gazdag, ott a bérszínvonal a szegényebbekének háromszorosa. Ez azt jelenti, ha átlagos minőségű munkaerő megy a fél-perifériáról a centrumba, háromszoros jövedelemre számíthat. Az átlagnál gyengébb és a befogadó ország nyelvét nem ismerő bevándorló esélye ennél kisebb. Ellenben, ha a munkaerő felső tizede teszi meg ugyanezt az utat, a potenciális, tehát jó tíz év múlva elérhető jövedelme mintegy tízszeres, a legjobb ezreléke tartozó estében akár százszoros is lehet.

Ez a vonzás akkora, mit egyelőre csak a nyelvtudás hiánya és az áttelepüléssel járó vagyon veszteség és kapcsoltvesztés fékez.

A nyelvtudás hiánya rohamosan csökken. A rendszerváltást követő húsz év egyik jelentős eseménye, hogy a munkaerő felső tizede, különösen a fiatalok, megtanultak angolul vagy németül. Ezek részarányáról ugyan nincsenek adataim, de az egyetemisták nagy többsége már legalább az egyik nyelven kivándorlásképes.

A most diplomázók nagy többsége külföldre készül. Mindenek előtt a műszakiak és az orvosok. De még a szakmunkások jelentős hányada, éppen a java, is nyelvet tanul. Ez az egészségügyben és a vendéglátóiparban a leginkább jellemző. Senki sem számol azzal, hogyan alakul majd néhány szakmában az elithiány. Ki fog derülni, hogy még a munkaerőpiacot sem lehet felszabadítottan tartani.

Ami a közös tőkepiacot illeti, nem ilyen nyilvánvaló ennek a kevésbé fejletekre való negatív hatása. Hosszú távon azonban ez is kezelhetetlenné válik.

Ennek vagyunk tanúi az óta, hogy a brüsszeli vezetés rálépett a közös valuta terjesztés útjára is. Ez sem volt végiggondolva.

Nem sok szakmai ismerete lehetett azoknak a brüsszeli vezetőknek, akik nemcsak bevezették a szakmai ostobaságot, de azt sem vették időben észre, hogyan működik. Ha végiggondolja valaki, hogyan ásták maguknak a betemethetetlen adósságvermet mediterrán országok, a nélkül, hogy Brüsszelben felfigyeltek volna, hogy mi történik.

A közös valutában jelentkező euró hitelre az egyik tagországban 1.5 százalék volt a kamat, a másikban háromszor akkora, és ezeket a hitelezők azonos valutában, azonos kockázati tartalékkal, illetve a nélkül szerepeltették a mérlegükben. Ez olyan eleme hiba, mint amikor a magyar lakosság úgy juthatott devizahitelekhez, hogy a bankoknak nem kellett kockázati tartalékot képezni.

A hozzá nem értés általános. Az országok államadósságát például, úgy vizsgálják, hogy csak azt nézik, mekkora annak a nemzeti jövedelemhez viszonyított összege. Nem veszik figyelembe, hogy a hitelezők belföldek, vagy külföldiek, hogy az országnak mennyi külső állampapírja van, mekkora azoknak s ezekek a kamatja, milyen a lejárata. Ezért aztán maga az adat semmit sem mond. A mai újságban egyetlen közleményben szerepel, hogy Spanyolországnak az államadóssága a nemzeti jövedelmének 90 százaléka, és a jelenlegi kibocsátását 7.12 kamattal tudta kibocsátani.

Az egyik szám, a 90 százalék nem különös, hiszen számos országnak ennél nagyobb az adóssága. A 7.12 százalékos kamat azonban katasztrofális. Az erős gazdaságok ennek ötödét fizetik. Ezért aztán amíg Spanyolországnak az éves kamatterhe a nemzeti jövedelmének 6.4 százaléka, ötször nagyobb, mint a hasonlóan eladósodott erős gazdaságú országnak. Arra is vannak példák, hogy néhány országban a saját adóssága utáni kamatfizetés kevesebb, mint az általa birtokolt külföldi állampapírok után élvezett kamat.

Mindezek az adatok, és még sok ezer másik mind az EU, mind a tagországok, mind az IMF rendelkezésére álltak naprakészen, de képtelenek voltak ezek értelmezésére.

Még ez sem volna baj, ha figyelembe vették volna a nagy hitelminősítő intézetek véleményét. Sőt azon háborogta, hogy a pénzpiac többet ad a minősítésükére, mint a brüsszeli elvárások teljesítésére. Azok ugyanis a költségvetési hiányt tekintették egyetlen iránytűnek. Arra sem gondoltak, hogy ugyan a pénzpiac is megnézi, hogyan alakul a költségvetés egyenlege, de nem azt tekinti mércének. Tudja, hogy nem mindegy, hogy a hiányt belső, vagy külső forrásból fedezik.

Ha Brüsszelben a pénzügyeket hozzá nem értőkre bízzák, mert oda nem azokat küldik, akik erre alkalmasak, akkor olyan szabályokat kellett volna érvényesíteni, hogy az euró csak olyan államoknak lehessen közös pénze, amelyikek hitleminősítése az elmúlt években általában AAA volt, és az AA kettő alá nem ment. Amelyik az euró övezetbe tartozó ország minősítése az AA alá esik, a pénzügyeinek ellenőrzése azonnal Brüsszelhez kerül.

Néhány évtizedek után az EU pénzügyi válságáról azt fogják írni, hogy erre akkor került sor, amikor a portugál Baroso lett Brüsszelben a legfőbb illetékes, aki előzőleg a vállság egyik első áldozatában volt illetékes.

Miért éppen ő lett az EU első embere?

Mert a franciák nem akartak németet, és puritánt sem. A németek pedig nem akartak franciát, mert arra nem bízták volna a márkájukat. Aztán megegyeztek a legkevésbé alkalmasban.

A németek sem vették észre, hogy baj van?

Azok élvezték, hogy a fél-perifériák, mindenek előtt a mediterránok magas kamatozási állampapírjai gazdagítják a bankjaikat, ösztönzik a tagországok német importját, és kiszorítják a sajátjuk exportját.

Ez a mondat magyarázatra szorul. A gazdaságilag gyengébb ország valutáját le kell értékelni az erősebbekéhez viszonyítva, mert másképpen eladósodik azok felé. Ezt évszázadok óta tapasztalhatták, és ezt láthatjuk a Távol-Keleten, ahol Kína és a kistigrisek valutái 20-40 százalékkal leértékeltek. Az EU erősei, ezt tudva, támogatták a közös valutát, és élvezték külkereskedelmük aktívumát.

Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy a buta magyar kormányok ugyan nem szálltak be a közös valutába, de igyekeztek tartani az erős forintot. Aztán csodálkoznak, hogy eladósodott nemcsak a kormány és az önkormányzatok, hanem még inkább a lakosság. Most pedig hogy a forintunk végre leértékelődik, negatív eseményként éljük meg.

Aminek másfél évei tanúi vagyunk, azt már akkor le lehetett volna olvasni a hitelminősítők adatiból, de az EU, és mindenek előtt Németország nem akarta elveszíteni azt, amit a fél-perifériákkal való közös valután keresett.

Most, hogy egyértelművé válik, hogy összedől a kártyavár, abban reménykedhetünk, hogy vége szétesik, amit nem lehet összetartani. Talán ebből Brüsszel is tanul valamit.

II.

AZ EGYIPTOMI VÁLASZTÁS

Az egyiptomi nép is ugyanazon a napon szavazott, mint a görög. Ahogy a görög szavazás az EU pénzügyi politikájának csődjét jelezte, az egyiptomi az Egyesült Államok arab politikájának a csődjét jelentette.

Az Egyesült Államok reálpolitikát irreálissá tette egyrészt az olajvagyon feletti politikai felügyelet túlértékelése, másrészt Izrael támogatásnak módja.

Az Egyesült Államok a második világháború során megtanulta, hogy a katonai erő az olaj feletti politikai rendelkezésen múlik. Ez ugyan igaz a háború alatt, de nagy ostobaság békeidőben.

A 20. század közepe óta, a tudományos és technikai forradalom hatására a nyersanyagok feletti politikai hatalom elvesztette jelentőségét. Nem veszett el azonban a hit, hogy az a biztos, ami felett hatalmat gyakorlunk. Ez a 20. század közepéig nemcsak háborúban, de békeidőben is igaz volt. Az óta azonban nem igaz. Korábban a nyersanyagokkal való ellátottság súlya a jelenleginek többszöröse volt, másrészt békeidőben a világpiac szabad, abban nem játszik szerepet a gyarmattartó és gyarmata közti politikai kapcsolat.

Az első olajvállságot követő árrobbanás azt a látszatot keltette, hogy óriási előny a nyersanyagokban való gazdagság. Valóban sok idejétmúlt rendszert megszilárdított, de meg is butított a mérhetetlen sok pénz. A tényeket néztem meg húsz évvel az olajárak robbanása után, az átlagnál gyorsabban gazdagodók nem az exportálók, hanem a vásárlók lettek. Bebizonyosodott, hogy jobb üzlet az olajjal való takarékoskodásban, mint a bányajáradékból élni. Ez akkor válik feltűnővé, ha az egy laksora j utó a nemzeti jövedelem nagyságát a bányajáradék nélkül mérjük. Még meggyőzőbb a kép, ha a társadalmi fejlődéseket vetjük össze.

Az amerikai elnököknek abban igazuk volt, hogy az olajban való gazdagság alapvető a háborúban, de azt nem vették észre, hogy békeidőben minden bányajáradéknál sokkal fontosabb a szorgalom és a takarékosság. De nem nézték meg, hogy negyven évvel a háború után, a második világháború fő szereplői közül, a nyersanyagokban szegény Japán és Németország bizonyult a legsikeresebbnek.

Tanulságos megnézni, hogy a bányajáradékokból gazdag országok társadalmi modernizációja, erkölcse hogyan áll a szomszédikhoz viszonyítva.

A világ tíz legfejlettebb társadalmú országa között csak háromnak, Kanadának, Új-Zélandnak és Norvégiának, van jelentős nettó bányajáradéka, és egy, az Egyesült Államok jól ellátott, a többi hat nyersanyagokban szegény kis ország.

Az élet azt bizonyítja, hogy a kor igényeihez azok az országok igazodnak jobban, amelyek kénytelenek a szegénységükkel számolni. Az pedig nagy baj, ha egy országnak a színvonalához képest sok meg nem dolgozott nyerséghez jut. A világ legfejlettebb országa, Norvégia, az elsőségét annak is köszönheti, hogy az olajkincsekből fakadó járadékát tartalékban tarja. Kanada és Ausztrália sem volna ilyen gazdag, ha nem volna sok bányakincse, de egyik sem akar csak ebből élni.

Általános tanulság, hogy a munkanélküli jövedelem azoknak ártalmas, akik ezt úgy használják fel, hogy kevesebb munkából is meg lehet élni, és nem kell takarékosnak lenni.

Sajnos az Egyesült Államok olyan erős és olyan gazdag, hogy megengedheti magának, hogy fél évszázadon keresztül hibás stratégiai úton járjon.

Az arab világgal való kapcsolata a háború után azonnal hibás vágányra került, amikor a feudális Szaúd-Arábiának fegyveres garanciát adott arra, hogy a politikai rendszerét katonai erővel is megvédi mindaddig, amíg garantálja az olajjal való ellátást. Ez a szerződés azt jelentette, hogy az arab társadalmak elavult társadalmi rendszerét garantálja mindaddig, amíg azok szövetségeseiként viselkednek. Vagyis egy sok százmilliós népesség kultúrájának a bebetonozását, azaz a történelem megállítását garantálta. Folytatta azt, amit a térség gyarmattartói az első világháború után elkezdtek.

Iránt is olyan országnak tekintették, ahol elég, ha a sahot támogatják. Ezt olyan mértékig vitték, hogy az ország a mohamedán klérus, Amerika ellenes országa lett.

Ebből sem tanultak, és háborút indították a nem elég barátságos Irak ellen. A rendszer nyugati szemmel elvadult diktatúra volt, de mi köze a Nyugatnak ahhoz, hogy milyen rendszere van egy arab országnak? Ráadásul ezt az országot az európai gyarmattartók tákolták úgy össze, hogy semmilyen rendszerben nem lehessen erőszak nélkül egybe tartható.

A legnagyobb arab országot, Egyiptomot pedig úgy akarták szövetségesükké tenni, hogy lekorrumpálták a katonai vezetést, és belekényszeríttették abba, hogy Izraellel barátságot ápoljon. Ennél ingatagabb alapra nem is találhattak volna.

Ezt a logikátlan politikát az Izraeli állammal közösen építgették.

Az arab tavasz azonban már azt jelezte, hogy összedől a kártyavár. A lefizethető diktátorok sorra dőlnek ki a hatalomból. Ezek között Egyiptom a legerősebb bástya, dőlt le az arab tavasz során. Az Egyesült Államok nem ismerte fel, hogy rossz lóra tett, amikor a hadseregtől Izrael-barát politikát követelt. Az arab világban egyetlen érzelem van, amit nem lehet legyőzni, a büszkeségük. Aki nem hagyja őket, hogy járjanak a maguk által választott úton, azt ellenségként kezelik. Márpedig mind az Egyesült Államok, mind a kis Izrael képtelen az arabokat egyenrangúként kezelni.

Az arab világot csak úgy lehet kezelni, hogy a maguk országiban azt, és úgy csinálnak, ahogyan nekik tetszik. Ebben az esetben szeretnék a Nyugatot, hiszen abból élhetnek, hogy az megvásárolja az olajukat.

Most vasárnap kiderült, hogy az arab országokat csak a diktátorok, vagy a papok irányíthatják. Akiknek nem tetszenek a diktátorok, azok a papokat segítik uralomra. Aki a kevés demokrata uralmát támogatja, homokra épít. Ilyenek nincsenek elegen sem az arab világban, sem a mediterrán térségben.

ÖSSZEGZÉS.

A két választás fényesen bizonyította, hogy aki azt hiszi, hogy az ő akarata érvényesülhet a kultúrák elvárásaival szemben, bukásra van ítélve.