A politikai és közgazdasági iránytűm

Kopátsy Sándor EE 2011-04-27

A POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÍRÁNYTŰM

Koromnál fogva, mér régen ideje volt az írásaimat rendbe tenni, archiválni, de végre a múlt évben hozzáfogtam. Nem is én, hanem akiknek ez a mesterségük. Ahogy gyűlt az anyag, nőtt az önbizalmam. Sorra kiderült, hogy mennyi mindent előre láttam.

A POLITIKAI IRÁNYTŰM

A politikai életben azért nem tévedtem el, mert Somogy megyében, a nagybirtok és az úri középosztály világában nőttem fel. Erről a fél-feudális világról annyira negatív véleményem volt, hogy annak összetörésében azokkal is egyetértettem, akiknek a módszereit ázsiai zsarnokságnak tartottam.

Annak ellenére, hogy a nyilasok voltak a háború előtt az egyetlen olyan politikai erő, ami céljának tekintette a földreformot, részben még az úri világ összetörését is, de ezt csak a német fasizmussal szövetségben képzelte el, ami számunkra nemzethalállal lett volna egyenlő.

Ezért voltam a fasizmus ádáz ellenfele annak ellenre, hogy annak a pozitív tetteit is felismertem. Megszüntették a munkanélküliséget, visszaszorították a feudális társadalmi erőket. Azonban a jót is vad nacionalista célok szolgálatába állították.

A fasizmussal szemben még a tőkés gyarmattartó demokráciákat is a kisebbik rossznak tartottam, de tőlük sem vártam jót. Nekik jó volt a mi fél-feudális társadalmunk.

A Szovjetunióról keveset tudtam, de jót nem vártam, hiszen ők még a kereszténységet sem viselték el nyugati módon. A bolsevik marxizmust nem tekintettem marxizmusnak, a fasiszta rendszereknél jobbnak. Nem lepett meg, amikor a náci és a bolsevik imperializmus paktumot kötött. De felmértem, hogy ezzel Hitler nyersanyaghátteret kapott. Ez nyugtalanított.

Annál nagyobb volt az örömöm, amikor Japán az Egyesült Államokat, Hitler a Szovjetuniót megtámadta. Attól kedve számomra a második világháború eldőlt, de még a gyarmattartó imperializmusok végét nem éreztem. A második világháború elvesztésétől a fél-feudális, úri Magyarország vereségét remélhettem. Az összetörését ugyan nem, de a meggyengülését igen.

Ekkor vált világossá előttem, hogy az első világháború elveszése csak az ország területének kétharmadának elvesztésével járt, de a fél-feudális viszonyok sértetlenek maradtak. A másodikat nem fogja a rendszer megúszni. Vagyis nemcsak a trianoni területvesztés áll vissza, de az úri világ is meggyengül. Ezt a reményt arra alapoztam, hogy a háború végén az általunk megtámadott Szovjetunió a győztesek asztalánál fog ülni, sokkal inkább az utódállamok, mint a mi érdekünket képviselve.

Akkor még nem láttam a magyar zsidóság nagy többségének elvesztését, reménykedhettem abban, hogy a háború után ők lesznek az egyetlen következetes polgári erők. Nem volt elképzelésem arról, hogy a magyar társadalom túlléphet a polgárok demokráciáján. Abban nem volt kétségem, hogy a magyar társadalomban, a zsidóságon kívül, van számottevő polgári erő. A nem zsidó magyar polgárság legfeljebb ezrelékben volt számolható.

Minden reményem az Egyesült Államokra épült, ő volt az egyetlen nem imperialista, nem gyarmattartó. Rooseveltben láttam a háború utáni egyetlen reményt. Talán a bele fektetett remények köszönhettem, hogy azonnal észrevettem, hogy nem sietteti a gyarmattartó imperialisták győzelmét, a kifárasztásukra játszik, és a sztálinista Szovjetunióban is, inkább szövetségesét látja. Arra nem is gondolhattam, hogy Roosevelt örömmel látja, ha Európa keleti felén ő lesz az úr, és miket is a Szovjetunió fog megszállni.

Utólag sem azon csodálkozom, hogy mit nem láttam, sokkal inkább azon, hogy mit láttam másoknál sokkal korábban, és jobban. Talán az egetlen támpontom az volt, hogy a tőkés demokráciák csak hitelbe kaptak fegyvereket, a Szovjetunió azonban ingyen.

A Jaltai Szerződés után azonban minden világossá vált. A nyugati történészek azonban máig nem látják. Roosevelt számára a sztálini imperializmus volt az a katonai erő, aminek nyomásra az Egyesült Államok érdekei megvalósultak. Ha a volt gyarmattartóknak, legyenek azok tőkés polgárok, vagy fasiszta megszállottak, álltak a front bármelyik oldalán, számolniuk kellett a szovjet imperializmussal, és az általa irányított hazai kommunista erőkkel.

Márpedig, ha nem kell félni a szovjet hadseregtől, és az általa irányított hazai kommunisták befolyásától, egészen másként, sokkal kedvezőtlenebbül alakultak volna az események. A hidegháborút Roosevelt zseniális művének tartottam, és tartom ma is. A látszatot azonban meg kellett őrizni. Ez olyan zseniálisan sikerült, hogy még az amerikaiakat is megtévesztette.

A hidegháború végső soron azonban a legjobban a Szovjetuniónak ártott. Előbb a Hitler, majd a Roosevelt által felajánlott imperialista konc a bolsevikvezetéssel is elhitette, hogy erősek, hogy a szuperhatalmi szerepük reális, és egyre inkább elvesztették az arányérzéküket, és valódi szuperhatalomként viselkedtek. Ennek, többek között, két következménye lett.

1. Egyrészt egységet hoztak létre maguk ellen nemcsak a tőkés világban, hanem a baloldali mozgalmat is megosztották. A tőkéseket nem volt nehéz maguk ellen hangolni, azok ösztönösen ellenséget láttak minden gyorsabb társadalmi változást követelő mozgalomban, és tisztán látták a Szovjetunióban kialakult viszonyok embertelenségét. Azt is hibának látták, ami nem a bolsevik rendszerből, hanem a kelet-európai kultúrából fakadt. A baloldal is egyre inkább kiábrándult az agresszív Szovjetunióból. Nemcsak a fejlett államok baloldali pártjai számára voltak elfogadhatatlanok a bolsevik módszerek, de a jugoszláv, és a kínai kommunisták, sőt a csatlós országokban is, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a bolsevik módszerek számukra idegenek.

2. Másrészt a Szovjetunió számára elviselhetetlen terhet jelentett a szuperhatalmi szerep, mindenek előtt a vele járó katonai kiadás. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió közvetlenül és közvetve nemzeti jövedelmének negyedét, harmadát a katonai célokra fordította, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ebbe belerokkan. Máig nem akadt történész, aki megvizsgálta volna, hogy hova jutott volna a Szovjetunió, ha a jövedelmének csak akkora hányadát fordítja fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok, vagy Kína. Egy ilyen felmérésből nyilvánvalóvá vált volna, hogy csupán a fegyverkezési verseny következtében sem a gazdaság fejlesztésére, sem az életviszonyok javítására nem juthat annyi, ami elég arra, hogy akárcsak a fejlettebb csatlósaival versenyezhessen, nemhogy a fejlett világgal. Ha a Szovjetunió nem válik imperialistává, ha nem akar erőszakkal terjeszkedni, számára a politikai és gazdasági centralizáció ellenére is hatékony rendszer marad. Nem a fejlett világgal szemben, hanem a kelet-európai lehetőségekhez viszonyítva.

Az utóbbi állításomnál meg kell állnom.

Soha egy pillanatig nem hittem abban, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban az alkalmazott ideológiától, politikai és gazdasági módszertől függ. Ez ugyan nem azt jelentette, hogy nem sok függ ettől is, de messze nem minden.

Diákkorom óta világosan láttam, hogy az európai országok társadalmi fejlettségét meg lehet állapítani, ha a térképet egy olyan koordinátára rakjuk, a melynek az Y tengelye a Malmö – Konstantinápoly vonal, az X tengelye pedig a Helsinki – Velence vonal, szinte mindent megértünk.

Mi, magyarok az osztrákok és a románok között vagyunk. Ami az ebből leolvasható értéktől eltér, könnyű magyarázatra talál.

Ha valami eltér, arra világos a magyarázat. A tengerekhez való közelség, a nyugatra vezető vízi út, a közös nyelv óriási előny. Nekünk egyik sem adott. Ezért legyünk szerények, és ezért lehetünk büszkék arra is, amit elértünk.

Politikában a mesterem Max Weber, akitől megtanultam, hogy az ipari forradalom óta, de különösen a jelenkorban az elsődleges tulajdonság a viselkedési kultúra. Ő ugyan felismerte, hogy a Nyugat népei között a protestánsok sikeresebbek, de a sikert a protestáns vallásban látta. A tényleges összefüggés azonban fordított. A Nyugat puritán népei előbb lettek puritánok és csak utána alakították hozzá a vallásukat. A protestáns kereszténység a puritán népek kereszténysége, a katolikus kereszténység pedig a latinok kereszténysége.

Azt már nagyon korán felismertem, hogy a kereszténység azért vált sikeres világvallássá, mert rugalmasan idomult a népek viselkedési kultúrájához, ahol ezt elmulasztotta, ott megszűnt.

Szent Pál kereszténysége sikeresen alkalmazkodott a görög-római kultúrához.

Ahol ez nem felet meg, a sémiták világában, ott mohamedán vallás váltotta fel. Azon belül is csak ott marad fenn, ahol a kopt kereszténység formáját viselte. A kopt kereszténység a sémita világ kereszténysége.

Ahogy a görög-római világ lesüllyedt, a kontinens keleti fele pedig megmerevedett, Európa nyugati és keleti felének kereszténysége kettő hasadt.

Ahogy az Alpoktól északi Nyugat-Európa a mediterrán térséghez viszonyítva felemelkedett, a puritán észak-nyugat kiépítette a maga puritánabb kereszténységét.

Nem nagyon merevek ugyan a vonalak, de egyértelműek.

Ezen az alapon gyorsan felismertem, hogy a marxi tanok, ahogyan egyre inkább vallássá váltak, igazodtak a népek viselkedési kultúrájához. A protestáns marxisták szociáldemokraták lettek. A katolikusok euró-kommunisták. Az ortodoxok pedig bolsevikok. Már az ötvenes években felismertem, hogy a konfuciánus kommunisták egészen más, hatékonyabb marxisták lesznek.

A század végére már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenkorban csak a puritán és a konfuciánus népek lehetnek igazán sikeresek.

A GAZDASÁGPOLITIKAI IRÁNYTŰM

Történészi érdeklődésemnek köszönhetően hamar felismertem, hogy a gazdasági siker kulcsa a lakosság viselkedési kultúrája. A tények hamar meggyőztek arról, hogy Európában a társadalmi fejlődés, anyagi tekintetben is, csak ott lehet gyors, azaz másoknál gyorsabb, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Vagyis tovább léptem Weber felismerésén, a Nyugati civilizáción belül sok minőségi fokozat van. Minél puritánabb a lakosság viselkedése, annál sikeresebb a társadalom, azon belül a gazdasága.

Minden statisztikai elemzés azt mutatta, hogy száz év óta, Európában a skandinávokkal és az alpi népekkel még az angolszászok és germánok sem képesek lépést tartani.

Az egy lakosra jutó jövedelem, iskolázottság és várható életkor tekintetében Európa legfejlettebb hat országa közül öt skandináv, és Svájc. Az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődő Finnország viselkedésében karakterisztikusan skandináv. Az észtek kikerülve a szovjet megszállás alól, egyértelműen felzárkózóban vannak.

Jelenleg, az első hat európai között még csak Svájc képviseli az alpi népeket. De a leggyorsabban növekvő etnikum a németek között a bajor, az osztrákok és az olaszok között a tiroliak, a korábbi jugoszláv népek között pedig a szlovének. Ha az Alpok térségét egy országnak tekintenénk, ez is az első hat közt volna.

Arra is Weber hívta fel a figyelmemet, hogy az Egyesült Államokba bevándorló, hazájukban alig boldoguló népek fiai puritánok, hatékony állampolgárok lesznek. Ő akkor még Amerika-hatásról írt. Az óta kiderült, hogy a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália is, a világ tíz legfejlettebb társadalma között van. Weber felismerését így módosítanám: Puritán társadalmakban a bevándorló nem puritánok is puritánok lesznek.

Végül, ezekhez járult, amit bátorság leírni, hogy nagy teher, ha egy országnak nagyobb a történelme, mint az ereje. Az elmúlt ötven évben a világon leggyorsabban növekedett három ország Dél-Korea, Tajvan és Finnország, náluk is gyorsabban növekedett két városállam, Hong Kong és Szingapúr. Finnországnak még nincs száz éves az államisága, Tajvan és a két városállam a kínai diaszpóra terméke.

Ezt példázza az is, hogy jelenleg a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a Nyugaton mindig üldözött zsidó, és a távol-keleti kínai diaszpóra.

Nagy szerencsém volt, hogy közgazdászpályám első hónapjaiban került a kezembe Rácz Jenő és Bródy András közgazdasági könyve. Ebben mutatják meg, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya viszonylag stabil. Ebből vontam le a következtetést, hogy a lakosság gyors növekedése elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár még akkor is, ha nem eleve túlnépesedett térségben élő társadalomról van szó. Aki ezt nem téveszti szem elől, nem tévedhet el. Márpedig ezt az igazságot mindenki figyelmen kívül hagyja.

Ez a társadalmi törvény rejtve maradása ugyan az emberisség történetében nem jelentett különös problémát, mert eddig csak olyan osztálytársadalmak voltak, amelyekben a lakosság generációként évente legfeljebb néhány tized százalékkal növekedett. Számomra azonban azt jelentette, hogy a demográfiai változások figyelemmel kísérése nélkül, a közgazdasági folyamatok nem kezelhetők.

Ennek a felismerésnek köszönhettem, hogy az utóbbi száz év legfontosabb társadalmi eseményét megértettem. Az óta tudom, hogy az olyan társadalom, amelyikben a lakosság növekedése tartósan meghaladja a fél százalékot, szükségszerűen lemarad. Ezért aztán mindig népesség növekedésének rátáját, az egy laksora jutó mutatókat, a nemzeti jövedelmet, a vagyont, a várható életkort, az iskolázottságot vizsgálom. Ennek alapján válik világossá, hogy az emberiség többsége reménytelen helyzetben van.

Egyrészt a lakosság viselkedése nem megfelelő, másrészt gyors a népszaporulatuk. A legtöbb esetben mindkét kizáró előfeltétel hiányzik.

Az emberiség kétötöde nemcsak elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, és a lakosság viselkedési kultúrája sem puritán. Tegyük hozzá, hogy a népszaporulat leállítása is csak a puritán népesség számára megoldható, a puritán viselkedést pedig nem lehet néhány generációnál gyorsabban kialakítani. De még ott sem tartunk, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy a lakosság puritán viselkedésű legyen. Egyelőre csak a négy volt angol gyarmat ad történelmi példák arra, hogy a bevándorló nem puritánok is puritánok lesznek. Arra viszont nincs példa, hogy a történelmi hazájában egy nép viselkedése puritánná változott volna. Sokkal inkább jellemző, hogy a puritán nyugat-európai, és konfuciánus távol-keleti országokba bevándorlók nem, vagy nagyon lassan asszimilálódnak. Ezt látjuk Franciaországban az arabok, Németországban a törökök esetében. A latin-amerikai országokban az indián őslakosság és a négerek, a közép-európai és balkáni országokban pedig a cigányság asszimilálódása sikertelen.

Az elmúlt százötven évben csupán két sikeres asszimilálódás történt. Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten pedig a kínai diaszpóra ért el példátlan sikert. Európa számára történelmi tragédiát jelentett, hogy a nagyon sikeres zsidó diaszpórát felszámolták. A Rajnától keletre a zsidó etnikum kipusztítása, kivándorlása történelmi visszaesést jelent.

Jelenleg a Nyugaton már nincs olyan puritán lakosságú ország, amelyik nem gazdag. A Távol-Keleten is csak három van. Kína, Vietnám és Észak-Korea. Az előbbi kettő példátlan tempóban növekszik, mivel leállította a gyors népszaporulatát, és piacosította a gazdaságát. Észak-Korea azonban vészesen lemarad, mivel megmaradt a bolsevik gazdaságirányítása.

Európában a pravoszláv népek országaiban ugyan leállt a népszaporulat, de a lakosság viselkedése messze van a puritánhoz. Márpedig a keleti szlávok viselkedése mellett nincs olyan rendszer, ami nemcsak felzárkózást, de még lépéstartást elérhet. A történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a Szovjetunió nem azért bukott meg, mert bolsevik módszert alkalmazott, hanem, azért, mert a lakosság viselkedése nem megfelelő, mert elviselhetetlenül fegyverkezett, mert bekebelezte a közép-ázsiai népek térségét.

Oroszországot sokan azért tekintik felzárkózónak, mert óriási bányajáradékot élvez. A nemzeti jövedelmének harmadát, külkereskedelmének négyötödét az olaj, és a földgáz adja. E nélkül Fehér-Oroszországnál és Ukrajnánál is szegényebb volna.

Tekintettel arra, hogy a világ népessége csak ott szaporodik, ahol egyre nő az egy laksora vetített lemaradás, a sikeresek lakossága pedig szinte stagnál, a lemaradók aránya nőni fog.

A sok szűk látókörű tudós csak a klímaváltozással foglalkozik, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a túlnépesedés ennek sokszorosába kerül.

A Rácz – Bródy könyv másik hatása sem volt kisebb. Hamar rájöttem, hogy a jelenkor társadalmában a szellemi vagyon szerepe már nagyobb, mint a fizikai vagyoné. Ennek ellenére a közgazdaságtan a szellemi vagyont nem is kezeli vagyonként, annak képzése, létrahozását fogyasztásnak számolja el. Ez nem kisebb hiba annál, ha a klasszikus közgazdaságtan a fizikai tőke felhalmozását fogyasztásként vette volna számon.

A jelenkor fejlett társadalmaiban a gazdaság mozgástörvényeit csak akkor tudjuk helyesen követni, ha a szellemi vagyont tekintjük a társadalom szűk keresztmetszetének, és mindent annak maximalizálása érdekében rendezünk el.

A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtanának a fizikai vagyon, azon belül is annak tőkés formája, növekedése érdekében, a jelenkorban mindent a szellemi agyon gyarapítása érdekében kell működtetni.