A két történelmet alakító diaszpóra

Kopátsy Sándor                EH                   2018 05 27

A két történelmet alakító diaszpóra

Harari könyvhöz

Nem nehéz magyarázatot találni arra, hogy jelenleg két etnikumot, a hazája nélkül élő zsidóságot és a Kínán kívül élő kínaiakat lehet csak az utóbbi kétszáz évben a világtörténelemben jelentős szerepet játszónak minősíteni. A zsidó nép soha nem érte el a világ népességének egyetlen százalékát, a kínaiak pedig mindig a világ legnépesebb etnikuma voltak, a hazájukon kívül élők pedig soha nem haladták meg az egy százalékot.

Az ötvenes évek óta Max Weber híve vagyok, hiszek abban, hogy a jelenkor olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire hatékony felépítményt csak a puritán népek képesek. Weber még puritánoknak csak a Nyugat protestáns népeit tartotta.

Először az vált nyilvánvalóvá, hogy a germánok akkor is puritánok, ha katolikusok maradtak. Ezt jelezte az a tény, hogy az Alpokban élő népek lehettek protestánsok vagy katolikusok, a nyelvük lehet német, francia, olasz vagy szláv, az Alpokban azonos módon élnek. Európa hat országa tartozik a legfejlettebb tízbe, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia protestáns, de az Alpokban a katolikus németek, a franciák, az olaszok és a szlovének puritán módon élnek.

Weber államokban gondolkodott, nem vette tudomásul, hogy az Alpokban élő népek akkor is puritán módon viselkednek, ha az Alpokban élnek. Még súlyosabban tévedett, amikor az Európában a más országokban élő zsidók viselkedése még jobban megfelel a tudományos és technikai forradalom követelményeinek, mint a protestánsoké. Az európai zsidóság pedig a Nyugaton élő zsidóság sikerét nem korlátozta az ott élő zsidóságra. Máig nem találkoztam olyan történésszel, aki felismerte, hogy a zsidóság csak Európában, és azon belül is annak kevésbé fejlett országaiban ért el példátlan sikert. Egyetlen közép- és kelet-európai ország nem készített felmérést arról, hogy hol, melyik országokban hogyan gazdagodott meg a zsidó etnikum az ország átlagához képest. Történelmi ismereteim szerint a zsidó etnikum a Kárpát Medencében, ezen belül is a leginkább Budapest vonzáskörzetében gazdagodott meg a legjobban az ország átlagához képest. Tőlünk nyugatra az eleve erős nem zsidó polgársággal nehezebb volt fölénybe kerülni. Tőlünk keletre pedig a környezet túlságosan elmaradott volt ahhoz, hogy a zsidóság képességei kibontakozhassanak.

Azt a magyar történészek máig nem vették tudomásul, hogy a vasút előtt a Kárpát Medence csak a térsége közepe számára volt kedvező adottság. A kis és gyorsan folyók egyirányú utak voltak, azokon csak lefelé lehetett olcsón szállítani. A Kárpát Medence csak a vasúthálózat kiépülése után lett egységes élettér. De csak földrajzilag, mert a magyarság képtelen volt a Medence szélein élő népeket az ország állampolgáraiként kezelni. Ezért kellett aztán a politikai tekintetben magyar államot jelentő Magyarországnak etnikai elemeire széthullani.

Azt viszonylag korán felismertem, hogy a vasút hálózat kiépítésének századában az európai, különösképpen a közép és kelet-európai zsidóság Európát felemelhette volna, ha nem pusztítja és üldözi el Európa zsidóságának többségét.

Az első világháborút követő békeszerződések érzékenyen érintették a háborút vesztőket. A félperifériás országokban az alacsony foglalkoztatás abba az irányba vitte az országok lakosságának és ezért politikusainak az elvárását, hogy új utat akartak keresni. Ebben először a mediterrán országokban, Portugáliában és Olaszországban, jelentek meg a fasizmusok. Ezeket a közvélemény lelkesen támogatta.

A puritán lakosságú országok közül fasizmusával a háborút vesztett Németország is jelentkezett. A puritán germán lakosság igényeit a mediterrán országokénál is drasztikusabb módszerekkel elégítette ki a náci fasizmus. Európa történetében a német fasizmus volt az első olyan rendszer, amit a lakosság óriási többsége támogatott. Utólag a nácik támogatottságát azzal magyarázzák, hogy a terrorista módszereik csirájában megsemmisítettek minden politikai ellenállást. Ebben is van igazság, de a háborúvesztésig nemcsak a német, de az Európai történelemben nem volt a lakosság hasonló többsége által támogatott rendszer. Ennek legjobb bizonyítéka volt a tény, hogy Ausztria a megszállását elseprő lelkesedéssel fogadott a lakosság. Az is tény, hogy a német kisebbség lelkesen egyetértett a nácikkal, annak ellenére, hogy reális panaszuk nem volt.

Minden háborúban a lakosság együttérzésnek a legjobb mércéje a katonák viselkedése, a reménytelen helyzetben fogolyként magadott katonák aránya. Ebben a második világháború során a németek szerepeltek a legjobban, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben ők voltak a hazájuktól távoli fronton harcolók.

A németek a háborúvesztés után sem voltak hajlandók a náci vezetők felelősségre vonására. Azt a győzteseknek kellett elvégezni. A náciknak a háborús céljaikért történő felelősségre vonása, a szobraik ledöntése elmaradt. Ez még ott sem történt meg, ahol a bolsevik Szovjetunió lett a megszálló hatalom. Bármennyire irreálisak voltak Hitler háborús céljai, elfogadhatatlanok az alkalmazott módszerek, és mennyire primitív hiba volt a háború operatív vezetését is Hitlerre bízni, ez máig nem történt meg. A német közvéleménnyel még azt sem lehetett elfogadtatni, hogy Hitler bűne volt a kétfrontos világháború, mivel Sztálin támogatását erkölcsileg nehezen lehetett volna megmagyarázni, de könnyű lett volna megvalósítani.

Németország ugyan a háborúvesztés után következetesen megtagadta az antiszemitizmust, ezért a nácik felelősségét nem feszegette. Pedig Európa hatalomvesztése, ami mára már vitathatatlan, elsősorban abból fakadt, hogy elvesztette a zsidóságát. Máig nem akadt olyan európai történész, aki felvetette volna, hogyan alakul Európa világpolitikai súlya, ha a világ zsidóságának többsége Európában megmarad. Pedig elemi feladat volna felvetni, hogy Európa nemcsak a zsidósága elpusztításáért felelős, hanem a saját jövőjéért is. Márpedig az első világháború után Európa volt a Nyugat legnagyobb kincsének, az európai zsidóságnak a tulajdonosa. Az európai zsidóság óriási többségének megtartása esetében ma nem a világtörténelem egyik mellékszereplője, hanem a világ tudásvagyonának fő birtokosa maradt volna Európa.

A világ zsidósága ugyan joggal büszke arra, mint adott a világnak, de az fel sem merül, hogy ezek mind Európában születtek, az eredményei miért kerültek az Egyesült Államokba. Ezek nem hagyják el Európát, ha nem az életük kerül veszélybe. Az ugyan valószínű, hogy nem készítettek volna Európában atombombát, de a Nobel díjakat megkapták volna.

Mindezt azért írtam le, mert bizonyítani akartam, hogy a náci Németország zsidó pusztítása nélkül, Európa nyugati fele marad a tudományos és technikai forradalom világában is a társadalmi és tudományos szuperhatalom. Méghozzá a nemzeti államai fennmaradásával.

A kínai marxizmus a szuperhatalommá válása.

Nemcsak az európai liberálisok, de még a marxisták is csak azt látják, hogy 1990-ben, a bolsevik Szovjetunió szétesésével megbukott a marxizmus. Ez ugyan tény, hogy Európában nem maradt sikeres marxista társadalom. Azt azonban nem veszik tudomásul, hogy ugyanebben az évben volt a marxizmus világsikerének a kezdő dátuma is. Azt ugyan ma még nem lehet látni, hogy a kínai társadalmat az utókor valóban marxista társadalomnak fogja tekinteni, de az vitathatatlan, hogy Kínai vezetői marxistának tekintik magukat, és a világtörténelem legnagyobb sikerét hajtják végre. Ma már 27 évvel a reformjuk után, aligha vitatható, hogy ami Kínában történik, ahhoz hasonló siker nem volt fajunk történetében. Kína a század közepére az Egyesült Államok mellé felzárkózva, a második szuperhatalom lesz.

Azt ugyan a kínai vezetés hangsúlyozza, hogy marxisták, de abban kételkedem, hogy Marx annak tartaná őket. Ezt, csak a jövő döntheti el. Azt ugyan nehezen tudom elképzelni, hogy Marx egyet értene a gyermekvállalás erőszakos korlátozásával, a kínai tőkés dollár milliárdosok létrejöttével, de a politikai diktatúrával annál inkább. Az azonban nem vitatható, hogy a kínai vezetés marxistának, és példátlanul sikeresek érezheti magát. Azt még egyetlen prófétától sem képzeltem el, és kértem számon, hogy követőivel mindenben egyet értsen. Abban például nem kételkedtem, hogy a keresztény egyházak közül Krisztus leginkább a protestánsokkal értett volna, de ezt gondolnám Marxról is, aki szívesen venné tudomásul, hogy erőszak nélkül is létezhet jóléti társadalom.

Azzal eleve egyetértettem, hogy Lenin helyesen ismerte fel a piac megkerülhetetlenségét, de azt nem mérte fel, hogy a nagycsaládos, ortodox keresztény kelet-európai népek viselkedése eleve alkalmatlan az élvonalba kerülésre. Mar Weber felismerését elfogadva, hogy a társadalmi élvonalba kerülésre, csak a puritán konfuciánus népek alkalmasak.

A kínai diaszpórának az európai zsidóságéhoz hasonló szerepét csak fokozatosan értettem meg. A kínai diaszpórának a történelmi jelentőségét csak fokozatosan értettem meg.

Második feleségem családi kapcsolatainak köszönhetően, Ausztráliába repülve, Kuala Lumpurba néhány napot tölthettünk. Ott megdöbbenve azt láthattam, hogy a kínai kisebbséggel szemben ugyanolyan olyan korlátozó törvények vannak, akárcsak a Horthy rendszerben. Ez után derült ki a számomra, hogy Szingapúr kínai polgármestere miért szakadt el Malajziából. Szingapúr példátlan sikeréről ugyan tudtam, de akkor még a Kína és Szingapúr közti tapasztalatcseréről semmit.

Sajnos, a kínai politika nagyon titoktartó, a belső vitákról keveset publikálnak, ezért aztán, amit ma Kínáról tudok, csak lassan alakult. Azt tudtam, hogy Mao már az 50-es évek elején Tenget jelölte ki utódjának, aki a kulturális forradalom alatt, ha nem is felszámolható ellenség, de kegyvesztett lett. Ő is csak a Mao halálát követő zavarok után kerülhetett a hatalomra.

Az csak jóval később tudtam meg, hogy Teng Mao megbízásából fél évet együtt töltöttek Szingapúrban, Li Kuang-jao a városállam korlátlan hatalmú kormányzóval. Kiderült, hogy mindketten ugyanabból a kanton vidéki han etnikumból származnak, ahol nem a mandarin nyelvet beszélik. Ekkor már a városállam vegyes etnikumi lakossága közel tízszer nagyobb egy lakosra jutó jövedelemből élt, mint Kínában. Ez a tény volt a meggyőző bizonyíték arra, hogy egy pártrendszerben is lehet magas az életszínvonal, ha a gazdaság liberális piacgazdagságként működik.

Szingapúr Izraelnek is példát mutat. Ott a világ legnagyobb kikötői adottsága és kedvező stratégiai környezete lehetővé tette, hogy a főként Európából Izraelbe menekült kiváló lakossága saját államot alapítson. Szingapúr azonban a sokkal kevésbé alkalmas, három, kínai, indiai és maláj, vegyes etnikumi lakosságával szinte a semmiből kellett kiemelkedni. adatom ugyan nincsen arra, mekkora volt a 60-as évek elején a városállamban az egy lakosra jutó jövedelem, várható életkor és az átlagos iskolázottság. Ennek ellenére azt mondhatom, hogy Szingapúr, városállamként Kínához hasonlóan szegény és iskolázatlan volt. A problémát növelte, hogy a másik két etnikum, a maláj, és az indiai, a saját országában sem villog. Ezt a nagyon szegény kikötőváros mára a világ legfejlettebb társadalmai színvonalára emelkedett. Ezt elérhették azzal, hogy a gazdaságot a liberálisoknál is liberálisabb módon működtetik, a világ legfejlettebb oktatási rendszerét építették ki, ugyanakkor a nem puritán lakosság viselkedését példátlanul szigorú szabályokkal kényszerítették ki. Szingapúrban a malájok háromszor, az indiaiak pedig tízszer magasabb jövedelemből élnek, mint a saját hazájukban. Ezeket a példákat érdemes volna közismertté tenni, mert ez azt bizonyítja, hogy minden etnikum akkor él a legjobban, ha puritán társadalomban élhet.

Mi, magyarok sajnálunk azokat a magyarokat, akik kivándoroltak az Egyesült Államokba, de megfeledkezünk arról, hogy ők a hazájukban a legreménytelenebb sorsuk voltak, és most ötször gazdagabbak, mint az itt maradt átlag.

Li Kuang Jao nevét is kevesen ismerik a Nyugaton, pedig ő volt, aki Szingapúrban megmutatta Tengnek, rajta keresztül a kínai párt vezetőinek, hogyan kell egy szegény, elmaradott kelet-ázsiai országot piacosítani, nagyon gyorsan nagyon gazdaggá tenni.

Annak viszont a nyomát sem találom, ki állapította meg, hogy nem elég a liberális piacosítás, ha a lakosság növekedése nagyobb munkaerő kínálatot hoz létre, mintamennyi keresletre szüksége van a társadalomnak.

Azt, hogy a munkaerő kapacitás magas kihasználtsága nélkül, nem lehet kikapcsolni a munkaerő kizsákmányolását. Marx műveiben nemcsak nyoma sincs annak, hogy a munkaerő kizsákmányolás oka nem a tőkéstulajdon, hanem a munkaerő túlkínálata. Az ipari forradalom jelenetős mértékben csökkentette az ipar munkaerőigényének a minőségét. A tőkés társadalom lényegét csak akkor lehet megérteni, ha azzal kezdjük, hogy előtte a céhipar viszonylag magas igényt támasztott a munkaerővel szemben. Az ipari forradalom találmányai ehhez képest sokkal gyengébb minőségű munkaerőt igényeltek.

A gyáripari termelés nemcsak a céhipart seperte el, de az azzal még versenyképes háziipart is, aminek nagyobb volt a munkaerő igénye. Azt a társadalomtudomány még viszonylag felmérte, hogy a fejlett államok gyáripara hogyan seperte el a céhipart, de arról nem találtam felmérést, hogy az elmaradt világban is felszámolta a háziipari termelést.

Még a népiek sem számolták ki, hogy mennyi munkaidő szabadult fel a paraszti háziiparban. Pedig ez a munkaidő ment át árutermeléssé. A vasút századában a legnagyobb munkaerő változás az volt, hogy szinte megszűnt a háziipar, és átment a vasúton szállítható piaci termékekké. Nemcsak az államokon belül, de a világkereskedelemben is. A gyarmattartók gyárakban készült termékeikért a kisárutermelők összegyűjthető termékeiket vásárolhatták meg. Ez az árucsere tette gazdagokká az Európa keleti felén élő zsidósságot.

A 20. század során, már a hidegháborúban, megindult a távol-keleti tőkés országok tömegáru exportja a fejlett világ felé. Először Japán, majd a négy kis tigris lett a fejlett tőkésállamok fogyasztási cikkekkel ellátója. De ezek exportja már kiterjedt elektronikai, fotóipari termékekre, végül a gépkocsira is.

Ezt a folyamatot felgyorsította a hidegháború is. A gazdag tőkés országok politikai céljaik szolgálatának tekintették a távol-keleti országok gyors meggazdagodását.

Ugyanakkor említésével sem találkozunk annak, hogy a kommunista Kína is tanult Japán és a kis tigrisek sikeréből. A hidegháború megszűnése lehetőséget kínált arra, hogy Kína a gazdag tőkés országokat fogyasztási cikkeivel lássa el. Ha ez a lehetőség nem nyílik meg, aligha lehetett volna ilyen sikeres a bolsevik Kína gazdaságának piacosítása, mert nem lett volna a kínai iparnak tőkés piaca. Nem volt tehát véletlen, hogy a bolsevik Szovjetunió összeomlása és a kínai reform időben egybeestek. A hidegháborúban nem lett volna Kínának lehetősége arra, hogy a gazdasági életének szabályozását a piacra bízza.

A túlnépesedés leállítása azonban Kínában született.

A hidegháború demokrata oldalán a túlnépesedés már spontán leállt, a gazdag és iskolázott társadalmakban gyorsan elterjed a fogamzásgátlás általános használata, nemcsak a túlnépesedés állt le, de még a létszám tartása sem volt biztosított. A nemzetállamok azonnal megijedtek, és bevezették a gyermekvállalás társadalmi támogatását. Harari sem tesz említést arról, hogy a 20. század első felében, a fogamzásgátlók használatával gyorsan csökkent a gyermekvállalás. A megelőző közel tízezer évben minden gabonatermelő és pásztorkodó társadalomban többen születtek, mint ahogyan növekedett az életterek eltartó képessége. Ezért kényszerült minden termelésből élő társadalom a halálozás fokozására. Azzal, hogy a fogamzásgátlók lehetővé tették a fogamzásmentes szexuális életet, gyorsan a létszám újratermelését sem biztosító szint alá csökkent a születések száma. Mivel a nemzeti államok egymással szemben csak a lakosságuk nagyobb számával, háborúzással tudtak védekezni, a spontán népességcsökkenéstől azonnal megijedtek, és támogatni kezdték a gyermekvállalást. Mivel a támogatás a gyermekvállalás számával arányos, kontraszelekció keletkezett. Nincs olyan fejlett társadalom, amibe a családok gyermekvállalása nem fordítottan arányos a felnevelés várható eredményével.

Mint minden faj szaporodását bizonyos spontán minőségi szelekció jellemezte, ez a Homo sapiens esetében is ilyen volt. Harari ezt a problémát nem is említi, pedig fontos történelemformáló szerepe volt. Fajunk életében a gyermekhalandóság volt a legnagyobb halálok. Mivel annak a mérete elsősorban a táplálkozás minőségén múlt, a szegényebb családoknál volt a magasabb. Az utóbbi száz évben a gyermekhalandóság volt a legnagyobb mértékben csökkenő halálok.

Összefoglaló.

Ennek az írásnak a fő mondanivalója, hogy Európa és azon belül is még inkább annak a keleti fele azért van lemaradóban, mert elvesztettük a zsidóságunk kilenc tizedét. A kínai csoda pedig aligha történhetett volna meg, ha a kínai diaszpóra a kis Szingapúrban nem mutat példát arra, hogy csak az a társadalom lehet gazdag, amiben a piac alakítja a gazdaságot. Azt, hogy a munkaerő létszáma nem nőjön gyorsabban, mint a munkaalkalmak, a kínaiaknak kellett felismerni.