Foglalkoztatás

TUDATFORMÁLÁS 3

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉGET FELSZÁMOLÓ FOGLALKOZTATÁS. 3

A KÍVÁNATOS FOGLALKOZTATÁSI SZINT 3

Kopátsy Sándor                 EF                   2012-07-17

A TÁRSADALMI ÉRDEKNEK MEGFELELŐ FOGLALKOZTATÁS

BEVEZETÉS

A távol-keleti országok viharos gazdasági növekedése, mindeneknél jobban Kína csodája felhívta a figyelmem arra, hogy a Nyugat egésze, különösen a fél-perifériái számára a viszonylag gyengébb munkaerő foglalkoztatása nemcsak gazdasági, de társadalmi gondot okoz. Az adott foglalkoztatási módon a munkaerő jelentős hányada kiszorul a foglalkoztatásból.

A viszonylag gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásának két oka van, az egyik elvi, a másik konkrét.

Elvi oka, hogy a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a munkaerőpiacon.

A konkrét okot a kelet-európai, mindenek előtt a kínai és vietnámi gazdaság fellendülése okozza.

Miért fordult meg a munkaerőpiac?

Mert a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a társadalom munkaerőigényében.

A tőkés osztálytársadalmat a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálat, és a tőkehiány jellemezte. Ezért a minél olcsóbb munkaerőt kereste. A jelenkori fejlett társadalom hatékonysága elsősorban az egyre jobb munkaerőtől függ. Ha azt megtalálja, biztos a sikere, mert nemcsak hatékony, hanem kívülről is odamegy a tőke. Az egyre jobb munkaerő újratermelése érdekében a gyenge munkaerőt is eltartja, hiszen a jó munkaerőt csak akkor termelheti újra, ha minél szélesebb a merítése, és ez csak akkor történik meg, ha a nem elég jó munkaereje is dolgozik, eredményes gyermeknevelésre alkalmas.

A jobb munkaerőhöz jutás leghatékonyabb eszköze a jó minőségű munkaerőnek más államoktól való csábítása. Ez nemcsak az átlagnál értékesebb, de nincs felnevelési költsége. Ez a nyilvánvalótény csak azért nem derül ki, mert a közgazdaságtan nem számol a munkaerő termelésének költségével, és nem méri annak hatékonyságát.

A közgazdaságtan elavultságát semmi sem jellemzi jobban, minthogy nem számol a szellemi vagyon, vagyis a munkaerő értékével, annak újratermelési költségével.

Az ugyan közhelynek számít, hogy a jelenkori fejlett társadalom a tudás társadalma. Ez azt jelenti, hogy a hatékonyság elsősporban a munkaerő minőségén múlik. Ennek ellenre a közgazdaságtan továbbra is azon az elvi alapon áll, hogy a modern társadalom továbbra is tőkés társadalom.

Az ENSZ statisztikusai már kiszámolták a társadalom vagyonát. Abból kiderül, hogy a fejlett társadalmak vagyonának nagy többsége a szellemi vagyon. A fizikai vagyon részesedése egyre kisebb, és ennek is csupán a fele működik tőkeként. A vizsgált 20 ország kétharmada fejlett, ezekben a tőkeként működő vagyon alig az összes vagyon tizede. Aligha követhet el a tudományok diadalútját járó 21. században nagyobb hibát, mint tőkés társadalomnak tekinteni az olyan társadalmat, amiben nem a tőke, hanem az emberi szellem az úr. Tegyük hozzá, hogy a szellemi vagyon válhat a legkevésbé tőkévé, az, természeténél fogva a személyhez kötött vagyon.

A jelenkor fejlett társadalmaiban az ember viszonylag fejlett agya az úr. Mindent annak kell alárendelni, ami az agy kapacitásának jobb kihasználását eredményezi.

Fajunk eddigi története az egyedek többségétől a fizikai erejének jobb kihasználását célozta, a technika az ember viszonylag gyenge fizikai képességét sokszorozta meg. Mára azt érte el, hogy az ember a technikát oda fejlesztette ki, hogy az ember lett minden fizikai képesség tekintetében a legtöbbre képes. Gyorsabban mozog a térben, nagyobb erőt tud gépeivel kifejteni, jobban lát kicsit és nagyot, lehallgat olyan elektronikus jeleket, amire egyetlen más élőlény nem képes. Fajunk történetét a jelenkorig azzal foglalhatjuk össze, hogy rövid százezer év alatt sikerült minden fizikai képességben magasan az élre kerülni. Ehhez elég volt, hogy a legjobbak ismeretit hasznosítsa. A többség fejlett agyának nagyon kis kapacitását nem volt képes hasznosítani.

A 20. században azonban a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott. A társadalmi és gazdasági fejlődés motorját a fizikai tőkétől átvette a szellemi vagyon. Annak ellenre, hogy a politikának és a közgazdaságtannak fogalma sincs a minőségi fordulatról, az bekövetkezett. A fejlett társadalmakban, ahol leállt a belső népességnövekedés, az egy laksora jutó növekedés más sebességfokozatba lépett. Az elmúlt ötven év során azokban a puritán nyugati és a konfuciánus távol-keleti országokban, ahol leállt a népszaporulat, gyorsabban növekedett az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság és a várható életkor, mint az ipari forradalom után 250 év, illetve fajunk megjelenésétől az ipari forradalomig.

Annak ellenére, hogy ehhez hasonló mértékű és hatású változás fajunk története során nem történt, még az érintetek sem vettek tudomást róla.

A saját életem alakulása alapján érzem úgy, hogy mintegy kétmilliárd ember mondhatta és mondhatja el, hogy az élete többel javult, mint őseié összesen. Ez a megállapítás teljesen jogos, ha a jobb életet nemcsak pénzben, jövedelemben mérjük, hanem abban is, hogy mennyivel tovább élünk, mennyivel kevésbé kell félnünk a haláltól, a betegségektől, mennyivel többet ismerhettünk meg a világból, a tudományokból, mennyivel lettünk mobilabbak. Számos olyan lehetőség nyílt meg milliárdnyi ember számára, amiről nem is álmodhatott, ami számára minden pénznél többet ér.

A változás mögötti különbséget két példával szoktam illusztrálni.

A fogamzásgátlás önnyű, egyszerű és olcsó megoldása több zavartalan örömöt adott az emberiségnek, mint az anyagi gazdagodás. Sőt az anyagi gazdagodás sem valósulhatott volna meg, ha nem megoldott a fogamzásgátlás.

A korlátlan és olcsó kommunikáció jelentőségéről alig hallunk, holott az emberi agy kapacitásának jobb kihasználása e nélkül sokkal lassabban növekedhetett volna. Fel sem tudom mérni, hol tartanák tudósként, ha nem férhetnék hozzá azonnal és folyamatosan a szakma tudományos eredményeihez és adataihoz.

Száz, meg száz hasonló példát lehetne felhozni.

Ezek a példák is bizonyítják, hogy korunk fejlett társadalmai más sebesség tartományra képesek. De a sebességet még mérni sem tudjuk.

Még ennél is kevésbé tudatosult, hogy ebbe a más sebességű fejlődési tartományba csak azok a társadalmak juthatnak el, amelyekben leáll a túlnépesedés.

Még kevesebbet tudunk arról, hogy a túlnépesedés leállítása csak az egyik feltétel. A másik, talán még nehezebben teljesíthető, hogy a lakosság viselkedési módja puritán, illetve konfuciánus legyen.

Azt, hogy a sikernek e kettős feltétel van, a tények bizonyítják. Csak az olyan ország lett a saját erejéből gazdag, amelyikben leállt a népszaporulat, és a lakosság vagy puritán, vagy konfuciánus módon viselkedik. Ahol nem áll fent mindkét feltétel, sehol nincs eredmény, az átlagosnál gyorsabb fejlődés.

TUDATFORMÁLÁS

Ebben az írásban csak azzal foglalkozom, hogyan lehet a lakosság viselkedését puritán, illetve konfuciánus irányban alakítani.

Másutt már kifejtettem, hogy a viselkedési kultúra átalakítása nem könnyű feladat, fordulathoz generációkra van szükség. Ennek ellenére, mivel nincs más út a sikerhez, rá kell lépni erre az útra.

Arra, hogy a viselkedés már az osztálytársadalmakban is jelentős szerepet játszott a hatékonyságban, Max Weber hívta fel a figyelmemet. Arra, hogy ez még sokkal fontosabb a jelenkori fejlett társadalmakban, a tapasztalatok tanítottak.

Weber volt az első politológus, aki felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom ott hatékonyabb, ahol a lakosság viselkedését a „protestáns erika” jellemzi.

Már Weber is rámutatott arra, mitől változik jó irányban az emberek viselkedése. Két módot ismertetett.

A falvakból a városba költözés.

Lengyel példákon mutatja meg, hogy a városba költözők gyorsan életformát váltanak, idomulnak az új környezethez annak ellenére, hogy otthon, a történelmi környezetben nagyon konzervatívak, nehezen változók.

Amerika-hatásnak nevezi, ahogyan a konzervatív lengyel bányász és paraszt Amerikába érve gyorsan modern polgárrá alakul át.

Weber mindkét megfigyelése közismert, ha nem is nagyon tudatosodott.

Még a történészek sem fogták fel annak jelentőségét, hogy a bolsevik rendszer hisztérikus iparosításának köszönhetjük, hogy kétmillió munkaképes ember, aki a falvakban és a mezőgazdaságban nem találhatott volna munkát részben városokba költözött, részben oda járt dolgozni.

Az urbanizációban kell látni a tudatformálás, a modernizáció egyeik legfontosabb eszközét.

Kisárutermelőből bérmunkás.

Mikor Weber azt bizonyítja, hogy a szegényparaszti életformában nem található munkaalkalom helyett a leányok eljönnek a városba cselédnek polgárcsaládokhoz, gyorsan óriási változáson mennek keresztül. Mai szóval modernizálódnak. A társadalomtudomány ugyan látja, hogy a bérmunkás tudata fejlettebb, rugalmasabban változó, mint a kisárutermelő paraszté, mégsem tudatosítja ennek a jelentőségét.

Azt, amit Weber Amerika-hatásnak nevezett, lényegében ugyanaz, amit gyermekorom falujában tapasztalhattam. Még a középparaszt is, de a föld nélküli falusi ember százszor inkább irigyelte a vasutast, a postást, akinek havi fix jövedelme, nyugdíjas állása volt.

A munkátlanság

A társadalomtudomány és a politika a munkanélküliség mögött csak az anyagi szegénységet látja. Megnyugszik a lelkiismerete, ha munkanélküli segélyt kapnak. Fel sem mérik a munkátlanságnak az egyénre és a társadalomra való hatását. A gazdag nyugati társadalmak azzal intézik el a munkanélkülisége, hogy eltartják őket.

Amennyire sok évezredes gyökere van annak, hogy a munkából élő szegények a gazdagok munkátlan jólétét felháborítónak tartják, ebben csak az igazságtanságot éreznek. Azt még látják, hogy a munka nélkül szerzett jövedelem erkölcsöt rombol. A művészetek nagyja néha bemutatták, hogy a munkátlansága mellett óriási jövedelmet élvező arisztokrácia erkölcstelenné válik. Azt azonban még a társadalomtudomány sem veszi tudomásul, hogy a munkátlan szegények esetében még inkább erkölcsromboló. Megelégszik azzal, mert erkölcsi kötelességnek érzi, hogy a szegények kapjanak alamizsnát.

A vallások is ezerszer annyit biztatnak alamizsnaosztásra, mint munkalehetőség teremtésére. A munkátlansággal szembeni társadalmi érzékenység hiánya az osztálytársadalmakban még érthető volt, hiszen azokban eleve nem volt, de nem is lehetett annyi jövedelmet hozó munkalehetőség, mint amennyi munkaerő.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A munkaerő felső minőségi kétharmadában, tehát többségében, munkaerőhiány van, az alsó minőségi harmadban van kereslethiány. Ezek foglalkoztatása azonban alapvető társadalmi feladat. Nem az hiányzik, amit ezek megtermelhetnének, hanem a társadalmi egyensúly, és a következő nemzedék minősége csak a magas foglalkoztatás, a tartós munkanélküliség felszámolása esetén biztosítható.

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉGET FELSZÁMOLÓ FOGLALKOZTATÁS.

A tudományos és technikai forradalom után általános jelenséggé vált, hogy hiány van a jó minőségű munkaerőben, és krónikus foglalkoztatási probléma a gyenge minőségűben. Ezt erősítette fel a távol-keleti országok viharos felemelkedése. Mivel azok fejlődése továbbra is egy szinttel gyorsabb, még a fejlett, puritán nyugati országokénál is, ahol az olcsó, és mégis jó minőségű munkaerő százmillióinak a világgazdaságba való beépülése várható.

A közgazdaságtudomány azonban még addig sem jutott el, hogy a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása nélkül nem lehet a Távol-Kelettel szemben versenyképes, nemhogy a megoldás módszerével foglalkozna.

A Nyugaton is általános foglalkoztatási probléma abból fakad, hogy amíg a tőkés osztálytársadalomban elegendő volt, ha csak azok találtak munkát, akik értéke meghaladja a foglalkoztatásával járó költségeket, ez a jelenkori fejlett társadalmakban tarthatatlanná vált. Ezeken ugyanis minden munkaerő számára munkaalkalmat kell teremteni. A tartós munkanélküliség nemcsak költséges, de kártékony is lett.

Alig találni nyomát még annak is, hogy a 20 századig, tehát a még klasszikus tőkés osztálytársadalomban a munkaerő a munkaadónak csak annyiba került, amennyi bért fizetet érte. Tehát a tőkés minden munkaerőt foglalkoztatott, aki a számára a kifizetett bérnél több értéket termelt. Ilyent pedig bőven talált, tehát válogathatott még ezek között is.

A munkavállalónak azért nem kellett az állam felé a béreken kívül járulékot fizetni, mert a társadalomnak nem volt ezek után külön költsége. Ahogy azonban bevezették az egészségbiztosítást, a nyugdíjjogosultságot, az állam ezek fedezetét a munkaadótól elvont bérjárulékból fedezte. Ez a munkaadó számára jelentősen megdrágította a munkaerő árát.

A nyugdíjkorhatár utáni életkor megsokszorozódása, és az egészségügyi ellátás viszonylagos drágulása, az oktatás idejének meghosszabbodása és a munkába lépés idejének kitolódása, a munkanélküliek eltartása következtében a bérjárulék egyre emelkedett. Ma már a kifizetett bérek 30-50 százaléka sem ad erre elegendő fedezetet. Tehát a munkavállalók újratermelési költségei a ledolgozott évekhez és a kifizetett bérhez viszonyítva hatványozottan növekedtek.

Sajnos, nincsenek adatok arra, hogyan nőtt meg száz év alatt a kifizetett bérekhez viszonyított költség. Annyi biztos, hogy a megnőtt bérjárulék egyre kevésbé ad ezekre fedezetet.

A közgazdaságtudomány nem számol azzal, hogy amíg a tőkés osztálytársadalomban a társadalom igény kielégítő mennyiségű és minőség munkaerő a bérjövedelemből is bővítetten újratermelődött, a modern társadalomnak a kifizetett bérek a felét sem fedezik az olyan munkaerő újratermelésnek, amire a társadalomnak szüksége van.

Ebből következett, hogy a tőkés osztálytársadalomban kialakult munkaerőpiac működése egyre kevésbé képes biztosítani a társadalom érekének megfelelő foglalkoztatást. A tőkés osztálytársadalomban elég volt az olyan munkaerő foglalkoztatása, aki a munkaadónak a vérénél nagyobb értéket termelt.

A jelenkori fejlett társadalomban azonban mindenkinek a foglalkoztatása kívánatos. Ez a társadalmi igény azt jelenti, hogy ne legyen tartós, egy évnél hosszabb munkanélküliség.

Már többször kifejtettem, hogy a gyorsan fejlődő társadalomban szükség van, hogy a munkaerő néhány százaléka szabadon rendelkezésre álljon. Ezét a társadalom érekének megfelelő foglalkoztatás néhány százalékos, hat hónaposnál rövidebb munkanélküliséget is megkövetel. Erre azért van szükség, mert a társadalomnak mindig szüksége van új munkaalkalom teremtésére, a munkaerő térbeni, és ágazati átrendezésére. Néhány százalékos, a szakmai szempontokból megfelelő munkaerő feletti rendelkezhetőség fontos társadalmi érdek.

Ezzel szemben a tartós munkanélkülisége még azoknak sem engedhető meg, aki nem ütik meg a normatív hatékonysági elvárást, akiket csak megkülönböztetett könnyítésekkel lehet foglalkoztatni.

A jelenkori liberális gazdaságpolitika csak azt látja, hogy a teljes foglalkoztatást erőltető bolsevik rendszer megbukott. Azt nem, hogy ez csak azért történhetett meg, mert a bolsevik rendszer imperialista lett, a puritán tőkés társadalmakban pedig megszűnt a korábbi alacsony foglalkoztatás.

A történészek sem eléggé hangsúlyozzák, hogy a két háború között mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszer azért volt a tömegek számára vonzó, és békeidőben a tőkések osztálytársadalmakhoz viszonyítva sikeres, mert a tőkés polgári demokráciák a foglalkoztatást megoldani képtelenek, a munkanélküliek eltartásáról nem gondoskodók voltak.

Ezzel szemben a fasizmusok megszűntek, a bolsevik rendszerek pedig versenyképtelenekké váltak, ahogyan a tőkés társadalmakban csökkent a tartós munkanélküliség szintje, és megvalósult a munkanélküliekről történő társadalmi gondoskodás.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki hangsúlyozta volna annak hatását, hogy a második világháború után a diktatúrákkal szemben álló polgári demokráciák ereje nőtt meg, nem a diktatúrák váltak erőtlenekké. Az egymáshoz való erőviszony fordult meg. Ennek lett a következménye, hogy előbb a fasiszta, majd a bolsevik diktatúrák megszűntek.

Ugyanakkor a Távol-Keleten előbb a fejlettebb, és a hidegháborúban a demokráciák oldalán álló államokban, majd a 81-as években, Kínában is megjelentek a gazdasági csodák.

Kínában bebizonyosodott, hogy az alacsony szintről indulók számára a politikai demokrácia nem lehet eredményes, ezzel szemben a gazdaságát piacosító politikai diktatúra csodára képes.

Harminc éve a távol-keleti országokban lényegesen gyorsabb a fejlődés, mint akár a puritán Nyugaton.

Egyértelmű, hogy a távol-keleti csodák alapja a munkaerő árához képest sokkal jobb minősége és kihasználása. Ezért a Nyugatnak ebben kellene tanulni.

Az elmúlt fél évszázad legnagyobb politikai eseménye a távol-keleti országok gazdasági csodái. Ennek során közel kétmilliárd ember társadalma emelkedik a történelemben példátlan gyorsasággal.

Annak ellenére, hogy a puritán nyugati társadalmak is viharosan növekednek, és egyre nő a fölényük az átlaghoz képest, a távol-keleti népekhez viszonyított növekedési sebességük csak tört része azokénak.

Ennek a sebességkülönbségnek az okát alig keresik. Pedig egyértelmű, hogy a távol-keleti siker elsődleges oka a munkaerő árához viszonyított minőségi fölénye. A jobb oktatás, és a magasabb foglalkoztatás.

A klasszikus közgazdaságtan a foglalkoztatás mögött csak a munkahelyen megtermelt értéke látja. A tudományos és technikai forradalom előtt ez azért nem okozott problémát, mert a munkaerő minősége csak nagyon kis hányada estében volt fontos, a nagy többséggel szemben igénytelenséget követelt. A társadalom érdekének megfelelő munkaerő minősége és mennyiség bőben volt biztosítva.

A jelenkorban azonban a munkaerő mennyisége már nem nő a kívánatosnál gyorsabban, a minősége azonban nemcsak elsődleges, de minél jobb, annál jobb. A gyengébb minőségű munkaerő hasznosítása a munkaerőpiac normatív feltételei mellett nem biztosítható.

A KÍVÁNATOS FOGLALKOZTATÁSI SZINT

A modern társadalom optimális foglalkoztatási szintje azt jelenti, hogy a 15 éven felüli korosztály mintegy 96 százaléka munkaviszonyban, vagy képzésben vegyen részt.

Meglepőnek tűnik a munkaképes korú diákoknak a foglalkoztatottak közti szerepeltetése. Sajnos a közgazdaságtudomány még mindig nem tart ott, hogy a munkaképes korú tanuló is értéktermelő, a legfontosabb társadalmi vagyon a tudásvagyon termelője.

A megfogalmazott foglalkoztatási szinte azt jelenti, hogy a munkaképes korú lakosság 96 százaléka részt vesz az értéktermelésben, és csupán mintegy 4 százaléka hat hónapnál rövidebb idejű munkanélküli. Természetesen ez csak az ideális cél, ennek megközelítése a feladat.

Megközelíteni, mindenek előtt a tartós munkanélküliséget felszámolni csak akkor lehet, ha a munkaadóknak a foglalkoztatással járó kötelességeit differenciáljuk.

A kívánatos foglalkoztatási szintet és annak struktúráját csak azzal érheti el az állam, ha a foglalkoztatással járó munkaadói terheket a társadalmi érdeknek megfelelően hangolják be. Ez alatt azt kell érteni, hogy a foglalkoztatással járó költségek aránya alapján térben, és a munkaerő minőségi szintjeiben közel azonos lesz a foglalkoztatás. Ez csak akkor érhető el, ha a foglalkoztatással járó munkaadói terheket ennek érdekében differenciáljuk. Vagyis a vérjárulék nagyságát, százalékát úgy szabályozzuk, hogy a foglalkoztatási arányok közel azonosak legyenek. Ez azt jelenti, hogy a bérjárulék úgy differenciálódjon, hogy a foglalkoztatási ráták közel azonosak legyenek.

Ennek kidolgozását azzal kell kezdeni, hogy mind a területei, mind a szakmai szintek szerint megállapítjuk a foglalkoztatási arányt. Ahol az átlag felett van, ott emelni kell a százalékot, ahol alatta van, csökkenteni. A módosításokat úgy kell megállapítani, hogy az összes bérjárulék, tehát az ezen a címen történő költségvetési bevétel összege ne változzon lényegesen.

A rendszer működtetése során úgy kell módosítani a százalékokat, ahogyan azt a cél szolgálta, az egységes foglalkoztatás mind területei, mind kereseti szinten minél egyenlőbb legyen.

A cél, hogy a munkaerőpiacon kialakult a foglalkoztatás megfeleljen a társadalom érekének.