Az általános emberi jog

Általános tapasztalat. 2

A társadalmi változás oka. 3

A termelésre épült társadalom. 3

Az osztálytársadalmak jellemzője. 3

A tudás társadalma. 3

Az alépítmény 3

A környezetváltozás hatása. 3

A természeti környezetét változtató ember. 3

Mire tanít a történelem. 3

Kopátsy Sándor                 EH                   2012-06-15

AZ ÁLTALÁNOS EMBERI JOG

Ez a foglom tudomány számára értelmetlen. A jogoknak éppen az a jellemzőjük, hogy nem általánosak, hanem minden társadalmi helyet eltérő, ennek megfelelően semmi nem lehet általános. Annyit már Marx óta megtanulhattunk volna, hogy a jog felépítmény, amit az alépítmény determinál. Márpedig az alépítmény változik, sőt egyre gyorsabban és jobban változik. Az emberi faj számára éppen az a különleges, egyedi, hogy számára eleve nagyon gyorsan óriási változások következtek be. Méghozzá olyan változások, amelyek más fajokra nem jellemzők. Vannak fajok, amelyek életfeltételei százmillió évek alatt sem változtak lényegesen. Az ember azonban rövid élete során, óriási változásokon ment keresztül. A fajok életében százezer év pillanatnak számít.

Azok a fajok, amelyek nem lettek az ember háziállatai, szinte semmit nem változtak. A háziállatokat sem a fejfejlődés, hanem az emberi beavatkozás változtatta meg. Nem maguk szelektálódtak, hanem az ember szelektálta azokat.

A homo sapiens azonban óriásit változott. Nem azért, mert az ember szelektálta, hanem azért, mert az ember fejlett agyának köszönhetően nagyon gyorsan idomult a környezetéhez. A mai ember és az ősszülők között óriási különbség jött létre százezer év alatt. Amíg a fajok életében az óta semmi lényegesen nem változott, a mai fejlett világ embere még kapcsolatot sem lenne képes találni az ősszüleivel. Még a fizikai adottságaink is jelentősen megváltoztak. A mai ember ősszüleinél mintegy harminc centivel magasabb, a testsúlya, a várható életkora azénak kétszerese.

Ezek a változások azonban nemcsak időben történtek, hanem térben is. Már az első párszor tízezer év után a földünk szinte minden természeti környezetében berendezkedett az ember. Méghozzá nagyon eltérő módon. Mások voltak az eszközei, más nyelven beszéltek, más volt a hitviláguk. Elég arra gondolni, mennyire más lakhelyet, építettek, másként temetkeztek.

Ezek ismeretében érhetetlennek tűnik, amikor a kor legrangosabb intézménye, az ENSZ úgy dönt, hogy vannak általános emberi jogok, amelyek fejlettségtől, természeti környezettől, kultúrától függetlenül nemcsak érvényesek, de kötelezők is.

Felfoghatatlan ostobaság, mégis általánosan elfogadott elv, de általánosan nem alkalmazott gyakorlat. Az élet ugyanis nem az elvek alapján alakul, hanem megy a maga determinált útján.

Fajunk megjelenése óta folyamatosan változó, és mindig nagyon sokféle módon élt az emberiség.

Általános tapasztalat.

Az emberi faj, a biológiai óra szerint még nagyon rövid éltében, óriási változásokon ment keresztül. Az agyának köszönhetően, néhány tízezer év alatt minden természeti környezethez nagyon eltérő módon képes volt alkalmazkodni.

Mivel a gyűjtögető életmódjának az alépítménye elsősorban a természeti környezete volt, a nagyon eltérő környezetekben megtelepedett nagyon különböző emberi közösségeknek jöttek létre. Ez azt jelenti, hogy ahány természeti környezet, annyi eltérő törvényeket alkalmazó felépítmény jött létre.

Ma már nehéz volna megállapítani, hogy mennyi egymástól sok esetben nagyon eltérő természeti környezetben mennyi felépítmény, azaz társadalmi viszony, törvény, jog, nyelv, vallás létezett. A számuk sok száz lehetett. Ezekben nem voltak általános emberi jogok, sőt az volt általános, hogy többségüknek saját nyelvük, vallásuk, hittük volt, és eltérő eszközöket használtak. A szokáson alapuló jogrendszerük nagyon különbözők volt.

A sokszínűség azt bizonyíja, hogy a jogrendszer is a természeti környezetükhöz alkalmazkodó felépítmény.

A társadalmi változás oka.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedés minőségi társadalmi változásokat okozott. A gyűjtögető életmódot folytató közösségek természeti környezete kontinensnyi méretekben megváltozott. A térségek többségén olyan változás történt, ami a gyűjtögető életmódot folytathatatlanná tette. Ezek közül néhány a termeléshez kivételes adottságú természeti környezet alakult ki, ahol át lehetett térni a növénytermelésre, illetve az állattartásra, ami megsokszorozta e térségekben az eltartó képességet. Ezeken a kedvezővé vált térségekben alakultak ki az első magas-kultúrák.

Alig hangsúlyozzuk, hogy ez az átrendeződés azzal jár, hogy az eddig viszonylag egyenletesen elosztott emberiség nagy többsége az összes gyűjtögetésre alkalmas területnek nagy többségén az elve is nagyon ritka lakosság gyakorlatilag eltűnt, viszont a szárazföld néhány százalékát kitevő öntözhető területen élt a kor népességének kilenctizede.

Annak, hogy a jégkorszak végére az eddig nagyon ritkán élő emberi faj, néhány kedvező termelési adottságú térségen sűrűsödött össze. A gyűjtögetés mellett a négyzetkilométerenként egy lakos már sűrűséget jelentett. Az öntözött térségekben ennek a százszorosa is lehetségessé vált.

Az, hogy az ember egy nagyon ritka populációból áttért a nagyon sűrűre, nagy lendületet adott a társadalmi fejlődésnek.

A biológusok is elismerik, hogy az embernek nemcsak rendkívül fejlett agya, hanem kiváló hangképző adottsága is van, tehát a hangokkal történő kommunikációra nagyon alkalmas. A kommunikáció jelentősége nem csupán a hangképző adottságtól függ, hanem attól is, hogy milyen sűrűn, és milyen sok egyed között valósul ez meg.

A jelenkor egyik fontos motorja a kommunikáció forradalma. Ennek első történelmi forradalma volt a sok személy között történő kommunikáció, vagyis az élőbeszéd hasznosulására kinyílt alkalom.

A termelésre épült társadalom.

A történészek a gyűjtögetésről a termelésre való áttérést az emberben rejlő képesség önfejlődésének tekintették. Az fel sem merült, hogy erre csak egy igen jelentős éghajlati változás kényszerítő hatására volt szükség.

Ma már feltárta a tudomány, hogy egyrészt jóval a felmelegedés előtt, mintegy 25 ezer éve, a sarkkör térségében kialakult az első termelésből élő társadalom, a rénszarvassal folyó pásztorkodás. Erre másutt részletesen kitérek, itt csak annyit, hogy ezt a termelőmódot a nagyon speciális körülmények véletlenje hozta létre, és aligha várható lehetett volna ennek a termelési módnak az emberiség többségére való kiterjedése.

Ma már az is tudományosan megállapított tény, hogy a magas-kultúrák növényeit, közel tízezer évvel a felmelegedés előtt, kapás-kultúrában termeték. Az első ilyen kultúrnövény, a jelen ismereteink szerint, az Andokban a burgonya és a kukorica, Kelet-Afrikában pedig a köles volt. Már húsz éve azt írtam le, hogy a búza és az árpa már készen állt az önözésük elterjedése előtt.

Fajunk első százezer évében megjelentek azok az elemek, amelyek az ember és az állat kooperációjának, illetve a haszonnövények termelésének csiráit mutatták. Ez a folyamat azonban csak a nagyon jelentős környezetváltozás hatására robbant, és nagyon rövid idő alatt minőségi átalakulást eredményezett.

Amennyire ismert, hogy a nagy folyamok öntözető síkságai lettek a magas-kultúrák hordozói, annyira észrevétlen maradt egy másik adottság, az embernél sokkal nagyobb fizikai erővel rendelkező állat domesztikációja. Ez csak ott történhetett meg, ahol ilyen erejű állat életét is végveszélybe sodorta a felmelegedés okozta szárazság, vízhiány. Ez a követelmény akkor vált világossá, amikor azt kerestem, miért késett jó két évezredet a termelésre való átérés a két Amerikában. A válaszom, nem volt a térségben olyan sivatag, ahol a nagytestű növényevő az emberre szorult. A 40 millió négyzetkilométernyi két Amerikában a bölényen kívül nem volt olyan nagy testű, nagy erejű növényevő, amelyik az ember gondoskodására kényszerült. A bölény életterét azonban nem érintette a felmelegedés, még a kontinens felfedezése idején is 40-50 millió bölény élt szabadon.

Ez a magyarázat azért maradt rejtve, mert nem kapott kellő figyelmet a tény, hogy a szántóföldi talajműveléshez, és a termés nagyobb távolságokról történő szállításához nem volt elegendő az emberi erő. A növénytermelésre épülő kultúrához kellett olyan háziállat, aminek ereje az embernek többszöröse volt. Az ember fizikai ereje csak a kapásművelésre volt elég, ez pedig nem volt olyan hatékony, hogy arra tartós magas-kultúra épülhessen. Az embernél sokkal nagyobb fizikai erejű háziállat volt a növénytermelés előfeltétele. Ez volt az első gép, ami az ember korlátozott fizikai erejét megsokszorozta. Ahogyan az ipari forradalom a gőzgép erejére épült, a növénytermelés szántóföldi forradalma az igavonó állat nélkül nem következhetett volna be. Az igavonó állat tehát technikai forradalmat jelentett.

A termelésből való megélés technikai feltételei lettek az osztálytársadalmak alépítménye.

Minden termelő társadalom, a természeti környezetétől függetlenül, osztálytársadalomként működött. Ezekre egészen más felépítmény törvények jellemzők, mint a gyűjtögetőkre volt. Tehát nem az embernek, mint fajnak vannak közös törvényei, hanem a termelési módoknak.

Az osztálytársadalmak jellemzője.

Minden osztálytársdalom közös jellemzője a túlnépesedés. Minden osztálytársadalom sokkal gyorsabban szaporodott volna, ha nem maga a társadalom válik a fő halálokozóvá. Tehát elmondhatjuk, hogy minden osztálytársadalom emberpusztító volt. Vagyis, ma az egyik általános emberi jognak tartjuk az élet védelmét annak ellenére, hogy fajunk életét ötezer éve a szervezett emberpusztítás jellemezte. Megfeledkezünk arról, hogy az elmúlt ötezer évben minden társadalomra jellemző volt, hogy közvetlenül, vagy követve növelje a halálozást.

Minden osztálytársadalomra négy módszer volt jellemző.

I. A politikai hatalmat birtokló kisebbség, az uralkodó osztály a lakosság értéktermelő többségét szervezetten szegényítette. A dolgozók jövedelméből, munkaidejéből sokkal többet vont el, mint amire a társadalom érdekében indokolt volt. Ezt bizonyítja, hogy az elvont jövedelemnek elenyésző része került racionális, a társadalmi érdeket szolgáló felhasználásra. Elég lenne arra gondolni, hogyan alakult volna a népesség, ha a dolgozók által termelt célból csak annyit vonnak el, amennyire az állam működtetéséhez szükség van, illetve amit elvontak, azt racionális célokra használták volna.

Az értéktermelőktől közvetve, vagy közvetlenül elvonták a jövedelmükből 20-40 százalékot elvontak, és elpocsékolták. Vagyis a lakosság ennyivel jobban élhetett volna, ha csak annyi adót vonnak el, amennyire racionális igény van. Ez a népszaporulat többszörös rátáját okozta volna. Erre jó bizonyíték, hogy az átlagosnál kedvezőbb termés pozitív, hatása azonnal jelentkezett a népszaporulatban.

II. Nemzeti jövedelem jelentős hányadát fegyverkezésre fordították. Az osztálytársadalmakban a fegyverkezés, a hadviselés költségei a nemzeti jövedelem 10-20 százalékát emésztették fel. Nemcsak a fegyverkezés ráfordításai, de a katonai szolgálat, a háborús pusztítások, a járványok óriási erőforrást emésztettek fel. A történészek alig tesznek említést arra, hogy mennyi haláltokoztak a hadviseléssel járó járványok, betegségek. Ezt csak az jelzi, hogy a háborúkkal érintett térségekben jelentősen fogyott, a békeidőkben pedig gyarapodott a népesség.

III. A politikai és vallási elit kincsképzésre, luxusra, fényűzésre  fordította a jövedelmét. Arra még utalást sem találtam, hogy minden vallás tele volt munkatilalmi ünnepekkel. Ezt a klérusok a sok munkától való védelemként adták el. Elég végiggondolni, hogy minden osztálytársadalomban jellemző volt, hogy a munkaképes lakosság nem talál lehetőséget arra, hogy jövedelmet termeljen. Ez ezerszer nagyobb hiba volt, mind a pihenőnapok hiánya. Minél szegényebb volt a társadalom, annál több ünnepet, vallási szertartást tartottak. Heteket eltöltöttek zarándokutakon, de hírét sem hallottam annak, hogy a klérus hasznos közmunkát szervezett volna, amikor a jómódúak is elmennek dolgozni annak érdekében, hogy az éhezőknek legyen mit enni. Az alamizsnát még értékelték, de a munkás segítséget nem. Elég arra gondolni, hogy az ünnepnapon végzett munka bűn volt, a munkanapon történt semmittevés nem.

IV. Minden osztálytársadalom üldözte a tudást. Ez ugyan köztudott a zsidó keresztény kultúrában, de jelen volt minden osztálytársadalom kultúrájában. Ennek ellenére nyomát sem találtam a történészek között annak, hogy valaki felvetette volna nemcsak az okát, de még a tényét is annak, hogy minden osztálytársadalomban eredendő bűn volt a tudásvágy.

Ötezer éven keresztül tehát a fenti négy társadalmi viselkedés jellemzett miden osztálytársadalmat. Tehát ez a négy viselkedést lehetett az osztálytársadalmakra jellemző általános emberi jognak tekinteni. Ezzel szemben ma az emberiség fejlett ötöde már olyan társadalmakban él, ahol a fenti négy jellemző az ellenkezőjére fordult. A Nyugat puritán és gazdag, és a Távol-Kelet konfuciánus és gazdag társadalmaiban általános emberi jognak számítanak a korábbinak az ellenkezői.

I. A társadalom tagjainak jövedelmét progresszív adóztatják. Vagyis a gazdag kisebbség aránylagosan is több adót fizet. A jövedelmek elvonása és visszaosztása az osztálytársadalmakénak fordítottja lett. Az elvonásokat a társadalom racionálisan igyekszik felhasználni, a jövedelmeket nivelláló céllal osztja vissza. Mindezt azért teszi, hogy minél nagyobb legyen a népszaporulata és a lakosság egészének munkaerőértéke.

II. A társdalom a jövedelmének tized akkora hányadát költi fegyverkezésre. A fejlettek ezt az aránylag sokkal kisebb forrást sem egymás ellen fordítják. A hadsereget egyre inkább csak arra használják, hogy az emberiség még elmaradt többségében ne öljék egymást az emberek. Vagyis minél nagyobb legyen a népszaporulat.

III. Az elvont jövedelmet az állam racionális célokra fordítja. A legnagyobb részét az öregek ellátásra, a gyerekvállalás támogatására, a fiatalok képzésére, az egészség védelmére, vagyis az élet meghosszabbítására, minősségének javítására, a nagyobb népszaporulatra fordítja. A felhalmozásra maradó részből az infrastruktúrát építi.

IV. Az emberek tudásvágyét igyekszik kibontakoztatni. A társadalom tudásvágyát táplálja. Az osztálytársadalmak eredeti bűne az össznépi társadalom legfontosabb erényévé válik. Amíg az osztálytársdalom tudásfelesleges, az össznépi tudáshiányos lett.

Tehát, ami az elmúlt ötezer évben, minden osztálytársdalomra jellemző volt, a világ fejlett, puritán társadalmaiban az ellenkezőjére fordult.

Még érdekesebb, hogy a világ egy másik, puritán ötödében, a még szegény Kínában, a fejlődés érdekében a több gyermek nevelését nem jutalmazzák, hanem büntetik. Elsősorban ennek köszönhetik, hogy a politikai diktatúrájuk képes volt arra, hogy a gyermekvállalást a társadalom érdekének megfelelő szintre szorítsa vissza. Ez a birodalom annak köszönheti sikerét, hogy ebben a tekintetben éppen az ellenkezőjét teszi, mint ami a nyugati társadalomban jellemző. A két ellentétes, de sikeresnek bizonyult viselkedésnek egyaránt sikere van. Tehát ami a fejlett társadalomban társadalmi érdek, a másik, még sokkal kevésbé fejlettben erény.

Miért lehet, hogy ami az egyik társadalomban erény, az a másikban bűn?

Azért, mert a fejlett Nyugaton már leállt a népszaporulat, a még elmaradt Kínában azonban még elviselhetetlenül gyors volt. Újabb példája annak, hogy lehetséges, ami a társadalomfejlődés magas szintjén jó, az ennél alacsonyabb szinten súlyosan sérti a társadalom érdekét. A nyugati puritán társadalmak mindegyike gazdag és iskolázott, ezekben már leállt a népszaporulat, sőt csökken, ott támogatni kell a gyermekvállalást. A konfuciánus, de még szegény Kínában pedig erőszakkal kell korlátozni. Vagyis a két rokon viselkedési mód ellenére, ha azok még eltérő gazdasági fejlettségen vannak, ellentétes viselkedés szolgálja a társadalom érdekét.

Az emberiség háromötöde azonban még alkalmatlan arra, hogy felzárkózzon, akár azét, mert vagy nem puritán, vagy még gyorsan szaporodik, vagy még mindkét előfeltétel hiányzik. Az emberiség nagyobb fele számára még az utóbbi jellemző.

A többségünk még az osztálytársadalmak fejlettségi szintjén van, ahol a négy általános, a jelenleg már fejlettekével ellentétes módszert kénytelenek alkalmazni.

Ennek ellenére a Nyugat az általa járt utat akarja azokra is rákényszeríteni, aki számár az még nem járható, ha járható volna, akkor sem lehetne eredményes.

Fajunk történetében először a gyarmatosítás során jött létre először az a helyzet, hogy az erősebb, sikeresebb kultúra, a Nyugaté, képes volt jelentősen hatni az elmaradottabb társadalmakra. Ez a hatás akkor kizárólag a hatékonyabb kizsákmányolás érdekében történt. Mivel ez sokkal inkább forráselvonás volt, mint gazdagítás, nem járt népességrobbanással.

A tudományos és technikai forradalom azonban ezen a téren is alapvető változást hozott. Az erőszakra épülő kizsákmányolásnál hatékonyabb lett a világpiaci csere.

Közben a fejlettekben leállt a túlnépesedés, az elmaradtakban pedig felgyorsult a népszaporulat. Elsősorban ennek okán a fejlettek sorra túlléphettek az osztálytársadalmukon, az elmaradottakban ugyanakkor felerősödött a népszaporulatot fékező osztálytársadalom szükségessége.

Ugyanakkor létre jött annak lehetősége, hogy a kultúrák a kevésbé fejlett társadalmakra rákényszeríthetik a saját elvárásaikat. A különböző kultúrák között azonban sokkal nagyobbak lettek a különbségek.

Az ipari forradalom előtt, vagyis az elmúlt ötezer év tizenkilenc húszadában a társadalmak alépítményében, a gazdasági fejlettségben alig volt különbség. A magas-kultúrák fő mutatói nagyon hasonlók voltak. Az egy fője jutott vagyonuk, az iskolázottságuk, a várható élettartamuk maximum néhány százalékkal különbözött.

A fent említett négy túlszaporodás elleni védekezési módra azonban mindegyik magas kultúrában szükség volt. Ideje volna felismerni, hogy nem annyira az osztálytársadalmak közti különbségeket, mint sokkal inkább az azonosságukat kellene hangsúlyozni.

Először az ipari forradalom emelete a Nyugatot a többi magas-kultúra fölé. Az alkalmazott technikában először alakult ki óriási fölény. Az egy laksora jutó jövedelemben azonban a különbség még nem lépt túl az egy a kettőhöz arányt. A várható életkorban sem volt ennél nagyobb a különbség. Az utóbbi száz évben azonban nagyobb differenciálódás történt, mint előtte százezer év alatt összesen. Ma a leggazdagabb országok egy laksora jutó jövedelme a legszegényebbekének közel százszorosa. A várható életkor háromszoros. Az iskolázottság tízszeres. Aki ezt a tényt tudomásul veszi, annak be kell látni, hogy a korábbinál sokkal differenciáltabb emberiségnek nem lehetnek egységes, azaz általános emberi jogai.

A tudás társadalma.

A tudományos és technikai forradalom hatására a társadalmak gazdaságának hatékonysága elsőssorban az egy laksora jutó szellemi vagyon nagyságán múlik. Az emberek fizikai munkavégző képessége másodlagossá vált.

Ezt a változást azzal jellemezhetjük, hogy korábban a magas-kultúrák, az osztálytársadalmak teljesítménye között a különbség elsősorban a fizikai munkához való jobb hozzáállástól függött. Az önözéses társadalmak azért éltek jobban, mert lényegesen nagyobb volt az évente ledolgozott órák száma. Vagyis szorgalmasabbak voltak, illetve lehettek.

Nagyon hasznos volna megnézni, hogy hány órát dolgozott évente Dél-Kínában egy dolgozó, és hányat Szibériában. Ennek a különbségnek az eredeti oka az éghajlat, de idővel a szorgalom elvárt erénnyé válik.

Megnéztem, hogyan változott Nyugat-Európa történetében az évente ledolgozott órák száma. A mezőgazdaságban kettes vetésfogónál legfeljebb 150 munkanap volt. A hármas vetésfogóval ez 200 napra nőtt, a kapás kultúrák elterjedése során 250 nap lett.

Kínában, már az időszámításunk előtt 300 nap felett volt.

A pásztorok szinte minden nap dolgoztak, de az idejük kis hányada volt intenzív munka, többségük szinte csak jelenlétet követelt.

Az ilyen mutatók ismerete sokat segítenek a kultúrák, az életmód, a munkához való hozzáállás megértésében.

A napokban gyűjtöttem össze a már fejlett államokban, a munkaviszonyban évente ledolgozott órák számát.

Csak néhány példát.

Az elmúlt ötven év legsikeresebb országa dél-Korea. A koreai háború után, évekig 2500 órát dolgoztak le a munkahelyen. Ma is 2300-at. Ráadásul gyakorlatilag mindenki dolgozik, hiszen nincs is hat hónapnál hosszabb munkanélküliség. Ráadásul az a szorgalom emeli a dél-koreai oktatási rendszert az élre.

Az Egyesült Államokban 1800 óra felett van az egy dolgozóra jutó munkaidő.

Mi, európaiak évi 1550-1600 óra között ingadozunk.

Aki meg akarja érteni, miért vannak pénzügyi vállságban a mediterrán országok, vagy mikért lassabb az európai fejlődés, mint Észak Amerikában, és sokkal lassabb, mint a Távol-Keleten. Az ilyen számokból többet megérthetünk, mint sok száz oldal szakmai elemzésből.

Az alépítmény

Sajnos, máig nem tisztázódott, hogy mit kell érteni alépítmény alatt. Pedig a tudomány számára egyértelművé kell tenni. Abból kell kiindulni, hogy az alépítményt azok az elemek alkotják, amelyek hatására kialakul a felépítmény. Azt kell megvizsgálni, hogy a felépítményekben jelentkezőit mi okozza.

A természeti környezet.

Azt nem lehet vitatni, hogy a gyűjtögető társadalmak felépítményét, a természeti környezetük határozta meg. Ez ugyanis minden faj esetében vitathatatlan. Az ember megjelenése előtti minden faj esetében a természeti környezethez való igazodást a szelekció és a mutáció nagyon időigényes folyamata valósította meg. Ezért nagyon lassan járt a fejlődés órája.

Az ember az első faj, amelyiknél a természeti környezethez való igazodás, a rendkívül fejlett agyának köszönhetően nagyon gyorsan megvalósult. Fajunk néhány tízezer év alatt, ami ezrednyi idő ahhoz képest, amire a szelekciónak és a mutációnak szüksége van, képes alkalmazkodni a természeti környezetéhez. Ez bizonyíja, hogy soktucatnyi jelentősen eltérő természeti környezethez nagyon eltérő módon, de hasonló szinten, a létminimum határán, sok-sok ezer éven keresztül életképes kultúrák jöttek létre. Ezt az ember agyának köszönhető, mert lehetővé tette, mindenütt megtalálta a környezethez való agy alkalmazkodás módját.

Ez minőségileg egészen más folyamat, mint az egyedek fizikai adottságainak idomulása a természeti környezethez. A minden fajra jellemző alkalmazkodás azt jelenti, hogy a faj fizikai képességei, testalkata, érzékszervei, ösztönei idomulnak a természeti környezethez. Az ember alkalmazkodásában ugyan ez a folyamat is zajlik, de nem válhat jelentőssé, mert ennél ezerszer rövidebb idő alatt, az ember tudatával, eszközeivel, viselkedésmódjával idomul a környezet által támasztott igényekhez.

Ez az állítás nem szorul különösebb bizonyításra, hiszen fajunk néhány tízezer év alatt több száz gyűjtögető kultúrát alakított ki, igazodott a nagyon eltérő természeti környezetekhez, anélkül, hogy fizikai adottságai lényegesen megváltoztak volna. Vagyis az ember az első olyan biológiai lény, amelyik nem fizikai adottságaival idomul a természeti környezetéhez, hanem életmódjával, viselkedésével.

Fajunk eddigi életének tizenkilenc huszadában egyértelmű volt, hogy nem a szelekció és a mutáció alakítja alkalmazkodást, hanem a fejlett agyának köszönhetően a viselkedését tudatosan igazítja a környezetéhez.

A környezetváltozás hatása.

Fajunk élete talán még ma is gyűjtögetésen alapulna, és legfeljebb néhányszor tízmillió egyedből állna, ha nem változik meg lényegesen a többség számára a természeti környezet. A változatlan környezetben ugyanis nincs fajfejlődés. Csak az élettér lényeges megváltozása kényszeríttette az embert is arra, hogy feladja kialakított életformáját.

Darwin sem vette tudomásul, hogy a fejfejlődés nem a faj belső tulajdonsága, hanem a környezet megváltozásához való igazodási kényszer következménye. Ezért csak ott lehet fajfejlődés, ahol változik a környezet.

Hol keressük az élet nyomait?

Ott, ahol a környezet sokszor és sokat változott.

A csillagászok lázasan keresik más égitesteken lévő élet nyomait. Azonban nagyon hibás elvre épül a kutatásuk. Olyan bolygót keresnek, ahol a természeti környezet a földünkéhez hasonló. Nem veszik tudomásul, hogy a földi élethez hasonló élet létrejöttének nem elégséges feltétele az ehhez hasonló adottság. Az messze nem elég, a hasonló történelmi múlt a fontos.

Az életet olyan égitesteken kell keresni, ahol az idők során sok, jelentős, de az élet folytonosságát nem felszámoló változás történt.

A darwinizmust ki kell egészíteni azzal, hogy a fajfejlődést a szelekció, és a mutáció csak akkor, és ott szolgálja, ahol a változik a környezet, és ez a változás nem olyan nagy, amiben elpusztul a már meglévő állapot, se olyan nagy, aminek túléléséhez képes a fajok jelentős hányada.

A csillagászat ma már számos olyan környezeti változást ismer, amit az élőlények nem élhetnek túl. A földünkön is történtek az életformák nagy többségét elpusztító változások. A tejes pusztulás után, újra indul a biológiai óra. Ha a földünk élete nem lett volna az utóbbi néhány milliárd évben ilyen mozgalmas, nem lehetnénk rajta. De akkor sem, ha olyan katasztrófák érték volna, amelyek minden életet elpusztítanak.

A földünkön csak azért van az életnek ilyen gazdag és fejlett formája, mert sok olyan változáson ment keresztül, amelyek nem pusztítottak el minden életet, de sok életforma csak annak köszönhetően maradhatott fenn, hogy a megváltozott környezethez képesek voltak alkalmazkodni. Ennek során a szelekciónak és mutációnak köszönhetően fejlettebb fajok jelenhettek meg.

A földön kialakult életet csak olyan bolygón kereshetünk, amelyiknek nemcsak a jelen adottságai, de a története is hasonló módon alakult. Ennek a valószínűsége azonban egy a milliárdokhoz.

Térjünk azonban vissza az emberi faj történetére.

Egyértelmű, általánosan elfogadott, hogy valamikor 6-8 ezer éve, földünkön óriási éghajlati változás történt. Ennek következtében a fajok milliói haltak ki, pusztultak el. A korábbi élőhelyein az emberi faj többsége is kipusztult. Csak néhány helyen volt képes a gyűjtögető ember a változáshoz azzal alkalmazkodni, hogy áttért a termelésre.

A tudomány ezzel a változással alig foglalkozik. Pedig még a fajunk történetét őrző hiedelmek fontos eseménynek tartják. Szinte minden mitológiában él az özönvíz története. A tudomány azonban alig veszi figyelembe, hogy nem a nagy esők, hanem a felmelegedés okozta jégolvadásnak köszönhetően, a tengerek szintje mintegy hetven méterrel emelkedett.

Szinte nyomát sem találni annak, hogy a történészek jelentőséget tulajdonítanának annak, hogy a jégkorszakban hetven méterrel alacsonyabb volt a tengerszint, vagyis minden olyan tenger, ami ennél sekélyebb, nemcsak szárazföld, hanem az ember számára a legkedvezőbb élettér volt. Fajunk történetének nagy részében a paradicsomi környezet a dagály-apály járta tengerpart volt. Ide a dagály naponta százszor annyi élelmet hordott a partra, mint amennyit a szárazföld belsejében találni lehetett.

Nem kisebb jelentőségű volt, hogy a nagy folyamok alsó folyása mennyivel más, gyorsabb, az érterületük kisebb volt, mint ma.

Ezek a térségek azért voltak fontosak, mert ezek voltak a gyűjtögetés számára a legkedvezőbb, a legnagyobb lakosságeltartó képességűek.

A lapos tengerpartokra a dagály sok millió tonna tengeri gyümölcsöt, azaz táplálékot hord ki, amik minőségükben és elérhetőségükben ideális táplálékforrást jelentenek.

A lelassult nagy folyamok megváltozott vízjárása pedig azért fontos, mert ezek lettek az első termelésre épülő magas-kultúrák, osztálytársadalmak térségei.

A történelemtudomány máig nem hangsúlyozza, hogy fajunk életében az első nagy, minőségi változást a jelentős felmelegedésnek köszönhetjük. Ennek hangsúlyozása nemcsak a vele járó társadalmi ugrás, minőségi változás megértése szempontjából fontos, hanem azért is, mert jelenleg újra felmelegedés előtt állunk. Ezt a tudomány hisztérikus pánikkeltésre használja. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a környezetváltozás a fejlődés motorja.

A természeti környezetét változtató ember.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés minőségi változást hozott a fajunk életében. Amíg a gyűjtögető ember a környezetéhez alkalmazkodó volt, a termelő ember környezetét változtatóvá vált. Amennyire általánosan elfogadott, hogy az embernek elődeihez képest, rendkívül fejlett az agya, annyira figyelmen kívül maradt, hogy az ember és a természet közti viszonyban minőségi változást hozott a termelésre épülő társadalom, természetalakítóvá vált. Azzal pedig senki sem foglalkozott, hogy ez milyen következményekkel jár nemcsak a környezet, de az ember fejlődése szempontjából. A természet ajándékait gyűjtögető emberhez képest minőégi ugrást jelentett az ember áttérése a termelésre.

Ennek hangsúlyozását két tény teszi különösen fontossá.

Minden faj életében alapvető fontossága van annak, hogy a létszáma az optimum közelében maradjon. A gyűjtögető életmódban erről a természeti környezet gondoskodott.

A termelő ember azonban túlszaporodóvá, és természetmódosítóvá vált.

1. A túlszaporodás.

Az utóbbi száz évben fajunk közel négyszeresére nőtt, és ez még sokáig megállíthatatlannak tűnik. A termelő társadalmakban még az volt a fontos, hogy az adott térségben ne éljenek többen, mit amennyi eltartható. Ez a társadalmi viselkedés azonban a jelenkorban megbukott. A tudomány és technika ugyan egyre több ember eltarthatóságét képes biztosítani, de a természet eltartó képességét a népesség száma nemcsak egyre több térségben, de összességében is túllépte.

A fajuk túlszaporodás ellen védekezve, a természeti környezetétől függetlenül, minden társadalom létszámát pusztító, osztálytársadalomba szerveződött. Ezt ösztönösen tette, még akkor sem tudatosodott, amikor már számos gazdag, iskolázott, és a fogamzás gátlást ismerő puritán társadalomban megszűnt a túlnépesedés, és ezzel létrejött az olyan alépítmény, amin a társadalom össznépivé válhatott. Ez a változás a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet már fejlett és képzett társadalmaiban észrevétlenül megtörtént.

Nemcsak ezt, de még az sem ismerték fel, hogy miért voltak korábban évezredeken keresztül osztálytársadalmak, és minek köszönhetik, hogy számukra megszűnt az egyedeinek szervezett önpusztítása.

Ha a fejlett társadalmak felismernék, hogy a múltjuk minden embertelensége a túlnépesedés elleni védekezés érdekében működött, akkor a faj másik négyötödét arra buzdítanák, abban segítenék, hogy megállítsák a népszaporulatukat. Ennek azonban az ellenkezőjét teszik, tanácsaikkal, fegyvereikkel, tapasztalataik átadásával a népszaporulatuk gyorsítását segítik.

Ma a világ lakosságának négyötöde azért sem gazdagodhat, mert a fejlett Nyugat jóindulatú, és erőszakos segítségének, köszönhetően az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.

A világ lakosságának ötödét jelentő, konfuciánus Kína ugyan nemcsak felismerte, de képes is volt megvalósítani, hogy a népszaporulata ne növekedjen gyorsan. Ezzel fajunk történelmének legnagyobb eredményét éri el. A Nyugat azonban ebben nem jót, hanem rosszat lát.

2. Ami a természetrombolást illeti.

A termelés érdekében az ember a természeti környezetét igényéhez igazítja. Ebben az igazításban csak a saját termelési érdeke érvényesül, a természetet a termelési céljaihoz igazítja.

Ezzel a marxi elmélet szerint az ember az első olyan faj, amelyeik a saját alépítményét, létének alapjait is módosítja. Minél szegényebb, elmaradottabb, annál inkább.

A mai emberiség négyötöde még szegény ahhoz, hogy a természet igényeire is tekintettel legyen.

Egyrészt, minél szegényebb az ember annál inkább nem is lehet tekintettel a környezettre, másrészt annál kevesebbet tud áldozni arra. Tehát nagyon tévednek azok a tudósok, természetvédők, akik nem a sok-sok szegényben, hanem a kevés gazdagban látják a természet nagyobb ellenségét.

Ebből csak az igaz, hogy egy gazdag többet használ a természet erőforrásaiból, mint egy szegény. De a gazdag még a természettel szembeni nagyobb igényéhez viszonyítva is, annál többet áldoz a neki tetsző, idillikus természeti környezetre. Ráadásul, a gazdag társadalomban sokkal több potenciális erőforrás van arra, hogy takarékoskodhasson a természeti erőforrásokkal. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy a gazdag társadalmakban mennyivel tisztábbak a folyók, mennyivel jobban vigyáznak a környezetükre, megfizetik, fejlesztik azokat a technikákat, amelyek kevésbé természetkárosítók. Ezzel szemben a szegény társadalmakban nem engedhetik meg magunknak, hogy a természet igénye érdekében áldozatokat is hozzanak.

Az ember és a természet közt egyensúlyt javítani, csak a kisebb népszaporulattal, és a nagyobb anyagi erőforrásokkal lehet.

Vagyis nem igaz az, hogy a technikai fejlődés ellene van a természetnek, sőt, az ember és a természet közti egyensúly felé csak az egyre fejlettebb gazdagabb társadalom haladhat.

Elég volna megnézni a Rajnát, és a Kongót. A Rajna éled, a Kongó pusztul.

Természetesen, a túlnépesedett társadalom eleve terheli a természetet, de minél fejlettebb, gazdagabb, annál kevésbé, minél szegényebb, annál jobban

Mire tanít a történelem.

A tudomány ott kezdődik, hogy törvényszerűnek fogadjuk el, ami általános jelenség. Márpedig alig van fajunk történelmének jellemzőbb vonása, mint a nagyon változó, az adott feltételekhez alkalmazkodó felépítmény, ezen belül jogrendszer. Ezért ostobaságnak minősül az általános felfogás, hogy létezhet minden társadalomra, minden szinten jellemző általános emberi jog. Éppen ennek az ellenkezője jellemző, a nagyon változatos, általánosnak semmi módon nem tekinthető emberi jog ugyan eleve abszurdum, és annál inkább igaz, minél fejlettebb, egyúttal sokrétűbb, differenciáltabb a táradalom. A fejlett világban csak az általános, hogy semmi nem általános.

A társadalom igényét szolgáló jog nem általános, mert az egyre gyorsabban változó alépítményhez igazodik.

Minden jogot csak az legalizálja, mennyire szolgálja a társadalom érdekét.

A történelem egyértelműen azt bizonyítja, hogy ahány alépítmény, annyi jogrend indokolt. Ahány társadalmi érdek, annyi jog. Azonos jogot csak az azonos társadalmi érdek igazol. Ezért soha nem lehetett akkora ostobaság a mindig, minden társadalomban azonos emberi jogot elvárni, kierőszakolni.