2012. május 17., csütörtök

A Kárpátmedence helye Európában



Kopátsy Sándor                  EH                  2012-05-06

A KÁRPÁTMEDENCE HELYE EURÓPÁBAN

A NYUGATHOZ VISZONYÍTOTT HELYZETÜNK

A magyar történetírás alig fordít figyelmet arra, hogyan változott a Kárpát Medence gazdasági és politikai helyzete, súlya a világpolitikában és a világgazdaságban bekövetkezett változások hatására. Azt már elismerjük, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés hatására, sorsunk egyre jobban függ a világpolitika erőviszonyaiban bekövetkezett változásoktól, de a világgazdasági változások hatását alig kíséri figyelemmel.
Marx logikája alapján: csak a világ felépítményét tartják elsődlegesnek, az alépítményét, a természeti adottságokat, a tudomány és technikai eredményeit, a kulturális állapotot másodlagosnak kezeli. Márpedig az utóbbiak sokkal fontosabbak.
Viszonylag kevés figyelmet szentelnek annak, hogyan alakul az emberi társadalmak egységeinek a környezetükkel való összefonódása.
Százötven éve a magyarországi falvak még közel kilencven százalékban önellátók voltak. A környezettel alig volt kapcsolatuk, néhány állami monopóliumra, sóra, petróleumra, gyufára, és néhány iparcikkre, voltak rászorulva. Ma már nincs olyan állam, amelyik olyan önellátásban élhetnek, mint akkor egy falu.
Ez fakadt abból, hogy az ember és az áruk mozgása csak nagyon kis hatékonysággal volt megoldható. Ezért tartom nagyon fontosnak a történelem megértése szempontjából a közlekedés és a szállítás technikai fejlődését. Sokkal fontosabbnak, mint a politikát. Ennek ellenére az utóbbival ezerszer többet foglalkoznak.
Ezért illusztrálom röviden, hogyan alakult a technikai fejlődése során a szállítási módok abszolút, és viszonylagos költsége. A tengeren és a nem gyors folyókon a szállítás költség tört része volt a szárazföldi szállításnak. Ez már elegendő magyarázat arra, miért fejlődtek ki az első magas-kultúrák a nagy folyamok öntözhető síkságain.
Alapvető történelmi ismeretnek tartom annak ismeretét, hogy a jégkorszak megszűnését követően mintegy négyezer éven keresztül az osztálytársadalmakba szerveződött emberiség négyötöde a kelet-ászai és dél-ázsiai öntözött síkságokon élt. Az öntözött síkságokon a földművelés tízszer, százszor akkora népességet tathatott el, mint a pásztortársadalmak, és ötször annyit, mint az időszámításunk első évezredének végén a nyugat-európai, természetes csapdákra épülő mezőgazdaság.
A technika fejlődése ugyan jelentősen változtatta a különböző szállítási módok egymáshoz viszonyított költségét, de a tengeren mindig sokkal hatékonyabb volt. A belvízen a lassú folyású folyókon, és általában a folyás irányában ugyancsak nagyon hatékony volt a termékek mozgatása. A szárazföldön mindig sokkal költségesebb volt. Még akkor is, amikor a vasúton és közúton történő szállítás hatékonyága és időigénye a korábbi századára, csökkent.
Alapvető történelmi ismeretnek tartom, hogy a vízi úton nem elérhető térségek hatékony gazdasági és politikai integrálódása csak a vasút, majd a közút hálózatának kiépítése után történhetett meg. Vagyis a 19. század előtt a nemzetállam sem lehetett teljes gazdasági egység.
A Kárpát Medence távolsága a Nyugattól.
A magyar történészek nagyon kevés figyelmet szentelnek arra, miképpen alakult a királyságunk megalakulása óta a Nyugathoz való távolságunk legyőzése.

AZ AGRÁRTECHNIKAI FORRADALOM EURÓPA NYUGATI FELÉN

Nemcsak a magyarok honfoglalása utáni száz év történelme, de a világtörténelem következő ezer éve sem érhető meg a száz évvel korábban kibontakozó agártechnikai forradalom nélkül. A 9. század végén, a világtörténelemben először létrejött Európa nyugati felén, az Alpoktól északra, a természetes csapadékra és állattarásra épülő olyan földművelés, ami már képes volt fenntartani egy új típusú magas-kultúrát, ami középutat jelentett a belterjes, nagy népességet eltartani képes önözéses földművelés a pásztorkodó társadalmak között. Középutat jelentett eltartó képességben, annak határköltsége meredekségében. Ezzel létrejött egy olyan magas-kultúra a kis Nyugat-Európában, ami egy fél évezred alatt minden más magas-kultúra fölé emelkedhetett, és létrehozta fajunk szinte egészének társadalmi egységgé válását.
A nyugat-európai agrártechnikai forradalom erejét jól mutatja, hogy alig két évszázad alatt eljutott egészen a Kárpát Medencéig. Ez a sebesség a kor viszonyai között csak azzal magyarázható, hogy óriási hatékonysági fölényt eredményezett a térség korábbi, főleg erdei pásztorságával szemben.
Elég volt a megjelenését követő két évszázad ahhoz, hogy Nyugat-Európa népessége megkétszereződjön, az urbanizációja szinte semmiből tíz százalék fölé emelkedjen, és hódító háborút kezdjen a közel-keleti Szentföld elhódítása érdekében.
Az a technikai forradalom azt jelentette, hogy a földműves lényegesen jobban élhetett, mint a pásztor. Aki ezt a fordulatot nem tartja szem előtt, az nem értheti meg, hogy mi történt a Kárpát Medencében a magyarok honfoglalása és a feudális államuk alapítása között.
A honfoglalás előtti évezredekben a Kárpát Medence erős hegy-és dombvidékein erdei, az alföldjein pedig sztyeppei pásztorkodás volt a leghatékonyabb termelési mód. A földművelésre kényszerültek szegények, lényegesen kevésbé hatékony életet éltek, mint a pásztorok. Ezért a honfoglalásunknál korábban jöttek, pásztorkodásuk fenntartására kényszerültek. Márpedig a pásztorkodás, sem ez erdei, sem a pusztai nem volt elég hatékony ahhoz, hogy arra magas-kultúra, osztálytársadalom, azaz feudális állam épülhessen. Ezért pusztultak el a hunok, és ezért nem voltak képesek államot alapítani az avarok. Az utóbbiak feudális államot ugyan nem alapíthattak, de mire mi megérkeztünk a megmaradt etnikumaik már áttértek a földművelésre. De nemcsak ők, hanem az itt élő szláv népek is.
A honfoglalás előtti állapotban a Kárpát Medence népei már inkább földművelők, mint pásztorok voltak. Különösen jellemző volt az a római Pannónia térségében és az Alföldek peremterületein. Az Alföld nagy részben elnéptelenedett. Ezt találták a honfoglaló magyarok az új hazájuknak. Gyorsan kiderült azonban, hogy a Dunántúlon, és az Alföld peremvidékén jobb életet élnek az emberek, köztük a velünk rokon avarok is.
Ez a lényegesen jobb életforma gyorsan hatott, a magyar pásztorok spontán áttértek a földművelésre, és a hozzá kapcsolódó állattartásra.
A honfoglalás idején az itt élő népek már nemcsak pásztorok voltak, hanem nagyrészt keresztények is. Géza fejedelem már azt látta, hogy a népe felhagyja a nomád pásztorkodást, állandó falvakba költözik, és keresztény hitre tér. Tehát mind a földművelésre, mind a kereszténységre való áttérés nem felűről, hanem alulról történt. Ebben a tekintetben át kell írni a magyar történelmet.
Ez ugyan nem csökkenti sem Géza fejedelem, sem István király érdemeit. Óriási történelmi érdem, nagyon ritka történelmi esemény, hogy egy pusztai nép fejedelme megérti az idő szavát, és a társadalmi haladás lére áll.
Sokkal nehezebb megérteni az eddig történelmi felfogást, ami a népünk életében bekövetkező legnagyobb, szinte mindenikit érintő társadalmi változást a felső vezetés akaratának állította be. Pedig elég lett volna tudomásul venni az Európa nyugti felén történteket.
A kereszténység szinte egyetlen századon belül nyugatról keletre végigseper a Római Birodalom északi limesének két oldalán, Dánián és Friezián keresztül a germán fejedelemségeken és Csehországon keresztül Lengyelországig és a Kárpát Medencéig. Tehát a kereszténység nem a politikai vezetés, hanem a földművelés forradalma hátán terjed.
Géza fejedelem és Szent István tisztában volt azzal, hogy a népünk ugyanúgy el fog tűnni, mint az előttünk ide érkező rokonaink, a hunok és az avarok, ha nem szervezzük magukat a nyugati feudális társadalmak mintájára, vagyis nem alkotunk nyugat-európai feudális államot. Azt azonban el kell ismerni, ha mi magyarok nem szerveződünk feudális keresztény államba, megteszik a térségben élő népek vagy külön, vagy más nép vezetőinek az uralma alatt.
Az is érthető, hogy sem a hun, sem az avar vezetés nem jutott el sem a feudális államig, sem a kereszténységig. Ők ugyanis korán jöttek, amikor a földművesek szegényebbek voltak, mint a pásztorok. Márpedig egyetlen pásztornép sem vált kereszténnyé. Ennek a feltétele csak a mi honfoglalásunk idejére érett meg. Méghozzá jelentősen. A hunok és az avarok még joggal nézték le az itt élő, a földműveléssel bajlódó népeket, hiszen azok nemcsak szegényebbek voltak, de jobban ki voltak szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek.
Az időjárásnak való kiszolgáltatottságot figyelembe sem veszik történészeink. A Kárpát Medence történetét csak akkor érthetjük meg, ha arra építjük, hogy ez a térség középen van a nyugat-európai, a Golf-áram által nagyon mérsékelt, viszonylag párás csapadékos, és a kelet-európai kontinentális, szélsőséges éghajlat között. Ezt ma is látni kellene, de nem vesszük tudomásul. A 10. században azonban szinte minden ezen múlt.
A 10. század előtt az Alpoktól északra lévő térségben azért volt sötét középkor, mert a mezőgazdaságának a gabonái, és a földmegművelésének technikai feltétele, az igavonás és az eke alkalmatlan volt e térség éghajlatához.
- A két gabonája számára még a nyugat-európai telek is kemények voltak. Nagyon gyakran kifagyott a vetés.
- A talajforgatást kívánó talajokhoz nem volt sem megfelelő eke, sem patkolt ló, sem megfelelő igahúzó szerszám.
- A gabona őrléséhez kevés volt az energiatermelésre használható vízfolyás.
Ezek hiányában a földművelők élete, a pásztorokénál nemcsak bizonytalanabb, de nyomorúságosabb is volt.
A 10. század elejére azonban fordul a viszony.
- Az elmúlt századok során fagyállóbbá szelektálódott a búza és az árpa. Ugyanakkor megjelent két új gabona is, a fagyállóbb rozs, és a tavaszi vetésű, fehérjét is tartalmazó zab.
- A tavaszi gabonák lehetővé tették a kettes vetésfogóról, a hármasra való áttérést, ami a terület, és munkaerő sokkal jobb kihasználását jelentette.
- Feltalálták a talajfogató ekét, ezzel megnőttek a termésátlagok.
- Patkolni, hámmal felszerelni tudták a lovakat, ezzel azok mezőgazdasági, szállítási és katonai értéke többszörösére nőtt.
- A szélkerekek lehetővé tették a Golf Árammal hozott szelekkel a gabonák hatékonyabb feldolgozását.
Ezek megjelenését hívjuk a nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak. Ennek köszönhetően vált Nyugat-Európa térsége képessé eltartani egy magas-kultúrát. A mezőgazdaság termelékenysége közel kétszeresére emelkedett. Ezzel arányosan nőtt a térségek eltartó képessége is. Nagyságrenddel nőtt az eltartható városi lakosság, ezzel az urbanizáció.
A megugorott eltartó épesség azonban rövid idő alatt elérte a felső határát. Ezért olyan társadalmi rendszerre volt szükség, ami fékezi a gyermekvállalást. A nyugat ezt is kitalálta, kialakította a kiscsaládos jobbágyrendszert.
Az európai történetírás közel száz éve ismeri a kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalás korlátozó hatását, mégsem jutott odáig, hogy belássa a nyugat-európai feudális társadalmi rendszer, ennek köszönhette a sikerét, mindenek előtt a humanizmusát. A nyugati feudális társadalom volt az első, és lényegében a jelenkorig egyetlen, amelyik közel felére csökkentette az egy anyára jutó születések számát. Ezért a túlnépesedésének megfékezése érdekében sokkal kevesebb embert kellett elpusztítani.
Ezek a nyugat-európai vívmányok nemcsak azt tették lehetővé, hogy Európa nyugati fele a többi magas-kultúrák méltó versenytársa lett, hanem olyan kultúra, ami képes volt magasabb szintre emelkedni. Alig ötszáz évre volt szüksége, hogy minden más kultúra fölé emelkedhessen, és életterét megtízszerezze.
Nem kisebbítve Géza és István érdemét, tudomásul kell venni, hogy a földművelésre és a kereszténységre való áttérés nem felső parancsra, hanem a spontán lakossági akart tudomásulvételével történt. Államunk tartóssá válását azonban annak köszönhetjük, hogy Géza és István megértette az idők szavát, felismerte a feudális államszervezet és vallás szükségességét.
Nekik volt köszönhető, hogy Magyarország ötszáz évig jelentős középhatalom lett.
A korona kérése.
A magyar történészek egyértelműen bölcs döntésnek tekintik azt, hogy első királyunk nem a császártól, hanem a pápától kérte a koronát. Ez ugyan az egyéni hatalma, uralkodói érdeke szempontjából érthető döntés volt, de Magyarország érdekének nem felelt meg.
A magyar és a lengyel király a pápától kért koronát, a cseh pedig a német-római császártól. Egyértelműen a csehek jártak jobban, azzal, hogy a királyuk ragos választófejedelem lett, Prága jó időre a császárok székvárosa lehetett, és a csehek az egyelten szláv nép, amelyik államalapítása után azonnal a Nyugat szerves részévé vállhatott.
Mind Géza, mind István egyértelműen a német királyi családi kapcsolatot tartotta indokoltnak, és német lovagokra támaszkodott, de a koronát inkább a hatalommal nem rendelkező pápától kérte, nemhogy a hatalomban felette álló császárt elismerje. Inkább független király akart lenni, nem pedig a császárság egyik választófejedelme.
Utólag könnyű megérteni a választását, de még könnyebb megérteni, hogy az ország lényegesen akkor jár jobban, ha szervesen beépül a német-római császárságba. A kettő között akkor már minőségi különbség volt. A pápaság a nagy múltú mediterrán kultúra képviselője volt, de a jövőt akkor már Nyugat-Európa jelentette.
Politikusaink és történészeink gyakori hibája, hogy a nagyobb függetlenséget jobban értékelik, mint a minél fejlettebb, gazdagabb társadalmat.
Számunkra a tőlük nyugtra lévő térségekhez képest a nagy hátrány jelentett, hogy a Római Birodalomtól nem örököltünk urbanizációt, polgárságot. Nyugat-Európa és Kelet-Európa között három államalkotó nép, a porosz, a lengyel és a magyar, társadalmára volt jellemző, hogy államalapításuk idejére eltűntek területéről a városok, ezzel a polgárságra alkalmas réteg nélkül építették fel a feudális társadalmukat. Ezek között is, mi magyarok jártunk a legrosszabbul, mivel nem volt vízi utunk a Nyugat felé.
Ezért nem tudtuk hasznosítani a gabonatermelésre kedvező éghajlati adottságunkat.
Nagyon meggyőző e három nép államának eltérő történelmét összevetni, ha figyelembe vesszük szállítási adottságukat a nyugati piacok felé.
A poroszok számára minden vízi útjuk a Balti, illetve a Keleti Tengerre vezetett. Tehát számukra a nyugati piacok, a szállítási költség tekintetében tized annyiba sem kerültek. Ráadásul a nyelvük és a politikai kötődésük a nyugati germánokhoz kötötte őket. Ennek ellenére a germán államszövetségen mindig a konzervatív társadalmi erőt jelentették. A politikai, közigazgatási befolyásuk szinte a jelenkorig konzervatív volt. A katonai tekintetben pedig a legerősebb választófejedelemség voltak. Az aránytalan politikai súlyuk csak akkor szűnt meg, amikor a második világháború után a térségét a Szovjetunió és Lengyelország kapta meg, és onnan kitelepítésre kerültek, valamint a németek keleti harmada a Szovjetunió csatlósa lett. A végleges beolvadásuk aztán a két német egyesülésével zárult le.
A lengyelek minden víz útjai ugyancsak elérhetővé tették a nyugati piacok olcsó elérését. Ezért aztán nagyon korán a Nyugat legfontosabb babonaszállítói lettek. Ebből fakadt azonban az is, hogy a katonai erejük, lakosságszámukhoz viszonyítva kicsi volt. A főleg marhákkal dolgozó parasztok soha nem voltak jó katonák, ráadásul a gazdaságukat sem tudták hosszú időre elhagyni, ezért nehezen voltak háborúkra mozgósíthatók. Nyelvi kötődésük pedig inkább a szlávok családjába kötötte őket.
A magyarok számára, a Nyugat felé vezető vízi út hiányában, a gabona, általában a holt áruk számára a nyugati piacokra felé elérhetetlenek voltak. Csak a lábon elhajtható állat, és a drága fémek jelentettek exportbevételt. A földesurak pénzigénye csak az élő állat kivitelével volt kielégíthető. Ezért viszonylag sok állatot tartottak, amihez sok pásztorra, hajcsárra volt szükségük. Márpedig a lőpor felfedezése előtt, a legjobb katona a lovas pásztor és hajcsár volt. Ebből fakadt, hogy a tüzérség elterjedése előtt Magyarország katonai ereje mesze meghaladta a gazdasági erejét. Ez azonban gyorsan gyengeséggé vált, amikor a tüzérség lett a döntő katonai erő. Nagyon fontos volna hangsúlyozni, hogy Magyarország addig volt jelentős katonai hatalom, amíg a pásztor jobb katona volt, mint a városi polgárság. A lőpor megjelenésével ez megfordult.
Ebből fakadóan a 16. század előtti magyar történelem megértésének két kulcsa volt.
1. A nyugat-európai társadalmakhoz képest nagyon kevés volt a polgársága. Ezt Győrffy György történészünk fogalmazta meg először jó ötven éve. Leírta, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban a lakosság 1 százaléka volt nemes, és 6 százaléka polgár. Ezzel szemben a lengyel és magyar társadalomban fordított volt az arány, 6 százalék volt a nemes, és 1 százalék a polgár. Ez az arány még nagyobb társadalmi torzulást jelentett Magyarországon, ha figyelembe vesszük, hogy amíg a nyugati társadalmak polgárságának nagy többsége az államalkotón etnikumhoz tartozott, addig Magyarországon az 1 százaléknyi polgárságban is alig volt magyar etnikumú.
Számomra ezek az adatok tették világossá, miért alakult úgy a történelmünk, ahogyan alakult.
Azt már Pauer Gyula felismert, hogy amíg Nyugaton a jobbágyság szabadsága, függetlensége egyre nőtt, Európa keleti felén, így nálunk is, egyre csökkent. Ezt ő második jobbágyságnak nevezte.
Jellemző módon két történészünk zseniális felismerése alig talált visszhangra a magyar történészek körében.
A polgárság és a nyugati piacok elérhetetlensége megértése nélkül, a magyar állam történelme nem érthető meg.

A LŐPOR MEGJELENÉSE A HADVISELÉSBEN

A magyar történészek a mohácsi csatavesztést fordulópontjának tekintik a történelmünkben. Joggal, de nem értik meg a lényegét. Ismereteim szerint a csaták, de még a háborúk elvesztése sem játszott fontos szerepet az államok, népek történelmében. Mohács sem jelentett volna töréspontot, ha nem esett volna egybe az ország nemzetközi súlyának ettől független csökkenésével.
A mohácsi csata nemcsak Európa, de Magyarország történetében is sorsfordító időben történt.
I. Ekkor indult útjára az óceánok meghódítása, Európa életterének megtízszerezése, és az egész világ hasznosítása, ami gyarmatok, és befolyási övezetek szerzését jelentette. A lényegében lakatlan két Amerika és Ausztrália megszerzése azt jelentette, hogy egy magas kultúra kitörhetett a saját térségéből, és életterét tízszeresnél nagyobbra növelhette. Ettől kezdve megkülönböztetett előnybe került a Nyugat minden más magas-kultúrával szemben.
II. Ekkor történt Európa kereszténységének megújítása. A magyar történészek még mindig nagyon szemérmesen kezelik a reformáció szerepét. Pedig, ahogyan fél évezreddel korábban Nyugat-Európa magas-kultúrává vált, a 16. században elkezdte a világ összes többi magas kultúrája fölé emelkedését, és a mediterrán világgal szemben fölénybe került, a vallása, azaz az ideológiája mediterrán maradt. A kereszténység történetében ez volt az első eset, amikor a keresztényég, mint vallás nem igazodott a társadalmi alépítményhez. Az első agrárforradalomnak köszönhetően a puritán kultúrájú Nyugat-Európa népeinek vallása a mediterrán kereszténység maradt.
Ennek a lemaradásnak a behozását, a vallás tekintetében, a reformáció jelentette. Ekkor vált egyértelművé, hogy Európa észak-nyugati, puritán része nemcsak a kelet-európai, de a mediterrán része fölé is emelkedik.
A magyar történészek elmennek a tény mellett, hogy Magyarország protestáns ország lehetett volna, ha nem lép közbe a hisztérikusan katolikus Habsburg birodalom, és nem veri vissza a reformáció győzelmét.
Az, hogy a reformáció mégsem tűnt el teljesen az Oszmán Birodalom megszállásának, befolyásának köszönhető. Ennek ellenére a protestáns egyházak még mindig pogány uralomnak minősítik a törökök magyarországi jelenlétét.
Európa egészének szempontjából még inkább egyértelmű, hogy a 15. és 18. század között az Oszmán Birodalom pozitív szerepet játszott az európai fejlődésben azzal, hogy lekötötte az elkötelezetten reformáció ellenes Spanyol Osztrák Habsburg Birodalom erőforrásit. Ha ez a birodalom nem fenyegeti Bécset, és nem hódítja meg a Balkánt, és Észak-Afrikát aligha győzhetnek ilyen arányban a puritán Északnyugat Európában a kereszténység puritánabb egyházai. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy előbb-utóbb nem alakulhat ki a puritán népek kereszténysége, csak azt, hogy a politikai történelem másként alakult volna.
A kereszténység is olyan vallás, ami alkalmazkodik a térsége kultúrájához. Ezért csak idő kérdése lehetett, hogy a kultúrájában, gazdaságában a mediterrán térség fölé emelkedő puritán népeknek ne váljon puritánabbá a kereszténységük is.

NYUGAT-EURÓPA AZ ÓCEÁN FELÉ FORDULT

Az óceánok meghódítása előtt az egyre jobban fejlődő Nyugat-Európa csak kelet felé terjeszkedhetett. Nemcsak az ázsiai fűszerek, luxuscikkek kelet felől voltak elérhetők, de a gabonát, nyersanyagokat is csak a keleti szomszédoktól kaphatták, a túlnépesedésük pedig ott talált megélhetést. A gabonát, fát csak Lengyelországból és a Baltikumból kapták, a fűszerek, és a keleti luxuscikkek csak Kis-Ázsián keresztül érkezhettek.
A magyar történészek nem hangsúlyozzák, hogy miért volt Brassó, az óceánok meghódítása előtt, a leginkább nyugati típusú város.
Afrika megkerülése, és Amerika felfedezése után a gyorsan fejlődő Nyugat-Európa számára leértékelődött a kelet felé történő világkereskedelem. Ez lényegesen csökkentette a Kárpát Medence gazdaságföldrajzi értékét. A keleti orientáció csak a gyarmatosításban viszonylag kis szerepet kapó Németország számára maradt meg.
Tanítani kellene, hogy a Dél- és Kelet Ásziból érkező termékek szállítási költsége a korábbi tizedénél kisebbre esett már akkor is, amikor még meg kellett kerülni Afrikát. Szem előtt kell tartani, hogy az óceánok meghódítása után, szállítási szempontból minden viszonylag közel került, amit hajóval lehetett szállítani. Ez a Kárpát Medence számára azt jelentette, hogy a szállítási költségekben, a világ óriási többsége sokkal közelebb került a legfontosabb piacnak számító Nyugat-Európához, mint Magyarország.
Aki ezt nem tartja szem előtt, nem értheti meg Magyarország Mohács és a vasúthálózat kiépítése közti történetét. A kor legfontosabb magyar terméke a gabona, aminek Európa térségében a termelési adottságai nagyon kedvezők voltak, drágában került a nyugati piacokra, mint az ukrán vagy a román gabona. Az Ázsiából származó cikkek esetében még nagyobb lett a szállítási hátrányunk.
Az óceánok meghódítása előtt a nemes és a színes fémek, vagyis a fémpénz szűkössége volt a jellemző. Ezek termelésében mind a Cseh, mind a Kárpát Medence fontos szerepet játszott. Ezek nagyon magas ára elviselte az ezer kilométeres, nagyrészt szárazföldi szállítást is.
A magyarországi bányavidékek a tengerentúli bányákhoz képest versenyképtelenek lettek. E kor magyar történelmének fontos eseménye, hogy a Magyar Középhegységek bányakincsei leértékelődtek. De nem ezt tanítjuk, hanem még mindig azon sírunk, hogy Trianonban elveszettük azokat a bányákat, amelyek már háromszáz évvel korábban elveszették értéküket. A történelemoktatásunkban nem is szerepel a tény, hogy az amerikai az ausztrál bányákhoz viszonyítva nemcsak a Kárpát Medencében, de egész Európában nincsenek olyan nemes-, színesfém, vasérc, szén bányakincsek, amelyek versenyképesek maradtak volna.
A Kárpát Medence gazdaságföldrajzi értéke jelentős volt az izolált Európában, és jelentéktelen az óceánokat legyőző világgazdaságban. Aki ezzel nem számol, csak a politikai eseményeket elemzi, nem értheti meg, mi, mért történt térségünkben a 16. század után. A szerepvesztésünknek sokkal inkább objektív, mint politikai okai voltak.

A HÓDOLTSÁG.

A bolsevik szocialista évtizedek alatt megtanultam, hogy hasznos volna több történelmi ismeretünk a Hódoltság alatti magyar társadalmi viszonyokról. Amit erről tudok, azt Erdei Ferencnek köszönhetem. De ő sem menet el elég messze.
A Hódoltságban ugyan szolgaság volt, de jobbágyság nem. A rendszer sok tekintetben hasonlított a 20. századi bolsevik mezőgazdaságra. Akkor sem volt földesúr, minden föld a szultán tulajdonába került, és a művelője a szultánnak fizette az adót. Vagyis a jövedelemben az állammal osztozott. Ráadásul nem egyének, hanem a faluközösség volt az adóköteles. Vagyis a 20. századi fogalmakkal, nem a szövetkezeti tag, hanem a szövetkezet. A behajtásáról pedig nem a földesúr, hanem a szpáhi, a szultán magas rangú rabszolgája gondoskodott, akit le lehetett, bizonyos határok között, korrumpálni mivel nem magának gyűjtött. A párhuzamosságot világosan mutatta a tény, hogy a bolsevik évtizedekben, és a Hódoltság térségben váltak jellemzővé a tagság nagyobb mozgásszabadságát biztosító álszövetkezetek.
Megtanultam, hogy a távoli hatalomnak való adózás a kisebbik rossz a közvetlen tulajdonosnak való adózással szemben. Ezt még személyesen is láttam, hogy a két háború közt a szolgaság a kuláknál volt a legkegyetlenebb. Erre Marx sem figyelt fel. A tőkés világcégeknél is több a munkás és a munkaadó közti kompromisszum, mint amikor a tőketulajdonos a közvetlen munkaadó.
Arról még kevesebb szó esik a magyar történelemoktatásban, hogy a Hódoltság alatt a jobbágy kereskedhetett, gazdagodhatott, lehetett ingatlan is a tulajdona. Nagyon hasznos volna feltárni, hogy a Hódoltság alatt indult meg a városokban lakó jobbágyok polgárosodása, a települések önkormányzata. A jobbágyság megszűntetése előtt a magyar etnikumú polgárok szinte csak a Hódoltságot megért, illetve az alatt alakult városokban voltak. Előtte a magyar lakosú városok között csak a hódoltsági térségben volt az önkormányzati választásokon a lakosság többségének választói joga.
Szinte semmit nem tanítunk abból, hogy alapvetően más volt a földesúri, egyházi uralom alatti városok, és az alföldi városok jogrendszere. Előttük csak a szász városok voltak a maguk gazdái. Az alföldi városok ugyan lényegében óriás falvak maradtak abban az értelemben, hogy nagy többségben parasztok lakták, de a lakosság jogai terén nyugat-európaiabbak voltak, mint a Királyság városi.
Tanítanám, hogy Tököli Imre fejedelmünk lehetett, annak ellenére, hogy az apja még hódoltági jobbágy volt, aki dúsgazdag marhakereskedőként a császártól is nemességet vásárolhatott. Ilyen csak a Hódoltságon történhetett.
Vannak gazdasági jelzései is annak, hogy a Hódoltságban volt gyorsabb modernizálódó.
- Buda eleste után húsz évvel háromszor több marhát exportálunk Nyugatra, mint előtte valaha. Ennek az exportnak szinte az egésze a Hódoltságon keresztül érkezett.
- A földesurak és a főpapok ugyan a királyi területekre menekültek, de ezek sokszorosát tették ki azok a jobbágyok, akik a Hódoltságra menekültek. Ráckeve lakossága, Buda eleste után, húsz év alatt háromszorosára nőtt. A növekmény nagy többsége a Dunántúlról menekült jobbágy volt.
- Vallásszabadság csak a Hódoltságban volt. Arra ugyan büszkék vagyunk, hogy Erdélyben az oszmán felügyelet alatt vallásszabadság volt, de nem tesszük hozzá, hogy ez az Oszmán birodalomban általános volt.
- Az ország felszabadítása után a visszaadott, vagy jutalomként adott nagybirokon törvény tiltotta, hogy magyar is jobbágy lehessen. Az ott maradottak nem is akartak, hiszen szabadok voltak, de az ország más részeiről bőven lett volna áttelepülő. Ezt azonban a földesurak országának törvényhozása megtiltotta. Azt tanítjuk, hogy a Hódoltság alatt kipusztult a lakosság. Ez nem igaz, sőt jobban ott maradt meg. A magyar városok lakossága ott volt a legmagasabb. Csak a főpapok és a földesurak hiányoztak. Azokat azonban gyorsan pótolták.
Az oszmán megszállást a magyar történészek közel sem kezelik olyan fontosan, ahogyan az a magyarság sorsának alakulására hatott. Ez azért meglepő, mert közel kétszáz éven keresztül a magyar etnikum háromnegyede vagy a Hódoltságban, vagy az oszmán provinciának számító Erdélyen élt.

AZ ORSZÁG FELSZABADÍTÁSA UTÁN

Most a szovjet megszállás után húsz évvel jobban megértem a megszállt területeken történő újra berendezkedést, mert ugyan az óta minden nagyon más, mégis lehet látni a hasonlóságot.
Az Oszmán Birodalom katonai világhatalom volt, a közép-európai társadalom számára is idegen társadalmi berendezkedéssel, de lett volna mit tanulni a tapasztalatokból. Amit tanulni lehetett volna, azt gondosan elhallgatjuk. A hibáikat felnagyítjuk, az erényeiket elhallgatjuk. Akárcsak a rendszerváltás után, amikor csak a szovjet megszállás alatti sérelmekről beszélhetünk. De erről majd később.
Az oszmán társadalom sok tekintetben hasonló volt a kínaihoz, azzal a különbséggel, hogy az öntözéses földművelő, befelé forduló, ez pásztorkodó, és terjeszkedő.
Itt voltak százhetven éven keresztül, az ország háromnegyedét megszállva, vagy provinciájukként uralták, mégsem tanítunk róluk semmi érdemit.
A világtörténelem is csak újabban fedezi fel, hogy mind a kínai, mind az oszmán birodalomban az uralkodó hatalma korlátlan volt, amit lényegében rabszolgákkal irányított. A hatalom apparátusa lényegében nagy átruházott hatalommal és jövedelemmel rendelkező rabszolgákból állt. Ezeket hatékonyan működő oktatási rendszer szűrőin keresztül szelektálták. A hatalom apparátusa tehát nem vérégi, vagy vagyoni alapon állt, hanem minőségi alapon szelektált rabszolgákon.
Még mindig hiányzik annak a világtörténelmi feldolgozása annak ábrázolására, hogy az osztálytársadalmak között a főszerep milyen arányban osztódott meg a vérségi, a vagyoni és a képességi alapon szelektált vezetések között. Véleményem szerint az európai feudális és tőkés modell az elmúlt négyszáz évben nem volt jellemző, inkább kivételnek számított.
Mindenek előtt azt kell látni, hogy az ipari forradalom előtt az osztálytársadalmakban élőknek és a gazdasági teljesítménynek négyötöde, Kínát és Indiát jelentette. Ami ezen kívül volt, kivételnek számított.
De a rabszolgákkal működtetett társadalom nemcsak a mennyiségi különbséget, de a minőséget is jelentette. A mai európaiak számára az lenne a természetes, hogy azt a társadalmat tartsák jobbnak, amelyikben a képesség alapján szelektáltak.
A hódoltág megszűnése párhuzamot jelent a szovjet megszállással. Mindkettő idegen kultúra volt a Nyugathoz kötődő magyar társadalom számára, tehát nem lehetett tartós. Ennek ellenére számunkra sok tanulságot hordozott.
- Az oszmán uralom megszüntette a jobbágyságot. Ugyan nem szabadságát hozott, de felszabadított a földesúri hatalom alól. Ez hasonló volt a szovjet megszálláshoz, ami elhozta a nagybirtokrendszer felszámolását, de állami felügyelet alá helyzete az egyéni parasztgazdaságot. Ez a kisebbik rossz volt, hiszen a falusi lakosság először a történelem során munkához jutott, sőt, több munkával, de jobban élt, mint a városi munkásság.
- Lehetővé tette a vallásszabadságot, teret engedett a reformációnak. Ennek köszönhetjük a népoktatást, a magyar nyelvű bibliát. A bolsevik rendszer azzal, hogy a munkások, és parasztok gyerekei előtt megnyitotta a felsőoktatást, először nevelt fel érdemi alapon szelektált értelmiséget.
- Az oszmán megszállóktól való megszabadulást konzervatív társadalmi visszarendeződést követte. Akárcsak a rendszerváltás, ami túlzott liberalizációt, elviselhetetlen munkanélküliséget jelentett.
Talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a Hódoltságban történt társadalmi változásokkal alaposabban kellene foglalkozni.

A MONARCHIÁBAN A KIEGYEZÉS ELŐTT

Mohács után egészen Trianonig a sorsunk lényegében Ausztriához kötődött. Ezt a kötődést ma is alapvetően negatívan ítéljük meg. Pozitíven csak az osztrák uralkodótól való megszabadulási kísérelteket minősítjük. Fel sem vetődött, amit már első királyunk esetében is felvetettem, hogy a magyar társadalom jövője szempontjából az elsődleges feladat lett volna az, hogy minél szorosabban a Nyugathoz idomuljon. Nem a mediterrán Dél-Európához, még kevésbé a Balkánhoz, hanem a puritán Nyugathoz.
Azzal, hogy az osztrák császár lett a magyar uralkodó, lényegében megvalósult a Nyugatot jelentő germán kultúrához való kötődésünk. Szinte választófejedelmi státuszba kerültünk. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria, illetve az osztrák császár is rászorult a Kárpát Medence térsége feletti uralomra.
A magyar arisztokrácia és nemesség azonban fontosabbnak tartotta az ország függetlenségét, mint a magyar nép érdekét. Érthetetlen módon, máig fel sem merült annak tisztázása, hogy mi a történelmünk fontosabb célja, az ország szuverenitása, vagy a népének jobb élete. Természetesnek fogadjuk el, hogy minden népnek az a jobb, ha a kormánya függetlenebb. A függetlenségen pedig csupán a politikai függetlenségeget értjük.
Példának mindig a csehek példáját idézem. Ők mindig velünk szinte párhuzamosan a kisebb politikai függetlenséget választották.
Ezer év után, mindenek előtt a szabadságharcuk, a Fehér-hegyi Csata elvesztése óta, lényegesen jobban élnek, fejlettebb a társadalmunk, mint nekünk. Elég arra gondolni, hogy nem volt velünk egyenlő politikai rangjuk a Monarchiában. Száz évvel később lett cseh nyelvű egyetemük.
A magyarság történelme során mindig polgárhiányos volt. Messze maradtunk attól, amit Nyugaton polgári társadalomnak neveznek. Mi voltunk a függetlenebbek, de a szegényebbek, és elmaradottabbak, a csehek fejlettebbek, a népük szabadabb.
Tízen éves korom óta sajnálom, hogy a 18. század végén nem II. József reformjait követtük, mint a csehek, hanem, ha elmaradottabban is, de függetlenebbek maradtunk.
Legalább utólag be kellene látni, hogy számunkra mind az osztrák, mind a cseh politikai, sőt a gazdasági kapcsolat is pozitív, nyugatosító hatású volt.
Mátyást azért tartom a legnagyobb királyunknak, mert Bécs és Prága, nem pedig a Balkán felé orientálódott. A magyar történészek azonban ezt hibájának tartják.
Kossuthot pedig azért hibáztatom, mert a Monarchia nyugati felétől akart független lenni, hogy az ország magyarabb legyen, ugyanakkor dunai föderatív, soknemzetiségű államról ábrándozott. Igaz, úgy hogy annak mi legyünk a vezető hatalma. Számomra ez láz állom.
Nagyon hiányzik a magyar történelemből annak vizsgálata, hogy az oszmán megszállás után miért lépett a Monarchia minden örökös tartománya a társadalmi modernizáció útjára, ugyanakkor Magyarországon a társadalmi elmaradottágunk ellenére társadalmi visszarendeződés indult meg.
Az ország felszabadulása, vagyis az Oszmán birodalom fenyegetésének megszűnése után, egy emberöltőn belül, minden örökös tartományban megszűnik a jobbágyság, a Magyar Királyságban azonban még ott is visszarendeződik, ahol részben megszűnt.
Ezt én úgy tanítanám, hogy 18. század végén, az oszmán kiűzése után, a Monarchia társadalmi és gazdasági szempontból kettéhasadt. Az örökös tartományok megindulhattak a tőkés társadalmi fejlődés, a polgárosodás, az iparosodás útján, Magyarország pedig visszafelé lépett. A felszabadult hódoltsági területen, és Erdélyben visszaállították a feudális viszonyokat. Erdély ugyan örökös tartományi státuszt kapott, ott mégsem került sor a jobbágyok felszabadítására, az akkor már többséget jelentő románság államalkotó szerepének elismerésére, és a vallásszabadság is szűkebb lett.
Ismét a csehekre hivatkozom. Ők a II. József által kezdeményezett reformok, mindenek előtt a jobbágyfelszabadítás megvalósításával, a német nyelv hivatalossá tételével, a katolikus egyház, különösen a szerzetesrendek befolyásának csökkentésével, munkára fogásával, a zsidóság szerephez engedésével olyan modernizációt indított el, amiből csak a Magyar Királyság és Erdély maradt ki.
Véleményem szerint, ez lett volna a nagy lehetőség arra, hogy Magyarország végre a nyugat-európai népek családjába betagozódhasson. A magyar törvényhozás azonban hisztérikusan tiltakozott a reformok ellen. Ez ugyan a földesurak szempontjából logikus hatalomféltés volt. Az azonban nehezen érthető, hogy még a 20. század végén is politikai dicsőségünknek deklaráljuk, hogy sikerült a császár szándékainak magyarországi megvalósítását meghiusítani. Nekünk máig fontosabb, hogy a császár meg sem koronáztatta magát, hogy sikerült megakadályozni, hogy a német nyelv legyen a hivatalos, hogy állítólag a császár a halálos ágyán minden reformját visszavonta. Magyarországon sikerült a fél-feudális állapotokat fenntartani, a megérett társadalmi változásoknak ellenállni.
Itt megállok annak indoklása érdekében, hogy a magyar nyelv történelmi szerepét nem érinti a történelemtudomány sem. Mi csak azt hangsúlyozzuk, hogy rokontalan nyelvünk milyen csodálatos érték, de fel sem vetjük, hogy mennyi áldozattal járt, hogy görcsösen ragaszkodtunk hozzá.
Abban ugyan egetlen történész sem kételkedik, hogy ezer éve az elsődleges társadalmi feladatunk a nyugat-európai kultúrába való beépülés. Ennek ellenére fel sem vetjük, hogy ebben milyen akadályt jelentett a rokontalan nyelvünk.
Meggyőződésem szerint, egyik döntő oka a Nyugattól való távoltartásunknak a nemzeti nyelvünk túlértékelése volt.
A reformáció előtt ennek még nem volt nagy jelentősége, de az óta egyre nagyobb lett. Ma már azt állítom, hogy az ország lényegesen gazdagabb, puritánabb erkölcsű lenne, ha mindenki tudna németül. Ennél ma már még nagyobb előnyt jelentene az angol nyelv általános ismerete.
Ezzel szemben mi még a 20. században is görcsösen ragaszkodtunk, hogy az ország minden lakosa magyarul beszéljen. Mára, ugyan egy sokkal kisebb országunkban eljutottunk odáig, hogy aligha van olyan állampolgárunk, aki nem tud magyarul, de az utolsók vagyunk abban, hogy hányan beszélnek valamelyik világnyelven is.
Ideje volna megvizsgálni, hogyan alakult azoknak az országoknak, népeknek a sorsa, amelyek nem ragaszkodtak görcsösen a nyelvük uralmához.
Egyetlen olyan nép az ír volt, amelyik elvesztette a saját nyelvét, és átvette a mára toronymagasan világnyelvvé emelkedett angolt.
Ennek köszönheti az elmúlt évtizedekben elért gazdasági sikerét, hogy Európa kapuja lehetett. Könnyű megérteni, hogy az angol nyelve is fontos szerepe játszott abban, hogy minden világcég nyelvi tekintetben otthon érezheti magát. Ha kelta nyelvét megőrzi, sokkal inkább elszigetelődik.
Írország egyedülálló csodája, hogy az angolszász világban ma tízszer annyi ír él, mint az őshazájában. Ezt annak köszönheti, hogy nem kelta, hanem angol nyelven beszélnek, tehát a kivándoroltak, és az otthon maradtak egyaránt angolul beszélnek. Ennek köszönhetően, sok nemzedéken keresztül írek maradtak. Az angolokon kívül, ők az egyetlen nép a világon, amelyik nem vesztette el a kivándorlóit. Negyven millió ír él gazdagon a volt angol gyarmatokon, és tartja a rokonságát.
Ezzel szemben a magyar kivándorlók második generációja is csak ritka esetben tud magyarul, illetve büszke származására.
Gyakran hivatkozom arra, hogy Trianon után egyetlen elszakított rész magyarsága él sokkal jobban, mintha az ország része marad. Ezek a burgenlandiak. Ma háromszor jobban élnek, mint a határ magyar oldalán maradtak. Sopront a leghűségesebb városnak tartjuk, mert a trianoni döntés érelmében Ausztriához kerültek volna, de népszavazással Magyarországnál maradtak. Ezzel szemben Sopron lakosai ma háromszor gazdagabbak lenének, ha Ausztria mellett maradnak. Elég Bécsújhelyig menni, hogy meggyőződjünk.
Ismét a csehekre hivatkozom. Ők mindenben engedtek II. József reformjainak, és szint minden cseh tudott németül is, mégsem veszett el a nyelvük. Irodalmuk, zenéjük, kultúrájuk karakterisztikusan cseh maradt, és szinte mindenben előttünk járnak.
Svájc pedig a klasszikus példája annak, hogy az sem akadály, ha minden etnikum nyelve fennmarad. A svájciak három anyanyelven osztoznak, de mindenki svájci módon él, gondolkodik. Az egymás nyelvét könnyebb megtanulni, mint a másik kultúrát a közös nyelven megérteni. Elég Olaszországra gondolni. Ott a nyelv közös, de a kultúrában óriási a különbség. Egy nyelven beszélnek, de eltérő módon élnek, gondolkodnak, és ezért meg sem érthetik egymást.
Azt is látni kellene, hogy ma Magyarországon kétszer-tízszer többet ér az olyan ember, aki egy világnyelvet, mindenek előtt az angolt vagy a németet beszéli. Minél magasabb a képzettsége, és képessége annál nagyobb a szorzó. Kivételes esetekben százszoros is lehet. Jogos tehát a kérdés: Megér ennyit a rokontalan nyelvünk?
Nekem egyénileg igen, de a magyarok 99 százalékának aligha. Ideje volna végre a többség érdekére is gondolni. Nálunk azonban a politikusoknak sokkal fontosabb a szentkorona-tan, mint az óriási többség érdeke.
A megoldás, természetesen nem az, hogy mondjunk le a nyelvünkről, hanem az, hogy tegyünk sokkal többet az angol és nemet nyelv ismeretének terjesztése érdekében. Foglalkozzunk olyan mértékkel ezzel, amilyen súlya van. Semmivel sem lehet a következő nemzedéknek többet adni, mint azzal, ha egy világnyelvet tud. Tehát ez a mindennél fontosabb tantárgy.
Visszatérve a 18. század utolsó negyedében történtekre.
Ekkor menet rossz pályára a magyar társadalom sorsa. Ezt kellene tudományosan feltárni.
A feltárásnak az alapja csak az lehet, hogy mi a magyar nép számára a fontos. Az állam minél nagyobb önállósága, vagy a lakosság jóléte. Amennyire egyértelmű, hogy az utóbbi alapján lehet csak értékelni a történelmünket.
Az első és legfontosabb feladat a jobbágyság felszabadítása lett volna. Ennek elmaradását máig mély hallgatás burkolja. Vívmánynak azt tekintjük, hogy erre hetven évvel a Monarchia örökös tartományaiban sor került, hogy aztán közel hetven évvel később mi is megvalósítsuk. Ez a hetven éves késedelem pótolhatatlan kárt okozott a magyar társadalom polgárosodásában. Ennek bevallása azonban mindmáig hiányzik a magyar történelemből. Illene bepótolni.
Nekem van egy személyes ismeretem arról, hogyan állt a magyar törvényhozás a reformkorban, Széchenyi István Hitel könyvének megjelenése évében, a jobbágyok felszabadításához. Deák naplójából tudom, hogy friss követként azzal állt a pozsonyi diéta elé, hogyha nem szabadítjuk fel a jobbágyokat, akkor legalább tegyük lehetővé, hogy annak a néhánynak, akinek erre pénze van, vehessen ingatlant. Nem kellett félni, hogy ilyen sok lesz, mégis reményetlennek látszott az ilyen törvény meghozatala. A barátai közölték Deákkal, hogy tegyen annyi engedményt, hogy a törvény nem minden, csak a magyar jobbágyokra vonatkozzon. Deák hajlandó volt a kompromisszumra, és úgy írta a törvénybe, hogy az csak a magyarul tudó jobbágyokra vonatkozik. Így aztán megszavazták. Deák még úgy módosította a végső szöveget, hogy hozzá toldta: „és magyarul tanuló” szavakat. Vagyis etnikumi hovatartozáshoz kötöttük a szükséges pénzzel ritkán rendelkező jobbágyok ingatlanvásárlási jogát. Nem értana néhány ilyen tényre is felhívni a diákok figyelmét, akkor talán egyszer megértenénk, hogy miért történt meg Trianonban az ország feldarabolása.
Hetven évvel később megvalósult jobbágyfelszabadításról sem mondjuk el, hogy mennyire következetesen megvédte az arisztokrácia érdekeit, és mennyi jobbágy maradt a megélhetését biztosító föld nélkül, hogy a két háború között Magyarország páratlan mértékben megőrizte az arisztokrácia földtulajdonát.

SZABADSÁGHARC.

Már a szabadságharc szó is erősen vitatható. Amit mi szabadságharcnak nevezünk, lényegében az Ausztriához való függetlenségünk, és a kisebbségeink feletti nagyobb hatalmunk érdekében folyó háború volt. Az ország lakosságának a fele számára az autonómiájuk megadása ellen folytatott háború volt.
Máig nincs tisztázva, hogy milyen nemzeti érdekünk főződött ahhoz, hogy elszakadjunk Ausztriától. Véleményem szerint ilyen nemzeti érdekünk nem volt, sőt, akkor már az is világos volt, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország csak abban az esetben fér bele az európai hatalmi struktúrába, ha a Kárpát medence nagyobb etnikumai az örökös tartományokhoz hasonló státust kaphatnak. Ezt Bécsben már világosan látták, csak a magyar nemesi társadalom nem értette meg.
Ezt jól bizonyítja az Olmützi Alkotmány, amelyik lényegében azt célozta meg, ami sokkal brutálisabb formában az első világháború elveszése után, Trianonban megtörtént.
Jellemző módon, a magyar közvélemény ma sem ismeri az Olmützi Alkotmányt, pedig az ismeretében nem lehetne azt állítani, hogy ami Trianonban történt, váratlan esemény volt.
Röviden ennek a története.
Az 1848. márciusi bécsi forradalom elől a császári család, és az udvar Olmützbe menekült, és ott kereste a megoldást. Világosan felismerték az egyelten kiutat, a Monarchia népei számára nagyobb autonómiát kell biztosítani. Ez döntően a királyi Magyarországot érintette. A Kárpát Medencében kell az etnikumi tömörüléseknek nagyobb, az örökös tartományokéhoz hasonló autonómiát biztosítani.
1849 tavaszán, amikor már a szabadságharc bukása előre látható jelent meg a Monarchia, elsősorban a királyi Magyarország, azaz a Kárpát Medence reformját tartalmazó Olmützi Alkotmány. Nem volna szabad Trianonról történelmi értékelés készíteni úgy, hogy nem ennek az alkotmánynak a közlésével kezdődik.
Ez kimondja, hogy a Magyar királyságról leválik Horvátország, Temesvár székhellyel egy Szerb Vajdaság, Erdély, amelyben államalkotó népként ismerik el a románt is. Ami marad, az a Magyar királyság, aminek a királya az osztrák császár.
Ebben a Csehországban született alkotmányban furcsa módon nem szerepel a szlovák nép önkormányzata. Azt, hogy miért csak sejteni lehet, de jó volna tudni. Valószínű a császári udvar is aggódott az erős szláv állam miatt.
Vagyis Szlovákia autonómiája nélkül ez egy etnikailag a Trianoni Szerződésnél etnikai tekintetben a magyar etnikai határokat jobban figyelembe vevő elgondolás volt, amit a magyar arisztokrácia is ismert.
Az is fontos történelmi ismeret, hogy az Olmützi Alkotmány ismeretében Széchenyi István, Eötvös József és Deák Ferenc felkeresi Windischgraezet, a császári csapatok főparancsnokát, és tárgyalni akarnak a békekötésről. A hadseregparancsnok azonban azt tanácsolja, hogy Kossuthtal tárgyaljanak, hiszen ő rendelkezik a haderő felett. Ez ugyan a magyar történészek számára is tudott, mégis mindmáig fennállhat az a tévhit, amit Kossuth az emigrációból terjesztett, hogy Görgey Artúr árulta el a szabadságharcot. Ha árulás volt, akkor azt a kor három legnagyobb alakja követte el. Ha meg nem, akkor Kossuth volt kalandor. Az is érdekes, hogy a három úr egyike sem vallotta be nyilvánosan, hogy ők már 1849 tavaszán békéről tárgyaltak az osztrák csaptok főparancsnokával.
Ha e tényeket a történészek is titokban tartották Trianon előtt, még érthető, de nem érthető, hogy máig hallgatnak róla. Szegény Arany János sem tudott róla, pedig ő naponta együtt dolgozott az Akadémián Eötvös Józseffel, és leírhatta a Walesi bárdok című balladában, hogy nem akadt senki, aki azt mondta volna, hogy éljen a király, ha tudja, hogy a három legnagyobb magyar, köztük a főnöke, a király mellé állt.
Az is tudni kell, hogy ez az alkotmány ismert volt a magyarországi etnikumok vezetői előtt is. Azt csak gondolom, hogy a trianoni tárgyalásokon is felvetették.
Az is köztudott, mégsem hangsúlyozott, hogy Kossuth már ismerte mind az Olmützi Alkotmányt, mind az orosz cár garanciáját arra, hogy a császári hatalom védelmére katonai segítséget nyújt, amikor kimondatta a trónfosztást. Tehát Kossuth felelőtlenül hozatta a szabadságharc kimenetele szempontjából végzetes törvényt.
Bármennyire világos volt már akkor, hogy a történelmi Magyarország csak akkor maradhat fenn, ha abban a kisebbségek jól érzik magukat, mi szabadságharcnak hívjuk a háborút, ami mi az Ausztriától való elszakadás és a kisebbségek feletti hatalmunk erősítése érdekében vívtunk.

A CSÁSZÁR ÉS A MAGYAR ARISZTOKRÁCIA SZÖVETSÉGE

Sokáig értetlenül álltam az osztrák császár és a magyar arisztokrácia közt ápolt szövetség megértésével szemben.
Nem értettem, hogy miért volt a császár annyira megértő a magyar arisztokráciával szemben, amikor a csehek esetében kegyetlen megtorlást hajtott végre.
A 19. századi magyar történelem megértésének egyik kulcsa a szabadságharc bukása utáni enyhe bosszú oknak feltárása.
A magyar történészek még addig sem jutottak el, hogy csillapítsák a világosi fegyverszünet utáni bosszú felnagyítását.
A bosszú méretét akkor látjuk tisztán, ha a Fehérhegyi Csata utáni bosszúval állítjuk szembe. Az ugyanis százszor nagyobb, és kegyetlenebb volt. Az okot a császárnak a magyar arisztokráciával és a magyar főpapsággal való érdekszövetsége jelentette. A bécsi udvarban felismerték, hogy a magyar arisztokráciával nem szabad szembeszállni, mivel mögötte áll a nagyszámú, és nagy befolyású magyar nemesség, és azon keresztül a magyar közvélemény. Ugyanakkor Magyarország jelentette a Monarchia lakosságának kétötödét, jelentős mezőgazdasági és bányászati hátterét. Ők tudták, amit a magyar vezetés nem, hogy Magyarország nélkül nem lehet erős középhatalom a Monarchia a Németország és Oroszország közötti térségben.
A magyar arisztokrácia viszont nem látta, hogy Ausztria nélkül nincs létjogosultsága a soknemzetiségű Magyarországnak. Ezért az uralkodó osztály érdeke volt a duális államszövetség. Ennek az osztrák oldalán viszonylag türelmesen kezelték az etnikumokat. A magyar oldalon azonban ennek nyoma sem volt. Ezt Bécsben világosan látták, Budapesten pedig nem vették tudomásul. Nem vették tudomásul még azok sem, akik látták, de megértették, hogy a magyar közvélemény ezt nem képes elfogadni. Tehát bölcsen hallgattak. A bölcsek bölcse Jászi Oszkár volt, de ő is csak a polgári forradalom győzelme után, és az emigrációban merte kimondani.
Ma, közel száz évvel később sem akad nemcsak politikus, de még történész sem, aki kimondaná, hogy a kisebbségek megnyerése nélkül nem volt reális létlapja a történelmi Magyarországnak.
Azt azonban titok övezi, miért változott meg a császári vezetés stratégiája az Olmützből Bécsbe visszaköltözésük után. Az Olmützi Alkotmány még teljesen II. József szellemét tükrözték, a Monarchia egészének, tehát a fél-feudális Magyarországnak a társadalmi modernizációját is. Fél évvel később a Világosi Fegyverletétel idején azonban már a szabadságharc előtti társadalmi viszonyok változatlan fenntartása mellett döntöttek.
Azt csak sajthetem, hogy ez a feudális viszonyok fenntarthatóságában töretlenül bízó orosz cár befolyásának eredménye lehetett. Annak ellenére, hogy ez a stratégiai fordulat rendkívül fontos hatású volt a magyar történelem, mindenek előtt a kiegyezés megkötéséhez vezető folyamatban, a magyar történészek figyelembe sem vették. Máig lapítunk róla.
Márpedig, ha valami fontos történt 1849 tavasza és ősze között, akkor ez a fordulat volt az.
Tavasszal az Olmützi Alkotmány még feldarabolta az országot, a területének felét leválasztotta a magyar Királyságról, ősszel, a teljes katonai győzelem után pedig a háború előtti helyzetet szentesítette. A magyar történészek azonban a feudális hatalom érzékenységét babonásan tisztelve, említést sem tesznek erről. A két háború közti hisztérikusan revizionista hatalom érdekét is sértette volna az, hogy mint akart a császári vezetés 1849 tavaszán, és mit döntött ugyannak az évnek az őszén, a szabadságharc végleges veresége után.
Még meglepőbb, hogy ezt a kérdést a bolsevik évtizedek alatt sem feszegették. Nem ok nélkül, még ezek is féltek a magyar közvélemény nacionalizmusától. Esetükben talán az is közre játszott, hogy nem akarták még a cári Oroszországot sem úgy beállítani, mint a feudális viszonyok megőrzőjét.
A rendszerváltás után sem változott semmi. A liberálisok ugyan addig feszítették a liberális reformok bevezetését, hogy önmagukat számolták fel ezzel, mégsem nyúltak hozzá a magyar nacionalizmust sértő történelmi múlt tisztázásához.
A szoclib politika bukása után ismét hallgatnak a történészek, hiszen a nacionalizmus felerősödött, már ott tartunk, hogy a Horthy-rendszert is lehet dicsőíteni.
Egyelőre reményét sem látom annak, hogy belátható időn belül realistává emelkedhet a magyar történelemírás.

A KIEGYEZÉS

A kiegyezés azt jelentette, hogy rendezett viszonyok jöttek létre abban, hogy a magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és a nemesség tudomásul veszi a közös uralkodót, az uralkodó pedig tudomásul veszi, hogy a Magyar Királyság járhat a maga útján. Tehát mindkét fél tudomásul vette, hogy fenntartják azokat az állapotokat, amelyek tartósan már nem fenntarthatók.
A nem fenntartható alatt az értem, hogy ugyan Európa számos térségében kísérleteztek vele a háborúkat követő rendezések során, és csak az ezredfordulóra omlott össze az utolsó ilyen kísérlet.
A kiegyezést máig nagy magyar győzelemnek tartják a magyar politikusok és történészek, de még az sem teszik hozzá, hogy azzal lénygében a kisebbségek feletti magyar uralom kossuthi formájának szentesítése történt meg. Ebből fakadóan csak az ország magyar etnikumi felének a hatalmát stabilizálta. A nem magyar etnikumok között csak a zsidóság többsége számára látszott kedvezőnek, a többi etnikum alapvető érdekét azonban sértette. Tehát a Trianon felé vezető utat építette.
Ezt a véleményem fenntartom annak ellenére, hogy a kiegyezést előkészítők csaptában, Deákkal az élen voltak olyanok, akiket nem a magyar sovinizmus fűtött. Ezekre a hatalomnak azonban csak addig volt szüksége, amíg a kiegyezést létrehozzák. Húsz évvel a kiegyezés után már elszabadulhatott az erőszakos magyarosítás. Élükön Apponyi Alberttal.
Még kevesebb szó esik arról, hogy a Magyarországnak nagyobb politikai rangot adó császári politika két olyan irányban is felerősödött, ami siettette a Monarchia szétesését.
Az egyik a katolikus, vagy más szóval nyugati szlávokkal szembeni bizalmatlanság, a másik a Balkán felé történő terjeszkedés.
Alig találni a magyar történelmi publikációkban hangsúlyozást annak, hogy az uralkodó osztály hisztérikusan küzdött a Csehországnak a kettős monarchiába harmadik királyságként való bevonása ellen. Saját rangjának csökkentését látta abban, hogy nem csak két, hanem egy harmadik is kiemelt politikai státuszt kapna. Ehhez a butasághoz Deák is görcsösen ragaszkodott. Mi magyarok játszottuk a fő szerepet abban, hogy a csehek és a horvátok nem érezhették magukénak a Monarchiát.
Az talán túlzás, hogy ez a szerepünk döntő volt abban, hogy elvesztettük az első világháborút, és hogy a Monarchia szétesett, de az nem túlzás, hogy ehhez nagyban hozzájárult.
E felett érdemes elgondolkodni.
- Csehország volt a Monarchia leginkább polgárosult része, a leginkább nyugat-európai. Ezért túlzás nélkül lehet állítani, hogy a polgárosodás élcsapata.
- Csehország egyenlőségi rangja sokat számított volna abban, hogy nem legyen olyan vonzó a számukra a pánszláv eszme. Ők kulturálisan sokkal közelebb álltak az osztrákokhoz, mint a többi szláv néphez. Ebbe még a nyugati keresztény szlovákokat és a horvátokat is bele számíthatjuk.
- Ha Csehország a Monarchia harmadik alkotó királysága, sokkal jobban otthon érezhették volna magukat abban. Ez főleg a háborúban lett volna fontos tényező, mivel a haderő felszerelésében övék volt a főszerep.
- Esetleg a világháború kitörését is megakadályozhatták volna. Őket izgatta volna a legkevésbé a balkáni terjeszkedés.
- Aligha vitatható, hogy a magyarok hisztérikus cseh ellenessége jelentős mértékben felgyorsította a Monarchia egyéként is elkerülhetetlen szétesését.
Mindezt a bécsi udvar illetékesei tisztán látták. Jellemző módon, mindkét trónörökös, Rudolf és Ferdinánd ezen a véleményen voltak. Ez is szerepet játszott abban, hogy a magyar politikai elit nem szerette őket. Ferdinánd meggyilkolása mégis indokot jelentett a magyar kormánynak arra, hogy Szerbia ellen háborút kezdjen, ami az első világháború elindulását jelentette, és az elvesztése pedig az ország felosztáshoz vezetett.
A történészek még mindig azt vitatják, hogy Tisza István mennyire értett egyet a hadüzenettel. Arról szó sincs, hogy a magyar kormány Ausztriának a Balkán felé való terjeszkedését eleve támogatta. Nekünk is kellett Bosznia. A magyar nacionalistáknak még a Kárpát Medence sem volt elég, ahol a lakosság nagyobb fele nem volt magyar. A balkáni hódítások csak növelték volna az eleve tarthatatlan állapotot, az idegen etnikumok feletti uralmat.

TRIANON UTÁN.

A magyar politikai elit politikai vakságát jelenti, hogy a háborúvesztés következményeit mennyire nem látta előre. Minden, ami utána történt, várható volt, mégsem látták előre. Pedig nem volt nehéz előre felmérni, hogy mivel jár az általunk kezdett háború elvesztése.
Az arisztokráciának és a nemességnek látni kellett volna, hogy a hatalmuk megőrzése veszélybe kerül, ha elvesztik a háborút. Már a háború előtt is a hatalmuk csak politikai volt. A gazdaság és a kultúra teljesen a polgárság kezében volt. A polgárságon belül pedig a zsidóságé. Az egyetlen támaszuk az osztrákokkal közös, még középhatalmi szerepre képes Monarchia volt.
A polgári forradalom győzelme után az arisztokrata Károlyi Mihálynak mégis az első dolga volt, hogy elszakadjunk Ausztriától, még akkor is, ha ezzel megszűnik a soknemzetiségű országunk léte, az országot utódállamok közt osztják fel. Egy ilyen trauma után megbukik a jelentős hányadában a zsidók erejére épült polgári köztársaság. Utána csak vagy bolsevik diktatúrába, vagy fél-fasiszta állam győzhet. Ezt a két kimeneteli lehetőséget Károlyi ugyan nem tudhatta, de azt illett volna tudni, hogy a soknemzetiségű Magyarországra addig lehet szükség, ameddig egy erős középhatalom, a Monarchia része. A független Magyarországra egyetlen európai hatalomnak nincs szüksége.
A magyar történelmi tudat deformáltságára jellemző, hogy a szélsőjobb Jobbiknak Károlyi Mihály szobra azért van útjában, mert felelősnek érzik Trianonért. De a felelőséget nem az önálló, Ausztriától független magyar állam kimondásában, hanem abban látják, hogy tényként kezelte a ténylegesen már elveszett háborút tudomásul vette.
A polgári forradalom bukását a bolsevik Tanácsköztársaság követte. Ők követték el először azt a hibát, hogy nem a Nyugathoz akartak felzárkózni, hanem a kelet-európai példát másolták. Ezer év óta ez volt az első keleti orientációs kísérlet. Meg is bukott gyorsan. Velük szemben nemcsak a politikai tapasztalatokban gazdag arisztokrácia és úri középosztály, de a magyar közvélemény is ellenük fordult. Gyorsan megtörtént a magyar etnikumra korlátozott országban a háború előtti társadalom restaurációja.
A Horthy Miklós vezetőjüknek elismerő arisztokraták összefogtak a nacionalista dzsentrikkel, és az ortodox proletárdiktatúrával szemben melléjük állt a közvélemény. Ezek az urak nem elégedtek a háború előtti társadalommal, azt csak polgárság, gyakorlatilag a magyar zsidóság nélkül képzelték el.
A Horthy-rendszernek nem elég a konkrét tetteit értékelni, az ítéletet ezektől függetlenül is meg lehet hozni. Az általuk bevezetett rendszer társadalmi visszalépést jelentett még a háború előttivel szemben is. Ezer év óta nem volt a magyar társadalom akkora elmaradásban a szomszédjaihoz képest, mint két háború között.
Ezer év óta, a magyar történelemben a fejlődés mércéje a Nyugathoz való lemaradás mértéke. Ennek alapján az első ötszáz évben a lassan fejlődő Nyugattal tartani tudtuk a tempót. Mátyás királysága jelentette a viszonylagos csúcsot. Országunkat is elérte a reneszánsz. Az ország orientációja Prága és Bécs felé történt. A huszita mozgalom, vagyis a reformáció első hullámának a szele minket is elért. Majd Mohács után az ország lakosságának nagy többsége áttért a Nyugat keresztény egyházaihoz.
Sajnos, az európai politikai erőviszonyok nem tették lehetővé, hogy az ország a reformáció keleti bástyája lehessen. A magyar politikai elit többsége a reformációval szemben a mediterrán kereszténység védelmét választotta. Ideje volna tudomásul venni, hogy az oszmánterjeszkedéssel szemben mi a reformáció ellenzőinek az érekét védtük. Nem a kereszténység védelmében álltunk szembe az Oszmán birodalommal, hanem a mediterrán kereszténységet védtük a nyugat-európai kereszténység térhódítása ellen. A reformáció első két századában a mediterrán kereszténység ellen az Oszmán Birodalom volt a reformáció fő szövetségese.
(Idekerül be a Werbőczy beszélgetési Lutherrel írtak.)
Mohács óta a magyar társadalom fejlődése olyan vágányra került, amin egyre nőtt a lemaradás a Nyugathoz képest. Ez a lemaradás felgyorsul Amerika felfedezése, majd az ipari forradalom során. A Kárpát Medence nemcsak a gyorsan fejlődő Nyugattal, de a Monarchia nyugati felével szemben is fél-perifériává süllyed. A több nemzetiségű Magyarországon belül, a magyar etnikum, a zsidó és germán etnikumok kivételével, a többivel szemben tartotta fölényét. A fölényét azonban olyan módon gyakorolta, hogy ezekben az etnikumokban egyre erősödött az elszakadási szándék.
Az első világháború előtt ugyan Csehországhoz és Ausztriáshoz képest el volt maradva a magyar társadalom, de ez az elmaradás óriásit nőtt a háború után. Az első világháború előtt az vált jellemzővé, hogy a királyi Magyarország a Monarchia nyugati felének fél-perifériája. A fél-periféria státuszukon belül a magyar zsidóság fergetegesen emelkedett, a germán etnikumok tartották Ausztriával és Csehországgal a lépést, az államalkotó, magyar etnikum azonban lemaradt. Náluk is jobban lemaradtak a térségben ezer év óta élő etnikumok, a horvátok, a szlovákok, a szerbek, a rutének és a románok.
A második világháború elvesztése után a megmaradt Magyarország a társadalmának élcsapatából csak a szászokat, a bánáti svábokat, és a határ közeli térség magyarságát veszette el. A harmadára kisebbedett országban maradt a motort jelentő zsidóság többsége, akiknek a magyarságát nem lehetett volna kétségbe vonni. A sváboktól eltekintve, szinte egy nemzetiségű ország lettünk. Az új ország lakosságának összetétele lehetővé tette volna, hogy a Trianon utáni Magyarország jelentősen modernebb társadalom legyen, mint amilyen a háború előtt volt.
Már annak sem volt értelme, hogy király nélküli királyság legyen. Ez a polgári és a proletár forradalmak során fel sem merült.
Mivel királyra alkalmas személy nem állt a Szegeden összegyűlt arisztokraták és dzsentrik rendelkezésére, jobb híján a bécsi udvarban nevelkedett dzsentrit, a tengerész admirális Horthyt választották vezérüknek.
A betegesen királypárti katolikus főpapságnak ugyan nem tetszett a református Horthy, de a polgárok, vagy a proletárok köztársaságánál sokkal kedvezőbbnek találták, ha átmenetileg Ő lesz a kormányzó.
Az arisztokraták és a nacionalista dzsentrik mielőbb meg akartak szabadulni a társadalmi, gazdasági és gazdasági motorként szereplő zsidóságtól. Az új rendszer eleve a magyar zsidóság nélkül képzelte el a jövőjét. Egyetlen ember nem volt a fehérek táborában, aki felismerte volna, hogy egyrészt a zsidóság nem nélkülözhető, mivel sem arisztokrácia, sem a dzsentri nem volt a gazdasági vállalkozásokra alkalmas. Ezzel szemben egyik első feladatuk volt a zsidóság felső szintű képzését korlátozó törvény meghozatala.
Az elcsatolt országrészekről Szegedre menekült, nagybirtokos arisztokratáknak eszükbe sem jutott, hogy földet osszanak, sőt a megmaradt országban igyekeztek földbirokhoz jutni.
Az idejét múlt társadalmi rendszerüket azzal igyekeztek elfogadhatóbbá tenni, hogy teljes területi revíziót tekintette mindent megelőző feladatának. Valljuk be, hogy ebben a tekintetben sikeresek voltak, annak ellenére, hogy a határ menti többségében magyarlakta területek visszaszerzésén túl semmi realitása nem volt.
A két háború közti két évtizedet, a Horthy-rendszert úgy fogja megőrizni az utókor, mind Európában az utolsó feudális erőfeszítést. Nemcsak az lesz a bűne, hogy visszafelé akarta forgatni a történelem kerekét, hanem mint egyik élharcosát a Nyugaton példátlan sikert hozó zsidóság felszámolásának. Márpedig ennél nagyobb bűnt Európai keleti fele nem követhetett el nemcsak a zsidósággal, hanem saját jövőjével szemben. Ma, és a belátható jövőben a Rajnától keletre és az Alpoktól északra elterülő Európa társadalmi és gazdasági lemaradása elsősorban a zsidóság hiányából fakad. Ennek az egész térséget érintő lemaradásnak a két legnagyobb áldozata Lengyelország és Magyarország, illetve a három nemesekben leggazdagabb nép, a porosz, akinek nemcsak az álli létük, de a politikai befolyásuk is megszűnt. A lengyel és a magyar nép, ahol az előző száz év eredményei leginkább a zsidóságuknak volt köszönhető.
Lesz még idő, amikor már belátja a tudomány, hogy a mai Magyarország népe nem Trianonnal, hanem a zsidóságuk kilenctized részének felszámolásával vesztettek a legtöbbet.

SZOVJET MEGZÁLLÁS ALATT

A saját tapasztalataim tanítottak meg arra, hogy a jelen megértéséhez távlatra van szükség.
Nem tartoztam a magyar közvéleményt alakító értelmiség többsége közé, akik nem vállaltak a rendszerrel együttműködést, akik a magyar állam szuverenitását többre tartották, mint a nép érdekérvényesítését, akik a módszereket fontosabbnak tartották, mint az eredményt, mégis lényegesen negatívabban ítéltem meg a kort, mint ma. Minél távolabb kerülök az eseményektől, annál inkább csak a következmények alapján ítélek.
A másik oka a rendszerrel szembeni viszonylagos megértésemnek az volt, hogy a Horthy-rendszerhez hasonlítva nem lehetett olyan rossz, hogy ne a kisebbik rossznak tartsam. Ez a viszonyításom az óta csak fokozódott, ahogyan találkozom azokkal az erőkkel, akik a két háború közti viszonyokat nemcsak a kisebbik rossznak, hanem restaurálhatónak is tartották.
A teljes kommunista átvétel előtti választások arról győztek meg, hogy önerőből képtelenek vagyunk a fél-feudális örökségünktől megszabadulni. Ezt nemcsak 1947 előtt, de 1956-ban, 1990-ben, és 2010-ben is éreztem, sőt ma is érzem. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy ugyanannak az úri világnak a visszatérése fenyegetne, csak az, hogy visszakerülünk arra a társadalmi pályára, amin a 16. század, a második jobbágyág megerősödése óta jártunk. Nemhogy közelednénk a Nyugathoz, hanem egyre jobban lemaradunk tőle. Nem azért, mert nálunk nincsen fejlődés, hanem azért, mert ott gyorsabb a tempója.
Amennyire én is világosan láttam, hogy a bolsevik rendszer a diktatúrát ázsiai módszerekkel gyakorolja, és ennek megfelelő brutalitással bánt a politikai ellenfeleivel, soha nem feledkeztem meg arról, hogy a Horthy-rendszerben elnyomottak számához, és helyzetéhez ne viszonyítsak. Minden ilyen összevetésből az derült ki, hogy a két háború között sokkal többen voltak jogtalanok, nyomorultak, mint a Rákosi-rendszerben, nem is szólva a Kádár-rendszerről.
A Horthy-rendszerben az ország egyharmada volt jogtalan, élt nyomorban. A Rákosi-rendszerben a lakosság tizede volt az arisztokrácia, az úri középosztály és a módos parasztság. Ezek tizede volt börtönben, internáló táborban, és kitelepítve. A Kádár-rendszerben a tizedből század lett.
A legnagyobb különbséget azonban abban láttam, hogy a Horthy-rendszer áldozatai politikai értelemben ártatlanok voltak. A Rákosi-rendszerben legfeljebb tizedük nem volt a fennálló rendszer ellensége. Ha nem is erőszakos megdöntésén munkálkodó, de passzív ellenálló.
Az is nyilvánvaló volt, hogy nemcsak ők, hanem a lakosság többsége is rendszerellen volt. Tehát a Rákosi-rendszert a lakosság nagy többsége elutasította, ezért demokratikus eszközökkel nem lett volna fenntartható. A 60-as évek előtt a bolsevik rendszer tehát nemcsak azért volt diktatúra, mert a Szovjetunió uralmát felettünk a Nyugat szerződésben biztosította, hanem azért is, mert a módszereit a lakosság négyötöde elutasította. A diktatúra tehát nemcsak a világpolitikai kényszerből volt ránk kényszerítve, hanem azért is, mert a magyar társadalom még azt sem fogadta el, ami a többség érekének megfelelt volna.
A magyar történészek máig adósak annak a kijelentésével, hogy a háború után a társadalom érdeke nem volt a társadalom többsége által támogatott. Ha megnézzük a fordulat éve előtti választások eredményét, akkor belátjuk, hogy a Szovjetunió egyértelmű nyomása, és a választási csalások ellenére is többséget szereztek azok a pártok, amelyek nem fogadták el a Jaltában ránk helyzetet. Jellemző módon a ma hősnek minősített Mindszenti bíboros mögött állt a magyar közvélemény többsége, akitől nem várhattunk volna a Horthy-rendszernél modernebb társadalmat.
Ezzel szemben a bolsevik diktatúra bűnei, hibái eltörpülnek az eredményei mellett.
Ezer éves történelmünk legkiemelkedőbb eredménye az volt, hogy mindenkinek munkát adott. Mindenkinek, aki a rendszert elfogadta, és munkára kényszeríttette a politikai ellenfeleit is. Előszór fordult elő a történelmünkben, hogy mindenkinek dolgozni kellett, a nagy többségüknek először volt erre alkalma, a korábban nem dolgozó, és dolgozni sem akarókat pedig munkára kényszeríttette.
A fordulat éve után, három év alatt kétmillió ember kapott munkát. De nemcsak munkát, hanem annak megfelelő anyagi és erkölcsi elismerését is. Akkor nem láttam, ma tudom, hogy a dolgozónak csak akkor van rangja a munkaadóval szemben, ha munkaerőhiány van. Márpedig a bolsevik rendszer olyan túl-keresletet teremtett a munkaerővel szemben, hogy ők lettek az urak. Nekik sem a személyzetistől, sem a pártitkártól nem kellett félni.
A rendszerváltás óta pedig az is bebizonyosodott, hogy hiába védi a jog, a szakszervezet a munkavállalót, ha nagy a munkanélküliség, retteg a munkás. Ezért a dolgozók semmivel sem kaphatnak nagyobb ajándékot, mint a magas foglalkoztatással.
Sajnos a magyar történészek figyelembe sem veszik a testmagasság alakulását. Más sokszor kifejtettem, hogy a társadalmak fejlettségére ennél nincs jobb mutató. Az általános életkörülmények alakulását semmi sem mutatja megbízhatóbban, mint az átlagos testmagasság változása. (Idejön egy fejezet erről a témáról.)
Kevés adat lepett meg jobban annál, amikor végre megszereztem a sorozási adatokat, és kiderült, hogy az 1947-56 időszakban születettek testmagassága ugrásszerűen megnőtt, annak ellenére, hogy magam is úgy éltem meg ezeket az éveket, mint a szegénység és gyenge táplálkozás idejét. Aztán megértettem, hogy van rá magyarázat. A két háború közti magyar társadalomban a lakosság mintegy harmada szűken és korszerűtlenül táplálkozott. A Rákosi korban aztán megfordult. A társadalom felső negyede ugyan nagyon elszegényedett, de a korábbi éhező harmad életszínvonala emelkedett. A korábban jómódú, igényes harmad táplálkozás romlott, de sokkal többen voltak olyanok, akiknek még a közétkeztetés is óriási javulást jelentett. Főleg azzal, hogy rendszeresebb és sokkal változatosabb volt.
Ez esetben is bebizonyosodott, hogy a bolsevik politikai terror kevesebbeknek jelentett romlást, többeknek felemelkedést. Amíg a történészek nem az átlagos életszínvonallal, hanem a társadalom felső tizedének politikai szabadságával mérik a társadalmak fejlettségét, alapvetően tévednek.
A második világháború után egész Európában gyorsan növekedett a testmagasság. Ennek az országok közti alakulásáról ugyan nincsenek adataim, de meggyőződésem szerint, ha ilyenek volnának, kiderülne, hogy előtte ezer éven keresztül, és a rendszerváltást követő húsz évben, nem volt olyan gyors a testmagasság növekedése, és nem közeledett úgy a nálunk fejlettebb országokéhoz, mint a bolsevik rendszer alatt. Egy ilyen statisztika birtokában alaposan át kellene írni a magyar történelmet. Hozzá teszem, hogy a világtörténelmet is.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÁTALAKULT

Szomorúan látom, hogy a Fidesz kétharmados választási győzelme után ugyan az elmúlt húsz év liberális tobzódása lezárult, de megindult a Horthy-rendszer felértékelése, és a bolsevik rendszer leértékelése.
Az idő be fogja bizonyítani, hogy a Horthy-rendszer, a Trianon utáni magyar politika kudarcokkal teli történelmünkben is az egyik legkevésbé egészséges vágányon haladt, amitől való megszabadulás akkor is nagy pozitívum, ha az is hibás vágányon haladt.
A bolsevik évtizedek alatti rendszer ugyan nem a magyar nép akaratának megfelelően alakult, de egyrészt mentségünkre szolgálhat, hogy nem mi akartuk, de nem volt más lehetőségünk. De óriási érdeme, hogy összetörte azokat a társadalmi erőket, amelyek összetöréséhez nem lett volna a magyar táradalomnak ereje.
A magyar társadalomban olyan erős volt a nemességből kialakult úri középosztály politikai befolyása, hogy nem lehetett számítani arra, akárcsak az első világháború után, a második után sem, hogy polgári társadalom jöhet létre. Márpedig ennél minden más megoldás jobb. A háború után a bolsevik rendszer ötven éve sem volt elég arra, hogy a lakosság többsége az egyértelmű polgári átalakulás mögé álljon.
A fordulat éve előtti választások egyértelműen azt bizonyították, hogy a magyar társadalom többsége az úri középosztály uralmát támogatja, lényégében a két háború közt járt társadalmi utat kívánja folytatni. Természetesen nem egészen úgy, de lénygében folytatva. A nagybirtokrendszert nem állították volna ugyan vissza, de azért olyan földreformról sem lehetett volna szó, amit a Szovjetunió nyomásra hajtottunk végre.
Semmi alapja nincs annak a ma divatos közfelfogásnak, hogy a szovjet megszállás és politikai nyomás elmaradása esetén, Magyarországon nyugati típusú polgári demokrácia lehetett volna. Ma még azok sem veszik ezt tudomásul, akiknek a társadalmi felemelkedésére nem is kerülhetett volna sor.
A szovjet megszállás és befolyás legerősebb történelmi hagyatéka az lett, hogy a bolsevik rendszer a számára megbízható káderek nevelésre kialakította a népi kollégiumok rendszerét, ahol a munkás és parasztgyerekek tízezreit nevelték diplomásnak.
A társadalomtudomány máig adós annak feltárásával, hogyan lehetett a pártállam katonáinak nevelt fiatalokból egy olyan közép-jobb társadalmi elit, amelyik jelenleg a demokratikus Európában példátlan társadalmi támogatást élvez.
Ennek a jelei már 1956-ba is megmutatkoztak, és a rendszerváltás során hatalomra is került volna, ha nem ültetik a hazai és nemzetközi liberális erők a népies, közép-jobb párként megalakult Demokrata Fórum élére a konzervatív, a liberálisokkal paktumot kötő Antall Józsefet. Neki aztán egyetlen ciklus alatt sikerült a közép-jobb Fórumból alkotmányos konzervatív pártot formálni. Ennek lett aztán az eredménye a páratlan méretű választási bukása, és az utódpárt szerepét folytató MSZP abszolút választási győzelme.
Az Antall előtti Fórum helyét azonban, húsz év után, a 2010-es választáson elseprő győzelmet szerző Fidesz töltötte be. Vagyis, most van olyan kormány kétharmados többségben, amelyik olyan, mint a magyar társadalom.
Ezt ugyan a liberális politikai erők elfogadhatatlannak tartják, de ez felel meg a társadalom igényének, tehát nagyon rossz módon kell működnie ahhoz, hogy kibukjon a hatomból. Ebben még a tőle jobbra álló pára is, biztosan támaszkodhat. A liberális és a baloldali erők aligha számíthatnak a társadalom negyednek, ötödének támogatására.
A jelenlegi európai politikai viszonyok között, semmi veszélye nincs annak, hogy a Fideszt jobbról megbuktathassák, vagy az EU kötelékéből kizárják. Az EU tagság nélkül egyetlen ország nem reménykedhet a felzárkózásban, a tagság elvesztése pedig óriási anyagi veszteséggel járna. Belátható ideig az EU sem engedheti meg magának, hogy kizárjon egy közép-európai országot. Ezek ugyanis lényegesen könnyebben integrálhatók, mint a mediterrán réség déli fele, és a balkáni országok. Nem elehet olyan kormány Magyarországon, amelyik az EU legreménytelenebb tagjának minősül.
Magyarország ötszáz éve, különösen az EU tagsága óta arra kényszerül, hogy igazodjon az európai erőviszonyokhoz. Ez akkor a legszerencsésebb számára, ha ez a Nyugttal való szorosabb kapcsolatot jelent.
Ebből az következik, hogy akkor járunk jól, ha nem az állami önállóságunkat tekintjük elsődlegesnek, hanem a lakosság jólétét.

A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése