Az áradat

Kopátsy Sándor               EH                    2018 03 21

Negyedik fejezet

Az áradat

Harari ebben a fejezetben az ember természetpusztító szerepéért vádolja. Megfeledkezik arról, hogy az elmúlt 12 ezer év alatt az ember ezerszeresére szaporodott, és jelenleg ötször annyi háziállatot tart, mint amennyi vadállat megmaradt. Ha volna arra adat, hogy 12 ezer éve mennyi nagyestű állat élt a földön, és mennyi most, minden bizonnyal kiderülne, hogy most sokkal több állat él, mint akkor, de nagyon mások, az ember érdekét szolgálók. Az állományuk átrendeződött abban a tekintetben, hogy az állatok az ember igényeinek megfelelők sokasodtak, a számára haszontalanok pedig nagyon megfogytak.

Hararinak azt kellett volna először tisztázni, hogy miért tartja értékesebb állatnak a mamutot, a bölényt, mint a szarvasmarhát, illetve a többi háziállatot. Ezt a kérdést kikerüli. Azt ugyan nem vitatom, hogy érdemes lett volna az állatkertekben megőrizni a kipusztult és az ember által kipusztított állatok néhány példányát megőrizni, és az állatkertekben, rezervátumokban mutogatni. Az eredeti létszámuk megtartása azonban megoldhatatlan fáradsággal és elviselhetetlen költséggel járt volna. A kipusztulásuk elkerülhetetlen volt.

Harari óriási érdeme, hogy megmutatta, hogy az ember az utóbbi tízezer évben az egész földet szinte a szolgálatába állította. Ha ezt nem teszi meg, fenn tartja az eredeti állapotot, megmaradunk néhány millióan és a megélésünket a természet ajándékainak a gyűjtögetésével biztosítjuk.

Ezért nem is vitaatom a fejezet részleteit, mert a nagytestű vadállatok megtartása a sapiens diadalának szükségszerű velejárója volt. Azt is, hogy Harari könyvét élvezettel olvashattam, annak köszönhetem, hogy a fajunkat az eredeti állatállomány megőrzésnél fontosabbnak tartja, hogy a földet a szolgálatunkba állítottuk.

Már a másik könyvét, Az emberiség rövid törtnetét már megszereztem, és máris írom, hogyan látom a fajom történetét.