A TÁRSADALMAK IGAZI KÖZGAZDASÁGTANA

Kopátsy Sándor                     EG              2012-07-03

A TÁRSADALMAK IGAZI KÖZGAZDASÁGTANA

Az öregkor egyik nagy öröme ért tegnap a The Economist legújabb számában egy egész oldalas beszámolót közöl arról, hogy megjelent az ENSZ tanulmánya arról, hogyan alakult húsz kiemelt országban az egy laksora jutó vagyon nagysága 1990-2008 között.

A kiadványt még nem láttam, de küldik. Addig sem tudok ellenállni annak, hogy ne indokoljam örömöm okát.

62 éve egy könyvnek köszönhetem, hogy nemcsak a műszakiból közgazdász lettem, és az óta sem tévedtem el. Akkor jelent meg egy kis könyv Rácz Jenő kisgazda pénzügyminisztertől, és Bródy András baloldali közgazdásztól. Abban találtam először tudományos kapaszkodót arra, hogy a közgazdaságtannak, akárcsak mint minden tudománynak van iránytűje. Ráadásul, amit én az óta iránytűmnek tartok, azt sem a klasszikusok, sem Marx nem használta, de a modern közgazdaságtan is mellőzi. Ebben a könyvben az szerepel, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya az adott térségben gyakorlatilag állandó.

Végre találtam valamit, ami a közgazdaságtanban állandó. A társadalom vagyonának fogalmát hamar korrigáltam azzal, hogy nem elég ezt a fizikai vagyonra értelmezni. Az már ebből a könyvből is kiderült, hogy adataik szerint azért csökken az egy lakosra jutó vagyon, mert szűken értelmezik, nem veszik figyelembe a szellemi vagyont, ami a 20. század előtt még megengedhető volt, de ahogy az vált a legfontosabb, és a leggyorsabban növekvő vagyonelemmé, nélkülözhetetlenné válik.

Erre is viszonylag korán felhívta a figyelmem Max Weber, amikor felismerte, hogy a protestáns etika emeli a tőkés osztálytársadalmakat az élvonalba. Ez az óta fényesen bebizonyosodott, mert a 200. század második felében minden ország társadalma a világ élvonalába került, melyikben vagy a nyugati puritanizmus, vagyis a protestáns, és a távol-keleti puritanizmus, vagyis a konfuciánus életvitel, erkölcs a jellemző.

Most örömmel olvasom, hogy az ENSZ tanulmány a nemzeti vagyont végre komplex módon értelmezi.

1. A termelt fizikai vagyon. Vagyis a technikai eszközök, épületek, infrastruktúra, stb.

2. Az emberi vagyon. Ők emberi tőkét írnak, de jól értelmezik. A képzettséget és a képességet értik alatta. Ez nálam három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata.

3. A természeti erőforrások. Ők ebben az esetben is tőkét használnak, holott ez csak erőforrás. Ez a föld, az erdő és a geológiai vagyon.

Mindhárom vagyonelem egyelőre nehezen definiálható, még kevésbé megbízhatóan számszerűsíthető, de sokkal fontosabb annál, hogy figyelmen kívül hagyhatók legyenek. Még nehezebb az emberi vagyon mérhetősége, de ennek ellenére a fejlett világban mindennél fontosabb. A természeti erőforrások mérése sem megoldott, mert éppen napjainkban az eddig figyelembe sem vett elemek is óriási értékűvé válhatnak. De a mérhetőség lehetőségei csak az utóbbi évtizedekben javultak meg, sőt váltak lehetségessé. Én az életszínvonalat még mindig a testmagasággal mérem.

Ebben is az ENSZ jár az élen, ők ugyan még nem a testmagassággal, hanem három mutatóval mérnek.

1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem első vásárlóerő paritáson. Ez és ennek a dinamikája ezerszer többet mond, mint az államok nemzeti jövedelmének százalékos változása. Az ugyani a gyorsan növekvő lakosságú országok esetében semmit nem mutatnak.

2. A várható életkor. A közgazdaságtudomány még ott sem tart, hogy tudomásul vegye, az ember számára az élet az elsődleges cél.

2. Az iskolázottság. Nem sok érzéke van a társadalmat mozgató tényezőkhöz, aki nem veszi tudomásul, hogyan hat az iskolázottság az emberek társadalmi és gazdasági viselkedésére.

A rövid ismertetetésből a számomra legfontosabb adatot az jelenttette, hogyan nőtt 1990-2008 között a kiemelt tíz országban 19 év alatt a nemzeti vagyon. Vagyis ez a mutató mennyire stabil. Kínában a leggyorsabban, összesen 2.1 százalékkal, vagyis évi alig egy ezrelékes változást jelent. Indiában az a mutató fél ezrelék alatt van. A Nyugton a leggyorsabb, de nem éri el az évi egyetlen ezreléket, de a többi fejlett országban ennek a fele alatt van.

Számomra a kellemes meglepetést az emberi vagyon nagysága okozta. Sajnos még nem ismerem a részletes adatokat, de ennyi is sokat mond. Az Egyesült Államok vagyona az éves nemzeti jövedelmük tízszerese. Ez soknak tűnik ahhoz, amit hatvan éve tudtam, ami három-négyszeres volt. Ennél is több, közel tizenkétszeres Japánban. De az csak a fizikai vagyon. Ennek azonban 75 százaléka az emberi vagyon. Ehhez jön a természeti kincsek értéke. Vagyis a klasszikus közgazdaságtan fogalmai szerinti nemzeti vagyon legfeljebb háromszorosa a nemzeti jövedelemnek. Eddig tehát csak a legfejlettebb államok nemzeti jövedelmének negyedével, ötödével számoltak. Éppen a fejlődésben legfontosabb három-, négyötödét figyelmen kívül hagyták. Az emberi vagyon Japánban a legnagyobb, de még Angliában is a nemzeti vagyonuk háromnegyede.

Ennyi is elég annak kimondásához, hogy az egy laksor jutó nemzeti vagyon sokkal értékesebb adat a társadalmi fejlettség szempontjából, mint nemzeti jövedelem. Ennek nemcsak a nagysága, de összetétele is sokat mond.

Eddig is azt állítottam, hogy az egy-két ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés, ha azt a társadalom nem készen kapja, hanem maga neveli fel, elve lehetetlenné teszi a stagnáló lakosságú társadalommal való versenyképességet. Ennek bizonyítására elég két fejlett államot, az Egyesült Államokat és Japánt szembe állítani. Az előbbiben 1 százalékkal nő a lakosság, az utóbbiban ennyivel csökken. Mid a két országban közel azonos, 400 ezer dollár az egy lakosra jutó vagyon. A lakosság Japánban az egyszerűség kedvéért legyen 100 millió, az Egyesült Államokban pedig 250 millió. Ebből az következik, hogy Japánban a lakosság 1 százalékos csökkenése lehetővé teszi, féltrillió dollárral csökken a szinttartás vagyonigénye. Ezzel szemben az Egyesült Államoké egytrillióval nő. Vagyis a kettejük között folyó versenyben Japán évi másféltrillió dollár előnyt élvez. Ez még az Egyesült Államokban is az éves nemzeti jövedelem 15 százaléka. Sokkal több annál, mit ez a szuperhatalom elviselhet. Ezt mutatja tény is, ami szerint az elmúlt tíz év során az egy laksora jutó nemzeti jövedelem Japánban gyorsabban nőtt, mint az Egyesült Államokban. Tegyük hozzá, hogy az utóbbi országban a lakosság felé nem kell felnevelni, azok munkaképes korban vándorolnak be, és a minőségi elitje az ország legjobb ezrelékéhez tartozó.

Ennél is nagyobb népességet, az emberiség harmadát jelentő Kína és India szembeállítása még meggyőzőbb. Ez a két leggyorsabban növekvő nemzeti jövedelmű ország. Az elmúlt tíz év átlagában Kína nemzetei jövedelme 8, Indiáé 7 százalékkal nőtt. Látszólag egymással versenyképesek. Az egyszerűség kedvéért vegyük Kínban a népesség növekedését stagnálónak, Indiában pedig másfél százalékosnak. Állítsuk csak azt szembe, hogy a két országnak mennyi felhalmozásra van szüksége, hogy szinten tudja tartani az egy alakosra jutó vagyonát szinten, tartsa. Ez Kínában nulla, Indiában viszont 6 trilliós nemzeti vagyonának 9 százaléka, vagyis 500 billió dollár. Már ez is csak a szinten tarást jelentené, és ez sem fedezhető.

Az évi 3-4 százalékkal szaporodó országokban a vagyon szinten tartásához szükséges felhalmozásnak a tizede nem fedezhető. Vagyis, akik az 1-2 ezreléknél nagyobb népszaporulatot elviselhetőnek tartják, még nem számolták ki ennek a felhalmozásigényét.

Ezer éves távon még az 1-2 ezrelékes növekedést sem ismeri a biológia, de néhány évtizedben ez még elképzelhető. A kiválasztott 20 ország közül 14 volt olyan, ahol nem csökkent az egy laksora jutó vagyon, de ezek olyanok, ahol vagy nem nőtt a népesség évi 2 ezreléknél gyorsabban, vagy ugyan nőtt, de többségében bevándorlókból, és az ország még alulnépesedett. A másik 6 országban azonban nem lehetett az egy laksora jutó vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányát tartani.

Ha kezembe kerül a tanulmány bőven lesz írni valóm. Ennyi is elég volt azonban ahhoz, ha a közgazdaságtudomány tudomásul veszi, hogy alapvető követelmény minden társdalom, minden fejlettségi szintjén, hogy a nemzeti jövedelemmel azonos arányban kell növelni a nemzeti vagyont is, és hogy ebbe beleszámít az emberi vagyon is, újra kell írni, minden makrogazdasági szakkönyvet is.

Büszke vagyon, hogy számomra hatvan éve ez az iránytű. Tehát nem tévedhettem el.