2018. március 22., csütörtök

HIRARI: AZ EMBERISÉG RÖVID TÖRTÉNETE

Tartalom



Egy készülő könyv kéziratai

HIRARI: AZ EMBERISÉG RÖVID TÖRTÉNETE


Második rész. A mezőgazdasági forradalom

Ötödik fejezet

A történelem legnagyobb csalása


Harari elfelejtette, hogy a könyvének a címe arra utal, AZ EMBERISÉG RÖVID TÖRTÉNETÉT tárja fel. Azt, hogyan juthatott el fajunk odáig, hogy elképzelhetetlen módon igényéhez igazíthatta a bolygónkon az élővilágot. A már előbb olvasott könyvében, ami a HOMO DEUS címmel jelent meg, éppen az ragadott, meg, hogy valaki elsőnek mutatja be, hogy a bolygónkon az életek 90 százalékát már egyetlen faj, a homo sapiens igényéhez igazította a földön az életet. Ezt számomra semmi sem bizonyította jobban, mint Harari könyvének egy grafikonja, ami bemutatta, hogy a bolygókon élő 7.5 milliárd ember és az egy kilónál súlyosabb állatok kétötöde egyetlen faj, a homo sapiens, a felét pedig a szolgáltában álló háziállatok teszik ki. Az ember gondoskodásától függetlenül
Élő vadállatok pedig csak tizedre zsugorodtak.
A mintegy tízezer éve elkezdődött mezőgazdasági forradalom, vagyis a gabonatermelés és a pásztorkodás előtt az ember és háziállatainak a tömege alig haladhatta meg az egy kilónál súlyosabb állatok súlyának az egyetlen százalékát. Azt is csodával ér fel, hogy ez az óriási változás alig tízezer éve indult el. A gyorsaulását jól bizonyítja, hogy a változásnak a négyötöde az utóbbi száz évben, az eltelt idő egyetlen százalékában történt. Száz éve az emberek és a háziállatok súlya ötöde volt a jelenleginek, vadállat pedig annyi volt, mint jelenleg.
Harari mégis ebben a könyvében aztán úgy tárgyalja a fajunk történetét, hogy az ember követte el a szörnyű bűnt, hogy feladta a természet ajándékainak gyűjtögetésével biztosított, kellemes és biztonságos életét, és unalmas, fárasztó munkába fogott. Szerinte az embernek nem volt joga arra, hogy az igényét munkájának gyümölcseivel ne érje bel.
Harari is a zöldek álláspontját képviseli, ami szerint az embernek nincs joga arra, hogy szolgálatába állítsa a természeti környezetét. Ez a fejezet arról szól, hogy az ember bűne volt a vadon élő nagytestű állatok létszámának a felét elpusztítani. Meggyőződése szerint az ember bűne, hogy a földünk faunája átalakult, annak érdekében, hogy azt az ember a saját igényéhez igazította. Ennek a meggyőződésének a jogosságát azonban meg sem próbálja bizonyítani.
Harari ugyan elismeri, hogy a földünkön a múltban történt fajpusztulásokat elsősorban az embertől teljesen független, a naprendszerben történt változás okozta a jelentős klímaváltozásokat. Ezért nem lehet bűnösnek mondani a korábbi klímaváltozások az embert, hiszen azokban semmi szerepe nem volt. Azokért vagy a naprendszerünk, vagy az isten volt a felelős. Ugyanakkor nem veszi tudomásul, hogy a vadállatok négyötödének kipusztulását okozó embernek joga volt a domesztikált állatokat a saját érdekben a kipusztultak életterében elszaporítsa. Hararinak tudni kell, hogy a jelenlegi domesztikált állatok kipusztulásra voltak ítélve, ha az ember nem menti meg azokat. A mezőgazdasági szakemberek sem tudatosítják, hogy domesztikálni csak az olyan állatfajokat lehetett, és lehet ma is, amelyek életviszonyait olyan mértékben rontotta el a klímaváltozás, hogy jól jártak az embert kiszolgáló életmódra téréssel. Harari személete túlságosan állatbarát. A háziállatokat a szabadságuktól megfosztott rabszolgáknak tekinti.
Egyetlen szakember nem vetette fel, hogy egyetlen olyan vadállatból nem lehet háziállatot szelídíteni, amelyik nincs vadon szorongatott helyzetben. Illetve csak három ilyen állatot ismerek, a vaddisznót, a macskát és a tengeri malacot. Ezek domesztikálódását is azzal magyarázom, hogy ezek azét szelídültek meg, mert számukra a házi élet a legjobb élettér. Ezt először az Egyiptomban szent állat, a macska magyarázta meg nekem. A macska számára az ideális élettér a gabonatárló kamra. De még azt sem írták le a történészek, hogy a macska nélkül aligha lehetett volna olyan sikeres nemcsak a gabonatermelő egyiptomi társadalom, de a görög és római kultúra sem, mivel a hajókon szállított nélkülözhetetlen gabonára is azok vigyáztak.
A háziállatokban olyan szegény amerikai kultúrák konyháiban is jobb dolga volt a tengeri malacnak, mint a szabad természetben.
Utoljára fejtettem meg a disznót. Annak is kényelmesebb és hosszabb élete volt a házak óljaiban, mint a természetben. Vadász tapasztalataim szerint a vadmalacok négyötöde az élete első hónapjait sem élte túl.
Azt sem számította ki senki, hogy a vadon a baromfijak hány százaléka élte meg az első néhány hónapot.
Azon sem gondolkodott el senki, hogy az elmúlt nyolcezer évben egyetlen domesztikáció sem történt. Domesztikáció csak akkor történt, amikor az utolsó jelentős éghajlati változás a ma élő fajok súlyának ötszöröse az ember szolgálatába állt. Ezt a kultúrák úgy értelmezték, hogy a vízözön pusztította volna el a fajok nagy többségét, ha Noé bárkája nem menti meg őket. Vagyis a felmelegedés előtti fajok négyötödét a vízözön elpusztította volna, ha az ember, isteni parancsra, nem menti meg. A vízözön legendájának a mondanivalója az, hogy az ember érdeme volt a fajok többségének megmentése. Az emberhez domesztikálódott állatok ma ezerszer, százezerszer annyian élnek, mint amennyi megmaradhatott volna előlük. Ezzel szemben Harari csak azt látja, hogy az ember mennyi nagy emlősállatot elpusztított, az eszébe sem jutott, hogy egy nagyságrenddel több állat csak azért maradhatott fenn, mert az emberrel társult.
Sokat foglalkoztam az első domesztikációval, amikor az emberek és a kutyáik a tundrán vándoroló rénszarvasokhoz csatlakoztak. A több ezertagú nyáj annak köszönheti, hogy a jegesmedvék és a farkasok pusztításait minimálisra csökkenthette azzal, hogy befogadta az embert és a kutyáit. Ez ugyan még nem a klasszikus pásztorkodás volt, hiszen nem az ember a kutyáival terelte a nyájat, hanem azzal együtt vándoroltak. Ezzel a csorda kitettsége a ragadozóknak minimálisra csökkent, ugyanakkor a hozzájuk a kutyákkal csatlakozó ember táplálkozása is biztosítva lett. Ebben azt együtt élésben mindhárom faj jól járt. Egymástól függővé, de az életük biztosítottabbá vált. Harari ezt is úgy állítaná be, hogy a rénszarvasok az embernek kiszolgáltatottabbá váltak, elveszették a szabadságukat.
Apám a második világháborús évek alatt közel száz birkát tartott. Szerintem mi is és a birkák is jól jártak. Apám nemcsak legelőre hajtotta a nyájat, megvédte, télen meleg istállóban tartotta, etette és itatta őket. Eszembe sem jutott, hogy a birkák szomorúak, hiszen oda lett a szabadságuk.
Ma ötször akkora súlyt jelentenek a háziállatok, mint a megmaradt vadak. Azok többsége kipusztult volna, legalábbis csak elhanyagolható töredéke lennének a jelenlegi állományuknak, ha az ember nem fogadja szolgálatába. Ezt az embernek nem könyörületből, hanem közös érdekükben tették, az éhezőket etették, a szomjazókat itatták. Az ember gondoskodásának köszönhetően sokasodtak, és ma a kihalásra ítélt fajok százszor, ezerszer annyian vannak, mint ha „boldog” életükben vadon maradhattak volna. Az ember pedig az állatairól való gondoskodásának a fő haszonélvezője lett.
Harari mégis azt állítja, hogy a homo sapiens azzal, hogy egy tőle független jelentős klímaváltozásnak a fő haszonélvezője lett, magát is becsapta, mert feladta a gyűjtögetést, és a munkájából való megélésre tért át. Ezzel nemcsak a természet békés egyensúlyát számolta fel, de súlyos bűnt követett el a természettel szemben. Ez olyan ostobaság, mintha egy biológus azt állítaná, hogy az emlős államok bűnt követtek volna el azzal, hogy éltek dinoszauruszok kihalása után megnyílt életlehetőségekkel, és a föld faunájának a főszereplőjévé váltak.
Földünk történetében sok tucat jelentős éghajlatváltozás történt, azok hatására a földi életfeltételek megváltoztak, ugyanakkor mindig, spontán a korábbinál fejlettebb életformák kerültek fölénybe.
A dinoszauruszok által uralt fauna többségének kipusztulását egy óriás meteor becsapódása okozta. Értelmetlenség volna az állítni, hogy annak lett volna földi felelőse. E nélkül azonban az emlősállatok aligha válhattak volna a fauna főszereplőivé. A nagytestű dinoszauruszok óriási többsége kipusztult, és a jelentéktelen emlősök vették át a főszerepet. Valószínű, hogy az éghajlatváltozások nélkül nem történt volna jelentős lépés a fajfejlődésben. Ma nem lehettek volna az emlősök csúcsán álló sapiensek a földünk flóráját és faunáját igényükhöz alakítók, vagyis nagyon másként alakult volna a földünkön az élet.
A heliocen tudomány a spontán környezetváltozásokat természetesnek tartja, annak a fajok nem aktív, tudatos, hanem passzív szereplői voltak.

A nagytestű állatfajok kipusztulása.

Harari ebben a könyvében a nagy emlősállatokat valamilyen okból fontosabbnak tartja, mint a kisebbeket. Részletesen bizonygatja, hogy a nagytestű állatokat az ember kipusztította. Ő is követője annak a felfogásnak, hogy a vadászó ember pusztította ki a nagytestű állatokat. Nem véletlenül, a gyűjtögető társadalmakat ösztönösen vadászó-gyűjtögetőként emlegeti, annak ellenére, hogy a nagyvadak elejtését, a pattintott hegyű lándzsával elképzelhetetlen.
A kultikus helynek használt barlangokban a vadászat azért volt a fő téma, mert csodának számított. Nemcsak a gyűjtögető, de a modern ember kultikus találkozó helye a templom, ahol a falakon nem a mindennapos életet, hanem a megmagyarázhatatlan csodákat ábrázolják. Véleményem szerint, az gyűjtögető ember korában elpusztult mamutok között a millióból egy sem lehetett olyan, amelyiket az emberek öltek meg. A mamut elejtése tehát nem megtörtént esemény, hanem csodás legenda volt. Azt inkább el tudom képzelni, hogy a nagy emlősöket az ember nem fegyverével, hanem az általa hordott járványokkal fertőzte meg. Abban azonban, mint sok évtizedes vadász kételkedem, hogy a nagy állatok kipusztulását a rájuk vadászó ember okozta. Őseink nem vadászok, hanem gyűjtögetők voltak, sokkal több csigát, rákot, kagylót ettek, mint általuk elejtett vadat.
A nagytestű vadaknak ezerszer inkább a dögevője, mint elejtői voltak. Annak felmérésére ma is képtelen a tudomány, hogy a sok millió faj kipusztulását mi okozta.

Harari csodálatos tudós, de idealista.


Magamat történelmi materialistának tartom, aki a történelmet nem minősíti, hanem az objektív okaival igyekszik megmagyarázni. Ezt Marxnál logikusabban nem magyarázta meg senki. A társadalom felépítményét, az alépítménye determinálja. Ebből fakadóan a történelmet nem minősíteni, hanem a szükségességét kell feltárni. Marxot az elve sem akadályozta meg abban, hogy a politika céljai érdekében vallásalapító próféta legyen. Az általa kitalált felépítmény erőszakos megvalósítását hirdető idealista lett.

Az ember számára a gyűjtögetés, stagnálást jelentett.

Harari a gyűjtögetésből való életmódot a termelésből való megélés fölé helyezi, szabadabbnak, kényelmesebbnek, egészségesebbnek, boldogítóbbnak tartja. El sem tudja képzelni, hogy a gyűjtögetésre szorultság mennyivel sanyarúbb életet jelentett, mint a gabonatermelés vagy a pásztorkodás.
Ideje volna tisztázni, hogy mivel lehet mérni az ember életmódja minőségét.
Az élet hosszával. Nemcsak a történészek, de még a demográfusok sem hangsúlyozzák, hogy az ember számára az élete hossza a legfontosabb. Az életmódok, a társadalmi formák ismertetése során meg sem említik, hogy mikor, milyen társadalomban mekkora volt az ember átlagos életkora. Pedig történelmünk megértésnek egyik kulcsa a várható életkor ismerete. Ezt először az ENSZ statisztikusok tartották fontosnak, de ők is csak a 20. század második felétől. A tagországok társadalmi fejlettségét, három adat, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság eredőjével mérik. Vagyis az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság, vagyis a szellemi vagyon nagysága, és a várható élet hossza a három jelzője az életmód minőségének. A jelenkor viszonyai között ez a legjobb megoldás az életmód minőségére.
Az egy laksora jutó jövedelem. Nemcsak a közgazdászok, de a forradalmárok is eltévedtek, amikor nem az egy lakosra jutó jövedelmet akarták maximalizálni, hanem ennek az elosztását. A jelenkorra bebizonyosodott, hogy az elosztás csak az osztálytársadalmakban volt elsődleges. A jelenkor fejlett társadalmaiban már a társadalom alsó tizedének a jövedelme sem az elosztás módjától, hanem az egy lakosra jutó jövedelem nagyságától függ. A fejlett társadalmakban a szegények, a gyengék jövedelme elsősorban már az egy lakosra jutó jövedelemmel arányos.
Az fajunk történetében először fordul elő, hogy a gazdag társadalmakban alsó tizede jobban él, mint a sokkal szegényebb országokban a többség. Ebből fakad, hogy a mai emberség közel fele kisebb jövedelemből kénytelen megélni, mint a gazdag országok legalsó jövedelmű tizede. Ez a tény ráadásul közismert. Jelenleg az emberiség fele olyan társadalmakban él, amelyekben a népesség száma évente 2-3 százalékkal nő, ezekben az egy lakosra jutó jövedelem, és még inkább a vagyon azonban ilyen mértékben nem növelhető.
Harari számomra nagyobb meglepetést mással nem is okozhatott volna, mint azzal, hogy végzetes hibának tartja, hogy a sapiens a kényelmet és boldogságot biztosító gyűjtögetést feladta a földművelés érdekében. Ilyeneket ír. „Minek is csináltak volna mást, ha egyszer ez az életmód bőségesen elég élelmet biztosított, ezt a társadalmi struktúrát, vallási hitek és politikai dinamizmusok sokaságát tette lehetővé.” Ezzel szemben a földművelésre térésről „úgy gondolták az a munka több gyümölcsöt, gabonát és húst biztosít számukra.” Harari azt hiszi, hogy az emberek nagyot tévedtek, amikor ott hagyták a boldogságot biztosító életmódot, és rátértek a földművelésre.
A szántóföldi öntözéses gabonaterelés volt a már 140 ezer éve élő ember legjelentősebb forradalma. Ez azonban csak akkor történhetett meg, amikor az ember évezredek óta, kiegészítő táplálékként a lakóhelye közelében kapásan termelte a későbbi szántóföldön, önözéssel termelhető kultúrnövényeket. Ma már a biológusok tudományos módszerekkel megállapították, hogy több ezer évvel a felmelegedés előtt megindult a későbbi kultúrnövények lakóhely közeli kapás termelése. Még az agronómusok sem kíváncsiak arra, hogyan történhetett a rizs, a szója, a köles, a búza, az árpa, Amerikában a burgonya, a kukorica, a bab és a paradicsom kultúrnövénnyé szelektálása.
Ez a kérdés vitt hatvan éve Irakba. Meg akartam nézni az ott még mindig élő vadbúzát. Elvittek egy vizes rétre, és megmutatták az egy arasznyi magas kalászos füvet. Az első meglepetésem az volt, hogy a kalászából nem lehetett kiverni a magot. Meggyőződhettem arról milyen hosszú szelekcióra volt szükség, hogy a vadbúza háromszorosára növekedjen, nagyobb kalásza legyen, abból pedig ki lehessen csépelni a magot. Ma már a genetika meg tudja állapítani, hogy a lakóhely közelében a vadbúzát legalább ezer éve, kiegészítő táplálékként kapásan termelték. Ennyi éves szelekciónak volt köszönhető, hogy a felmelegedéskor már volt olyan búza és árpa amint az öntözött szántóföldön is lehetett termelni.
A felmelegedéskor tehát már volt öntözéssel termelhető gabona.
Ezzel megoldottá vált számomra, hogy a gabonatermelés feltételét már jóval a felmelegedés előtt voltak kapásan termelt kultúrnövények.
Ennek a feltételnek az időigényességét példázza a természetes csapadékkal megelégedő és a fagyos telet átvészelő búza és árpa kiszelektálódása ezer évet igényelt Nyugat-Európában. A közel-keleti kultúra gyorsan elfoglalta a Földközi Tenger vízgyűjtő térségét. Véleményem szerint, ez a térség már az időszámításunk előtt közel ezer éve kiterjedt Európa déli térségére is. A görög és a római kultúra a közel-keleti magas-kultúra szerves része volt. Mezopotámiához és Észak-Afrikához képest azonban egyiknek sem volt a lakosságát kenyérrel eltartani képes önözéses gabonatermő területe, a Mediterrán Európa képtelen volt lakosságát kenyérrel ellátni, Mezopotámia és Észak-Afrika gabonájára szorult. Jó ezer év keserves szelekciójára volt szükség ahhoz, hogy Európa térségében termelhető, a csapadékkal megelégedő, és a fagyos telet átélő gabonája legyen.
Azt még kevésbé hangsúlyozzuk, hogy az Európa nyugati felén termelhető gabonán kívül talajforgató ekére, patkolt lovakra is szükség volt.
Még érdekesebb az a tény, hogy a felmelegedés előtt már Amerikában is voltak kapásan termelhető kultúrnövények, de igásállat hiányában nem kerülhetek szántóföldi termelésre.
Az afroázsiai szántóföldi gabonatermelés feltételei között meg sem említjük az igásállat nélkülözhetetlenségét. Erről Harari is megfeledkezik. A szántáshoz, a termék hazaszállításához, a talaj erejét megőrző trágyázáshoz az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igásállat és a kerekes jármű nélkülözhetetlen. A földművelés forradalmának nélkülözhetetlen feltétele volt a szarvasmarha és a bivaly.
Harari ösztönösen alig érinti, hogy a szántóföldi öntözéses gabonatermeléssel párhuzamosan megjelent a pásztorkodás is. Ezt azért meg sem említi, mert a pásztoréletet még a naivok sem képzelheti el a gyűjtögetésnél rosszabb életformának. A földművelést egészen a mezőgazdaság képesítéséig lehetett unalmas robotnak minősíteni. A lakosság gyűjtögetésről a pásztorkodásra történő áttérést azonban mindenki sokkal jobb életmódnak tartja.
A gyűjtögetőket nem kellett agitálni, hogy legyenek földművesek és pásztorok. Özönlöttek az új életformára térők.
Egyiptom viszonylag kis öntözhető területe lett a fajunk első legnagyobb népsűrűséget eltartója. Ott néhány generáció alatt százszor annyi ember gyűlt össze, mint amennyi korábban is ott élt. Nyomát sem lehet találni annak, hogy csalódtak volna az „unalmas” földművelésben, vagy a pásztorkodásban, és visszamentek volna gyűjtögetni.
Harari gondosan megkerüli azt, hogy a szántóföldi földművelést egészen az ipari forradalomig nagyobbra tartották még a romantikusabban élő pásztorok is. Az jellemző volt, hogy a pásztornépek betörtek a földművelők életterébe, és ott földművelők lettek. Az soha nem fordult elő, hogy a földművelők ott hagyták volna a földjüket, és elmentek pásztorkodni. A romantikus történészek mindig óvakodnak attól, hogy figyelembe vegyék, hogyan szavaztak az emberek a lábukkal. Harari is gondosan megkerüli a tényt, hogy az ipari forradalomig a lakosság nagy többsége falusi életre, szántóföld birtoklására vágyott. Tehát nemcsak a gyűjtögetők, de még a pásztorok is vonzóbbnak tartották a gabonatermelő társadalmakat. A pásztorok, ha földműves kultúrákba mentek hódítani, soha nem mentek vissza pásztorkodni.
Harari a földművelésből élés biztonságát meg sem említi. Pedig a gabonatermelést leginkább az tette vonzóvá, hogy egyik évről a másikra biztosítva volt a legfontosabb élelem. A kenyér ezért lett a legnagyobb szentség.
Harari, mint történelemprofesszor, meg sem említi azt, hogy először az önözéses gabonatermelő társadalmak írtak, olvastak, számoltak, vallást alapítottak. Ők voltak az elsők abban, hogy miután már van kenyér, akkor sok más is fontos lehet.

Mikor lett az ember az isten teremtménye.


Először a földművelő társadalmak ismerték fel, hogy az ember az isten teremtménye. Vagyis, amikor rátért a termelésből való megélésre. A magas-kultúrák közös jellemzője, hogy az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése idejére és helyére, hanem sokkal későbbre és a saját kultúrája térségébe teszi. Oda, amikor az életét már nem a találásra, hanem az általa megtermeltre építette.
”A mezőgazdaságra való átállás Kr. e. 9500-8500 körül kezdődött.” Harari ebben téved, mert ez csak a szántóföldi gabonatermelésre igaz. Mind a gabonák kapás termelése, mind a háziállatok domesztikációja már évezredekkel korábban kezdődött.
Azt ő is elismeri, hogy a kutya domesztikációja közel tízezer ével korábban megtörtént. Azt azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a kultúrnövények házkörüli, kapás művelése néhány ezer évvel korábbi termelése szükséges volt ahhoz, hogy szántóföldi termelése megtörténhetett. Ezt a biológusok megállapították. Harari nem látja a minőségi különbséget a kultúrnövények lakóhely közeli kapás és a szántóföldi termelés között. Az előbbi évezredekkel a mezőgazdasági forradalom előtt megjelent, és szinte máig megmaradó kiegészítő tevékenység maradt. A házkörüli kapás kertészkedés és háziállattartás máig fennmaradt.
A szántóföldi növénytermelésre való áttérés azt jelentette, hogy az élelmezés lapja a szántóföldi növénytermelés lett. Ez az átállás Eurázsiában és Afrikában valóban akkor történt amit Harari is jelez.
„A mai fejlett technológia mellett is az emberiséget tápláló kalóriák 90 százaléka abból a néhány növényből származik, amelyeket őseink 9000 és 3500 között háziasítottak… Az utóbbi 2000 évben semmilyen új állatot, növényt nem háziasítottak.” Ezek az idézetek azonban csak akkor állnak meg, ha bizonyos magyarázatokkal egészítjük ki. Az első mondat csak akkor igaz, ha a „házasítottak” helyett szántóföldi termelésre fogtak, kifejezést használunk.
Az amerikai kultúrnövények kapás művelésének múltja a kontinens felfedezése előtt már több ezer éves volt.  Oda a szántást és igás szállítást csak az európai telepesek vitték be. Ott a helyi kultúrnövények szántóföldi termelése csak európai hatásra erjed el. Ezzel párhuzamosan Európában gyorsan a szánóföldön termeték az amerikai kapás növényeket. A kukorica, a burgonya, a bab csak akkor vált az emberiség fontos táplálékává, amikor Európában rátértek ezek szántóföldi termelésére.
A fogalmak keveredését az is okozza, hogy Európában kapásnövénynek nevezik az amerikai fajokat, mert ugyan a szántóföldön termelik, és szinte a jelenkorig kapával ápolták, gyomtalanították, de ez szántott földön történik. A burgonya és a kukorica termelése kezdettől fogva a szántóföldi művelésbe épültek be. Tehát annak, ami a rizzsel, búzával, árpával 9500-8500 éve történt, a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom esetében alig 300 éves múltja van. A burgonya és a kukorica csak akkor vált az emberiség számára a rizzsel, a búzával és az árpával egyenrangú kultúrnövénnyé, amikor a Nyugat már ezeket is szántóföldön termelte.

A pásztor domesztikált, a földműves hasznosította.

Harari szinte meg sem említi, hogy az Afroázsiai mezőgazdasági forradalom sikerében milyen nélkülözhetetlen szerepet játszott a szarvasmarha és a bivaly erejének hasznosítása. A rizs, a búza és az árpa szántóföldi termelése csak annak köszönhetően valósulhatott meg, hogy a szarvasmarha és a bivaly erejét felhasználva lehetett szántóföldet művelni, a termést kerekes járművel haza szállítani, az igásállatok trágyájukkal a talajerőt megtartani.
Harari a szántóföldi termelési mód talajművelési, szállítási igényével nem foglalkozik, pedig az igazi társadalmi forradalom csak ott történhetett, ahol volt az ember erejének többszörösét jelentő háziállat. Amerika lemaradását csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy ezen a kontinensen nem volt pásztorkodás, nem volt domesztikálható az ember erejét többszörösen megoldható erejű háziállatuk, és nem voltak a kapás kultúrájuk szomszédságában gravitációval ötözhető völgyeik.
„A mezőgazdaági forradalom nem egy könnyebb élet korát hozta el, sőt bonyolultabbá és kevésbé kielégíthetőbbé tette a földművelők életét a gyűjtögetőkénél. A vadászó-gyűjtögető emberek izgalmasabban és változatosabban töltötték idejüket, és kevésbé fenyegette őket az éhezés és a betegség.”
„A mezőgazdasági forradalom a történelem legnagyobb csalása volt.”
Ezeket a sorokat olvasva, csak elszomorodtam.
Minden faj jólétét elsősorban az életének hossza, a létszámának alakulása teszi mérhetővé. Az ember egészen a mezőgazdasági forradalomig nagyon lassan szaporodott, akkor fajunk már 140 ezer éve élt, a létszáma pedig tízmillió alatt volt. Ezek is egymástól nagyon izoláltan éltek. A gabonatermelésnek köszönhetően azonban felgyorsult az ember szaporasága.
Ma már a fajunk számára a legnagyobb veszélyt a túlnépesedése jelenti. Jelenleg évente 70 millióval nő a létszáma, hetente annyival, mint előtte százötvenezer év alatt.

Csak a munkával termelő ember lett isten teremtménye.


Harari részéről azért is meglepő a gyűjtögető társadalom ilyen felmagasztalása, mivel a zsidó nép vallási és időszámítási felfogása az volt, és maradt, hogy az emberré válást csak a munkából, a termelésből való megélés jelenti. Ádám teremtését időszámításuk 5779 évvel vezeti vissza. Az az időpont a Közel-Keleten csak a szántóföldi gabonatermelésre térést jelentheti. Vagyis a zsidó vallás szerint az ember csak akkor lett a homo sapiens, amikor már nem gyűjtögetés, hanem a termelés lett az élet biztosításának általános feltétele. Ez azt jelenti, hogy a homo sapiens csak életének mintegy 140 ezer éve után lett isten teremtménye. Ma mégis van egy világhírű zsidó történész, aki a már a gyűjtögető homo sapienset is eleve az isten szerencsés termetménének tekinti.

A város az öntözéses gabonatermelő társadalmak eredménye.

Harari azt sem veszi tudomásul, hogy az általa ideális életmódnak tekintett gyűjtögető társadalmakban még nem voltak városok. Nem gondol arra, hogy a biblia megszövegezése egy a kor fogalmaival óriási városban, Babilonban történt.
A homo sapiensnek a gyűjtögető közösségei még nem lépték át a 200 főt, a még mindenki mindenkit ismertek körét. Csak a szántóföldi földművelők társadalmainak centrumai lettek a városok, és jó tízezer év múlva, az i. e. 21. századában lett az emberiség többsége városlakó.
A természetet szolgálatába állító emberiség történetének kezdete csak a gyűjtögetést követő élelemtermeléssel ás állattartással kezdődött. Ez előtt is élhetett viszonylag boldogan az ember, de nem az isten képére teremtett emberiséget. A kultúrák egységgé, társadalommá csak a földművelés forradalmával kezdődött. A magasabb rendű emberek pedig csak a jelenkorban, a kommunikáció forradalmával válhattak egységgé. Itt kerülök vitába Harari véleményével. Megdöbbentett, mennyire a nemzeti államok szuverenitása ellen van. abban a hitben él, hogy a fejlődés során az emberiség egyre nagyobb egységekbe szerveződik. Az ugyan vitathatatlan tény, hogy az emberiség egyre közelebb kerül egymáshoz, de ez nem azt jelenti, hogy minél fajlettebbek az államok, annál nagyobbak lesznek köztük a különbségek. Ellentmondásnak látszik, hogy a fejlett társadalmak egyre több szállal kötődnek össze, de ennek ellenére egyre nagyobbak lesznek köztük a különbségek.
Ez egyértelműen bizonyosodik az egyes államokon belül is. Az állam lakosai egyre több szállal kötődnek össze, de ezen belül a társadalom felső tizedén belül vannak az egyedek közti különbségek. A zsenik mind a felső tizedben vannak, de köztük a legnagyobbak a különbségek. Ezzel szemben az alsó tized a leginkább homogén, akiknek kevésből kell megélni, azok között sokkal kisebbek a különbségek.
Az emberiség ugyan minél fejlettebb, annál több szállal szövődik össze, de ennek ellenére egyre differenciáltabb módon él. Minél fejlettebb a világkereskedelem, annál fontosabb, hogy minden ország szuverén legyen abban, hogy saját valutája van, annak az árfolyamát a saját fejlettségéhez igazíthassa. A vámhatárok leépülése csak akkor nem okoz differenciálódást, ha minden ország szuverén abban, milyen keményen, illetve milyen lazán tartja a saját valutáját. Vámhatárokat csak akkor lehet leépíteni, ha az országok a valutájuk keménységét szabadon alakíthatják.

A búza. Fajunk történelmének két legnagyobb alakítója a búza és a szarvasmarha volt. Ezt ugyan a történészek így soha nem írták le, de ösztönösen az európai népek kultúrájuk szimbólumának a bikát tekintették, az istenükkel való azonosulásukat pedig a búzakenyérrel élték meg. Minél bölcsebb lettem, annál jobban felismertem, hogy az ember ösztönösen felismerte a sorsát alakító tényezőket, mint a tudomány.
A bika. Európa azzal lett az emberiség fejlődésének egyik, a méreténél sokkal fontosabb szereplője, hogy ugyan nagyon megkésve, csak az időszámításunk utáni első évezred végé, de a gyűjtögetésről átállt a szántóföldi termelésre. A Közel-Keleten a kenyérgabonát ugyan már több ezredek óta termelték, és az onnan hozott gabonát már nagyra értékelték, önellátásukat biztosítani csak akkor tudták, ha a búzát és az árpát a természetes csapadékkal megelégedővé, és a fagyos telet elviselhetővé szelektálták, volt a szántóföld talaját megforgató ekével szánthatták, a talajerőt trágyával fenntartani, és a termést hazahordani tudták.
A történészek százszor annyit foglalkoznak a viszonylag jelentéktelen vadászat eszközeinek fejlődésével, mint a szántóföldi gabonatermelés feltételeivel.
A fajunk gyűjtögető életének 140 ezer éve alatt a pattintott kőszerszámoknak nem a vadászatban, hanem az élelmezésben volt fontos szerepe, de nem a vadászatban. De nem jelentett segítséget abban, hogy fajunk a gyűjtögetésről a termelésre térjen át. A gyűjtögető társadalmakban sokkal fontosabb szerepe volt a kapának, mint a fegyvernek. Máig nem tudatosult, hogy a kapás földművelés sok ezer évvel megelőzte a szántásra épülő földművelést. A legfontosabb kultúrnövényeket, a szántás megjelenése előtt több ezer éven keresztül kapásan nem termelték, szelektálták, tették alkalmassá arra, hogy szántással termelt kultúrnövények lehessenek.
A homo sapiens csak akkor lett isten teremtménye, a természetet az igényéhez alakítani képes faj, amikor szántóföldi földművelővé vált.
Európa is csak akkor került a magas kultúrák közé, amikor szántani kezdte a gabonát megtermő földjét. Erre pedig az igásállattá szelídített szarvasmarha tette képessé. Így lett nem tudatosan, nem az okokat felmérve, hanem ösztönösen, Európa szimbóluma a bika.
A búza történelemformáló szerepét a görög kultúra még nem ismerte fel annak ellenére, hogy a gyarmatait már az öntözéses búzatermelésre alapította. Európában a búza és az árpa termelése azonban zsákutcának bizonyult, mert csak a kontinens déli peremén viselte el a telet, és az ottani tagolt terepen nagyon kevés volt az öntözhető síkság. A görög városállamok ezeken a kis térségben igyekeztek öntözéses gabonatermelő gyarmatokat létesíteni. Az időszámításunk előtti 5. században a görög gyarmatok lakosságát kipusztította a szúnyogokkal behozott malária, ami ellen nem volt a lakosságnak immunitása.
Európa színpadán a görögök társadalmi szerepét átvették a rómaiak, akik a szúnyogok elől a dombokra települtek. A városok lakosságának a kenyerét pedig Egyiptomból és Mezopotámiából hajókkal hozták. Egyetlen történész sem figyelt fel arra, hogy az Appennini-félszigeten a görög gyarmatok a mocsaras völgyekbe, a római települések pedig a dombok tetejére teleültek. Ezt a hatékony földművelésre alkalmatlan településformát a szúnyogok által terjesztett malária kényszerítette ki.
Amíg a görög kultúra be akarta vezetni az öntözéses búzatermelést, a rómaiak katonai erővel foglalták el a búzatermelő Egyiptomot és Mezopotámiát, és hajókkal, ezer kilométernél nagyobb távolságról hozták a városi lakosságuk, és a hadseregük számára a búzát. Ez a magyarázza a Római Birodalom jelszavát: Hajózni kell!
Egyetlen történsz nem vetett fel, hogy a Római Birodalom eleve alacsony hatékonyságú településformára épült. Nagy terhet jelentett, hogy a lakosság a dombokon élt. Itt szinte megoldhatatlan volt az egészséges vízhez jutás. A völgyekben lévő források azért lettek szent helyek, mert ezek jelentették a fertőzésmentes vizet. A történészek sokat foglalkoztak azzal, hogy a fertőzött talajvizű városokba milyen távolságról kellett szállítani a fertőzetlen vizet. Azt senki nem vetette fel, hogy mennyi fáradásba került a dombokra épült falvakban élőknek biztosítani a vizet. Mély kutakat kellett ásni, ha egyáltalán el lehetett érni a talajvizet, mennyi fáradsággal járt annak a vödrönkénti kiemelése. Az esővizet ciszternákban kellett tárolni, forralással fertőtleníteni.
Az igáslovak is nagyon kényesek voltak a vízre. A fertőzött vizet meg sem itták.
Nem kisebb nehézséggel járt a termés házhoz szállítása.
A Római Birodalom mégsem a falvai rossz telepítése, hanem a városi lakosság kenyérrel és vízzel történő ellátásának megoldhatatlansága miatt omlott össze. A több ezer kilométerről hajókon hozott gabona szállítása is megoldhatatlan feladatot, hanem fertőzési kitettséget jelentett.
A Római Birodalom akkor omlott össze, amikor a példátlan gabona import összeomlott. Nemcsak azért, mert a kor hajói nemcsak a gabonát hozták, hanem a közel-keleti járványokat is. A kórokozók pedig feltartóztathatatlanul pusztították a hajók legénységét, megfertőzték a városok talajvizeit, kipusztították a lakosságát. Márpedig a római civilizáció urbánus, a városok polgáraira épülő volt. Ezt a szenátus vezetése világosan látta, példátlan áldozatok árán, nagy távolságokról építette ki az egészséges ivóvízzel történő ellátást, és az ország egészén kiépítették a bortermelést.
Inni, csak a tiszta forrásvizet vagy a borral fertőtlenítettet lehetett.
Volt olyan vízvezeték, é volt olyan teraszos hegyoldal, amelyik építése több építőkövet és több munkát igényelt, mint a Gizai piramis.
Kalkulációim szerint, sok száz piramist lehetett volna építeni annyi kőből, amennyit a szőlőtermelést biztosító teraszokba felhasználtak.
Azt is érdemes volna tanítani, hogy Róma lakossága az időszámításunkat követő századokban, ezer évre a századára csökkent. Ez volt az oka annak, hogy a birodalom fővárosát a Földközi Tenger keleti végére, Konstantinápolyba tették át. Közel ezer évre eltűntek azok a klasszikus mediterrán városok, amelyekben indoeurópai népek éltek. Az ezredforduló előtti és utáni Európában a rómaiakhoz hasonló városok csak a kontinensünk dél-nyugati sarokban, Andalúziában voltak, és a dél-keleti sarkában az egyedül az új főváros Konstantinápoly maradt. Ezeknek a városoknak a lakosok többsége nem volt. Ezekben a városokban pedig nem latin, hanem afrikai és zsidó etnikumú népek laktak, akik a közel-keleti járványok kórokozóival szemben immunisak voltak.
A Római Birodalom bukása után az első európai keresztény birodalom a frankoké volt, amelyik már elindult a magának újmódon kenyeret termelő kultúra útján. Ahogyan elterjedt a szántóföldi gabonatermelés vele párhuzamosan hódított Európa lakosságának a kereszténységre történő áttérése is. Az a vallás, amelyik az istennel való találkozását a megszentelt kenyérrel és borral éli át. Ekkor lett a gabonát termelő Európa olyan kultúra, amiben a lakosság fő tápláléka a kenyér, biztosan iható itala fertőzetlen forrásvíz. Európa lakossága a kenyér és a bor vallását választó keresztény.
Mindez ugyan érthető, de még a teológusok sem tanítják.
A búza tette a kereszténységet világvallássá. Jelenleg 225 millió hektáron termelnek hektáronként háromszor nagyobb termést adó búzát.
Harari mégis siránkozik. ”Az őskori csontvágyak tanulmányozása kimutatta, hogy a mezőgazdaságra való átállás egy egész sor nyavalyát zúdított az emberiségre.”
„Hogyan vette rá a búza a Homo sapienset arra a jobb életét feladja a nyomorúságosabbért?”
”A falusi élet persze biztosított az első földműveseknek előnyöket is, így például nagyobb védelmet a vadállatokkal, az esővel és a hideggel szemben.”
„… a mezőgazdasági forradalom igazi csapda volt.”
Harari lapokon keresztül ilyen ostobaságokat mond. Ha igaza volna, fajunkat bölcsnek, sapiensnek, nem okosnak, hanem stupidnak, ostobának kellene nevezni.

Az isteni közbelépés.


Harari ezt a rövid fejeztet a mai Törökország területén végzett Göbökli Tepé-ben végzett ásatások eredménye alapján írta. Egy i. e. 9500 éves település feltárása alapján állítja, ez számos törzs közös kulturális szent helye volt, akárcsak a sokkal későbbi angliai Stonehenge. Az utóbbi a jelentős méretű, dagályjárta térségek megkülönböztetett jólétét biztosító térség közös kulturális találkozó helye volt. A gyűjtögető társadalmak paradicsoma nem a trópusi őserdő, hanem a dagály járta homokos síkságok voltak, ahol a lassan mozgó tengeri állatok, a puhatestek jelentős mennyisége nem jutott vissza a dagállyal a tengerbe, hanem a tengeri madarak milliói, valamint a gyűjtögető emberek ezreinek számára ideális és könnyen gyűjthető tápláléknak visszamaradtak.
E térségben a kényelmesen a tenger gyümölcseiből megélő emberek ráértek arra, hogy a térségben élő törzsek lakossága számára évtizedeken keresztül kulturális találkozásokra méltó építményeket hozzanak létre.
Ilyeneknek közösségi találkozó helyeknek tartom a nomád népek óriási földhalmait, az egyiptomi és maya piramisokat, de a gótikus katedrálisokat is.
Számomra az ilyen kulturális monumentális építkezések közmunkák voltak, amik előbb jelentkeztek, mint a városok. A közös szerepük a szétszórtan élő kis közösségek lakosainak azt az igényét elégítette ki, hogy a százfős közösségek lakói a szomszédokkal is találkozhassanak. A homo sapiens számára ezek az ünnepi gyülekező helyek a mintegy százfős közösségeknél nagyobbakra vágyásra utalnak. Ezek a nagy kulturális találkozók a száz főnél nem nagyobb települések lakóinak a vágyai, a már nem minden lakos ismer minden lakost jelentő városok előfutárjai voltak.

A forradalom áldozatai.


Már a fejezet címe is elárulja, hogy Harari nem a forradalmak eredményéről készít mérleget, hanem csak a forradalom áldozatival kíván foglalkozni. Nincs olyan forradalom, aminek csak eredményei, áldozatai pedig nem voltak. De az olyan forradalom, amelyiknek a mérlege negatív, vagyis több volt az áldozata, mint az eredménye, nem is forradalom, hanem lázadás. Mérleget csak az készíthet a forradalomról, aki felméri az eredményt élvezők és az áldozatot elszenvedőknek nemcsak a számát, hanem az érékét is. Harari az embert és az állatot egyenértékű lénynek tartja. A természet azonban céljának tartja azt is, ha a ragadozó megöli az áldozatát. A fajok arányát az elvárásaihoz kell igazítani.
Ha a munkájával eltartásáról gondoskodó ember jogosan igába hajtja a barmot, ennek érekében az ostorát is használhatja, nem állatkínzó, hiszen a háziállatok azért kerültek többsége, mert az ember szolgálatába álltak. Harari aligha ismeri az állatoknak a gazdájukhoz való viszonyát, és elvárja, hogy az ember úgy bánjon az állataival, ahogyan az embernek a családja és a közössége tagjaival szemben kötelessége. Ő még nem találkozott olyan esettel, amikor a kocsis ostorral kényszeríti a lovára az akaratát, és ennek ellenre a ló nagyon szereti őt munkára kényszerítő gazdáját. Én még olyan kutya tulajdonossal sem találkoztam, akitől nem várja el a gazdájától, hogy úgy bánjon vele, mint ahogyan a falkavezér bánik azzal, aki nem hajtja végre a falkavezér akaratát.
Sok évtizedes vadászataim során szinte minden vadászkutya velem akart vadászni, nem a gazdájával, mert megérezte, hogy ki a jobb vadász. A vadászkutya nem a kényeztetést várja el a gazdájától, hanem azt, hogy eredményes vadász legyen.
Még a gyerekek is ilyenek. Sokszor vittem el erdei kirándulásra a gyermekeiket is elhozó szülőket. A gyerekek mellém szegődtek, gyakran főnöknek hívtak, mert megérezték, hogy az adott környezetben én vagyok otthon. Olyan kóbor kutyával sem találkoztam a hajtások alkalmával, ami a sok vadász közül nem tévedhetetlenül érezte meg, hogy kinek a legkisebb a bizalma abban, hogy kilövi.
A hátaslovak is azt várják el, hogy a lovasa akaratát kövessék. Aki nem tudja rákényszeríteni az akaratát a lovára, annak nem is lehet lovas sikere.
Harari azonban úgy érzi, hogy az állatok is ugyanolyan érzékenyek, mint az emberek. Tudományosan pedig nagyon félre érti a domesztikációt. Az ember csak azokat a fajokat tudta magához szelídíteni, amelyek képteleneknek bizonyultak arra, hogy az éghajlatváltozáshoz igazítsák a viselkedésüket. Harari a domesztikálódást gyermeki naivsággal meséli el, nem veszi tudomásul, hogy a domesztikáció az érintett állatok életképességét növelte. Az ember csak azokat a fajokat tudta megszelídíteni, amelyek számára elviselhetetlenné váltak a klímaváltozás után megváltozott életkörülmények. Ez alól először három faj esetében nem találtam magyarázatot. Ezek a sertés, a macska és a tengerimalac voltak.
A macska és a tengeri malac megszelídülését értettem meg először. Ez a két faj ugyan vadon is megél, de legfeljebb ezred annyi amennyi a háztartásokhoz, kamrákhoz szokva ma él. Vadmacskával csak egyszer találkoztam, pedig a nyomát többször láttam. Vadon kevés maradt, de nem azért, mert életképtelennek bizonyult, hanem azért, mert vadon csak nagyon kevés példánynak volt elegendő zsákmány. Ezzel szemen a házimacska százmilliói élnek, mert a család kamrájához települtek. A vadmacskák eredeti tápláléka a kis rágcsálók, főleg egerek voltak. Ezeket szinte csak ott találtak, ahol gabonát tároltak a kamrákban. Az ember is csak ott tudta megőrizni a kamrában tárolt gabonát, ahol macska is volt. A gabonát termelő Egyiptomban azért volt szent állat a macska, mert macska nélkül nem lehetett az egész évre beosztani a gabonát.
Gyermekkorom falujában minden háziasszony büszke volt, ha jól vizsgázott a macskája. Ezért aztán a jó macskát kényeztették.
A tengerimalac is megél vadon is, de legfeljebb ezred annyi, mint a családok házaiban. Ez az állt is a háziasszonyok kedvence Amerikában, mert feleszi a háztartási hulladékot, azon kívül gyorsan szaporodó állománya, húst biztosított a család asztalára.
A házi sertés domesztikálódása sokáig kérdésem marat. Tudtam, hogy nagyon szapora, a modern fegyverekkel is nehéz az állománya növekedését megállítani. A megszelídülése nyomára a romániai medveállománynak a szeméttelepekre szokása vezetett. Ahol sok a medve, és kevés a zsákmányállat, a házi hulladékra kényszerülnek. Mintegy kilenc ezer éve Kínában is ez történt a disznóval is. Az öntözéses rizstermelés nagy lakosság sűrűséget tartott el, az erdőket egyre kisebb területre zsugorították, ezért a nagyon szapora vaddisznó a házi szemétre kényszerült. Befogták, etették, és levágták.
Magyarországon gyermekkoromban még a házi sertést is naponta kihajtották, ahol vegyülhetett a vaddisznókkal, és a kocák vadkanokkal is termékenyülhetek. Nem volt ritkaság a vadkanok után ellő kocák malacozása. Harari is említi, hogy a disznó Kínában, időszámításunk előtt 7000-ben domesztikálódott.
Az általam is nagyra becsült Harari úgy beszél az állatok lelki sérelmeiről, mint a buddhista szerzetes volna.
Az háziállatok kasztrálása felett háborog, de meg sem említi, hogy ez az emberi faj történetében sem volt ritkaság. Kínában a mandarinok többségét kasztrálták. Az Oszmán Birodalomban jellemző volt a háremeket kiszolgáló személyzet esetében.
Az ökrök életében sem találkoztam azzal, hogy hiányzott, hogy nincs szexuális életük.

Harari könyveinek a jelentősége.


Három hete egy barátomtól Harari egyik könyvét megkaptam, a másikat azonnal megszereztem, az óta ezekkel foglalkozom. Neki köszönhetem, hogy negyven év után újra felébredjen bennem, hogy korunk legnagyobb változásai azt bizonyítják, hogy az élővilágban történő jelentős változásoknak már nem heliocen, hanem antropocen okai vannak.
Az agárforradalom óta a földi élet legnagyobb változásait a homo sapiens ember okozza.

Táplálkozási forradalom.


Harari egyik nagyon szellemes, de félrevezető megállapítása a jelenkorról, hogy „fajunk jelentős többsége eddig minden korban alultáplált volt, jelenleg túlsúlyos. Eddig az első halálok az alultáplálkozás volt, jelenleg a túlsúlyosság lett az”. A 20. század közepén még mindig 1.5 milliárd ember élt a napi 1.9 dollárnál kisebb jövedelemből, ma ennek negyede. Ez a szellemesség azért félrevezető, mert a múltban az alultáplálkozásban meghaltak átlagos kora 15 év alatt volt, a felük pedig az első öt évében halt meg. Jelenleg a túlsúlyos elhaltak átlagos életkora meghaladja a 60 évet. Ez is ma az egészségeseknél húsz évvel előbbi halált jelent, de a többségük kétszer akkora kort él meg, mint a kétszáz évvel korábbi átlag. Bármennyire lelketlenség, de tény, hogy a túlsúlyosak annyiban hasznosabbak, hogy alig szorulnak az öregkori társadalmi ellátásra, nyugdíjukból élésre.
A jelenkori elöregedő társadalmak élén Japán van, és ott a legnagyobb költségvetési terhet az öregek ellátása, egészségvédelme jelenti.
Fajunk eddigi életében az újszülöttek fele sem érte meg, hogy szexuálisan megérett, és átlagos munkaerő lehessen. Jelenleg a fejlett társadalmakban az újszülöttek 99 százalékuk ezt a kor megéri, ráadásul a többségük annyi évet él meg öregkori ellátásban, mint ahány évesen munkába állt. Ezért az egyik legfontosabb társadalmi feladat az lesz, hogy az idősek munkavégző képességét minél több évre tolják fel.

Férfi és nő.


A gyűjtögető társadalmakban a nemek társadalmi rangjában nem volt jelentős különbség. Ennek két alapja volt.
A mivel a gyűjtögető társadalmakban nem volt jellemző a túlnépesedés, a homo sapiens természetes szaporasága a létszám tartása környékén mozgott. Fajunk életének első 140 ezer évében a létszámunk nagyon lassan növekedett. Az elfoglalt életterükben stagnált, csak új életterekbe történő kirajzások jelentettek nagyon lassú népességnövekedést. A Homo sapiens létszáma a mezőgazdasági forradalom előtt nem érte el a tízmilliót, ami nagyon alacsony népsűrűséget jelentett. Ezért ritka eseménynek számított, amikor a Homo sapiens más közösségbe tartozó emberrel találkozott. A mintegy százfős közösségek teljesen önellátók voltak. Az első jelentős árujuk a só volt.
A társadalomtudományok gondosan elkerülik annak feltárását, hogy a homo sapiens milyen szapora faj. A szexuális ösztönéből fakadó szaporasága valahol a 25 éves várható életkor környékén biztosítja a létszám fennmaradását. Mivel a gyűjtögetés olyan életforma, ahol az életterük eltartó képessége nem növelhető, a begyűjthető élelmiszer mennyiségét azonban az időjárás nagyon ingadozza. Harari fel sem veti, hogy a vadon termő és begyűjthető táplálék nagyon ingadozó, ezért a közösség számára begyűjthető táplálék évről évre jelentősen ingadozott. A vad gyümölcsök, gombák termése nagy különbségek között ingadozik. Ezt csak az tudja felmérni, aki sok éven keresztül átéli. Ezek évenkénti termése 10:1 arányok között ingadozhat.
A nők és a gyerekek nagyobb kitartása és hajolási képessége előny a gyűjtögetésben. Hátrányuk a szülés utolsó hetei és a szoptatás első hónapjai. Éppen a ma reggel hallottam a televízióban egy nőgyógyász professzor véleményét arról, hogy a megszokott fizikai mozgás 40-50 százaléka a kihordás alatt előnyös. Tehát megállapíthatjuk, hogy a gyermekvállalás a gyűjtögető társadalmakban nem jelentett a nők számára jelentős hátrányt a gyűjtögetésük eredményességében.
A szántóföldi gabonatermelő társadalmakban azonban a nemek közti viszonylagos egyensúly felborult. A szántóföldi földművelés munkaerőigényben a fizikai erő vált elsőlegessé. Hararinak abban igaza van, hogy a gabonatermelő még inkább a pásztorkodó társadalmakban a nők munkaerejének értéke jelentősen mértékben csökkent.
A magyar történelem megértésében is fontos szerepet játszott a nők foglalkoztatása, mégsem érdekelték a magyar történészek.
A magyarságnak a honfoglalás után a földművelésre való áttérése azt jelentette, hogy a férjek a házukban éjszakáztak, a házasság tartós szexuális kapcsolatot jelentett. De a gabonatermelés szinte csak az aratáskor igényelte a nők részvételét.
Az ipari forradalom megsokszorozta a városi lakosok számát, és élelemigényét. Az istállós tehéntartás az parasztasszonyok számára az első, férjüktől független jövedelmet jelentette. Ennek fontos szerepe volt abban is, hogy a tehenet a háznál tartó családokban csökkent a gyermekhalandóság, a férfiak pedig megszabadultak az angolkortól, a csontritkulástól.
Amerika felfedezése pedig a két kapásnövénnyel emelte az asszonyok gazdasági szerepét. A kukoricát és a burgonyát az asszonyok kapával vetették, gyomtalanították, a burgonyát gyűjtötték be. A falusi családok étkeztetési gondját nagyon megkönnyítette, hogy volt tej, tejtermék és burgonya. A kukorica biztosította a disznóhizlalást, ami nemcsak egész évre biztosította a zsírt.

Mit hoz a jövő.

Az élet hossza.


Jelenleg az átlagos élettartam évenként három hónappal növekszik. Négy éve az élettartam 79 év volt, ma már 80 év. A testmagasság is növekszik, és 2036-ra a növekedés mértéke meg fogja haladni az évenkénti 1 centit. Az átlag egyre hosszú ideig élhet, valószínűleg túljuthatja a 100 éven.
Oktatás.
A legolcsóbb okos telefonok Afrikában és Ázsiában már 10 dolláros áron elérhetőek. 2020-bn az emberek 70 %-ának már lesz okos telefonja. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanolyan lehetősége lesz világszínvonalú oktatáshoz jutni. Minden gyerek használhatja a ˝Khan Akadémiát˝  (Ez egy internetről elérhető ingyenes tudásbázis, ahonnan magas szintű oktatásban részesülhetünk). Bárki olyan oktatáshoz juthat, amit a jómódú országok iskoláiban tanulnak a gyerekek.

A férfiuralom alapja.


A szántóföldi földművessel, a pásztorral, majd az ipari forradalom után a gyári munkással is egyre csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. Az osztálytársadalom gondoskodott róla, hogy ez ne váljon közismertté. Erre Harari sem utal, pedig már a mezőgazdasági forradalom a gyűjtögetőnél sokkal kevesebb tudást és sokkal több fizikai erőt kívánt. A munkaerő minőségével, szakértelmével szemben egészen támasztott igény a tudományos és technikai forradalomig egyre csökkent. A tudásigény fajunk történetében a legalacsonyabb a 20. század elején volt. A század végén azonban megfordult, a szellemi képesség a munkaerő értékének mértéke lett.
Gyermekkorom falujában a családok jövedelme a földjük nagyságától, és nem a művelőjének a szellemi képességétől függött. ez ma már nevetségesnek hangzik.
Ezt jól bizonyítja az aratás. Száz éve a legnagyobb fizikai erőt igénylő munka a kaszával történő aratás volt. Jelenleg a farmerek légkondicionált kombájnokban aratnak, munkájuk eredményben a fizikai erő nagysága jelentételen lett. A végzett munka hatékonysága a lelkiismeretességen múlik, fizikai erőre pedig nincs szükség. A műszerek mindent jeleznek, azok jelzéseit kell tudomásul venni.
Klasszikus példának tartom, hogy száz éve a hajók ki- és berakása nagyon sok ember képzettséget nem igénylő, nehéz fizikai munkája volt. Most százszor gyorsabban kirakja a konténereket a magasan képzett néhány darukezelő.
A közúti szállítást is ötven éve még csak az erős férfiak végezhették. Nem volt szervokormány, automata sebességváltó. Ma minden nő is elvezetheti a legnagyobb dömpereket.
Ötven éve a bányászatban a nők legfeljebb vizet hordtak a szomjas csákányozó, lapátoló bányászoknak. Ma a munkájukat a férfiak százait pótló kombájnok végzik, amelyikek működtetését inkább diplomás nőkre, mint erős, de képzetlen férfiakra bízzák.

Harmadik rész

Az emberiség egyesítése


Örömmel olvastam, hogy az emberiség egyesítése címet adta a harmadik fejezetnek. A homo sapiens három legnagyobb ajándékának tartom a fejlett agyát, a kezei sokoldalúságát, és a hangképző képességét. A történészek az utóbbi távolságlegyőzését alig kísérik figyelemmel, pedig a társadalmi tagolódásunkat a hangunknál nagyobb távolságú terjedése is korlátozta. A hangunknál nagyobb távolságra csak a leírt szöveg terjedhetett el. A hangunk nagyobb távolságra történő eljuttatására és tárolására egészen a 20. századig, csak az írott szöveg volt terjeszthető. Az írás és olvasás csak ekkor vált az iskolázott lakosság távolsági kommunikációjává. A közvetlen beszéd közlését a telefon, majd a rádió, majd a televízió tette nagy távolságra küldhetővé. Szinte csak a jelenkor oldotta meg a személyek közti közvetlen kapcsolatot csak az okos telefonok oldották meg. Méghozzá a távolságot szinte nem ismerve, ugyanakkor a lakosság nagy többsége számára olcsón. Ez nem csak minőségi fejlődést, hanem mennyiségi eredményt is jelent.
Ritkán értékeljük a találmányokat az elérhetőségük költségén. Alig három évtized alatt az emberiség többsége megengedheti magának a távolságot nem ismerő kommunikációt. Ez nemcsak olcsó, de a korhatárok nélküliséget is jelent. Ma a néhány évesektől az öregekig mindenki telefonál. Száz éve még nem élt annyi ember a földön, mint amennyinek ma van okos telefonja. Ma ezekkel a telefonokkal az emberiség többsége több információhoz juthat, mint ötven éve a felső egyetlen ezrelék.

Tízedik fejezet

A pénz szaga


Harari 12 oldalt szentel a pénz szerepnek, de még utalást sem tesz arra, hogy mikor, melyik kultúrában a megtermelt érték hány százaléka vált áruvá. Kiderülne, hogy mikor, mekkora szerepe volt a kereskedelemnek, vagyis melyik termelési mód, és milyen településben mekkora volt a pénzzel történő árucsere.
Közép-Európában, Magyarországon a vasúthálózat kiépülése előtt a lakosság 80 százaléka falvakban élt, és azokban nagyon magas, 90 százalékos volt az önellátás. A lakosság négyötöde falvakban, pusztákon élt, a gazdálkodásnak szinte csak vasra, a lakosságnak sóra, petróleumra, dohányra volt szüksége. Az évente a faluba kerülő vas nem haladta meg a termelési érték egyetlen százalékát.
A férfiak legfeljebb a lámpáknak petróleumot, maguknak dohányt, gyufát, alkoholos italokat vásároltak. Az utóbbit is amennyire lehetett maguk terelték meg.
Az asszonyoknak a főzéshez szükséges só, a varráshoz tű, finomabb cérna, gomb, szalag kellett.
A néprajzosokkal tanácskozva a kereskedőktől vásárolt áruk maximális arányát 5 százalékra becsültük. A vasúthálózat kiépülése után az arány meghaladta nagyon gyorsan meghaladta a 15 százalékot. Ez világosította meg a számomra a paraszti életben a vasút polgárosító szerepét. Ötven év alatt háromszorosára növekedett a lakosság 80 százalékának a kereskedelmi forgalma, vagyis a kereskedőkkel való cserének a pénzigénye. Ez a tapasztalat tanított meg arra, hogy az önellátás arányának alakulását mindig figyelembe vegyem.
Még a lelkes népieknek sem jutott az eszébe, hogy mit és mekkora értékben vásároltak egy falusi boltban 1840-ben és jelenleg. Az ilyen adatok meggyőznének arról, hogy a pénz szerepét ne csak elméletben vizsgájuk, hanem a súlyának megfelelően értékeljük.
Az emberiség történetében a pénz szerepe csak az utóbbi százötven évben lett jelentős, amikor a vasútnak és a gőzhajóknak köszönhetően jelentős kereskedelem alakult ki. A történészek is olyan társadalmi súlyt tulajdonítottak a pénznek, amilyen szerepet játszott a tőkések, a lakosság néhány százaléka számára. A munkaerő először csak a tőkések számára lett áru.
Ezért Hararinak is azzal kellett volna kezdeni, hogyan alakult a pénzzel történő árucserének a megtermel nemzeti jövedelemhez viszonyított súlya.
Nagyon sokat mondana egy olyan felmérés, hogy az osztálytársadalmakban az osztályok jövedelmének mikor, mekkora hányadát jelentette a pénzzel törtnő forgalom.

Tizenharmadik fejezet

Birodalomképek


A politikának a történelem alakulásában játszott szerepének túlértékelését olvashattam ebben a címben. Én következetesen materialista történész vagyok, aki elfogadja, hogy a politika csak felépítmény, amit az alépítménye determinálja. Ezért a múltban sem az érdekel, milyen volt a politikai felépítmény, hanem milyen volt az alépítmény, amire az ráépült.
Egyedül vagyok azzal, hogy a görög és a római kultúra még nem európai, hanem közel-keleti volt, ami a Földközi Tenger egész vízgyűjtő területét jelentette. Afrikából a Szaharától északra terülő sáv, aminek a délre húzódó centruma a Nílus völgye, azaz Egyiptom. Azt mi európaiak találtunk ki, hogy a Földközi Tenger északi vízgyűjtő területe, a görög és római kultúra európai volt. A görögöknek eszükbe sem jutott, hogy Európában vannak. Anatóliát és Egyiptomot mind a görögök, mind a rómaiak kultúrájuk bölcsőjének tekintették. Elég leleplező volna, ha valaki kigyűjtené, hogy a görög bölcsek hányszor emlegették Anatóliát, Egyiptomot és említették-e valaha Európát. Nagyon meg lettek volna lepődve, ha valaki őket európaiaknak nevezte volna.
A Római Birodalom központja ugyan Róma volt, de a területükön Egyiptomot és Szíriát tartották fontosabbnak, értékesebbnek, hiszen onnan hozhatták a múltjukat, de a jelenben a városi lakosságuk számára a kenyérgabonát is.
Az első európai birodalmat a frankok alapították a sötét középkor lezárulása idején. Akkor, amikor már maguk termeték meg a kenyerüket. Európa akkortól tekinthető politikai értelemben kontinensnek, amikor már kiszelektálódott a telet elviselő, a természetes csapadékkal megelégedő búza és árpa. Afroázsiához képest tizednyi félsziget, aminek a klímáját már nem a Monszun, hanem az észak-atlanti Golf Áramlat alakította. Ráadásul a földművelés alatt akkor csak az önözéses, a fagyos telet nem ismerő gabonatermelést értették. Márpedig Európának nem volt erre adottsága.
Mik voltak az önözéses gabonatermelés előfeltételei.
Ennek elsődleges feltétele volt a fagymentes telű éghajlat. Ilyen éghajlatú része Európának csak a Földközi Tenger északi vízgyűjtője, a Mediterrán Dél-Európa volt. Ennek a térségnek az első két főszereplői a görögök és a rómaiak voltak. Ezt a térséget befogadta a közel-keleti magas-kultúra, ahogyan a Szaharától északra lévő Afrikát is. A Pireneusoktól, az Alpoktól északra fagyos, valamint a kelet-európai síkságon kemény, fagyos telek voltak.
A másik feltétel a gravitációsan öntözhető síkság. Ilyen a nagyon tagolt Mediterrán Európában nem volt. Az eredeti önözéses magas-kultúrák Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten nagy folyamok természetes árterületei voltak, amelyek árterületei milliós lakosságú birodalmakat eltartani képesek voltak. Ilyen adottságú térsége Európában nem volt.
Európa tehát eleve nem rendelkezett olyan adottságú térséggel, ahol néhány milliós birodalom élelmezése megoldható lett volna.
Az európai térség gabonatermelésének technikai előfeltételei. Olyan gabonára volt szükség, amelyik megelégszik az 500-1.000 milliméter csapadékkal, és elviseli a fagyos telet. Mint már említettem, a búzát és az több ezer éven keresztül kellett kapásan, a lakhely szomszédságában termelni, hogy szántóföldi önözéses gabonává szelektálódjon. Ahhoz, hogy Európában a közel-keleti búza és árpa megelégedjen az 500-1.000 milliméteres csapadékkal, és átvészelje a fagyos telet ugyancsak ezer éves szelekció kellett. Ez történt meg akkor, amikor Franciaországban, a sötét középkor végén már áttelelt az ősszel vetett búza és árpa. Ezzel párhuzamosan megjelent a tavaszi vetésű zab és a keményebb telt is elviselő rozs. A kettes vetésforgót felválthatta a hármas.
Az őszi és a tavaszi vetésű gabonatermelés technikai forradalmi szerepét alig hangsúlyozzuk, pedig e nélkül Nyugt-Európa nem lehetett volna magas-kultúra. A természetes árasztású gabonatermelés vetésforgó nélküli is magas lakosságot tarthatott el. Kétszer, háromszor nagyobbat, mint a természetes csapadékon termelt gabona. A talajerő megőrzését jelentette az árvizek által visszahagyott iszap. A természetes csapadék azonban csak a szükséges vizet jelenete. A talajerő megőrzéséhez trágyázásra és a talajt megforgató ekére is szükség volt. Ez pedig nagyobb igaerőt igényelt.

A szerencsét hozó patkó.


A patkó történelemformáló szerepét is mindig lelkesen bizonygatom. Sokáig nem tudtam az okát annak, hogy az európai kultúrában miért általános a patkó szerencsét hozó szerepe. Második feleségem tucatnyi patkót gyűjtött. Annyit falusi gyermekként tudtam arról, hogy az elveszített patkót azonnal pótolták. Később lovagolva megtanultam, hogy a patkolatlan ló járása hóban, sárban, vizes gyepben bizonytalan. Ezt azonban nem tartottam elegendő indoknak arra, hogy a szerencse szimbóluma legyen.
Öreg koromban derült ki az igazi ok. Az arabokat kiverő francia császár, Károly mellékneve Martell, az Kovács lett. Ő verte meg a Franciaországba betört arab sereget 732-ben a poitiers-i csatában megverte, és ezzel végleg megmentette Európát az arab uralomtól. A csatát azzal nyerte meg, hogy az arabok patkolatlan lovakkal érkező seregét egy vizes füvű lejtőre csalta. Az arabok patkolatlan lovai ott mozgásképtelenek voltak. A frank sereg patkolt lovai óriási fölényt jelentettek. Európa első nagyhatalma a győzelmét a patkónak köszönhette.
A néhány kiló patkóvas a sokkal drágább ló használati értékét megtöbbszörözi akár a csatában, akár a fuvarozásban. Nyugat-Európában a középkort a patkónak köszönhetően lehetett lovagkornak nevezni. Nyugat Európa a patkolt lovaknak köszönhette, hogy katonai nagyhatalom is lehetett.
Gyermekkorom falujában rangot jelentett, ha valaki lovakkal és nem ökrökkel, tehenekkel gazdálkodott. A lovas kocsi volt a rend szimbóluma. Egyszer megbecsültem, hogy a tehenekkel fuvarozó, szántó gazda, még egyszer annyi időt töltött az igás állatival, mint akinek lova volt. Ez az időmegtakarítás azonban drága volt. A lótartás költsége mintegy háromszor akkora volt. Ezen a példán tanultam meg, hogy a földreform ugyan a magyar történelem legnagyobb igazságtalanságát számolta fel, de olyan birtokviszonyokat teremtett, amiben a parasztcsaládoknak tized annyi föld jutott, ami a hatékony műveléshez kellett. Ez tanított meg arra, hogy a nagy reform nem is a földosztás volt, hanem az iparosítás, ami a falvakban élők kétharmadát az iparba csábította. Még ennek ellenére ma is sokkal több tulajdonos közt oszlik meg a föld, mint amennyi a megműveléséhez elegendő volna.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése