Nyugat-Európa jövője

Kopátsy Sándor                EE                    2017 08 27

Nyugat-Európa jövője

Az Európai Unió a világgazdaság élcsapatában egyre hátrébb szorult és szorul. A második világháború után Európa nyugati felének vezető szerepe megszűnt. A gyarmattartók elvesztették a gyarmataikat, ezzel az ebből származó jövedelmük eltűnt. Nemcsak az Egyesült Államokhoz képest kerültek az élcsapat második sorába, de katonai erejük még a szegény, de féktelenül fegyverkező Szovjetunióval szemben jelentéktelenné váltak. Az új helyzetükben nem találták fel magukat, hanem Európa nyugati felét maguk alá gyúrva akartak világ-hatalmak lenni. Ezzel a céllal hozták létre az Európai Uniót, majd azon belül az euró övezetet.

Vagy a németek, vagy a franciák, egyikük minden jelentkező tagnak örült, mert abban támaszt remélhettek a másik ellen. Egyik ország vezetése sem vette tudomásul, minél heterogénebb lett az Európai Unió, annál verseny képtelenebbé vált, nemcsak mint közösség, hanem annak mindegyik tagja is.

Sem Adenauer, sem De Gaulle nem értette meg, hogy nemcsak Európa, de az érintett tagállamok is annál mozgásképtelenebbekké váltak, minél szorosabban fonódtak egymáshoz. Elég lett volna, ha az EU kitalálói az utóbbi száz év tényeit figyelembe veszik. A vasúthálózat kiépítése alapot jelentett a nemzeti államok kialakulására, de ez azzal járt, hogy már a néhány milliós etnikumok is nemzeti államokká válhattak.

A Habsburg Monarchia volt az utolsó több etnikumú, nyelvű és vallású családi birodalom. Az első világháború után elemei esett szét. Ezen belül a Kárpát Medence ezer éven keresztül egy nemzet állama, is szétesett. A határokat ugyan nem lehetet, de nem is akarták elvi alapon megállapítani. A tény azonban, hogy az eredeti állam, a Monarchia soknemzetiségű, fejlettségű, vallású, nyelvű népek állama úgy esett szét, hogy az új állam mindegyike sokkal inkább nemzeti állammá vált. Ez alól kivételt Erdély jelentett, de ott is a legnépesebb etnikum lett az államalakító.

A magyar történészek munkáiban még a nyomát sem találtam annak, hogy az első világháborút lezáró békeszerződéseket mérlegre tették volna. Ideje volna feltenni a kérdést: Mi volt jobb európai államszerkezet, az első világháború előtti, vagy az utáni?

A Trianoni Szerződések nagyobb hibája mégis az volt, hogy nem volt következetes.

Létrehozták Csehszlovákiát, a sokkal inkább nyugt-európai kultúrájú csehek és a még nagyon közép-európai szlovákok közös államát. Annak ellenére, hogy ennek a házasságnak a haszonélvezői a szegényebb, a kevésbé puritán szlovákok voltak, az önállóságukat mégis jobban követelték, mint a jóindulatúan segítő csehek. Az a tény, hogy Csehszlovákia szétvált, azt jelenti, hogy a nemzeti állammá válást akkor is segíteni kell, ha a logika szerint indokolt volna.

Jugoszlávia létrehozása még annak az ábrándnak az erejét bizonyította, hogy a nagyobb állam jobb, mint a sok kicsi. Ennek az államnak a legerősebb népe a szerb volt. Nagycsaládos, ortodox keresztény, a függetlensége érdekében mindenre képes, de a politikusok, a társadalomtudósok és a történészek kicsinek tartották. Nagycsaládos ortodox keresztények voltak a bosnyákok is, de önállóságra vágytak. A horvátok nyugti keresztények, katolikusok, de nagycsaládosak voltak. Őket inkább a szlovákokkal rokonoknak tartanám. A szlovének pedig alpi népek voltak, katolikusok, de puritánok. Az országokban járva egyértelmű a benyomás, hogy úgy élnek, mint az osztrák és az olasz tiroliak, a svájciak, és a bajorok. Az alpi népek egyformán élnek függetlenül mi a nyelvük és a vallásuk. Az Alpokban járva nem találsz a lakosok vallása, nyelve alapján különbséget.

A 20. század végén Jugoszlávia mégis borzalmas belső háborúban esett szét az elemeire. Pedig Jugoszláviát tartom az etnikumaival leginkább okosan bánó államnak. Sokszor gondolok arra, ha mi Trianon előtt úgy kezeltük volna a kisebbségeket, ahogyan az Jugoszláviában történt, talán az ország felosztása is elkerülhető lett volna. ma már ezt is naivságomnak tartom.

Az olasz példa.

A 60-as évek közepén hat hónapot tölthettem Olaszországban. Ott egy életre megtanultam, hogy közös nyelv nem elegendő arra, hogy közös ország legyen. Az egységes Olaszország mögött már másfél évszázad van, de az ország északi és déli fele között nem csökkent a gazdasági és kulturális különbség, sőt az ország mindkét fele előbbre lenne, ha külön államként élhették volna meg ezt a másfél évszázadot. Az ország kettéválását már nem érem meg, de hiszem, hogy be fog következni.

Meggyőződésem szerint, ha a Rómától északra és Délre két önálló állam lett volna, illetve lesz, az északi rész legalább Franciaország szintjén, de még inkább annak az átlaga felett lenne, ugyanakkor a déli ország is előbbre járna. Az északi és a déli olaszok életvitele annyira különböző, hogy közös politikai felépítményük mindkettőnek kártékony volt és lesz.

A 60-as években már azt állapíthattam meg, hogy a kevésbé fejlett Dél-Olaszország a felzárkózása érdekében, az egy laksora vetítve, harminc Marshall-segélynyi támogatást kapott, és mégsem csökkent, inkább nőtt az északi félhez mért lemaradásuk. Egy életre megtanultam, hogy nincs az a segély, amelyik ellensúlyozná azt a kárt, amit a nem az igényhez szabott felépítmény okoz.

Dél-Olaszországban számos példával találkoztam, hogy milyen társadalmi kárt okoz, ha az állami alkalmazottaknak ugyanaz a fizetése Milánóban, mint Szicíliában, ha ugyanazok a foglalkoztatási feltételek. Ha a rendőr Milánóban ugyanazt a fizetést kapja, mint Messinában, északon nem lesz rendőr, délen pedig úr lesz. Ha ugyanaz a munkanélküli segély északon, ott szigorú büntetés, ami délen kényelmes életmódot biztosít.

Olaszországban megtanultam, hogy a heterogén etnikumú államokban az egységes törvények nemcsak igazságtalanok, hanem kártékonyak is.

Szerintem a Szovjetunió szétesését ugyan elsősorban az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezés okozta, de előbb-utóbb azért s szétesett volna, mert etnika, gazdasági és vallási tekintetben heterogén volt.

Azt, viszonyt csak öreg körömben ismertem fel, hogy az Egyesült Államok azért van a másik három óceánokon túli angolszász országhoz, Kanadához, Ausztráliához és Új-Zélandhoz képest lemaradva, mert sokkal nagyobb a lakosságán belül a felzárkózásra képtelen feketék és latinok aránya. Ezt jól mutatja a tény, hogy a protestánsok e négy ország között az Egyesült Államokban élnek a legjobban, de nekik kell aránylag a legtöbb felzárkózni nem képest is eltartani.

A két Németország.

A The Economist múlt heti számában egy nagyon érdekes vizsgálatról számol be. Több országos kutató intézet elemezte az 1990 óta egységes Németország megosztottságát.

A mi fogalmaink szerint a hidegháborúban kettéosztott, Nyugat és Kelet Németország él. Most a lelkiismeretes német társadalomtudósok megállapították, hogy az országuk jelenlegi megosztottsága nem nyugat és kelet, hanem észak és dél között oszlódik ketté.

Az országot úgy osztották ketté, hogy a 81 millió lakos éppen feleződik. De szinte csak az, mert a többi mutatóban igen jelentősek a különbségek.

A lakosság az egyesülés óta északon 100 ezerrel csökkent, délen 1.7 millióval nőtt. Nem nagyok a változások, de a különbség mégis sokat mond.

Az egy laksora jutó jövedelem északon 35, délen 39.5 ezer font. A különbség nagyobb, mint az emberiség nagyobb felében.

A munkanélküliek száma északon 1.7 millió, délen 1 millió. Ez az EU tagállamok között nagyon alacsony, csak a skandináv államokban kisebb arányú.

Az államadósság északon 371, délen 170 milliárd font. Egyik sem nagy, de a különbség figyelmet érdemel.

Az export északon évente 391, délen 559 milliárd font. Gyakran idézem, hogy a németek számára nagyon leértékelt euró miatt óriási a külkereskedelmi aktívum, de az exportban mért különbséget először olvasom.

A találmányok védésének száma északon 14 ezer, délen 35 ezer. Ez mutatja az én sokat hangsúlyozott véleményemet, hogy az északi németek fegyelmezettebbek, a déliek találékonyabbak.

A számomra legfontosabb adat, az oktatási színvonal, északon ennek a rangsorszáma 9.4, délen 4.8. Délen vannak a leghíresebb egyetemek, kutató intézetek, ott tanul a külföldi diákok többsége.

A német kutatókat is meglepte a különbség. Engem is, annak ellenére, hogy a kulturális különbséget régen felismertem. Számomra ez az autógyárak teljesítményében volt szembetűnő a különbség. Az észak-német Wolfsburgban a gépkocsigyártás az olcsó és megbízható bogárral ért el történelmi sikert. Az igényesebb réteget kiszolgáló Audi gyártását azonban le kellett vinni a dél-német Studtgartba, hogy a versenytársa lehessen a másik két minőségi kocsigyártóval. Ezt egyszer egy közgazdasági konferencián úgy fogalmaztam meg, hogy a versenyképes népautót a sörtermelő, az igényesebbeket, a bortermelő népek gyártják. Ezt a megfogalmazást elméleti közgazdászként. Így fogalmaztam meg: Az ipari forradalom a sörgyártó népek felemelkedését, a tudományos és technikai forradalom a minőségi bortermelők felemelkedését hozzák.

Ennek ellenére túlzásnak tartom azoknak a német kutatóknak a véleményét, hogy Németországban az történik, ami Olaszországban, de ott a dél a lemaradó. A nagynak tűnő különbség ellenére a világ egyik leghomogénebb nagy országának tartom. E tekintetben, Németországban is nagy a különbség, de tized akkora sincs, mintha Franciaországgal hasonlítanám össze. A tanulmányt készítő német szakembereknek azt ajánlom, hogy ugyanezekkel a mutatókkal mérjék fel az EU tagországok, de mindenekelőtt az euró övezet tagjainak társadalmi állapotát, és rá fognak döbbenni, hogy politikai analfabéták ötlete volt az egységes Európa, és a gazdaságtörténelem legnagyobb szélhámossága volt az euró övezet.