A KÖVETKEZŐ GENERÁCIŐ ÉRTÉKE A CSALÁDBAN DŐL EL.
A GYERKMENVEVELÉST TÁMOGATÓ ÖREGKORI ELLÁTÁS
A GYERMEKNEVELÉS A FOGMZÁSSAL KEZDŐDIK
Kopátsy Sándor EE 2011-04-08
A TUDÁSVAGYON NÖVELÉSE
Abban ugyan senki sem kételkedik, hogy a fejlett társadalom sikere ma már elsősorban a tudásvagonon múlik, a közgazdaságtan ma is csak a fizikai vagyon növekedését veszi figyelembe, az sem következetesen, a szellemi vagyon gyarapítása ugyanolyan fogyasztás, mint az alkoholé.
Azt kell látni, hogy ez a hozzáállás nem zavart az osztálytársadalmakban, hiszen azokban csak a fizikai vagyon, a rabszolga, a föld, a tőke volt hiánycikk, amit a piac értékelt. A szellemi vagyonban nemcsak felesleg volt, hanem annak növelése sértette a társadalom érdekét, annak növelőit üldözni kellett. Ezért tartotta minden vallás a tudásvágyat bűnnek.
A 20. század közepére azonban olyan tudományos és technikai vagyon bontakozott ki, amelyikben a fizikai vagyon hasznosulása egyre inkább attól függ, milyen magas szintű tudásvagyon működteti. Sőt, rövid idő alatt kiderült, hogy a fejlett technika gyenge minőségű munkaerővel nem is működtethető.
Száz éve még a fizikai tőke hatékonysága attól függött, milyen olcsón kap munkaerőt, ma a technikai eszközök működtetésének hatékonysága elsősorban attól függ, milyen minőségű munkaerőt találnak hozzá. Akkor még a minél olcsóbb munkaerőt kereste, ma a minél jobbat keresi. Természetesen, azért is csak annyit fizet, amennyiért meg tudja venni.
A közgazdászok máig nem eszik tudomásul, hogy a munkaadó továbbra is a pofit maximalizálására, ezért semmit, a munkaerőt sem veszi meg annyiért, amennyit neki ér, ha kapna olcsóbban.
A tőkés társadalom megdöntését célzó közgazdászok, élükön Marxszal, azt állították, hogy a munkaerőt azért vásárolják meg értéke alatt, mert a tőkéstulajdonosnak ez a természete. Nem vették észre, hogy a történelmi materializmust a feje tetejére állították, a felépítménnyel indokolták az alépítményt.
Ideje volna tudomásul venni a piac ártörvényét. Mindennek az ára a piacon a kereslet és kínálat arányától függ. Amiből nagyobb a kínálat, mint a kereslet, annak az ára az értéke alatt van, és fordítva.
Mivel minden osztálytársadalomban a munkaerő kínálata jóval meghaladta a keresletét, minden osztálytársadalomban értéke alatt lehetett munkaerőhöz jutni. Aki meg akarta szüntetni a munkaerő kizsákmányolását, annak vagy a munkaerő keresletét kellett megnövelni, vagy a kínálatát kellett csökkenteni.
Ezt jól bizonyították az olyan helyzetek, mint a háborúk, amikor a munkaerő jelentős hányadát kivonták a termelésből, ugyanakkor a hadviselés óriási többletkeresletet teremtett. Lecsökkent a munkaerő kínálat, és megnőtt a kereslete. A tőkések egyre magasabb bért kiálltak, hogy munkaerőhöz juthassanak. Az államnak bérrögzítő törvényekkel kellett a tőkéseket kényszeríteni arra, hogy ne emeljék a béreket.
A legutóbb ilyen béremelést korlátozó törvényekre a háborút követő újjáépítés során került sor.
A tudományos és technikai forradalom ezen a téren is fordulatot hozott. Egyrészt megállt a népszaporulat, ezzel csökkent a mennyiségi túlkínálat, másrészt a minőségi munkaerővel szemben túl kereslet jelentkezett. Ennek alapján előállt a helyzet, hogy a munkaerő ára, minőségétől függően, az átlaghoz viszonyítva, hatványozottan emelkedik, a gyenge minőségűé pedig egyre csökken, annak egyre nagyobb hányada a szabályozott áron nem is talál munkát.
Mindez különösen markánsan jelentkezik az utóbbi néhány évtizedben, amióta a kelet-ázsiai államok olcsó tömegárukkal látják el a nyugati piacokat.
Bebizonyosodott, hogy Kelet-Ázsiában a munkaerő nemcsak jó, de olcsó is. Kiderült, hogy a tömegtermelésben nem képes a Nyugat a Távol-Kelettel versenyezni. Az utóbbi óriási komparatív előnyt élvez. Nagyon leegyszerűsítve, a világpiacon kialakult egy új munkamegosztás, amiben a távol-keleti tömegárut a fejlett Nyugat bonyolult termelő berendezésekkel, a perifériák pedig nyersanyaggal fizetik ki. Ezen az árucserén mind a három fél sokat keres, ezért akkor sem képes kiszállni, ha a Nyugat számára óriásiak az ebből fakadó társadalmi feszültségek.
Először csak a fejlett nyugati társadalmakat érő kárról beszéljünk. A távol-keleti országokkal folytatott cserek következtében megnő a minőségi, és csökken a gyengébb minőségű munkaerővel szembeni kereslet. Minél nagyobb lesz ez az árucsere, annál jobban felerősíti az ettől függetlenül is működő folyamatot. A fejlett világhoz tartozó társadalmakban tovább drágul a jó munkaerő, és annál nehezebb lesz a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.
A tudomány és technika fergeteges fejlődése önmagában is egyre jobban emeli a jó, és csökkenti a gyenge minőségű munkaerő árát. Tekintettel arra, hogy a Távol-Keleten közel egymilliárd a tömegtermelésben kiváló munkaerő él, fel sem lehet mérni, mikor fejeződik be ezek munkába állítása. Amíg ott van ilyen munkaerő, addig a fejlett világban nem lehet a gyengébb minőségű munkaerő jelentős hányadát normatív feltételek mellett foglalkoztatni.
Arra sem lehet számítani, hogy a Nyugat leállíthatja a keleti tömegáruk importját, mert ez jelentős mértékben megdrágítaná a hazai piac ellátását. Könnyű belátni, hogy számos tömegcikk hazai termelése még egyszer drágább lenne, mint amennyiért keletről be lehet szerezni. Becslésem szerint, jó néhány százalékkal nagyobb volna a fejlett nyugati országokban az infláció, ha azt otthon kellene megtermelni.
A társadalom viszont nem viseli el, ha a munkaképes lakosság jelentős hányada tartós munkanélküliségre kényszerül. Tudomásul kell venni, hogy a tartós munkanélküliség elviselhetetlen erkölcsi és demográfiai kárt okoz. Ezért bármi áron, a munkaerőpiacon fel nem vehető munkaerő foglalkozatása, a jelenkori fejlett társadalmak egyik legnagyobb feladata.
Ezt a feladatot csak a következő generáció minőségét javító rendszer képes megoldani.
Erre egyelőre, nincsen módszer, de ki kell alakítani.
Kezdjük azzal, hogy hol nincs jelentős tartós munkanélküliség. A válasz egyértelmű. A puritán, jóléti társadalmakban, ahol eleve erkölcsi szégyen a munkaképes ember munkátlansága.
Ebből fakad, hogy Európa nyugati felén a legalacsonyabb tartós munkanélküliség a skandináv és az alpi országokban van.
A tartós munkanélküliség markánsan jelenik meg ott, ahol jelentős olyan etnikum is él, amelyiknek nincsenek ilyen erkölcsi gátlásai. Európában a cigányok, törökök, arabok. Latin-Amerikában az indiánok. Ezek munkára fogásával tehát megkülönböztetett módon kell foglalkozni.
Akinél tapasztalható, hogy elfogadja a munkanélküli segélyből való szerény megélést, mint életformát, be kell vezetni, hogy a segélyért is kell valami munkát vállalni.
A tartós munkanélküliséget vállaló réteg azzal okozza a legnagyobb társadalmi kárt, hogy sok gyermeket vállal, de nem törődik azok iskoláztatásával. Ezért a munkanélküli segély nagyságát függővé kell tenni a gyerekeik iskolai eredményétől. Ezért a tartós munkanélküliek támogatását nem a gyermekeik számától, hanem azok nevelési eredményétől kell függővé tenni.
Mivel a jelenkori társadalmak előtt egetlen fő feladat áll, annak szolgálatába kell állítani a társadalom működtetését.
A FŐFELADAT
Az egy laksora jutó szellemi vagyon maximalizálása.
Ezt a feladatot csak az a társadalom képes megoldani, amelyikben legfeljebb néhány ezrelék a lakosság számának növekedése.
Ez a feladat spontán megoldódik ott, ahol
- a lakosság jövedelme meghaladja a 10.000 eurót,
- az átlagos iskolázottság 12 év fölé kerül,
- megoldott a fogamzásgátlás,
- magas a foglalkoztatás.
Néhány követelmény rövid magyarázatra szorul.
Az egy laksora jutó jövedelmet a bányajáradék, és a vendégmunkások által termelt érték nélkül kell mérni. Ez a probléma csak néhány olajtermelő országban jellemző, a vendégmunkások jelentős teljesítménye pedig ezek közül is csak a közel-keletiekben. Ezek ugyanis parazita társadalmak.
A magas foglalkoztatásra azért van szükség, mert csak ez garantálja az olyan viselkedést, amit a technikai alapja megkövetel. Ahol alacsony a foglalkoztatás, ott a lakosság viselkedése eleve nem lehet megfelelő. Ugyanakkor ahol puritán, illetve konfuciánus a lakosság, ott a magas foglalkoztatás spontán is létrejön.
Az elmúlt száz év minden tapasztalata azt bizonyítja, hogy a puritánság, hosszabb távon, önmagában is biztosítja a felsorolt feltételeket. A Nyugaton már nem ismerünk olyan puritán népet, amelyik nem gazdag. A Távol-Keleten, Kína, Vietnám és Észak-Korea kivételével, már mind gazdag, sőt mindegyikük a nyugati puritánoknál is gyorsabban növekedett. Kína és Vietnám, ahol a politikai diktatúrának sikerült erőszakkal megfékezni a népszaporulatot, a világtörténelemben példátlan tempójú fejlődés folyik.
Ezzel szemben nem ismerünk még példát arra, hogy olyan nép is az élvonalba kerülésben reménykedhessen, amelyik nem puritán, illetve konfuciánus.
Ezért az általános társadalmi feladatot egyetlen célra leszűkíthetjük. A lakosság viselkedését a puritán, illetve a konfuciánus irányba kell irányítani.
Mi jellemzi e két kívánatos viselkedési formát?
Ezt jó száz éve Max Weber már megfogalmazta: a protestáns erkölcs. Erre a következtetésre tapasztalati alapon jutott. Azt látta, hogy a tőkés osztálytársadalmak versenyében egyértelmű volt a protestánsok fölénye. Már a 20. század közepén, Európában a legfejlettebb tíz ország lakosságának többsége protestáns volt. Az új kontinenseken csak azokból a gyarmatok lettek gazdag államok, amelyikeket protestánsok rendezkedtek be. Ahova a mediterrán katolikusok mentek, mind jelentősen lemaradtak.
Weber zseniális felismerése annyiban sántít, hogy nem ment vissza egy lépéssel a történelemben. Azt kellett volna mondani, hogy csak azok a népek lettek protestánsok, amelyikek eleve puritánok voltak. Nem a vallásuk tette őket puritánokká, hanem azért választottak maguknak puritán kereszténységet, mert az jobban megfelelt erkölcsi magatartásuknak.
Még messzebb mehettünk volna, ha azt mondjuk, hogy azok a nyugat-európai népek lettek puritánok, amelyikeknek viszonylag kemény télre kellett berendezkedni. Amelyik népek melegebb éghajlaton éltek, nem tanultak meg beosztani, takarékosodni, keményen dolgozni, egymással szolidárisak lenni.
Weber idejében még senkinek nem jutott eszébe, hogy a távol-keletiek még a nyugti puritánoknál is puritánabbak, és ezért a jövő kihívásainak még nálunk is jobban megfelelhetnek. Arra meg még kevésbé gondolhatott, hogy az akkor még gyermekcipőben járó tudományos és technikai forradalom fel fogja értékelni a puritanizmust, hogy a protestáns népek fölénye megnő, és meg ennél is többre lehetnek képesek a távol-kelti konfuciánusok. Weber nem láthatta, de száz év múlva nekünk látnunk kellene.
Nehezen érthető, hogy Weber tanai miért találtak süket fülekre, miért nem értették meg az ő tanítását, ami nem kevesebbet mond, minthogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a lakosság viselkedési kultúráján múlik.
Ezzel elméleti cáfolatot adott nemcsak a klasszikus közgazdaságtanra, de még inkább a marxizmusura is. Ezért aztán egyik sem akarta tudomásul venni. Pedig a 20. század társadalmi eseményeit Weber nélkül nem lehet megérteni.
A 20. század minden fontos eseménye Weber tanát igazolta.
Az elmúlt száz évben, Nyugaton mind a tőkés osztálytársadalmak, mind a már össznépi társadalmak a fejlődési sebessége alapvetően attól függött, mennyire puritánok. Már a vaknak is látnia kellene, hogy az elmúlt száz évben a protestánsok sikeresebbek voltak, mint a katolikusok.
Az még senkinek sem jutott eszébe, hogy Weber logikájából az is következik, ha a katolikusok nem versenyképesek a protestánsokkal, akkor a pravoszlávok még kevésbé. Ebből fakadóan a kelet-európai marxizmus nem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért, mert a pravoszláv kultúrára épült. Ez magyarázat arra is, hogy a távol-keleti marxizmus akkor lépett a páratlan siker útjára, mikor a kelet-európai megbukott.
Weber felismerését könnyű a kereszténységre fordítani.
A kereszténység protestáns ága páratlan diadalt aratott az elmúlt ötszáz évben. A római katolikusok velük együtt mentek, de lassabban. A pravoszlávok még a katolikusokkal sem tudtak lépést tartani. A közel-keleti és az észak-afrikai keresztények, a koptok, pedig az arab szomszédjaikkal együtt megrekedtek.
Nem nehezebb a marxizmusra alkalmazni. Európa nyugati felén a marxizmus szociáldemokrácia formájában élt tovább. Túlélte a bolsevik rendszer bukását, számos nyugt-európai államban kormányon van. Európa keleti felén, mint bolsevik rendszer bukott meg. A Távol-Keleten pedig a történelem legnagyobb sikerét aratja.
Weber felismerését a következő száz év egyértelműen igazolta. Az elmúlt száz évben nem ismerünk olyan társadalmi sikert, aminek a magyarázata nem a lakosság viselkedési kultúráján múlt.
Ennek ellenére a társadalomtudományok tudomást sem vettek Weber tanításáról. Nem veszik figyelembe a lakosság viselkedési kultúráját, pedig akkor minden nagyon érthetővé válna.
Európa nyugati felén, az elmúlt hetven évben, miért a finnek fejlődtek a leggyorsabban, a görögök pedig a leglassabban?
Mert a finnek skandinávok, protestánsok, puritánok. A görögök pedig mediterránok, azok közt is ortodox keresztények.
A volt csatlós országok között miért élen maradtak a csehek, és élre kerültek az észtek és a szlovének?
Mert Közép-Európában a csehek voltak kezdettől fogva a leginkább polgárosultak, mert a reformáció is nálunk indult először. Mert az észtek a finnekhez hasonlók, tehát az életvitelük alapján skandinávok, mert protestánsok. Mert a szlovének alpi népek, akik katolikusként is puritánok.
Az Ibériai Félszigeten miért vannak most csődhelyzetben a portugálok?
Mert ők nem éltek együtt náluk fejlettebbekkel. Spanyolország azért szerencsésebb, mert együtt él a katalánokkal és baszkokkal, Dél-Olaszország pedig azért, mert az észak-olaszokkal.
Marad tehát az elsődleges feladat, a lakosság viselkedését a puritanizmus irányáéba kell befolyásolni. Ennek egyetlen eszköze van a munkaszeretetre nevelés. Ezt is, mit minden más ösztönös viselkedési módot, nagyon korán kell kezdeni.
A LEGKORÁBBI MUNKA A TANULÁS.
Ez a jelenkorban a legfontosabb értéktermelő munkává vált. Tanulni azonban nemcsak az ismereteket kell, hanem a munkát, a versenyt. Ezzel szemben az oktatási rendszer még midig a közép-korban tart, minél több, és minél többoldalú ismeretek elsajátítására törekszik, a képességhez igazodást, a versenyt, a vállalkozást, a kockázatvállalást, az emberismeretet, a kapcsoltteremtést igyekszik kikapcsolni a gyerekkorból. Pedig mindennek az ellenkezőjére volna szükség.
Már a rómaiak tudták, hogy a diákok ne az iskolának, hanem az életnek tanuljanak. Ez volt a jelszó, az ellenkezője a gyakorlat. Az iskola legyen a való világtól minél jobban izolált világ.
Ez a pedagógia a jelkorig nem is volt káros, hiszen minden osztálytársadalmat a tudásfelesleg jellemezte. Az osztálytársadalmakban nem több tudásra, hanem több engedelmességre volt szükség. Márpedig a kettő nem fér össze. Aki gondolkodik, az mérlegel, aki mérlegel, az lázad. Ezért minden osztálytársadalom eredendő bűnnek tartotta, és ennek megfelelően üldözte a tudást.
Csak két kivétel volt, a gazdagokat szolgáló művészet, és a tömeget szórakoztató cirkusz. Ezért a művészek és cirkuszi artisták, gladiátorok, versenyzők képzése eleve hatékony volt. Ma is csak ez a két képzés hatékony.
Az oktatáspolitikusoknak nem is kellene mást tenni, mint a két oktatási terület módszerét általánosítani.
Erről már sokszor, és sokat írtam. Most csak röviden.
a. Nagyon korán fel kell ismerni a képességeket, és mindenkit a képessége fejlesztésében segíteni.
b. Nagyon korán kell a tanuló közösségeket a képességüknek megfelelő, homogén csoportokba képezni.
c. Az oktatóakat nagyon meg kell válogatni, mert oktatásra csak az oktatás tárgyában tehetségesek lehetnek alkalmasok.
d. A nem megfelelő oktatóakt gyorsan le kell cserélni, a kiemelkedőket pedig magas erkölcsi és anyagi elismerésben kell részesíteni.
e. Mind a diákokat, mind a szülőket az oktatás eredményében érdekeltté kell tenni.
A KÖVETKEZŐ GENERÁCIŐ ÉRTÉKE A CSALDÁBAN DŐL EL.
A farizeus nyugati erkölcs nem hajlandó tudomásul venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban a családon belül dől el. Nem hajlandó felmérni, hogy milyen családi környezetből, milyen felnevelési eredmény várható. Ezért csak becsülni tudom. A társadalom felső tizedében születettek nagy többsége a felső negyedbe kerül. Ezzel szemben az alsó harmadnak huszada sem kerül a felső tizedben, sőt nagy többségük az alsó harmadban marad.
Minden felmérés nélkül bizton állatható, hogy a társadalom érdeke a születések olyan struktúráját igényli, amiben a gyermekvállalás a családi háttér színvonalával legyen arányos. Vagyis minél nagyobb társadalmi értéket képviselnek a szülők, annál több, és minél alacsonyabb, annál kevesebb gyermeket vállaljanak. Ezt a célt szolgálja a jelenlegi családi adózásunk, de igazságtalanul. A semminél jobb, hiszen a valószínűen jó nevelő családokat jutalmazza, de kihagyja éppen azokat, kik ebben a legnagyobb jutalmat érdemelnének, a kisjövedelműk ellenére sikerese gyermeknevelő szülőket. Pedig ezeket kellene a legjobban jutalmazni. A legnagyobb erkölcsi és szellemi jutalmat például a munkanélküli, cigány szülők kapják, ha a gyermekük diplomás lett.
A GYERKMENVEVELÉST TÁMOGATÓ ÖREGKORI ELLÁTÁS
Évek óta olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függ.
Ebben a rendszerben választani lehet az öregkori ellátás két módszere között. Vagy fennmarad a jelenlegi, amiben a nagyság a befizetett járuléktól függ, vagy olyant, amiben az ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményével arányos. Ez esetben nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, azt a gyermeknevelésre lehet fordítani. Ebben a rendszerben azok a szülők, akik két diplomás gyereket neveltek fel, az átlag nyugdíj másfélszeresét kapják. Ennyi csak három középfokú, vagy négy alapfokú felnevelése esetén járna. A nem iskolázott gyerekek felnevelése nem lenne figyelembe véve.
Valószínű, a többség ezt az ellátási módot választaná. De az érdekeltség nem a minél több gyermek, hanem azok minél jobb felnevelését célozná.
Az utóbbi rendszer nem a folyó megtakarítás befektetésével teremtené meg a fedezetét, hanem azzal, hogy a sikeresen felnevelt gyerekek jó adófizetők. Az utóbbi minden tekintetben jobb fedezet, és nem előre, hanem csak utólag jön létre.
A GYERMEKNEVELÉS A FOGMZÁSSAL KEZDŐDIK
A sokéves finn tapasztatok azt bizonyítják, hogy a magzati kor rendkívül fontos. A sikeresebb magzati élet jelenősen kihat az életteljesítményre. A jobban kihordott magzat fizikai és szellemi teljesítménye jelentősen nagyobb az átlagosnál. A különbség nagyobb, mint amekkora egy nemzedék alatt a jobb, vagy rosszabb gazdaságpolitikától függhet. A következő generáció minősége, tehát a társadalom sikere jelentős mértékben azon dől el, hogyan hordták ki az anyák a magzatjukat. Ennek ellenére még nem akadt olyan állam, amelyik erre figyelmet fordított volna, pedig nincs ennél olcsóbb és hatékonyabb módszer.
Nagyon egyszerű, nagyon olcsó, és nagyon hatékony. Talán ezért nem élnek vele.
AZ ELSŐ EZER NAP
Amennyire a magzati korban rejlő lehetőségeket nem hasznosítják, mind az orvostudomány, mint a szülők komolyan veszik az első ezer napot. Az állam ezzel sem törődik. Tudtommal a vízben való viselkedés az egyetlen, amit az úszók komolyan vesznek, és egyre több csecsemét már pár hetes korban megtanítanak úszni.
Szerintem, a tériszony legyőzőse, az egyensúlyérzék, a tapintás is ebben a korban fejleszthető. A tudomány nyilván már sokat tud, de a szülők annál kevesebbet. Az államnak kellene e téren sokkal többet tenni. Néhány televíziós műsor meggyőzni a szülőket arról, hogy milyem sokat adhatnak a gyermeküknek, ha nem lesz tériszonya, ha jó lesz az egyensúlyérzéke, a tapintása. Ezeket a képességeket nagyon kis fáradsággal, nagyon eredményesen lehet fejleszteni.
KÉPESSÉGFELTÁRÁS TUDOMÁNYA
A jelenkori fejlett társadalmakban számos nem fontos képesség fejlesztésére nagy összegeket költenek, de még nem találkoztam olyan kutatóintézettel, ami a műszaki és a humán szakmai képesség korai felismerésével foglalkozna. Pedig legalább e két képességet nem volna szabad közös csoportban, és azonos tárgyakban képezni.
Az emberismeret is fontos tantárgy lehetne. Tapasztaltból tudom, hogy a koldulásra szorított gyerekek zseniálisan felismerik, kitől érdemes kéregetni. Ha egy vállalati vezető ilyen biztonsággal tudná, kiben bízhat meg, minden bizonnyal, sok öröme és haszna lenne belőle.
ÖSSZEGZÉS
A szellemi vagyon, vagyis az állampolgárok ilyen irányú újratermelése sokkal bonyolultabb probléma annál, hogy valaki, első nekifutásra kimerítő választ adhasson rá.
Nagyon meg leszek elégedve, ha az írásom felkelti a figyelmet. Elhiszik, hogy ez a kor legelső társadalmi feladata, amivel százszor annyit kellene foglalkozni, mint amennyit eddig erre szántak. Én, akkor is megelégszem, ha egy kicsivel nagyobb figyelmet fordít a társadalom arra, milyen kötelességei vannak a következő generációval szemben.
Egyetértek a leírt gondolatokkal és elsősorban a közreadásuk jobbító szándékával, még ha a megoldás javasolt módja akár vitát is gerjeszthetne, ha a blog nemcsak ezen az oldalon, hanem más, nagyobb olvasottságú és könnyen megtalálható helyen is olvasható lenne. Ezt a blogot én például úgy találtam meg, hogy célzatosan a szerző nevére kerestem a böngészőben, pedig ez a figyelemre méltó munkásság sokkal nagyobb figyelmet érdemelne már csak azért is, mert a világ működésének leírása és történelmünk mozgató rugóinak értelmezése tökéletesen eltérő a mindenkori politika érdekeinek megfelelő magyarázattól.
VálaszTörlésEbben a bejegyzésben most csak egyetlen kiemelt rész az, ami ellen kifogásom van. " A tartós munkanélküliséget vállaló réteg azzal okozza a legnagyobb társadalmi kárt, hogy sok gyermeket vállal, de nem törődik azok iskoláztatásával." Kétségtelen, hogy a bajok gyökere itt van, de én fontosnak tartanám hangsúlyozni, hogy a tartós munkanélküliséget a lakosság jelentős része nem vállalja, hanem arra külső erők kényszerítik. Ez pedig a politikusaink tökéletes alkalmatlansága mellett felveti azt a kérdést is, hogy a tőke parlamenti demokráciája alkalmas-e a gondjaink megoldására, vagy elképzelhető-e valamilyen alkalmasabb megoldás.