A Politikatörténeti Alapítvány konferenciája

Kopátsy Sándor PP 2011-07-23

A POLITIKATÖRTÉNETI ALAPÍTVÁNY KOFERENCIÁJA

Mindig örömmel várom az EGYENLÍTŐ következő számát. Örülök, hogy sikerült túlélnie Gyurcsány áttelepülését a Táncsics Alapítványhoz.

A legutóbbi 7-9 számára azért voltam kíváncsi, mert az Alapítvány konferenciája után jelent meg. De éppen az erről készített beszámoló szomorított el. Nem a hozzászólások színvonalával volt bajom, hanem az egész hangvételével.

A magukat többé-kevésbé marxistáknak tartók csak a felépítményt elemezték, a magyar társadalmi valóságról szót sem ejtettek. A hozzászólásokat olvasva azt hihetnénk, hogy az elmúlt húsz évet csak a politizálás hibái jellemezték. A politikai klérus rosszul politizált.

Szó sem esett arról, hogy mindenek az alapvető oka a mesterségesen teremtett munkanélküliség volt. A rendszerváltás előtti magyar társadalmat a túlfoglalkoztatás, a munkaerő mesterségesen létrehozott hiánya jellemezte. A rendszerváltás utáni húsz évet pedig a mesterségesen létrehozott, az EU 27 tagországa között legmagasabb, és legreménytelenebb, tartós munkanélküliség jellemzi. Az egyik végletből átestünk a másikba. A rosszból a rosszabba.

A kívánatosnál magasabb foglalkoztatás hibáját átélhettük, és észlelhettük. Az előnyét is átéltük, de nem észleltük.

Hátránya volt a motiváció hiánya, a munkaerő jobbik kétharmada nem volt eléggé motiválva, nem teljesített úgy, ahogyan képes lett volna. A minőségi alsó harmada pedig vándormadárként is könnyen boldogult. Magam is azok közé tartoztam, akik csak a hibákat látták.

Előnye, hogy nem volt tartós munkanélküliség. Ennek a kárát akkor nem láttuk, mert nem is volt.

Számomra a rendszerváltás nagy tanulsága, hogy kétféle munkanélküliség van, aminek az előjele sem azonos.

A fél évnél rövidebb munkanélküliség társadalmi érdeket szolgál, a tartós pedig társadalmi érdeket sért. Az egyik pozitív, a másik negatív. Tehát elemi szabály, hogy nem volna szabad összeadni a kettőt. A közgazdaságtudomány azonban nem zavartatja magát, összeadja. Ennyit illene megtanulni.

A rövid munkanélküliség jó a gazdaságnak és hasznos az érintettek is. A gazdaságnak szüksége van arra, hogy minid lehessen találni a piacon munkaerőt. A munkaerőnek jó lecke, ha ki van téve a munkanélküliség veszélyének.

Sokkal rejtettebb bűne az alacsony foglalkoztatásnak, hogy az még a foglalkoztatottak érdekét is sérti. Sajnos, erre Marx sem jött rá. A munkaerő kizsákmányolásának oka nem a tulajdonviszony, hanem a munkaerő túlkínálata. Nehezen érthető, hogy ezt figyelmen kívül hagyták, hiszen abban egetlen elméleti közgazdász nem kételkedett, hogy az érténél magasabb árat a túlzott kereslet, alacsonyabbat a túlkínálat eredményez. Csak ezt a mindenki által elfogadott törvényt kellett volna a munkaerő-árura is alkalmazni. A munkaerő ára akkor kerül az értéke alá, vagyis csak akkor lehet kizsákmányolás, ha nagyobb a kínálata, mint a kereslete.

Mivel a bolsevik ideológia dogmaként kezelte a teljes foglalkoztatást, felszámolta a kizsákmányolás okát. De azt az erőletett gazdasági növekedés érdekében fenn kellett tartani. Ezért vált elkerülhetetlenné az állami bérszabályozás. A munkaerő kizsákmányolása azért maradt fenn, mert a politikai diktatúra elég erős volt ahhoz, hogy szabályozza a béreket.

Az átlagbér szabályozásnak is csak a negatívumát láttuk. Köztudott volt, hogy csak akkor lehetett felvenni egy jó diplomást, ha ugyanakkor felvettek két nagyon gyenge munkást is, aki hajlandó volt a minimálbérért elszegődni.

De mg ez is a kisebbik rossz volt, hiszen a rendszerváltás óta megtanultuk, hogy a munkahelyen dolgozgatás is kisebb társadalmi kár, mint a tartós munkanélküliség.

A rendszerváltás után a liberálisok szövetséget, paktumot kötöttek az Antall József vezette MDF-el a kétmillió munkahely felszámolására. Ez a példátlan leépítés elég volt arra, hogy a következő választáson csúfos vereséget szenvedjen a kormány, és váratlanul fölényesen nyerjen Horn Gyulával az MSZP. A baloldal tragédiája itt került sínre. Horn Gyula az Antallal paktáló SZDSZ-el nemcsak felesleges koalíciót kötött, de lelkes kiszolgálója is lett. A gazdaságot az SZDSZ-nél is liberálisabb Bokrosra, Békesire, Suchmannra, és társaira bízta. Nem elég, hogy ezen nem tettek semmit az óriási munkátlanság csökkentése érdekében, hanem még tovább liberalizáltak. Ők vezették be a kötelező magán nyugdíjpénztárakat is, és eladtak mindent, amit láttak.

Az MSZP-n belül olyan erősek maradtak a liberálisok, hogy a bábként miniszterelnöknek állított Medgyessyt azonnal félreállították, ahogyan a liberálisoknak nem engedelmeskedett. Gyurcsány aztán befejezte a baloldal felszámolását.

Röviden a baloldal azért bukott meg, mert szélsőséges liberális politikára szövetkezett. Ebből az eleve liberális ellenes magyar társadalomnak a fele is elég lett volna, hogy ott hagyja a szoclib koalíciót.

Az, hogy milyen külső és belső politikai erők vitték a szocialistákat a liberálisokkal való szolgai szövetségbe, majd egyszer kideríti a politikai történelem.

Amíg a baloldal nem ismeri fel mi a magyar társadalomban a feladata, kár konferenciázni.