A NYUGAT NEM NYUGSZIK

Kopátsy Sándor                  EK                  2010-02-10

A NYUGAT NEM NYUGSZIK

Mára második világháború után azt reméltem, hogy a Nyugat végkép kigyógyult abból, hogy a világpolitika rendbetétele a feladata.

Aztán gyorsan kiderült, hogy a Szovjetunió továbbviszik az imperializmus zászlaját. Azt még gyermekbetegségének tekintettem, hogy a Jaltában megkapott Közép-Európát a maga képére akarta átformálni. Ezt még vallásháborúnak lehetett minősíteni. A kubai válság, majd Afganisztán megszállása arról győzött meg, hogy ez nem más, mint eszetlen imperializmus. Eszetlen, mert már lejárt az idő, amikor a megszállt államokból hasznot lehetett húzni. A mások feletti utalom már nem üzlet, amin keresni lehet, hanem nagyon drága luxus.

Nemcsak a politikusok, de a történészek sem veszik tudomásul, hogy a Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért mert imperialista. Nem a rendszer alacsony hatékonysága okozta a csődjét, hanem az imperialista fegyverkezése, a hódított térségek támogatása szívta el az erejét.

A bolsevik imperializmus azzal kezdődött, hogy soknyelvű, sokkultúrájú népeket nem lehet közös államban tartani azon az alapon, hogy közös a vallásuk. A bolsevik ideológiát, centralizmust kezdettől fogva, kelet-európaivallásnak tekintettem. Annak tartom utólag is. Ahogy nem zavarta ezer évig a Nyugatot, hogy a kontinens keleti fele más kereszténységben él, nem zavarta volna az sem, hogy ott a marxi tanokat a kelet-európai kultúrához igazítva gyakorolják.

A bolsevik rendszer akkor vált instabillá, amikor Sztálin és utódai nem elégedtek meg azzal, hogy a pravoszlávok felvették a bolsevikvallást, hanem közös államban kell élni a cári Oroszország minden népének. Nemcsak a pravoszlávoknak, hanem a nem szlávoknak, sőt nem keresztényeknek is.

Az úttévesztést azzal lehet illusztrálni, mintha 1054-ben az egyházszakadás után, minden görög rítust valló keresztény nép nemcsak a közös görög liturgiájú, dogmarendszerű vallásához ragaszkodik, hanem egyetlen államban való élésre is kényszeríttették volna. A másik oldalon pedig a Vatikán egyelten államként akarja működtetni Európa nyugati felét.

A bolsevik rendszer forradalmi célja ugyan eleve sikertelenségre volt ítélve, de nem azért, mert bolsevik, hanem azért mert a kelet-európai népekkel nem lehet felzárkózni. Sok ostoba még ma is azt hiszi, hogyha 1917-ben a polgári erők győznek, és polgári rendszer jobban boldogult volna. A kelet-európai népek számára a demokrácia még működésképtelenebb lett volna, mint a bolsevik rendszer.

Ahogy a döntően pravoszláv népekből összetákolt Jugoszlávia sem azért esett szét, nem azért irtották egymást, mert bolsevik rendszert épített ki, hanem azért, mert a Balkánon belül is más kultúrájuk, vallásuk, történelmi gyökerük volt.

Ezt mi magyarok érthetnénk meg a legjobban, hiszen a mi birodalmunk, az Osztrák-Magyar Monarchia is azért esett szét, amiért hetven évvel később a Szovjetunió. De mi épen ezért nem vagyunk hajlandók megérteni, hogy kik élhetnek közös államban.

Még az is megértettem, hogy a nyugat-európai gyarmattartóknak már nincsenek gyarmataik, de még mindig úgy éreznek, gondolkodnak, mintha gyarmattartók volnának. Ma már annál ugyan bölcsebbek, hogy nem akarják visszaállítani a gyarmati viszonyt, de kötelességüknek érzik, hogy azokat az elvárásuknak megfelelően módszerre kényszerítsék. Ma már nem a kizsákmányolásukra törekszenek, hanem csak arra, hogy azok is demokratikusan rendezzék be a társadalmukat.

Amit azonban nem vártam, hogy a jelenkor egyetlen szuperhatalma is abban éli ki magát, hogy másokra kényszeríti politikai elképzeléseit.

Amikor az Egyesült Államok védelmi garanciát adott Szaúd-Arábiának azzal a feltétellel, ha szabadon hozzájuthat az olajához, örültem, hogy végre a világ elsőszámú politikai, katonai és gazdasági hatalma, nem akar erőszakkal téríteni. Minden népnek, kultúrának joga van, hogy olyan politikai rendszervben éljen, amilyent akar. Sőt még az sem szabad vállalni, hogy ha egy országban a kisebbség gyakorol erőszakos hatalmat, akkor másoknak joga van ott rendet teremteni. A világ csendőrének szerepe nem elfogadható.

Az is hamar kiderült, hogy kik a jófiúk a világ egyelten tényleges szuperhatalmának, amikor az iráni Sah megkapott mindent, mert támogatta az Egyesült Álalmok külpolitikáját.

Az Egyesült Államok arab politikája azonban nemcsak „az olaj, mindnek felett,” jelszóval kifejezett elméleten alapult, hanem azon is, hogy Izraelnek mindig, mindenben igaza van. Az amerikai diplomácia képtelen volt felmérni, hogy milyen hatása lesz annak, ha Izrael a feltétlen támogatás tudatában olyan arabpolitikát folytat, ami megalázza az arab népeket. Márpedig, ha egy múltjára joggal büszke, a jelenére azonban sokkal kevésbé kultúrát megaláznak, annak népe nem fog válogatni az eszközökben, hogy bosszút álljon.

Izraelnek megengedték, hogy megszálljon az arabok által lakott térségeket, és kitelepítse onnan a lakosságot arra hivatkozva, hogy kétezer évvel korábban ott zsidók laktak. Azt is megengedték, hogy Izrael nemcsak atombombát építhessen, hanem az iraki atomlétesítményeket hadüzenet nélkül lebombázza.

Elveimmel ellenkezik, hogy én is bele essek a Nyugat hibájába, ami más országok politikai rendszerét olyan skálán rangsorolja, amin az etalon a nyugati demokrácia. Mégis azt mondom, hogy Irak Husszein uralma alatt modernebb társadalom volt, mint az olajsejkek rabszolgatartó, a nők jogait el nem ismerő társadalma. Nem csak azért ez a véleményem, mert a többségnek több jogot ad, mert nem nézi le a munkát, hanem azért is, mert könnyebben modernizálható.

Azt sem értem, hogy miért volt tarthatatlan az afgán rendszer, ha tartható a szaúdi. Az mégis elismerem, hogy az afgán társadalom boldogítását célzó katonai megszállás a végnapjaiban teljesen megzavarodott Szovjetunió ötlet volt. Azon ugyan joggal háborodott fel a Nyugat, hogy milyen jogon avatkozik be egy másik, szomszédos ország életébe egy magát szuperhatalomnak képzelő, beteg birodalom. De még kevésbé indokolható, hogy a szovjet megszállás után, miért akarnak a nyugati demokráciák, fegyverrel demokráciát építeni Afganisztánban. Tegnap néztem a német televízióban, hogy a közvélemény 83 százaléka ugyan ellenzi az országa katonai jelenlétét Afganisztánban, de a német kormány ugyanazon a napon közli, hogy növeli a katonai jelenlétét.

Az is nehezen érthető, hogy miért csak Izraelnek volt joga atomfegyvert építeni, a tízszer nagyobb Iránnak nem. Az iráni esetleges atomfegyver nem azért veszélytelen, mert Irán kevésbé megbízható, mint Izrael, hanem azért, mert csak az Egyesült Állalom és a Szovjetunió van abban a helyzetben, hogy van túlélési esélye, ha atomháborút indít. Az atomfegyvert csak az használhatja olyan ellen, akinek szintén van, akinek százszor több ilyen fegyvere van, az is kontinensnyi térségben elrejtve. A jövőben még Kína lehet hozzájuk hasonló atomhatalom. A többiek atomfegyveri nem érnek semmit, mert a bevetésük egyenlő az öngyilkossággal. Az atomfegyver iktatta ki a háborút az atomhatalmak között.

Irán atomambíciói is ostobák, mert az atombombáit egyetlen papírral használhatatlanná lehet tenni, ha arra azt írja az Egyesült Államok, hogy Izrael megtámadását saját országuk elleni atomtámadásnak tekinti. Ez azonban nem járható megoldás, hogy az arab világban csak Izraelnek lehet atomfegyvere. Ez felbőszíti az arab világot, és megerősíti Izraelt abban, hogy nem szükséges keresni a reálpolitikai megoldást.

Annak ellenére, hogy az Egyesült Állalmok legnagyobb külpolitikai hibájának a zsidó-arab politikáját tartom, elismerem, hogy lényegében ugyanez a stratégia érvényesül a világpolitika egészében.

Mivel a következő száz év világpolitikájában két osztás lesz a főszereplő, az Egyesült Államok, és Kína, a két ország viszonya lesz a meghatározó. A legtöbb kár abból származhat, ha a két ország képtelen lesz külpolitikáját a másikéval összhangba hozni.

A Nyugat egészét jellemzi, hogy minden társadalmi berendezkedést elvetnek, ami nem a polgári demokráciát másolja. Nemcsak bírálják az eltérő társadalmi rendszereket, de igyekeznek azok belügyeibe beavatkozni. Ezt igyekszem az Egyesült Államok és Kína viszonyában illusztrálni.

Az még érhető volt a hidegháború idején, hogy a kínai kommunisták győzelme elől megfutó köztársaságiak maradék hadserege megszállta Tajvant. Még az is, hogy ezt a kínai szigetet önálló államnak ismerték el. A viselkedés akkor vált anakronisztikussá, amikor Kínával is felvették a kapcsolatot, aztán hamar az ország legnagyobb külkereskedelmi partnerévé, majd a tőkéjüket befogadó országgá lépett elő. Ma vitathatatlan, hogy Kína a világpolitika és gazdaság második országa.

Közben az is bebizonyosodott, hogy Hong Kong világgazdasági szerepe nem csökkent azzal, hogy Kína részévé vált. Kína lett az amerikai állampapírok legnagyobb bértokosa is. A világpolitikai kabarészínvonalát jól illusztrálja a legutóbbi vita. Az Egyesült Államok 9 milliárd dollár értékben szállít modern fegyvereket azzal a céllal, hogy Kína ne legyen képes fegyverrel elfoglalni a szigetországot, ugyanakkor annak az országnak százszor ekkor értékben adtak el állampapírokat.

Az amerikai-kínai politikai viszony másik megrontója a Tibeti-kérdés. Azt ugyan nem vitatják, hogy Tibet Kína része, de azt a jogot fenntartják, hogy Kína tibeti politikába beleszóljanak, a dalai lámát pedig diplomácia fogadtatásban részesítsék. Más kérdés, hogy Kínának nem kellene ennyire komolyan venni a dali láma külföldi kezelését. De azt is megértem, hogy a kínai politika nem engedi meg a lakosságkörében a nemzeti szuverenitás sérelmét, még akkor sem, ha lényegtelen kérdésben történik. Szerintem, nem Kínának van szüksége Tibetre, hanem lenne Tibet életképtelen Kína nélkül. A Nyugatra számíthatna a legkevésbé.

Különösen bosszantó. Ahogyan a Nyugat felfújta a Tianamen-téri tüntetés tankokkal, és brutalitással való szétverését. A kínai csoda, ami a világtörténelem legnagyobb gazdaági csodája, nem következhetett volna be, ha a pártvezetés nem teszi egyértelművé, hogy nincs helye a politikai demokráciának. Egyrészt Kína, akárcsak Oroszország kultúrája nem viseli el a demokráciát. Ráadásul, a csoda alapja a népszaporulat elállítása volt, és maradt, azt pedig nem lehetett volna demokratikus népakartból megvalósítani.

Kína elmaradottsága, főleg az infrastruktúra kiépítése csak erős állami hatalom mellett valósítható meg. Elég talán egyetlen konkrét példán bizonyítani. Piaci alapon, politikai döntés nélkül soha nem lehetett volna megépíteni Tibetig a világ legnagyobb vasútépítési csodáját, ami Tibet számúra a jövőjének egyik alapfeltétele, Kína számára pedig alig valamit ér.