Holokauszt emléknap

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-04-17

Holokauszt emléknap

Hetven évnek kellett eltelni, hogy úgy emlékezzünk meg a magyar zsidósággal történt szörnyűségekről, amiért mi felelősek vagyunk. Ez ugyan még messze van attól, hogy arról is beszéljünk, hogy mennyit ártottunk ezzel önmagunknak. A magyar zsidóság mintegy öthatodának elveszése az ezer éves magyar történelem legnagyobb vesztesége volt, amit még évszázadok múlva is érezni fogunk.

Még senkinek sem volt bátorsága arra, hogy bemutatná, hol tartanánk, mennyivel másként alakult volna az elmúlt hatvan és a következő kétszáz év történelme, ha félmillióval több zsidó, és kétszázezerrel több német élne az országban.

Ennek a két etnikumnak az elvesztését nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. A holokauszt, illetve a két háború közti rendszer következetes antiszemitizmusa, és a svábok kitelepítése mintegy hétszázezer átlagosnál sokkal értékesebb állampolgár elvesztését jelentette. Ezen belül a zsidó halottak száma mintegy háromszázezer, a kivándorló zsidók és a kitelepített svábok száma négyszázezer. Ez azonban csak a vesztesség száma, a minősége ennél sokkal nagyobb. Ezer éves történelmünk a Nyugathoz való felzárkózás története, ebben semmi nem okozott ahhoz fogható kárt, mint a zsidók és a svábok elvesztése.

A kitelepült zsidók és svábok sokkal jobban jártak, mint az itt maradtak. A zsidók akár Izraelbe, akár az Egyesült Államokba mentek, jobban jártak, többségük ott az elitbe került. A kitelepített svábok is néhányszor jobban élnek, mint ahogyan itthon maradtak volna.

A magyar társadalom, mindenek előtt Budapest, 1867-1914 közti jó gazdasági és tudományos teljesítménye döntő mértékben a zsidó polgárságnak volt köszönhető. Ezt megfordíthatjuk úgy, hogy a Trianon utáni gyenge teljesítményünket e két etnikummal elszenvedett veszteségünk magyarázza.

Szinte kabaréba illő torzulás, hogy az Aradi vértanuk, és néhány száz társuk kivégzése nemzeti gyászünnep, az ötszázezer zsidó elvesztése sokáig semmi, de most sem nemzeti gyászünnep. A két világháborúban elesetteknek emlékművük van minden községben, az elpusztított zsidóknak alig néhány városban. Pedig a legindokoltabb emlékműveket az olyan állomásokon kellene felállítani, ahol vagonba raktuk a magyar zsidókat.

A raktuk kifejezés azért jogos, mert a zsidók deportálása nem hárítható a nácikra, mivel a magyar állam Trianon után azonnal és következetesen antiszemita volt. Ezt azzal sem lehet menteni, hogy nem mi találtuk ki a gázkamrákban való megsemmisítésüket, de tudtuk, hogy mi várhat rájuk a lelkesen végrehajtott kitelepítésük után.

A két háború közt nemcsak a magyar politikai vezetés, hanem a magyar társadalom is antiszemita volt. Ennek jele ott volt a részletekben is. 1941-ben már az érettségi tablónkon az öt zsidó osztálytársam az utolsó sor, utolsó helyén volt. Az album készítője nyilatkozott ott, hogy ezt az igazgató kérésére tette.

A holokauszt nemzeti tragédiáját azzal jellemezhetném, hogy a második világháború előtt 600 ezer magyar zsidó, és 100 ezer magyar cigány volt, mára megfordult az arányuk. Azt, hogy ez mekkora értékkülönbsége jelent, ki sem lehet fejezni. Minden bizonnyal sokszorta nagyobb kár, mint az államadósságunk.