Az ember a súlyához képest a legnagyobb talpú emlős Harari könyvhöz

Kopátsy Sándor                EH                   2018 06 24

Az ember a súlyához képest a legnagyobb talpú emlős

Harari könyvhöz

Néhány éve felfigyeltem arra a tudományos megállapításra, hogy a Homo sapiens a testsúlyához viszonyítva a legnagyobb talpú emlős. Ezt tudomásul vettem azzal, hogy a fajunk eddigi életének mintegy tizenkilenc huszadában gyűjtögető, sokat sétáló faj volt. Arra, hogy a nőknek miért van a testsúlyukhoz viszonyítva is lényegesen kisebb talpuk nem találtam magyarázatot.

Az a napokban jutott az eszembe, hogy a nőknek nem csak kisebb a talpuk, hanem ennél is sokkal kisebb talpú lábbelit hordanak, amikben sokkal nagyobb egyensúlyérzékre van szükség. A férfiak képtelenek lennének magas sarkú cipőkben járni. Mindig érdekeltek az olyan jelenségek, amelyekre a tudósok ritkán gondolnak, pedig a viselkedések mögött sokat mondó szelekciók rejtőznek. Az emlősállatoknál a hímek lényegesen nagyobbak, erősebbek. Ez azért alakult így, mert a párzásban a hímek ereje előnyt jelent. A nőstények számára azonban a nagyobb fizikai erő nem jár előnnyel, a kisebb pedig nem hátrányos.

Harari helyesen látja, hogy a nagycsaládos társadalmakban s Homo sapiens nem élt tartós párkapcsolatokban. Ezért csak az anyák személye volt biztos, az apáké nem. Nem véletlen tehát hagy a zsidók pásztorkodó nagycsaládos társadalma miért volt, és maradt máig anyajogú. Viszont említést sem tesz arról, hogy mikor, miért és hol jelent meg a kiscsalád. Márpedig a fajunk életében óriási változást okozott a legkisebb közösség, családok formája. A Nyugat a kiscsaládos feudális társadalma példátlan fölényét annak köszönhetően érte el, hogy fajunk életében az első kiscsaládos társadalom volt. Közel ezer év után a kiscsaládos feudális társadalom szülte meg a kiscsaládok személyekre bontott ipari forradalmát. Amíg a feudális társadalom a kiscsaládokkal kötött munkaképes életükre tartó foglalkoztatási szerződést. Az ipari forradalom túlment ezen azzal, hogy már nem is kiscsaládokat, hanem a kiscsaládok tagjaival kötöttek a tőkések kötetlen időre szóló foglalkoztatási szerződést.

A kiscsaládos jobbágyrendszer csak Nyugat-Európában működött, a tőkés társadalom mára szinte mindenütt elterjedt, és nem a kiscsaládokat és nem életre szólóan, hanem a családok tagjával, személyre szólóan, kötetlen időre kötöttek foglalkoztatási szerződést.

Harari meg sem említi, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben a férfivel, a családapákkal voltak a földesurak szerződéses viszonyban. A feleségnek nem volt megkülönböztetett joga.

Ezzel szemben az ipari forradalom olyan tőkés osztálytársadalmat hozott létre, amiben nemcsak a családapa, hanem minden munkaképes személy munkaviszonyt vállalhatott. A gazdaság működtetésében minden munkaképes személy önálló munkavállaló lehetett. A tőkésvállalatok számára a munkaképes korú lakosság egésze potenciális munkavállaló lehetett. Ezt a változást nemcsak Harri, de a társdalom tudósok máig sem hangsúlyozzák. Az ipari forradalom előtt két ipar volt. A céheké, és a háztartásoké. A lakosság iparcikk igényének nagy többségét a háziipar elégítette ki. A céh ipar szinte csak a polgárság igényét szolgálta. Ennek következtében a céhiparban dolgozók a polgárság igényeihez igazodva kevés, de magasan képzett munkaerő volt. Már gyermekkorban elkezdődött a több éves inaskodás. Ezt követte a több éves segédség. Ennek jelentős hányadát nemzetközi vándorlás követte. Csak ezek után pályázhattak a céhük tagságára.

A falvakban élők ipari igényét, legalábbis annak nagy többségét a háziipar, tehát maga a család és rokoni köre elégítette ki. A kisárutermelő parasztság épületit a rokonság építette. A csak városi polgárság és a földesurak, valamint a vallási klérus építőipari igényét szolgála ki a céhipar.

A textilipari igények óriási többségét a családok asszonyai magunk készítették el.

A falvakban iparos szinte csak a kovács és a bognár volt.

Még a néprajzosok is alig érintették, hogyan érintette az ipari forradalom az államokon belül a falusiak és a városiak közti munkamegosztást. Amennyire egyértelmű, hogy a nyugat-európai ipari forradalom hogyan alakította át a fejlett, iparosodott és az elmaradt országok közti munkamegosztást, annyira keveset foglalkoznak azzal, hogyan hatott az ipari forradalom Európában a városok és falvak közti munkamegosztásra. Az ipari forradalom és a vasúthálózat kiépülése előtt, tehát kétszáz éve a falusi lakosság szinte önellátó volt. Főleg vasra szorultak, kocsi tengelyre, kerékabroncsra, patkóvasra, ekevasra, petróleumra, gyufára, a háziiparnak cérnára, tűre, gombokra, selyemfonalra volt szüksége. A faluban megtermelt érték alig néhány százalékát érte el a kereskedőktől vásárolt áru. A fémet a városokban vásárolták, az árukat a vándorkereskedő szamárháton hozta, vitte. A városi ipartól vásárolt és azok kifűzetését biztosító áruk súlya néhány százalékról, néhány tíz százalékra ugrott. Ennek a város és a falu közti munkamegosztásnak köszönhetően gazdagodhatott meg a vasútnak köszönhetően a magyar zsidóság.

Amilyen sokat a magyar zsidóság fergeteges meggazdagodásával foglalkozunk, olyan keveset tártunk fel abból, hogy az a nagyobb falu-város közti forgalom felértékelte a falusi asszonyok társadalmi rangját. Még a népi írók sem tárták fel, hogy a falu-város közti tízszeresére megnőtt árucsere fő nyertesei a falvakban az asszonyok voltak. A tej, a baromfi, a gyümölcs, a zöldség, a toll, a bőr az asszonyok pénzbevételét, és a család élelmezését szolgálta. Az asszonyok családon belüli szerepe ugyan nőtt, a családon belüli rangjuk azonban alig változott.

Az erőszakos kollektivizáláson ma is joggal háborgunk, de említést sem teszünk arról, hogy a szövetkezetekben, az állami gazdaságokban először lettek munkavállalók, keresők, egyre gyakrabban a férjüknél is több fizetésűek az asszonyok.

Ehhez most az is hozzá kell tenni, hogy a falusi lányok magasabb iskolai végzettséghez fognak jutni. Ez pedig nem magyar jelenség, hanem a világ fejlettebb kétötödében jellemzővé válik.