A belső és a nemzetközi munkaerő piac

Kopátsy Sándor               EE                    2015 03 21

Társadalomszemléletem

A belső és a nemzetközi munkaerő piac

(Kézirat)

A közgazdaságtudomány sem vette tudomásul, hogy a tőke számára a munkaerő áránál fontosabb a minősége. A tőkésosztály társadalomról az tartják, hogy az olcsóbb munkaerőt kereste. Ez a hamis nézet azért vált általánossá, mert számos feldolgozó iparágban olyan alacsony volt a munkaerő minőségével szemben támasztott igény, hogy ezek az iparágak valóban keresték az olcsó munkaerőt, mert számukra az is jó volt. A tőkés vállalkozó minden igénye esetében nem az olcsóbbat, hanem az árához viszonyítva a legolcsóbbat kereste. Ez nemcsak a munkaerő, de minden beszállítói igénye esetében ez jellemezte. Ha a drágább alkatrészek a végtermék árát ennél jobban növelték, akkor a drágábbat választotta.

Ma szinte minden termék esetében a drágábbaknak magasabb a haszonkulcsa. A drága gépkocsikon nagyobb a haszon, mint a kevésbé igényes típusokon.

Az a tény, hogy a foglalkoztatási ráta éppen a bérek nagyságával fordítottan arányos, azt bizonyítja, hogy a munkaadó nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt keresi. Ennek a csúcsát a vezető menedzserek jelentik, akiket ma már nemcsak vérrel fizetik, hanem azzal, hogy a vállalkozás nyereségéből részesülnek, tulajdonosként fizetik. Vannak olyan menedzserek, akik a vállalkozásuknak milliárdokat érnek. Ezt bizonyítja néhány olyan eset, amikor a szakma legjobbját lehetett megvásárolni, és ennek hatására a vállalat értéke a tőzsdén milliárd dollárokkal emelkedett.

Az is elkerülte a közgazdászok figyelmet, hogy a gazdasági növekedés általában a magasabb bérű országokban volt gyorsabb. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a legfejlettebbek és a fél-perifériák között nőtt a különbség. Ez alól kivételt csak az jelentett, amikor a 20. században kiderült, hogy a távol-keleti országok munkaereje még a protestáns nyugatinál is jobb. Azaz az árához viszonyítva a legjobb. A japán, majd a kis tigrisek, végül a kínai munkaerőről derült ki, hogy még drágán is olcsó. A nyugati liberális közgazdászok azt jósolják, hogy a kínai csodának is közeleg a vége, mert ott is drágul a munkaerő. Elég volna megnézni, hogy az egy lakosra jutó export a munkaerő árával együtt nő. Ez a mutató Kínában a legalacsonyabb, a néhányszor magasabb bérű országokban pedig magasabb.

Az EU tagországai közül az egylakosra jutó gépexportban Németország az első, pedig ott a legmagasabbak a gépiparban a bérek. Egyre inkább kiderül, hogy igényes termelőeszközöket csak a drága bérrel dolgozó országok képesek hatékonyan termelni. Elég volna megnézni, hogy a legkeresettebb utasszállító, illetve katonai gépeket milyen bérű dolgozókkal építik. A német és a svájci egyedi gépgyártás a nagyon drágán fizetett dolgozóknak köszönheti a fölényét.

Az átlagfeletti profit azokra az iparágakra jellemző, amelyek drágább munkaerővel dolgoztak. Az ipari forradalom óta mindig és gyorsuló ütemben nemcsak nőtt a fejlettek és a felzárkózni akarók között a különbség.

Ezen a tendencián belül azonban voltak sebességkülönbségek. A puritánok, előbb Nyugaton a protestáns, majd a 20. század második felében a Távol-Keleten a konfuciánus munkaerő a többi kultúráénál, a magasabb bére ellenére, jobban teljesített. Kiderült, hogy minél fejlettebb az alkalmazott technika, a munkaerő teljesítménye a béréhez viszonyítva, egyre inkább a minőségétől függ. Ezért nevezhetjük a tudományos és technikai forradalmat a minőség forradalmának.

Az ezredfordulóra a fejlett társadalmakban a jó munkaerő kereslete már ki sem elégíthető annak ellenére, hogy korábban elképzelhetetlen mértékben nőtt és nő a munkaerő iskolázottsága. Ezzel szemben, a gyenge minőségű munkaerő a normatív foglalkoztatási feltételek mellett egyre kevésbé talál munkát. Ez ugyan minden társadalomra jellemző tény, mégsem tudatosul. A munkaerő alsó minőségi tizede szinte sehol nem foglalkoztatható.

Azt, hogy a munkaerő árát is a kereslete és a kínálata közti arány alakítja, még Marx sem ismerte fel. Mind a kormányok, mind a szakszervezetek, a foglalkoztatást egységes szabályok alapján akarják megoldani. Bármennyire jelzik is a tények, hogy a foglalkoztatás a gyenge minőségű munkaerő esetében mindenütt megoldatlan. Ha készítenének olyan foglalkoztatási statisztikát, ami ezt a mutatót minőségi, képzettségi szintekre bontaná, ez világosan megmutatná, hogy a munkaerő felső minőségi harmadában munkaerőhiány van, a középső minőségi harmadában átlagos, és az alsó tizedben pedig elviselhetetlen a tartós munkanélküliség.

Ehhez az általánosan jellemző tényhez azzal kellene igazodni, hogy a bérjárulék annak megfelelően progresszív legyen, hogy a munkaerő minden minőségi szintjén közel azonos foglalkoztatás mutatkozzon. Ez azt jelenti, hogy a munkaerő alsó tizedének nagyon alacsony, vagy nincs is bérjáruléka, sőt adott helyzetben a foglalkoztatója támogatást is kap. Ezt kellene végre tudomásul venni, hogy a társadalmi érdek lényegében minden réteg foglalkoztatását kívánja meg.

Jelenleg Magyarországon, ahol a liberális privatizáció felszámolta a veszteséges vállaltokat, a munkaképes lakosság alsó tizedének többsége az óta munkanélküli, ezek minősége annyira leromlott, hogy a foglalkoztatásuk még a bérjárulék teljes elengedése esetén sem érhető el, valószínű, hogy még a bérüket is támogatni kell. A társadalmi érdek, hogy ne legyen tartós munkanélküliség. Ezt, ismereteim szerint egyedül Dél-Korea oldotta meg azzal, hogy a társadalom a tartós munkanélkülieket annyira elítéli, hogy gyakorlatilag náluk nincs is egy évnél hosszabb munkanélküli.

A magyar társadalomra azonban a két véglet volt a jellemző. a bolsevik rendszer hatóságilag üldözte a tartós munkanélkülieket, az a személyi igazolványukban is szerepelt. A rendszerváltást követő liberális gazdaságpolitika ostobasága a veszteséges vállalkozásokban végzett munkát a tartós munkanélküliségnél is károsabbnak minősítette. Ugyan ezt így nem mondta ki, mert naivul elhitte, hogy a piac gyorsan a munkanélküliek foglalkoztatását is megoldja. A tartósan munkanélkülivé váltak, pedig a társadalom kötelességnek tekintik, hogy őket munka nélkül is eltartsák.

Amennyire a hat hónapnál rövidebb munkanélküliség pozitív, ezek eltartása társadalmi érdeket szolgáló kötelesség. A tartós munkanélküliség ugyanis mindennél károsabb. Ezért kellene a hat hónapnál rövidebb munkanélküliséget társadalmi eredményként, az ennél hosszabbat pedig társadalmi károkozóként, külön nyilvántartani. Jelenleg azonban a társadalom számára hasznosat és a károsat azonos rovatban adjuk össze.

Ez bármennyire nyilvánvaló, aligha számíthatunk arra, hogy a politika, és a társadalomtudomány a közeljövőben tudomásul veszi a magas foglalkoztatás kiemelkedő szerepét.

A magas foglalkoztatás azonban csak az olyan államokban érhető el, amelyekben a belső népszaporulat nem haladja meg a néhány ezreléket. A közgazdaságtudomány ugyanis még ma sem jutott el odáig, hogy mérné a népszaporulattal járó felhalmozási igény. A nagyobb népesség felnevelése ugyanis nemcsak nagyobb fogyasztási, de nagyobb vagyonképzési igényt támaszt.

Érthetetlen módon, a közgazdaságtan a lakosság és azon belül a munkaerő növekedéséből fakadó költségigényeket figyelmen kívül hagyja. Ha ezt figyelembe vesszük, nyilvánvalóvá válik, hogy az éves 1-2 ezreléknél gyorsabb belső népességnövekvés elviselhetetlen társadalmi terhet jelent.

A belső népszaporulaton felül a bevándorlók fogadása további néhány ezrelék népesség növekedése is elviselhető. A belső népszaporulat és a külsők befogadása között két okból óriási különbség van. egyrészt a befogadás esetén elmarad a mintegy húsz éves felnevelési és képzési költség, másrészt a befogadást szelektálni lehet.

A felnevelési és képzési költség, mint már említettem, húsz évre az egy laksora jutó jövedelem mintegy kétharmada. Ez a fejlett országokban jellemző mintegy 45 ezer euró/fő esetén mintegy 600 ezer euró. De ez az átlag. Ennyit ér a befogadó országnak egy húsz éves szakmunkás, vagy diplomás bevándorló. Ezen belül óriásiak lehetnek a különbségek. Ha képzetlen, gyenge munkaerkölcsűt engednek be, ez óriási anyagi és erkölcsi veszteséget jelent. Ezeket nem is látják szívesen. Ezzel szemben egy olyan, aki a diplomások felső tizedéve tartozik, félmillió eurónál is többet ér. Ezt a különbséget sokkal jobban érzi a befogadó országok közvéleménye, mint a politikusok és a közgazdászok.

A fejlettek számára a legnagyobb importnyereséget a jó munkaerő befogadása jelenti. A legnagyobb károkozójuk pedig a szakmailag képzetlen, erkölcse alapján nehezen asszimilálódó bevándorló. A kevésbé fejlett országok számára éppen fordított a helyzet, számukra a legnagyobb veszteség az elit elvándorlása és nyereség volna, ha megszabadulnak a képzetlen feleslegtől.

Az, hogy mennyi és milyen munkaerő fogadható be, alapvető gazdaságpolitikai feladat. Számukra előnyös befogadás csak a fejlettek számára lehetséges. A jó mennyisége szinte korlátlan. A befogadó ország átlagánál jobb munkaerőt akkor is érdemes befogadni, ha nincs munkaerőhiány. Az ilyen társadalom akkor is jól jár, ha a bevándorlók foglalkoztatottakat szorítanak ki a munkából. A meglévő munkaerőt jobbra akkor is érdemes lecserélni, ha a lecseréltnek nincs szabad munkahelye. Az ilyen esetben érdemes további foglalkoztatási támogatással növelni a munkaerő keresletét. A belső népszaporulat és a befogadás összege nem haladhatja meg az 1 százalékot. Az átlagnál minél jobb a befogadott minősége annál nagyobb lehet a foglalkoztatottakhoz viszonyított arányuk.

Azt kell látni, hogy az átlagos befogadott értéke a befogadó ország egy főre jutó nemzeti jövedelmének mintegy 15-szöröse. Ez a szám azt jelenti, hogy egy fiatal diplomás felnevelése a munkavállalási korig ennyibe kerül. Ekkora emberi vagyont jelent minden diplomás befogadása.

Ez ma Németországban azt jelenti, hogy egy diplomás bevándorló, például orvos, otthoni felnevelése mintegy 600 ezer euró, azaz 180 millió forint. Az ingyen kapott orvost akkor is érdemes befogadni, ha ezzel növelik a foglalkoztatott orvosok számát.

A kivándorló orvos a sokkal szegényebb Magyarországon mintegy harmadába került. Egy kivándorló orvos Magyarországnak mintegy 60 millió forintba került, de Németországban háromszor annyit ér.

Természetesen a képzetlen, nehezen asszimilálódó munkaerő importja súlyos társadalmi károkozás. Ebben az esetben a bevándorló anyaországa nyert, mert otthon sem használható munkaerőtől szabadult meg.

A társadalomtudósok a háborús emberveszteségekkel sem számolnak. Azt ugyan mind a politikusok, mind a történészek hangoztatják, hogy hány fő áldozattal járt a háború, de azt soha nem teszik hozzá, hogy ezzel mekkora munkaerőérték veszett el. Annak ellenére, hogy a második világháború alatt és után tízmilliók vesztek el, telepítettek és települtek át, még nem találkoztam ennek a mérlegével.

A háborúk által okozott anyagi vagyonban mekkora veszteség történt, azt még leírják, de hogy a szellemi vagyonban, a munkaerőben történt veszteség mekkora összegű kért okozott, még nem láttam leírva. Pedig ezek a veszteségek minden bizonnyal sokkal nagyobbak voltak, mint az anyagiak. Ma értékben a második világháború emberáldozatai minden bizonnyal lényegesen nagyobbak voltak, mint a háborús anyagi veszteségek.

Németország szerencsés volt abban, hogy a háború okozta emberáldozatok számával közel azonos létszámot telepítettek haza a tőlük keletre lévő országok. Ezek a németek ugyan minden vagyonuktól megfosztva települtek haza, de nagyon gyorsan elérték a németországi átlagszintet, és nagyban hozzájárultak a német csodához. Amennyire emlegetik a mediterrán, a balkáni és a török képzetlen vendégmunkások asszimilációjával járó gondokat, még nem találkoztam a német sajtóban azzal, hogy mekkora nyereségük származott a német hazatelepülőkkel. Nekik köszönhető, hogy a németek hazatelepítésével lényegében pótolták a háborús emberveszteségüket. A második világháború katonai eseményeiről könyvtárnyi irodalom született, de az annál sokkal nagyobb jelentőségű létszám mozgás gazdasági hatásáról szó sem esik. Németország ugyan súlyos területveszteséget szenvedett, de az egyetlen ország volt, aminek a lakossága nem csökkent.

De arról sem olvastam, hogy mekkora emberveszteséget jelentet a közép- és a kelet-európai országok számára az átlagosnál lényegesen értékesebb germán, azaz német kisebbségük elvesztése. Illusztrációként a Magyarországot ért kárt említem. A mintegy 400 ezer sváb értéke az országos átlagnál mintegy 50 százalékkal nagyobb volt. Ezért, jelenlegi áron az egy lakos értékét mintegy 30 ezer euróra lehet becsülni. Az értékük 12 milliárd eurónak felel meg.

Azt sem merte kiszámolni senki, hogy mit jelentett Európa keleti felének, hogy mintegy 7-9 millió zsidó lakost elveszített. Az sem az a sok, amit ennek az erkölcsi oldaláról mondunk, hanem az a nagyon kevés, hogy ez mekkora anyagi veszteséget okozott Európa keleti felén a zsidóság elvesztése. Én csak a Magyarországot ért veszteséget becsülöm fel. Ma Magyarországon mintegy harmadával volna nagyobb az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, ha nem vesztünk el félmillió zsidót. Ezt a veszteséget már 70 éve szenvedjük, és száz év múlva is szenvedni fogjuk. Talán minket és a lengyeleket ért a legnagyobb arányú veszteség, de nem sokkal kisebb a veszteség Európa 500 milliós kelti felének. De nemcsak erről hallgatunk, hanem azt sem vesszük tudomásul, hogy a vasúthálózat kiépítését követő rövid félévszázad gazdasági és kulturális sikerünket is nagyrészt a zsidóságnak köszönhettük. Ha Európa keleti felén lévő minden országban nem is akkora volt a zsidóság szerepe, mint Magyarországon, mindenütt jelentős volt. Európa keleti fele ma a nyugti felétől jobban le van maradva, mint száz éve volt. Ez az elmaradás növekedés elsődlegesen a zsidó és a német etnikumok elvesztésével magyarázható. Gyakran hivatkozok arra, hogy 1914-ben Budapest mennyivel inkább európai város volta mintegy 20 százalékos zsidóságával, mint jelenleg.

Európa keleti fele számára a zsidóság és a germán etnikumok elvesztése történelmének legnagyobb veszteségét okozta. Ehhez mérhető veszteség Európát csak a sötét középkorban, és a harminc éves háború során érte. Ennek ellenére a zsidóüldözés és a germánok kitelepítésének csak az erkölcsi oldalával foglalkozunk. Pedig nemcsak a második világháborút követő hetven év, de a következő száz év történelmének kudarcaira a magyarázat e két etnikum elvesztése.

Németország a klasszikus példája arra, hogy egy ország mit nyerhet azzal, ha visszakapja a századokkal korábban elvesztett etnikumait. Veszteség oldalion is az elsők között volt Németország, de azzal, hogy az Európa keleti feléről kitelepítettek a romokban heverő, éhező Németországba érkeztek, és nagyon gyorsan az új hazájukban átlagos értékű állampolgárok lettek, ezzel a háborús emberveszteségét pótolhatta az ország.

Ezzel szemben a betelített vendégmunkásoknak többségének még a harmadik nemzedéke sem érte el a németek átlagértékének a felét. Talán még másik három nemzedékre kell várni, amíg a törökök beépülnek.

Az etnikumok nyugatra mozgása a háború, de még inkább az EU létrejötte után ismét jelentkezett. Az EU szabad munkaerőpiaca hevítette fel a munkaerő áramlását a fejlett országok felé. Ez ugyan egyenlegében a fejletteknek nagyobb nyereséget okozott, mint amekkora összegű veszteséget jelentett az anyaországuk számára. Az anyagiakban mért egyenleg tehát pozitív. Veszteség súlya azonban azonos. A kevésbé fejlettek a saját nemzeti vagyonuk hányadában ugyanannyit vesztettek, mint a gazdagok nyertek. Európa egésze ugyan nyert a kivándorláson, mert az új hazájukban értékesebbek lettek, mint otthon voltak. De a végeredménye növelte a fejlettek és a kevésbé fejlettek közti különbséget.

Az EU térségén belül a tartósan munkanélküliek kivándorlása könnyítést jelentene, de ennek a súlya jelentéktelen. Pozitív hatása a diplomások bevándorlásnak vitathatatlan. A kivándorlásuk azonban nagy kárt okoz ott, ahonnan elvándoroltak. Erről sírnak a vesztesek, és nem ok nélkül. Sajnos, a belátható jövőben még tovább nő a jó munkaerő kivándorlása, mert nő az EU tagok közti bérszínvonal különbsége, és nő a keresett munkaerő nyelvtudása, a védekezésre pedig nincsen módszer. Ezért megkerülhetetlen, hogy a munkaerő nemzetközi mozgását is piaci alapokra helyezze a világkereskedelem.

A bolsevik rendszer évtizedei alatt azon folyt a vita, hogy a munkaerő árujellegét tudomásul kell-e venni. Belföldön ez rendeződött. A világpiacon pedig egyre inkább ez lesz a legnagyobb forgalmi értékű áru, az államok közti mozgása még sincs szabályozva.

A munkaerő ára ugyanis az egy főre jutó jövedelemmel arányos, tehát, ha fejlett országba lép, az értéke ezzel arányosan nő. Márpedig az egy főre jutó jövedelem világviszonylatban 1:100 arányban szóródik. Ennek a fele még olyan szinten van, amin nem jelentkezik a fejlettekben való használhatóságuk. A munkaerőpiac a fejlettek és a felzárkózók között élénk. Ezek között a szélső érékek 1:10 arányban oszlanak meg. Ez azt jelenti, hogy van olyan ország, aminek a diplomásai tízszer többet érnek, ha a legfejlettebb befogadja őket. De éppen a világ viszonylag nagyon szegény kétharmadában a legnagyobb a diplomások hiánya, de ezek éréke nagyságrenddel növekszik, ha fejlett országba vándorol.

Összefoglalás.

Mind a foglalkoztatás, mind a munkaerő vándorlás olyan jelenkori probléma, amivel a közgazdaságtudomány nem foglalkozik. Ez az írás is csak egy nyers első kísérlet arra, hogy ez korunk egyik legégetőbb problémája, amit a tudomány nem engedheti meg magának, hogy továbbra is figyelmén kívül hagyja.